Milánói hétvége 2010.május 7- 9. – 2.rész

A passzázst mind nappali, mind esti fényeiben is bevettük. Az esti ismerkedést vacsorával kerekítettük itt le Addigra már valamelyest csillapult a nappali órák nyüzsgő, átmenő forgalma. A Galleria Vittorio Emanuele II, ahogy ők nevezik, csakis nagynevű cégek kirakatait kínálja. Ezen a képen pl. a Pradát kívántam megörökíttetni. S itt tulajdonképpen a főszereplő az ellibbenő szoknya, vörös rózsakoszorúkkal a fejükön vidáman vigyorgó koponyákkal: Noha Milánó úgymond a divat fővárosa, ez az utcaképen mit sem látszik, az emberek öltözéke unalmas, színtelen, minden fantáziát nélkülöző, hazaérve a metrón több színt és pezsgő változatosságot láttunk, mint itt a város kiemelkedő középpontjában. Az útleírások szerint a divatos és drága, csak nagy nevekkel (Giorgio Armani, Gianfranco Ferre, Moschino, Laura Biagiotti, Versace, Gucci, Prada, Dolce&Gabana, Ralph Lauren, Dior stb.) fémjelzett üzletek egy néhány utca által közrefogott kicsiny négyszögben találhatóak, melyeket leginkább az egyik utca nevével a Via Montenapoleonéval szokás említeni. Hát végigmentünk rajta. Nagyon érdekes volt. Először is, keskenyebb (és kanyargósabb) mint a mi Váci utcánk, mégis autók járnak benne. De milyenek! Csak luxuskategóriák: Bentlik, Mazaratik, Ferrarik… S fura módon az utca két végpontja között az utca közönsége is megváltozik (noha bizonyára itt is sok a szájtáti turista), elegáns dámák, jól öltözött urak, s a pénz szaga súlyosan belengi az egészet. Ez utóbbi modellt a Gucci kirakatában lestük meg. Viszonylag messze kanyarodtunk megint a főcsapástól, ezért tán folytatom a szombat reggeli programmal. Mint már itthon az interneten megtudtam, Milánónak a Dóm utáni legnagyobb nevezetességével csak nagy szerencse útján találkozhatunk. Ez  Da Vinci Utolsó vacsorája (Cenacolo Vinciano), mely a St. Maria delle Grazie templomhoz tartozó domonkos rendi szerzetesek kolostorának ebédlő falát díszíti, de bebocsátás csak előre igényelt időpontban lehet, ami az interneten már a következő 3 hónapra  ki volt árusítva.  Abban bíztunk, hogy a helyszínen valami utazási irodán/ ügynökségen keresztül hátha összejön még valami, mert hogy ők elég nagy kontingenseket kötnek le a belépőkből. Hát összejött, 55 Eurós városnéző túra keretében, az eredeti 6,5 Eurós belépőjegy ár helyett. Úgy voltunk vele, hogy Milánóba biztos, hogy a büdös életben többet nem jövünk, tehát ha már ennyit erre az egyáltalán nem szép, és nem hangulatos városba belefeccoltunk, akkor már a lényeget, akármilyen borsosan is mérik, nem hagyjuk ki. És milyen igazunk volt!, hisz akkor még nem is tudtuk, hogy eredeti költségvetésünk további 260 Euró nem tervezett (vonatjegy) kiadással bővül. Akkor aztán igazán drága lett volna az a csekélység, ami Milánó címszó alatt fut a könyvekben. A városnéző túra még annyi pluszt nyújtott, hogy így bevittek minket a Teatro alla Scalába is, ezáltal bővítve ismereteinket az opera világáról. A Scala előtt Leonardo szobra néz a nem túl jelentős épületre Az opera világának e leghíresebb színpadán a mindent jelentő deszkákat körülvevő környezet azonban már igen méltányos, noha ez az épület is átélt sok zavaros korszakot, renoválást, világháborús pusztítások utáni újjáépítést. A korábbi, leégett királyi színház helyébe Mária Terézia támogatásával emelt új épület zaklatott történetében tán a legszínesebb sztori idegenvezetőnk tolmácsolásában úgy szólt, hogy volt időszak, amikor a felső, 5.- 6. emeleti páholyokat még lakás céljára is kiadták, s a zárt függönyök mögül bizony nem egyszer átható konyhaillat lengte be az amúgy magas színvonalú előadásokat. A milánóiaknak egyébként azt hiszem, a legfontosabb szívügyük a Scala. Generációkra visszamenően tudják az összes nagy sikereket, bukásokat, bemutatókat és….pletykákat. Lázas várakozás előzi meg az összes évadnyitót, melynek időpontja hagyományosan mindig december 7.-e, s amelyekre – a legtöbb egyéb előadással egyetemben – már jóval korábban elkelnek a jegyek, a jobb helyek esetében kisebb vagyonokért. A Scala kis társalgójában és múzeumában, ahová bebocsátást nyertünk, a színház életében sok fontos szerepet betöltő ember kapott szobrot, vagy őrzik relikviáit. Kiemelkedő szerep jutott itt Verdinek, s a vele részben egy időben működő Arturo Toscanininek, akit Milánóban minden idők legjobb karmesterének is tartanak. A legnagyobb, valaha is Milánóban élt művész azonban kétség kívül Leonardo volt. 1482-ben, 30 évesen érkezett a városba, hogy szolgálatába szegődjön Milánó hercegének, Lodovico  Sforzának. A herceget sötét bőre miatt nevezték el Il Moro-nak, a mórnak. Azonban sötétek voltak az üzelmek is, amelyek révén hatalomra jutott. Sötét a család eredete. A Sforzák egy cipésztől származtak, és csak Moro apja, Francesco, a zsoldosvezér lett a gazdag Milánó ura. Nyilván kompenzálásul és a múlt feledtetéséül is, Lodovico il Moro azt akarja, hogy az ő udvara legyen a legpompázatosabb, hogy túlragyogja mind a többit. Leonardót várkastélyán folytatott építkezéseknél foglalkoztatja, bár eleinte igen kevés konkrét feladattal látja el. Leonardo részt vesz a Castello szobáinak a díszítésében, így a Sala delle Asse termének mennyezet festésében.  Az áttörést itt a megbízás a Nagy ló monumentális lovas bronzszobor készítésére jelentette, mely a Sforzák dicsőségét volt hivatva  hirdetni, apját ábrázolva. Leonardo, mint pictor ducalis, milánói tartózkodása alatt kevesebb, mint tíz művet alkotott, de köztük volt azonban az Utolsó vacsora is. Az Utolsó vacsorát természetesen nem lehetett fényképezni, -talán azért majd egy külön beszámoló keretében kitérek rá, de itt most csak a templomról tudok egy szép részletet megmutatni, megfűszerezve (? 🙂 ) magammal, a kolostor kertjében. A városnéző túra után még elmentünk a Brera képtárba, ahol mindenkinek a képe, aki érdekelt volna (Caravaggio, Raffaello, Picasso) ki volt kölcsönözve más múzeumnak 😦 , de láttam Rubens felfogásában egy utolsó vacsorát, illetve több más festő ecsetjéből e témát, és már az aláírt címet is felismertem: Cenacolo, vagy L’ultimo cena. S lényegében itt végződött volna a milánói kaland, ha a repülőnk másnap hajnalban elindult volna. De ez nem így történt. Ha katasztrofálisnak tűnt az indulásnál a 6 óra csúszás, a visszaút rémálommá vált. Az összes járatot törölték, egy izlandi vulkáni utóműködés felhője miatt. Megint ott voltunk Bergamo repterén (Milánótól  50 km), információnk 0, hiába faggattuk a Wizzair képviselőt, vagy hívtuk a konzulátust. Legjobbnak látszott, mielőtt a tömeg felébred, lóhalálban visszamenni Milánóba, a főpályaudvarra, és megpróbálni valami vonatjegyet venni, amíg van. Így, noha most lett volna rá időnk, Bergamo megint kimaradt a palettánkról. Kaptunk viszont, nem kevés tortúrával vonatjegyet vissza, egy átszállással Velencében, de a vonatindulás csak délután fél hatkor, amikor kezdetét veszi egy 17 órás vonatút Budapestig, érkezéssel hétfőn 11-kor a Keletibe. Nem volt mit tenni, ki kellett tölteni az időt addig valamivel. S tulajdonképpen ennek utólag nagyon örülök, mert így sikerült meglelnünk azt a pirinyó szépet, amit addig nem találtunk Milánóban, egy régi, kicsiny megmaradt darabját a középkori városnak. Pedig végig ott volt az orrunk előtt, csak egyszer sem mentünk be addig abba az utcába, itt a V. E. lovasszobrától jobbra, a tornyos ház előtt: A tornyos ház, illetve a vele szemben levő Palazzo della Ragione közelről: A Palazzo della Ragione (mely 1228-tól évszázadokig volt Milánó kormányának, és kereskedelmének a központja), egy bájos belső udvart rejteget: Az árkádok alatt éppen gyönyörű, régi könyvek bolhapiaca volt, nagyon sajnáltam, hogy nem tudok olaszul. Ugyanígy, egy kis vasárnapi majális féle program és forgatag volt a Dóm téren, amit a pár képpel korábbi fotón, a kifeszített fehér sátorponyvákon tetten lehet érni. Időnként bömbölt az élő zene ezerrel, görkoris srácok produkálták magukat le-fel lendülve a mesterséges árokfalakon. Általános volt a zizgés, és bár én nem szeretem az ilyen népi mulattatásokat, mégis ezt most úgy éltük meg, hogy kicsit élettel telt meg ez a rideg város. És mivel még mindig volt időnk, úgy döntöttünk megnézzük Milánó nevezetes temetőjét, a Cimetero Monumentalót, ami a benne felállított monumentális síremlékekről híres, nem annyira az ott eltemetett emberekről. Állítólag mindössze 3 ilyen temető van a világon : 1 Dél (?)Amerikában, 1 Sevillában és 1 itt.  250 ezer Euró itt egy sírhely, s a hozzátartozók kötelezve vannak valami jelentős, neves művésztől származó (amit előzőleg a városi tanácsnál jóvá kell hagyatni) síremléket állítani. Egy mindenképpen különös síremlék: Lírai megfogalmazású sírboltok: S végül a Toscanini családi kripta: Ennek a napnak volt még egy ajándéka: hinni nem akartam a szememnek, a velencei St. Lucia pályaudvarról, ahová a vonatunk érkezett, közvetlenül a Canal Grande csatornára néztünk, 50 méterre a Rialto hídtól: Úgy, ahogy voltunk, bőrönddel a kezünkben kirohantunk, s egy negyed órára  megmerítkeztünk Velence csodájában, ami semmit nem veszített bájából. Végre éreztük azt a mediterrán hangulatot, elragadó olaszos szépségeket, ami oly nagyon hiányzott Milánóból, de hála Istennek az országból nem pusztult ki. Az eredeti érkezéshez képest mintegy 27 órás késéssel,  kissé meggyötörten bár, de végül bezötyögtünk a Keletibe hétfő délelőtt 11 óra körül. Hát így zárult a kalandtúrává lett hétvége, amibe a Wizzair “jóvoltából” csöppentünk.
A dolognak van azonban egy kis utóélete is: Itthon pár nap után tájékozódtam az utasok jogait érintő EU jogszabályról, amely értelmezésében ugyan még folyik a vita  az érintett felek között. Gondoltam azonban, a vita egyértelmű eldőltéig, én azért leteszek egy bejelentést kártérítési igényemről a Wizzairnál. A dolog egészen addig rendben, és ügyfélszolgálatilag zajlott, hogy a szükséges formanyomtatványt kitöltve, bejelöltem a dokumentum alján a Wizzair által adott négyzetet, hogy csatolmányt szeretnék küldeni. Ami ebben az esetben egyértelműen a kártérítési igényem dokumentumait jelentené. A válasz egy komputer generálta  e-mailon azonnal érkezett: kérik ITT válaszban  a csatolmányok megküldését. Innentől azonban indul a trükkös csalás a’la Wizzair:  Rendszere az IP címemet (= komputerem azonosító száma), gondolom ugyanazon a mozdulattal, ahogy az értesítést kiküldte számomra, spam listára tette (Barracuda Block List) és innentől hiába is küldök bármit, visszadobja  leveleimet. A be nem érkezett levélre meg ugyebár nem lehet válaszolni, pláne nem kártérítést fizetni. Kifelé, és formailag ő példás ügyfélszolgálati portált működtet a neten. Csak… Megdöbbentő és szerintem megengedhetetlen, hogy egy hivatalosan bejegyzett cég ilyen módszerekkel éljen.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Utazás
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s