Milánó – 3. rész – találkozásaim Leonardóval

 Milánóba igazából egyfajta időutazásra jön az ember, ha már kicsit megfertőződött a művészetek által.

Leonardo Milánóban töltötte el élete leghosszabb periódusát egy szakaszban, s művészi karrierjének is itt volt a csúcspontja, eszmékben ez a leggazdagabb korszaka. Hát ezért kell ismerni a helyet, kicsit keresni porba veszett lábnyomát, beszívni ugyanazt a levegőt amit ő, anno 1483 -1499. közötti mozgalmas évein át.

De mielőtt belemerülnénk a milánói korszakba, máris tennék egy kitérőt megelőző találkozásaimhoz Leonardóval.

  1. találkozás – 2003 nyara – Svájc

Hát az úgy volt, hogy amikor Balázs fiúnkat mentünk Genfbe látogatni, megálltunk a Wallis v. franciásan Valais tartományban levő Martigny városában, hogy a Fondation Pierre Gianadda időszakos kiállítását Paul Signac e célból, a világ különböző helyeiről kikölcsönzött képeiből megnézzük. S akkor ott a Fondation parkjában belebotlottunk a régi Arzenál házikójába, ami Leonardo a feltaláló címen hirdette kiállítását.

Ez az a típusú kiállítás, ami azóta már (?tavalyelőtt) járt Magyarországon is, de addig..

Döbbenten álltam a 4 szinten bemutatott, jórészt fából lemodellezett találmányai – bicikli, helikopter, óraszerkezetek, búvárruha stb.-előtt, megcsodáltam összetett városépítészeti terveit-,  a nyitható és emeletes hídjaival, bonyolult vízvezeték rendszereivel, elmés emelőgépes és mittudom én mire való lenyűgöző szerkentyűivel és elborzadtam háburús gépei, pusztító rajzai láttán. Nem is igen hittem a szememnek, hogy több száz évvel ezelőtt valaki már repülőben és autóban gondolkodott? De a modellek mellett ott álltak hitelesen, az azóta már jól ismert zsúfolt, egyszerre több mindenről szóló jegyzetlapjai…

Hát nekem ezt miért nem mondta senki? elkeseredett kérdés tolult fel bennem.

Hát persze, mondta. Egy egy mondatban, ami egy általános műveltség, vagy világkép kialakításához szükséges a nebulónak: Leonardo a reneszánsz ember megtestesítője, foglalkozott festészettel, szobrászattal, sok grafikája maradt ránk, és boncolt. És nem volt olyan ága az akkori tudománynak, amellyel ne került volna kapcsolatba.

Végülis benne van.

Csak az én fantáziám – és a Leonardóé  – nem is azonos bolygóról valók. Zseni, fantaszta, nagyokat álmodó, tudós és univerzális ember.

2. találkozás – 2007. augusztus – Párizs, Louvre

 

A képek, amikről a művészettörténet egyenként feljegyzett valami leg-et:

– A Mona Lisa: egyetlen képe sem gyakorolt akkora hatást a műfaj alakulására. Az újkori portréfestészet szimbolikus alkotásának számít, egyszersmind az eszményi portré.

– Sziklás Madonna: a művészettörténet egyik első alkotása, ami kikerül szakrális összefüggéseiből, s háttérbe szorult, az alkotás esztétikailag meghatározó értéke mögött.

– Egy nő arcképe, v. másképp La belle Ferroviere: itt nincs művészettörténeti leg, legfeljebb egy kis bulvársajtó: Lodovico il Moro egyik szeretője lehetett, esetleg felesége, Beatrice.

– Szent Anna harmadmagával : Leonardo teljes életműve összképét látják benne, minden visszatükröződik itt, amit korábbi éveiben elért, alkotott. Összefoglalja a festészeti törekvéseinek eredményeit: az alakok elrendezése és dinamikája, a rendkívüli -monumentálissá tett – tájháttér, a levegő kékje, a fények szuggesztivitása, az alakok érzelmi reflexióinak finom, de egyben tökéletes ábrázolása.

– Keresztelő Szent János: a sfumató technika nagyon hatásos példája. Leonardo itt már tökélyre fejlesztette a fény és árnyék ezer formájának ábrázolását, a finom átmenetek által az alak teljesen plasztikussá válik, a test szinte világít. Ez egyik utolsó alkotása.

Ide illik egy Goethe idézet:

Az a sokféle adomány, amellyel a természet felruházta, elsősorban látásában összpontosult, ezért bár mindenre képes volt, nagysága legmarkánsabban festői zsenijében nyilvánult meg.”

Mindegyik festmény más és másképp hatott rám. Sajnos az az érzésem, hogy sokszor túlságosan is belénk ivódtak közhelyek, egy egy – esetünkben – kép nagyságáról, s hajlamosak vagyunk előtte állva, kicsi csalódást érezni. Ízlésekről nem lehet vitatkozni, tartja egy latin közmondás, azaz mindenki magának értelmezi az adott művet, de én ilyenkor elő szoktam venni az irodalmat, s hagyom magam olyan dolgok folyamatába belevonni, amit mai szemünkkel már képtelenek vagyunk látni.

Sokszor éppen azért nem látjuk meg a különlegest, az újszerűt benne, mert mint Leonardo esetében akár a Mona Lisánál, akár az Utolsó vacsoránál, olyan mértékben megváltoztatta a szemlélet – és ábrázolás módot az egész festészetben, hogy azzal teremtett iskolát, s azóta mindenki ebben a modorban készíti műveit…

Ő volt az a nyughatatlan elme, aki mindenütt az újat, a szokatlant, mai szóval: a kihívást kereste.

Én a magam részéről Leonardónál az angyalai és Madonnái gyönyörű arcábrázolásait szeretem. Angyalai, melyeket már zsenge ifjú korában mestere képe mellékalakjaiként festett, kilépnek a képből, elhomályosítják a teljes egyéb művet. Nézzük csak meg, ezt a kép bal szélén lévő angyalkát a Verocchio Krisztus megkeresztelése c. képén!

Vagy ezt a gyönyörű Madonna fejet a Sziklás Madonnáról (ez a londoni változatról van):

Ezek a lágy ecsetvonású, kedves alakok a fejemben valahogy kart-karba öltve járnak abszolút kedvenc festőm, Renoir ugyanilyen elragadó gyermek, – leány és női alakjaival.

3. találkozás – 2008. május – Loire völgye

A loire völgyi kastélyok körúton 5 kastélyt érintettünk, melyből kettőnél felmerült Leonardo neve is.

A csupa csipke, soktornyú Chambord-i kastély központi részében levő, dupla spirál, nyitott lépcsőház állítólag Leonardo tervei alapján lett létrehozva. A lépcsőház tulajdonsága, mondhatni attrakciója, hogy bár mindkét lépcső ugyanazon képzeletbeli tengelyen csavarodik egymásra, és oldalra teljesen nyitottak, a két lépcsőházban haladók nem látják egymást. Kipróbáltuk, tényleg így van.

A második kastély is gyönyörű, de kicsit szomorúbb volt az apropója annak, hogy  Leonardo neve felmerült. Itt van ugyanis eltemetve, az amboisi kastély kicsiny kápolnájában, egy gyönyörű kerttel körülvéve, s meredek sziklafal széléről tekintve le Amboise elragadó városára.

Szobra pedig  meghitt környezetben, a kert lankáin

Mert Leonardo un. második milánói korszakát már a francia udvar szolgálatában tölti.

Hogy kicsit tisztábban lássuk a viszonyokat: ebben az időszakban, mikor Leonardo élt, Italia egyetlen kavarodás: köztársaságok, félköztársaságok, erős és gyengébb hercegek kényuralma, a pápa világi hatalma alá vont területek összevisszasága. Mindenki harcban áll mindenkivel.

Franciaország az egyetlen egységesebb ország Európában, s ők is további területi hódítások céljával folyamatosan fegyverkeznek. Csak idő kérdése volt, hogy mikor fordulnak Milánó ellen, mellyel elérték Lodovico Sforza bukását. (Leonardo még ez előtt elhagyja Il Morót, mantovai és velencei megállókon át visszatér szülőföldjére, Firenzébe.)

Milánó francia helytartója, Charles d’Amboise és a francia király is (ekkor még XII. Lajos) élénk érdeklődést mutatnak Leonardo iránt, akinek egyáltalán nem volt közömbös, hogy Európa leghatalmasabb birodalmának kegyeit elnyeri-e. Így történik, hogy 1506 és 1510 között Firenze és Milánó között ingázva él és dolgozik, de ténylegesen már a francia király szolgálatában van. A francia királyi család mindig jóindulattal kezeli, s Leonardo utolsó előtti tartózkodási helyéről, Rómából (1514-1516), a Medici X. Leo pápa halálát követően,  I. Ferenc meghívására a francia udvarba megy.

Ambois-i királyi kastély közelében, Cloux-ban kap szállást. Élete utolsó 2 évét itt tölti.

Meghal Amboise-ben, 67 évesen, 1519-ben.

Innen, az amboisi kastély mellvédjéről kitekintve, ellátni a Cloux-i kastélyig, melynek bezoomolt képét is megmutatom most Nektek.

4. találkozás – 2009 október – Róma

Rómában, a Vatikáni képtárban található Leonardo kezdeti, Firenzei időszakából származó Szt. Jeromos képe, amely a bűnbánó aszkéta remetét kopár sziklás tájon jeleníti meg, arcán kiül a szenvedés és bűnbánat, szikkadt testén átlátszanak a csontok. A táj is, az ember is aszketikus, kopár, mondhatni nyomasztó. Erős, kifejező erejével azonban bizonyára elérte azt a visszaborzadást és elrettentést a hívőknél a bűnös gondolatoktól,  amit a vallás ezzel elérni kívánt. (Ekkoriban nincs még műkincs piac, a festők mindig megrendelésre dolgoztak, a saját művészi önkifejezést ezen belül kellett megoldani, ha sikerült. A megrendelések általában nem csak a témát rögzítették, hanem sokszor olyan részletességgel leírták az elvárt tartalmat, ami kiterjedt az alakok számától, a használandó színekig és a szentek palástja béléséig bezáróan, hogy  nem is tudom miért nem festették meg a megrendelők akkor már maguk a képet?!)

Rómában Leonardónak ezen túl nem sok nyomát találni, az ember inkább csak tudja, hogy itt is megfordult.

Először 1502-ben, amikor beáll hadi mérnöknek Cesare Borgiához. A rossz hírű és kegyetlen természetű Borgiától megkapja azt, amit eddig egyetlen megbízójától sem, a teljeskörű felhatalmazást és ellenőrzés nélküli bizalmat. Az őt cselekvési szabadságában biztosító megbízó levelét Borgia ekképp indítja “Kiváló és szeretett szolgánk, Leonardo da Vinci építész és legfőbb mérnök”. Eddigi helyein ugyanis sokszor csak apró, mellékes feladatokkal látták el, az őt oly nagyon érdeklő építkezéseknél, de másutt is, másoké volt a főszerep.  Jóllehet, közrejátszhatott ebben az a már széles körben ismert tulajdonsága, hogy nem igazán tud határidőket betartani…Végtelenségig tud egy egy munkára előkészülni, alapos feltáró munkákat végez, s a már elkészült mű sem elég jó neki soha… Csapongó fantáziájának és széleskörű érdeklődésének is  áldozata lehetett, mivel mindig több dologgal foglalkozott egyszerre…

De Cesare Borgiánál megkapta azt a mélyreható bizalmat, ami nagyon hiányzott addig önérzetének. Teljes lelkesedéssel veti bele magát a munkába, térképeket rajzol, harcászati megoldások garmadáját gyártja Borgiának, s járja vele az országot. S a Leonardo festészetének kedvelői szomorúan konstatálják, hogy a mester egyáltalán nem fest, nem születnek új művek. Ebből az időszakból sok feljegyzés keletkezik Machiavelli tollából  Leonardóról, akivel kölcsönösen nagyra becsülik egymást, s sokat beszélgetnek.

Egy évet tölt a Cesare Borgia kötelékében, majd amikor elkezdenek rosszra fordulni a dolgok (most a mérgek a Borgia családot irtják), ismét visszatér Firenzébe.

Onnan még egyszer távozik Rómába, amikor a firenzei Medici család egyik tagja kerül a pápai székbe, s Leonardo ezáltal jobb megbízásokat remél. Ez a számítása azonban nem teljesül, az öreg pápa türelmetlen vele szemben, nem viseli el a leonardói lassúságot, megbízásai inkább Michelangelót és Raffaellót találják meg. Őt végül  a Róma közelében levő, pontini mocsarak lecsapolási munkái megtervezésével bízza meg. De kétségtelenül,
e Rómában töltött évek (1514-16) eredménye, s egyszersmind pápai környezetet idéz meg, a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló, utolsóként számon tartott képe.

A festő János evangéliumának első verseit fordítja át képpé, amely arról szól, hogy János tanúságot tett az isteni világosságról.

János evangéliuma első szavai:

Kezdetben vala az Ige

Az Ige Istennél vala

János Isten küldötte, nem maga a világosság, hanem csak tanúsítja azt. János nem eredője az isteni fénynek, hanem csak magába fogadja azt. A szinte feketeségig sötét háttérből felbukkanó Keresztelő Szent János a fény megtestesítője lesz. A fényforrás kívül van a képen. János jobb kezének felemelt ujja is arra, felfelé mutat. A sfumátót itt nem csupán az autonóm művészi kifejezőeszközként kell tekinteni, hanem a vallásos tartalom közvetítőjeként.

Csatolom azt a minden professzionalitást nélkülöző  gyenge fotót, amin megörökítettem e képet a Louvreban, a csodás Sziklás Madonna társaságában :

De Rómában azért még egy módon találkozhat az ember Leonardóval: éspedig a Raffaello Stanzáiban az Athéni Iskola képén. Ott, Raffaello ugyanis a ránk maradt hagyomány szerint, Platon alakjában Leonardót festette meg.

Gyönyörű kép, gyönyörű allegória. Raffaello nagyon tisztelte Leonardót, mondhatni rajongott érte, és amit lehet magába szívott tudásából, és azt átlényegítette raffaellóssá.

S a “rövid” kitérőmtől csak nem jutottam el a fő témáig: Leonardo és Milánó kapcsolatáig, de azt hiszem, arra tényleg jobb lesz egy külön fejezetet szánni.

De azért befejezésül betennék itt még két szép gondolatot, nálam okosabb és emelkedettebb emberek tollából:

Leonardo számára a festés olyan folyamat volt, amely alapos tudást és szinte valamennyi technika ismeretét igényelte. Geometria, dinamika, geológia, pszichológia.
Egy csata ábrázolásához szükség van a felkavart levegő és por pontos tanulmányozására; mindenesetre nem akarja annakelőtte ábrázolni, hogy nem látta a saját szemével, tudós várakozásban, teljességgel áthatva törvényeinek ismeretétől.  (Paul Valéry, 1895)

 Leonardo da Vinci, mély és sötét tükör, amelyben
szelíden mosolygó varázslatos angyalok jelennek
meg, titkokkal terhesen, az országukat övező
gleccserek és píneák árnyékában…

( Charles Baudeleaire, 1857)

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Művészet
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s