Milánó – 4. rész – a város és Leonardo

Azt tudtátok, hogy vinci fűzfát jelent?

Nevét Firenze melletti falujáról, a falu az övét meg, ahogy sejthető, a fűzfákról kapta. Szeretettel is alkalmazza a fonott fűzfaág motívumot különféle szövevényes rajzolatú címerekben, fali girlandokon és egyéb díszítményekben.

Mint ahogy az egész festészet tele van rejtett utalásokkal, allegóriákkal ezekben az időszakokban.

Sokszor bizony a mai embernek egyfajta speciális szótárral a kezében kéne a képek előtt járnia, hogy megfejthesse azok minden titkát. Da Vincinél pl. különösen teli van ilyen sejtetésekkel, áttétekkel a Hölgy hermelinnel c. képe.

Hát igen, ezt ki is felejtettem a találkozásaim felsorolásból, hisz itt volt tavasszal Budapesten!

Egyébként épp erről a festményéről írják da Vincinek, hogy egyetlen képe sem utazott ennyit.

Kalandos volt már az előélete is, hiszen először a képen ábrázolt hölgy tulajdonába került, egyetlen emlékeként és kísérőjeként annak a kapcsolatnak  (Il Moro szeretője volt), aminek keletkezését köszönhette. A 19. században egy lengyel nemesi család birtokába kerül, de még így is hányattatott utazásokat tesz Párizs, Krakkó, Drezda, Berlin és újra krakkói végállomása között.

Ezt a képét viszonylag későn, csak 1900-ban azonosították be mint Leonardóét és innentől már a világ számos táján, a kiállításokon is bemutatják.

Ami miatt sokáig ki is zárták, hogy Leonardo alkotás lehet, az a sötét háttér, s az ebből éles körvonalakkal kirajzolódó alak. De a legújabb kori technika már ennek a rejtélynek is nyomára jött, s kimutatták, hogy az eredeti háttér kék és szürke lehetett, – ami már biztosította a Leonardóra jellemző lágy átmeneteket, a figura plaszticitását, s nem tudni miért, valamikor a múlt században ezt átfestették.

Ugyanezzel a technikával sikerült virtuálisan megtisztítani a festményt, s megjeleníteni eredeti színeiben. Hát bizony még csodálatosabb lehetett:

A kép eredeti ábrázolás módjában is, hisz a portrékat Leonardo előtt profilból volt szokás ábrázolni, a nők, pedig különösen nem jelenhettek meg tovább, mint mondjuk nyakkivágásig. A kép azáltal, hogy a fejet elmozdítja a test síkjához képest, különösen dinamikussá, élővé válik, s benne van a legfőbb leonardói: a lelki tartalmak kifejezése.

A kép önmagáért szép, de én sem tudom kikerülni (itt,-  és máshol), hogy ne meséljem el
a hozzá kötődő történeteket.

A számos, és szövevényes utalás rendszer, ami miatt épp így elsőként fel is hoztam a művet, a hermelin szimbolikájával* kapcsolatos: van egy bizonyos áthallás a hölgy neve, Cecilia Gallerani és a menyét latin galée neve között. De van itt utalás bizonyos hermelin rendre, terhességre, tisztaságra és – és – és, az egész a szituáció és a nő társadalmi állása közötti kényes helyzetből adódóan. Cecília ekkor már terhes Lodovico gyermekével, ez utóbbi eltolja már kitűzött esküvőjét miatta. Végül a szép Ceciliát egy vidéki kastély magányába száműzik, egyetlen kísérője a kép marad…

Persze ez még inkább elmondható a teljes szakrális művészetről, ahol a különféle – a szereplőkhöz, szentekhez utalt – növényi, állati, tárgyi – attribútumok nélkül a legtöbb képet még értelmezni sem lehetne.

Általánosságban az addig megszokott képi formák vagy akár színek, olyan mértékben kötöttek, előre meghatározottak voltak, hogy eltérni sem szoktak tőle. A másik oldalról ez viszont lehetővé tette az eligazodást a képhez tartozó bibliai szöveg hozzárendelésében az akkori embernek. Általános volt az analfabetizmus, s a legfőbb megrendelők, a templomok, szerzetes rendek, papok stb. ezáltal tudták közelebb hozni a Szentírást híveikhez.

Így aztán sok gesztusnak, mozdulatnak rögződött  jelentése volt:  pl. amiről már esett is szó: fölfelé mutató ujj: csillag, fény = Isten születése, de a szem elé, homlokra emelt kéz is az isteni fényesség elől való védekezés egyértelmű jele stb.

Jól tetten érhetőek ezek a mozdulatok pl. Leonardo vázlatban fennmaradt, a firenzei Uffizi képtárban őrzött A királyok imádása képén is: a kép alsó jobb sarkában tömegből égbe mutató kar, előtérben öregember a Kisjézusra nézve leárnyékolja szemét.

Olyan bibliai fogalmak, mint üdvözlés, alávetettség (isteni akaratnak) stb. szigorúan előírás szerinti kéztartásokkal (és szavakkal: conturbácio, humiliáció, aposzkopeion) voltak jelölve.

Bizonyos színek is, mint pl. az ultramarinkék (= drágább volt mint az arany) fenn voltak tartva konkrét szereplőknek, adott példában Jézusnak, v. Szűzanyának stb.

Ugyanígy az egyes jelenetek beállítása is azonos módon történt, s a szereplők többnyire életszerútlen, merev pózokban jelentek meg.

Ezzel szakít színre lépésével da Vinci, a legmeghatározóbb példa erre, freskója az Utolsó vacsora, melynek mintegy előfutára, a fentiekben éppen ezért bemutatott, korai, befejezetlenül maradt Háromkirályok kép. E kép igen merész, hagyományokkal szakító ábrázolása a témának, tömegeket mozgat meg rajta, hemzseg a gondolatoktól, emberi érzelmek kifejezésétől, egy történetet (storia) mesél el, szemben a sacra conversacione típusú ábrázolással, mely a szentek viszonylag statikus, mozdulatlan, ezáltal merev csoportját festi.

Az Utolsó vacsora ábrázolásmódján mindezek fellelhetőek. A tanítványokat hármas csoportokba tagolja, ezáltal dinamikát kölcsönöz a képnek. Egyes szereplők gondosan (rengeteg munkát fektetett bele) kialakított mozdulataival és arckifejezésével, az egymás felé forduló alakokkal a pillanat drámaiságát fejezi ki. A Jézus árulást bejelentő mondata utáni csodálkozás, ijedtség, harag, Judás ijedten hátrahőkölő tartása – kezében a pénzes zacskóval -, Jézus rezzenéstelen arcával. Az utolsó vacsorát soha így, s erről a pillanatról = árulás = szólóan nem ábrázolták. Judás is itt kerül egy oldalra a többiekkel. Előtte mindig, kizárólag az asztal túloldalán foglalt helyet. (Leonardo azonban így is megoldja kirekesztését: a csoport tagjait három félkörív alá  -nagyobb középső, és két kisebb oldalsó- sorolja, addig Judás feje kilóg onnan: nem tartozik egyik csoportba sem, az áruló kívül marad a rendezési struktúrán.)

Korának minden kétséget kizárólag leghíresebb műve.

Stendhal elragadtatottan így ír róla: Ha addig még nem létezett volna, a melankolikus és finom színhasználatot, árnyékba merülő, a félhomályban tompán ragyogó színeit erre a motívumra kellett volna kitalálni.

XII. Lajos francia király el szeretné vinni a falat.

Hamar, és kitartó lelkesedés kíséri már a kortársak részéről is. Természetesen a reneszánsz több más művészegyénisége is mozgolódik, és kezdik szétfeszíteni  a kereteket.
A 16. századra előtérbe kerül a művészi találékonyság és ábrázolás újdonsága.

A következő évszázadok meghatározó két témája a kép körül:

–         annak romlása (erről itt nem beszélek, mindenki ismeri)

–         az apostolok sokféle mozgása, élethű ábrázolása.

Leonardo Utolsó vacsorája ma a téma legismertebb megvalósításának számít.

A Santa Maria delle Grazie templomot és kolostort a Leonardo da Vinci Utolsó vacsora ábrázolásával az Unesco 1980. -ban felvette a világörökség listájára.

A terem kialakítása eléggé meghökkentő. Egy hosszú, virsli alakú 35 x 9 méteres tér, amelynek északi, rövidebb oldalát teljesen elfoglalja a kép.

A megrendelés valószínűleg Lodovico Sforzától származik, és dinasztikus célokat szolgált. A templom szentélyét a család temetkezési helyének szánta, a refektórium falait a Sforzák címerei díszítik (díszítették = nagyon megkoptak).

Érdekes dolog ez, hogy Lodovico il Moro, aki annyit küszködött azért, hogy nevét és uralmát városában legitimálja, megerősítse, s törekvéseinek gyümölcse, mire elérte a hivatalos hercegi cím elnyerését, rövid, 5 éves uralkodás után porba hullott.

A történelem valószínűleg hamar elfelejtette volna, s biztos, hogy ő sose gondolta volna, hogy Leonardo lesz az, aki által megőrzi nevét az utókor.

Miután a franciákkal szemben elvesztette hatalmát, élete végéig franciaországi rabságban maradt, s még Machiavelli tolla az, amely A fejedelem című művében bizonyos mértékben hozzásegíti a túléléshez, amennyiben gyakorta von párhuzamot Lodovico Sforza és Cesare Borgia között.

Ugyancsak ebben a milánói korszakában született a Sziklás Madonna (2) képe is Leonardónak.  Gyakorlatilag én most így véletlenszerűen, kronológiailag visszafelé haladok, hiszen a kezdetekben festett kisebb Madonna képek után, ez az első áttörése, az első nagyobb megbízása életében! Ekkor ő együtt dolgozik egy milánói család több mesterséget űző tagjai műhelyében, akikkel együtt kapják 1483-ban a megbízatást a Szeplőtelen Fogantatás szerzetes rendtől egy oltár teljes felújítására, illetve a hozzá festendő képre. Hát ennek a megbízásnak a szerződésbe foglalása olyan elképesztően hosszú, részletes, és bonyolult, hogy erre utaltam már korábban, egy megjegyzésemben.
A kitűzött elkészítési határidő 8 hónap, amiből végső soron 20 év lesz.

A történet mögött honoráriumi viták húzódnak, minek keretében ez az első kép nem is megy át az eredeti megrendelő tulajdonába, nekik készül később ezért a második változat, s kerül a milánói San Francesco Grande kápolnájába, majd később Londonba. Sajnos az első képről csak egy viszonylag rossz kópiát tudok ide becsatolni, a második, a Londonban levő változatról pedig csak fekete fehér verzióm van:

A sziklás Madonna a szeplőtelen fogantatás allegóriája (megbízó testvérület neve!).
A képen megfestett táj és tájrészletek: hegy, szikla, barlang, víz, tenger =latin: mare→ , mind mind Máriára, tisztaságára, neve eredetére, Bibliai környezetére, az Istenanya szeplőtelenségére utaló jelképek.

Mégis, ez az első szakrális tárgyú kép, amint már említettem, ami kiszakítva környezetéből magánszemély tulajdonába kerül, minden valószínűség szerint Lodovico Sforza személyében. Művészettörténészek ezt tartják egyébként minőségileg jobbnak, s ez található ma a Louvreban.

 És ezzel elérkeztünk az utolsó műhöz, amiről szólni szeretnék itt, s az
a Nagy ló. Leonardo nevét ez tette először  ismertté Itáliában, s amiből végül is egy agyagmintán kívül több nem készült életében. Még azt is elpusztítják a Milánóba bevonuló francia csapatok, aminek katonái célba lőttek rá.

A művészettörténelemben és életrajzokban már – már közhely számba megy az a levél, amelyben Leonardo felajánlja szolgálatait a feltörekvő fejedelemnek, mindennemű hasznos tudásával (útépítés, hadászat, építészet stb.), amellyel udvarában hasznossá lehetne. A levél legvégén mintegy mellesleg megjegyzi még, hogy ért a szobrászathoz és festészethez is.

De  ugyanitt hozzáteszi azt is, hogy

„Emellett egy bronz lovas szobrot is lehet készíteni, amely Uraságod megboldogult atyjának és a jeles Sforza családnak halhatatlan dicsőséget és örök megbecsülést kölcsönözne.”

mivel akkor már ismert volt Il Moro fenti szándéka, s az, hogy Itália szerte keresi ehhez a megfelelő embert.

Ha nem is rögtön, de megkapja a megbízást a nagy ló elkészítésére, Leonardo még összesen 16 évig dolgozott rajta, de el sosem készült.

Az elvárás: egy nagyon nagy ló modellje, rajta Francesco herceg alakjával, teljes páncélban. Felállítása, a kastély elé, v. a kastély egy mellvédjére méltó helyen.

Cél: valami egészen rendkívülit (imperlativo grando) alkotni.

Ezzel az újkori művészettörténet legnagyobb lóábrázolása volt születőben.

Az ábrázolás módja hivatott volt a friss dinasztia leszármazási hiányait pótolni, ezért Leonardo először egy ágaskodó lóra gondolt, antikvitásból az érméken fennmaradt ábrázolásokra utalva.

Egyetlen fennmaradt feltételezett makettje ennek a lónak a mi Szépművészeti Múzeumunkban található, s a 24 cm magas bronz szobrocska Washington után, ezidő szerint a Los Angeles – i Paul Getty múzeumban vendégszerepel:

 Nagy nehéz bronztömegnek a hátsó lábakra eső egyensúlyozási problémái miatt Leonardo azonban elveti a tervet, s áttér egy szolidabb, kocogó változatra, de azt is monumentálisra,  7 méter magasra tervezve!

A tervezett lovasszobor egy személyiség tiszteletének minden korábbi formáját szétrobbantotta, melynél már a felállítás helye is jelentőséggel bír:

Előtte levő, nem antik lovasszobrok (Gattemelata, Colleoni) funkciójukban síremlékek és felállításukkal szakrális közeghez, a szomszédos templomokhoz kötődnek. A Sforza lovasszobor is síremlékként van értelmezve, de helymegválasztásában a reprezentáció igénye, hatalom kinyilvánítása a célja.

A szobor öntésére ásott öntőgödör elérte a talajvíz szintjét, ezért új döntés született: fektetve kiönteni. Ez és egyéb problémák végül megakadályozták a szobor elkészültét,
az addig e célra begyűjtött bronzot ágyúöntésre használták fel. (Leonardót azonban szinte egész életén át, tovább foglalkoztatta a terv, módosított változatának elkészítését felajánlotta a Milánóba győzedelmesen bevonuló franciák kapitányának is.)

A dologról végül is csak azért írtam ilyen részletesen, mivel a legújabb kutatások alapján felmerült a szobor jelenkori elkészítésének gondolata, ennek keretében állították fel például olasz szakemberek először a debreceni kiállítás alkalmával, a lófigura mérethű kolosszusát speciális üveggyapotból elkészítve.

Leonardo hallatlan zsenijét és tudását bizonyítja a ló ezen újabb kori története is.
A mérnökök ugyanis mostanáig meg voltak győződve arról, hogy a terv nem valósulhatott volna meg, mert szerintük egy ekkora tömegű tűzforró bronzot nem lehetett volna kezelni, és hogyan is egyensúlyozott volna a soktonnás alkotás három lábon. A jelenkori fejlett informatika, valamint a Leonardo da Vinci kéziratában felsorolt adatok és precíz számítások azonban új válaszokat kínálnak.

Firenzei kutatók egy csoportja Leonardo feljegyzéseit és az áramlástannal kapcsolatos problémák megoldására szolgáló szimulációs rendszert ötvözve kiszámította, hogy a 722 centiméter magas, 70 tonnás szobor öntőformáját mindössze 165 másodperc alatt meg lehetett volna tölteni olvasztott bronzzal. “A terv teljes mértékben reális volt.”

Leonardo da Vinci egyébként gondosan elemezte az öntési eljárás összes problematikus momentumát. A fém optimális hőmérsékletét és az olvasztás megfelelő időzítését biztosítandó, egy speciális kohórendszert dolgozott ki. Az “időzítő-szerkezettel” ellátott kohókat egy bizonyos sorrendben nyitották meg. A rendszert pirotechnikai “szenzorok” irányították: az “érzékelők” meggyulladtak, mihelyt elérte őket a forró fém, jelezve, hogy ideje megnyitni a következő kemencét.

Leonardo figyelembe vette a szobornak az öntés szempontjából kritikus pontját is …

Fantasztikus, nem?

Ezen felbuzdulva tervezik, hogy 2015-re, amikor Milánó lesz a Világkiállítás színhelye, felállítják a szobrot.

Láttuk, milyen nagyszabású építkezések folynak már most Milánóban, hogy fogadni tudják azt, a mintegy 80 millióra taksált vendég mennyiséget, amit az Expo 2 hónapos csúcspontjára várnak. Toronyházak, kongresszusi centrumok és szállodák nőnek ki a földből, és… gyorsan még építenek addig 1- vagy ?2 metróvonalat, nehogy gond legyen a közlekedésben! (Hát azt a metrót sem a mi embereink managelik.)

És itt talán zárnám is a Leonardót taglaló milánói fejezetemet.

Ha ezzel, az általam is most gyakorolt blogírási fogalmakkal, mint címke = azok a bizonyos címkék, amikkel az egyes fejezeteket én jellemzem, és egy egy címszó minél többet előfordul a bejegyzéseim között, annál nagyobbra dagad a címkéje itt a lap jobb oldalán, végülis egy felhő (neve: címkefelhő) formát képezve -, szeretném őt jellemezni, beleértve a kortársak ránk maradt leírásait is róla,  ilyen szavak kerülnének ide:

festő, szobrász, autodidakta, hadmérnök, vízműépítő, műszaki tervező, feltaláló, anatómus, geológus, botanikus, vízmérnök, univerzális, zseni, lázas tervezések és végtelenbe nyúló előkészületek mindegyike megtalálható munkájában, kicsiny számú befejezett mű, nagyszámú jegyzet – és vázlat, hatalmas grafikai életmű, szép, kimunkált, precíz rajzok, megvalósuló utópiák, fantasztikus színházi előadások, udvari ünnepségek szervezője, ír, versel, lanton játszik, társasági nevettető, allegóriák gyártója, tükörírás, övben kis jegyzetfüzet, rózsaszín térdig érő festő köpeny, ápolt haj, -és szakáll, tisztaság és rend-mánia, két jobb-kezes, hatalmas testi erő, idegenkedik a női nemtől.

Trattato tartalmazza feljegyzéseit a festészetről, s kéziratai 10 kötetben sokszor lapokban, szétszóródva terjedtek Európában. Ezen műveinek egy gyűjteményét, a Leicesteri kódexet 1994.-ben egy aukción Bill Gates vette meg, 30,8 millió dollárért, ezáltal a világ legdrágább könyvévé téve.

Az előző bejegyzésemet egy Leonardo képmásait és tükrös aláírását tartalmazó csíkkal kezdtem, melyből talán kevéssé ismert az ifjúkori megjelenését tartalmazó Botticini Mihály Arkangyal arcképe (s tényleg csak zárójelben: Ő volt a modellje Verocchio ifjú Dávidjának is).

Most egy másík csíkkal zárnám a témát, ahol Leonardo két feltételezett önarcképével nyitok, folytatva a csak vázlatokon és más művészek másolatain át fennmaradt Anghiari csata jelenetet tartalmazó részlettel. Nem is tudom mondjam-e, hogy evvel az elpusztult festményével a történelmi festészet iskoláját teremtette meg.

Az utolsó kép Francesco Melzi festménye a művészről, aki az egyetlen hűséges tanítványa és mellette kitartó embere volt. Ő kisérte el, és volt vele Franciaországban haláláig, rendezi össze és menti át az utókornak a Codex Atlanticusnak nevezett kötetét, mely Leonardo írásainak leggazdagabb gyűjteménye. Ezt a kötetet most Milánóban, egy drága hegyikristály ládikában őrzik, s rendeznek belőle időnként kiállításokat.

” az ember a világ kicsínyitett mása “

Leonardo

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Művészet, Olaszország
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Reneszánsz lovasok | Fölöttem a felhő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s