Római levelek, 2009. október – 14. Séták a belvárosban

Szóval most azokról a turistásabb élményekről szeretnék kis képi összefoglalót adni, amivel átkötöttük a két súlyos vatikáni programot.

A már ismert térképen ezúttal a zöld útvonalat jártuk be.

S már az Angyalvár oldalában vagyunk, ahol végül is kihagyjuk a belső megtekintést, mivel itt is sok lépcső megmászására kéne vállalkozni, de mi épp most ereszkedtünk le a Michelangelo-i kupolából, s a remegés nem hagyta el még lábainkat. (Különben is, még frissen él bennünk az Angyalok és Démonok igen feltáró képsorozata az Angyalvárról, így nem érezzük, hogy valamit nagyon elmulasztanánk.)

Szerintem az eredetét mindenki ismeri, hogy Hadriánus császár mauzóleumának épült, majd a Vatikáni védelmi fal része, bástyája. Története szorosan összefonódik a Város és a pápaság múltjával. Volt itt kastély, erőd, börtön, kínzókamra, kaszárnya. A pápák többször menekültek be ide, mint pl. az Investitura harc, vagy a Sacco di Roma idején.
Az Angyalvár elnevezés XII. századból való, de egy sokkal régebbi legendára vezethető vissza. 590-ben a várost pusztító pestisjárvány idején Nagy Szent Gergely pápa körmenetet tartott és Szűzmáriától kérték a város megszabadítását. Akkor a pápának olyan látomása volt, hogy ezen a helyen az égből leereszkedett egy angyal (Szent Mihály arkangyal), s kardját bedugta a hüvelyébe, a megadott kegyelem jeléül.

Ha már úgyis elkalandoztunk az időben, beteszek ide egy nem annyira régi, korbeli képet, a hangulata miatt. Az a címe: Róma, tizenkilencedik század vége, dél.

Mi pedig átsétálunk az Angyalok hídján.

S újra a bal parton vagyunk, s be is vetjük magunkat a szemben lévő kis kanyargós utcába, a Via dei Banchi Nuoviba, melynek egyenes folytatása a Via dei Governo Vecchio, ahol minden fórum és útikönyv egyértelmű befutója a legjobb római pizzázóra, a Pizzeria Baffetto található. Végül is ebédidő van… Csak annyi hiba csúszott a számításunkba, hogy ez a pizzázó este fél nyolckor nyit…

De közben zajlik a csoda, hogy Róma elvarázsol, bárhol is nyitsz rajta egy újabb ajtót. És ha már az ajtóknál tartunk, ilyen kapualjba, vagy máshová épített, láthatóan korábbi eredetű kőbe, bárhol ütközhetsz.
Mondjuk más vonatkozásban ez bizonyos tragédiája is a városnak. Volt egy sötét középkora a város történetének is, az ókori birodalom bukása, majd a keresztény világ központjává válás között, amikor Róma egyértelmű hanyatlásnak indult, s elnéptelenedett. Az ókori épületeket szabad kőbányának használták, mind a nép, mind a feudális nagyurak, – de még az egyház is,- szabadon fosztogatta és vitte el köveit (Colosseum!), saját építkezésekhez. (Ilyen felhasználást már láttunk pl. a Farnese palotánál is.)
Bizony vannak századok, ahol az egykor oly fényes várost, Rómát, mely egymillió lakost is számlált, mint puszta mezőséget írják le, s ahol csak állataikat legeltető pásztorokkal találkozik az eltévedt utazó.

Ez a kis torony a Chiesa Nuovo mellett álló Oratorio dei Filippini hátsó oldalán található, ahol a már korábban említett Néri Szent Fülöp követőivel megteremtette az oratóriumi zenét. Mind a Filippinus szerzetesek oratóriumát, mind ezt a bájos kis óratornyot a Piazza dell’ Orologion Borromini építette.

És ezek megint Róma színei. Ami már nálunk nagyobb írókat és költőket is dalra fakasztott. Csak kikapnék néhány ide illeszkedő sort Valery Larboud, francia író 1938-ban írt soraiból:

„Itt-ott szembetalálkozunk valamilyen narancsos okker színnel, amely igen lassan kialakult patinája alatt forró ragyogással, derűs töménységgel kapcsolódik az emlékeinkben ahhoz a keverékhez, amelyet Róma színeiből őrzünk magunkban: egy árnyékként szétterülő halvány, híg bíbort, amely mint könnyű fátyol a sárga fölött, tompítja és megfonnyasztja annak ragyogását. ….és máig megesik, hogy hirtelen heves vágy fog el egy homlokzat, egy utcasarok, egy fal után, ahol találkoztam vele. „

 

S megint egy mesélő térhez, jobban mondva, beszélő szoborhoz a Pasquinohoz értünk. (Szemben fenn, a levágott sarkú épületre támaszkodik.) Rómának több ilyen beszélő szobra van, de ez volt az első és egyben névadó is, innen van a paszkvillusok, vagy paszkvill kifejezés. A nép véleménye fogalmazódott meg ezen gúnyiratokban a napi politikai vagy közéleti események kapcsán. Több antik szobrot felhasználtak üzenetközvetítésre, miképpen az éj leple alatt megjelentek ilyen írások a szobrokon, s ezek másnap futótűzként terjedtek a városban. Úgy tűnik a szokás a modern korban is fennmaradt…

És itt a szobor mellett elhaladva értünk el újabb tesztünk színhelyére, s azonnal hozzá is látunk a saját ítélet meghozatalához: a Piazza San Eustacchion vagyunk, s az Ilcaffee Eustacchioban főzik a másik legjobb kávét Rómában. (A Tazza D’oroban már megejtettük a kóstolást).

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanaz a kávé állva – vagy ülve fogyasztása között mintegy háromszoros különbség van árban. Mi pl. 3-5 € közötti árakat is lepengettünk egy – egy pihenésre is szánt leülésnél, míg az állófogyasztás tarifája 1 € körül volt. De ez nem tudta elrontani az élvezetet!

Ültünkben megcsodáljuk még a körülöttünk levő épületeket: Ez a különleges torony a Sant’Ivo templomon Borromini műve, s a Palazzo della Sapienza udvarában áll, amely épületegyüttes képezte Róma első egyetemét. – Ma levéltár – (Figyeltetek? Ennek az oldalában csorgatom az üvegembe a vizet a könyves kútnál.)

A sárga barokk, Mediciek által épített palota, a Palazzo Madama, melyben 1871 óta a szenátus ülésezik. Nevében a Madama-ként emlegetett Austriai Margitnak (1522-1586) állít emléket, aki itt élt miután feleségül ment Alessandro Medicihez. Lakott itt még bíborosként a későbbi X. Leo pápa, továbbá VII. Kelemen, illetve Medici Katalin francia királyné is.

A palota főhomlokzatával szemben levő kis utcán keresztül átjutunk a Piazza Navonára, amelyről már korábban elég részletes képet adtam. Mint érdekességgel talán csak annyival bővíteném ki az információk sorát, hogy az itt lévő S. Agnese in agone – Borromini -templom névben a jelző nem agóniát jelent, hanem a latinban a küzdőtér megnevezése volt. Említettem, hogy itt volt az ókorban Domitianus császár cirkusza, arénája azaz az agone. Szent Ágnes itt halt vértanú halált, de mielőtt lefejezték volna, meztelenül közszemlére tették. De ekkor történt a csoda, hogy haja hirtelen olyan hosszúra nőtt, hogy teljesen eltakarta.

Egy közeli mellékutcában bepillantunk a németek és osztrákok nemzeti templomába. A
S. Maria dell’Anima templomot amellé a középkori német fogadó = Herberge mellé építették, amelynek nevéből származtatják az olasz albergo szót.

Aztán nem jutunk be a S. Maria della Pace templomába, melyet Raffaello falfestményei tettek híressé. Ez egy elég nehéz dolog a római templomok nyitva tartásával. Általában reggel 7-kor már elmehetnél misére, s úgy cca. délig tartanak nyitva, aztán újból legfeljebb du. 4- kor nyitnak ki, s van ahová este 6-kor már ismételten nem lehet bejutni, mert bezártak. A Chiese Nuovot pl., ahová e nap estéjén végül sikerül betérnünk, akkor már harmadszorra ejtettük útba. Ez, ami előtt hiába néztük a bezárt ajtót, meg csak bizonyos napokon, a legkülönfélébb órákban nyit ki, amire persze egy turista nem tud felkészülni, mert egy útvonalat, jó, ha egyszer be tud iktatni, de még akkor sem biztos, hogy abban az órában jár egy adott templom magasságában, amikor az nyitva is van. Szóval ezúttal lemondunk itt Raffaelloról, mint ahogy az összes Caravaggio miatt tett zarándoklatunk is hiábavaló volt a különböző helyszíneken.

Ezek után úgy döntünk, hogy teszünk egy újabb templom látogatási kísérletet a közeli Vittorio Emanuele Corson levő San Andrea della Valle barokk templomában.
A Szent Péter Bazilika híres kupolája után ennek a templomnak van a (2.) legnagyobb kupolája Rómában. Illetve operakedvelőknek még annyit, hogy Puccini Tosca operájának első felvonásbeli Attavanti kápolnáját itt helyezi el, noha nincs ilyen kápolna a templomban. Angyalvárnál elfelejtettem felhozni az operát, amely három eredeti helyszínen – a Farnese palotánál már említettem -, 1992-ben tv operafilmet készítettek a műből.

Ennyit tudunk róla, amikor megrohamozzuk a templomot. És bocsánat a profán hasonlatért, de hanyatt vágott minket. Egy aranyozott doboz belsejébe léptünk be! Ami még azt a csodát is előadta, mikor kellően ájuldoztunk a csillogó tünemény láttán, hogy egyszerre, mintha csillárokat kapcsolnának fel, fényár öntötte el a hajót, aztán újra sejtelmesebb félhomály, majd újra fényár. Képzeljétek, ahogy a nap be – besütött az elég magasan levő ablakain, úgy kapcsolódott fel meg le a „csillár”.

Ezek után a végre nyitva talált Chiesa Nuova (v. másként S. Maria in Valicella) rosszul sikerült belső képeiről már nem teszek be képet, talán csak a külső homlokzatot mutatom be. Előtte a téren tizenéves gyerekek fociztak, mellettük meg futott az Andrási út – szerű
V. Emanuele Corso forgalma.

A templomról annyit lehet tudni, hogy ez volt a már sokat emlegetett Néri Szent Fülöpnek a temploma, vele egybeépülve az oratoriánusok rendháza, melynek kis harangtornyát már sétánk elején láthattuk. A templom kápolnájában van eltemetve maga a Szent. A templom oltárát három Rubens mű ékesíti.

Mindezt megtekintve,  „már csak” az esti Vatikáni Múzeumok voltak hátra, ahová, már az alkonyi fények vezettek:

Mintha Párizsban, a Bouquinistek rakpartján…

És még a Múzeum teraszán egy fenséges Blick a Kupolára:

Mindenkinek jó éjszakát!

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Művészet, Olaszország, Róma, Utazás
Címke: , , , , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s