Római levelek, 2009. október – 22. Zsidó negyed

Hát eredetileg (még itthon) erre a napra Caprit terveztük be. De aztán akkor már fél hete Caprin esős időjárás uralkodott, azért meg ugye nem vállaljuk magunkra azt a megfeszített tempójú utat, amit egy napra terveztünk komppal, kék-barlanggal, mindennel.

Így tulajdonképpen kaptunk egy plusz napot Rómára, s azt mondtuk, ezen olyant csinálunk, amit egyébként nem feltétlenül teszünk be egy rövid római látogatásba.
S ez a zsidó negyed.
Merthogy Rómába ugye nem ezért megy az ember. Hát azon kívül, hogy Rómában is csak ezen a napon volt némi eső ott tartózkodásunk alatt, megint egy nagyon szép, nem várt élménnyel lettünk gazdagabbak.

A sétához ez a térkép szolgált támaszul:

Az exponálás sorrendjét követve a képeken, valahogy ezen az útvonalon haladtunk: Piazza Il Gesù –  Via Aracoeli – Via delle Botteghe Obscure – Via dei Delfini – Piazza Campitelli – Via dei Funari – Pza. Mattei,- innen vissza az itt névtelen kis utcán a 71.ponttal nevezett nevezetességhez (Portico d’Ottavia) – Marcellus színháza –  zsinagóga – Via del Portico d’Ottavia (itt záporeső miatt ebédeltünk ) – Via del Tempio (zsinagóga újra, alaposan) –  Lungotevere dei Cenci – majd innen jobbra tovább azzal a megszakítással, hogy a Ponte  Fabrición (kép alja, középen) még benéztünk a Tiberina szigetre.

A térképen az Il Gesù mögötti 45. sorszámmal jelölt épület már a Palazzo Venezia, a Piazza Venezián, ahol majd remélhetőleg a következő napi beszámolómban időzöm el kicsit Veletek.

Szóval közvetlenül az Il Gesù körül ezeket láttuk:

A csaknem minden udvarban megtalálható kutak egyike, s a kedves kis Madonnácskák –Madonnelle, ahogy ők nevezik – sok-sok ház sarkán, vagy homlokzatán, kis esőernyővel:

Aztán bevetjük magunkat a zsidó negyed kis girbe-gurba utcáiba:

Itt ugyanaz a ház kétszer, két oldaláról. Még egy ilyen dupla képem lesz, amit nem tudok megállni, hogy bele ne tegyem:

A Piazza Campitellin úgy tűnik még nem múlt el a karácsony, legalábbis a lámpafüzér díszítés minket erre emlékeztet.

A szökőkút, amit pápai rendeletre a tér végébe űztek, mivel a templom előtt rá támaszkodó fiatalemberek feltehetőleg nem vallási révületből szemezték a miséről kiáramló fehérnépet…

A templomban – melyet a szűk terecskén nem tudunk kameránkkal befogni – érdekes sírkápolna: két egyforma szarkofág, feliratuk: Umbra, a másiké Nihil. Sem név, sem évszám, csak ennyi: „árnyék” és „semmi”: Angelo Altierit és hitvesét temették itt el így, az ő kívánságukra.

Aztán meglátjuk ezt az édes csodát, el is döntjük, hogy ide visszajövünk majd ebédelni, de aztán másképp alakul. Ennek látható a másik oldala is (lépcsőzetes kis tetőzet!), miután átmentünk az Octavia oszlopcsarnokán (Portico d’Ottavia mellett balra).

 A Portico mellett jobbra:

Itt is, és majd a zsinagóga udvarából fényképezett kép hátterében, annak  a Santa Maria in Campitelli templomnak a kupolája látszik gyönyörűen, amelyet a helyszínen nem tudott a fényképezőgépünk befogni. Az, ahol a két névtelen szarkofág áll.

És ez itt Marcellus színháza, melyet még Julius Caesar kezdett el építeni unakaöccsének, aki egyben a későbbi Augustus császár testvérének, Octaviának volt a fia. Augustus kedvenceként őt jelölte meg örököséül, s talán nem volt véletlen, hogy hirtelen elhalálozott. Líviának, Augustus nejének más tervei voltak…

A Largo Octáviáról kipillantunk a Tiberis partján álló Zsinagóga hátuljára, de egyelőre visszafordulunk a Portico mellett felfutó Via del Portico Octaviara.

Nektek meg javasolnám, hogy Ti meg egy pillantásra tekintsetek rá az indításnál betett térképvázlatra, ahová én kézzel írtam bele a zsinagóga helyét a Lungotevere dei Cenci fölött. Különös vakságban szenvedtek az átkosban a szerkesztők.

Az első étteremnél még mit sem gondolunk, de aztán pillanatok alatt elsötétedik, zápor, és mi beesünk az éppen nyitó következő étterem ajtaján. Erről aztán már csak kifelé derül ki, hogy jobbat keresve sem találhattunk volna, hiszen a reggeli induláskor csak egy célt tűztem ki, hogy most majd megkóstolom az articsókát zsidó módra, melyről ez a kerület állítólag igen ismert.

És íme, ez az :

Ők ropogósra sütik, mintha roseiblit ennél, míg a Trasteverén felszolgált alla Romana egy szaftos, lágy állagú dolog. Nekem az mondjuk jobban bejött, noha ez a nagyobb hírű.

És újra az utcán vagyunk:

Aranyos története van a teknősbékás szökőkútnak a Piazza dei Mattein is, de hosszú, ezért kihagyom.

Girbe-gurba utcákon kanyargunk, mígnem újra kibukkanunk a Zsinagógánál.

A zsinagógában ugyan hiába fizettük ki a borsos belépőt, csak egy zsidó történeti múzeumig jutottunk, belülre nem, viszont az udvarából csodás fotótéma kínálkozott:

A zsinagóga fent látható frontjával szemben, az utca másik oldalán felfedeztünk egy másik gyöngyszemet is: a csodás, Astengo villát, a szecesszió legszebb pillanataiból:

Innen aztán ki is jutottunk a Lungotevere Cencire, vagyis a Cenci rakpartra, a Tiberisnél, s egyben elhagyjuk a zsidónegyedet.

De mielőtt Tőletek is elbúcsúznék, még elmondom a Cenci-saga-t.

A Cenci család már a XIV. század táján az egyik legfontosabb családnak számított Rómában. Palotájuk az egykori zsidó gettó szélén állott, s hatalmuk kiterjedt az egész területre, le egészen a Tiberis rakpartjáig. A család történetében sokszor szembehelyezkedett a pápai hatalommal, s nem volt közöttük felhőtlen a viszony.

Ez volt a háttere annak a véres drámának, ami végül is a család kipusztulásával végződött. A legenda szerint az utolsó családfő, Francesco Cenci egy nagyon erőszakos, arrogáns, kibírhatatlan és korrupt ember volt, melyről Róma szerte ismerték. Kegyetlenkedése a családon belül sem ismert határt, mind második feleségével, Lucreziaval mind két fiúgyermekével szemben, de a legsúlyosabb tettét mégis bakfis korba lépett lányával, Beatricével szemben követte el, akin erőszakot vett. A család végül összefogott ellene s, hogy megszabaduljanak a gyötrelmeiktől, bérgyilkosokkal megölették őt.
Ez az eset valószínűleg kapóra jött a pápaságnak, s a bírói perben és ítéletben, de szemben az arisztokratáknál alkalmazott enyhe ítéletek általános gyakorlatával,
itt nem volt kímélet. Lucreziát és Beatricét 1599. szeptember 11.-én a S. Angelo hídon lefejeztették, az idősebb fiút brutálisan meggyilkolták. /A rómaiak szerint Beatrice azóta is ott kísért a lefejezése évfordulóin, fejével a kezében./
Csak a kiskoru fiúgyermeknek hagyták meg az életét – miközben családtagjai kivégzését végignézették vele, – de börtönbe zárták és vagyonát konfiskálták. A teljes Cenci vagyon furcsa módon az akkori pápa, VIII. Kelemen családjára szállt.  Ugyanezen pápa, ugyanezen évben hagyta jóvá Giordano Bruno kivégzését is.
Az eset persze nagy felzúdulást keltett, s Beatrice a nép szemében az arisztokráciával szembeni ellenállás szimbólumává vált. A romantikus történet azóta is számos irodalmi és művészi alkotás ihletője. Shelley egy, a Palazzo Colonnában 1818-ban látott, Guido Reninek tulajdonított Beatrice Cenci portrétól kapott lángra, és írta meg verses drámáját 5 fejezetben A Cencik címen.

Ám megénekelte a témát Stendhaltól Dumasig, Alfréd Nobeltől Moráviáig sok mindenki még.

De nekem nagyon tetszik az az 1857-ben keletkezett Beatrice Cenci márvány szobor, melynek alkotója Harriet Goodhue Hosmer, s a szobor az USA -beli Missouri-St. Louis állam egyetemének könyvtárát dísziti.

Tudom, hogy ez nem tartozik szorosan Rómához, de szerettem volna egy véres sztorit valami széppel lezárni, s ez szerintem az.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Irodalom, kultúrtörténet, Művészet, Olaszország, Róma, Utazás, Vallás
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s