Római levelek, 2009. október – 24. Fürdőzés a Termini körül

Hát akkor elindulunk az utolsó kalandokra, amelyek úgy maradtak az utolsó napra, hogy viszonylag közel szóródtak a szállásunkhoz, ezért “ami belefér még” alapon terveztük.

Így a legelső a Diocletianus termái – illetve a tér, ahonnan a volt fürdő egyik részéből kialakított templomba be lehet menni, az hivatalos nevén a Repubblica tér, köznapin pedig Exedra.

Először is itt van a Najádok kútja, amiből már részleteket láthattatok a szökőkutas fejezetben, illetve a város több távolabbi pontján is fényképezve, sokszor felbukkan a láthatár záróakkordjaként, lévén olyan nagy a vízsugár, ami körbecsobogja, – illetve a térbe befutó egyenes vonalú sugárutaknak köszönhetően, viszonylag messziről is ellátni idáig.

A teret két oldalról lezáró félkör alakú 2 bérpalota a nevezett fürdő csarnoka helyén épült, ezért is nevezik még a teret exedrának is. Az épületegyüttes is nagyon impozáns, de legnagyobb bánatomra esti megvilágításban mindig csak buszról láttam, és így nem tudtam akkor képet készíteni róla. Ami engem különösen megfogott, a gyönyörű, gömb alakú lámpák, díszes kovácsoltvas foglalatban, amik olyanok, mint valami hatalmas karácsonyfa gömbök, amikor égnek. Ha valaki arra jár, vagy volna erről felvétele, kérem, küldjön nekem, nagyon örülnék.

Szóval, ahogy én meg tudtam örökíteni, az ez volt:

S egy nagyon tömörített fotó róla esti fényeiben, az internetről:

A paloták felől nézve pedig ez a látvány fogad:

Érzékeljük ezeket a méreteket? Ez csak egy része volt a fürdőnek. A tér, amit látunk.
A fürdő 112.496 m² – en épült, i.sz. 305. -ben, s mintegy 3 000 fő befogadására volt alkalmas.

De mit is értsünk ezen?

A rómaiak fürdői nem egyszerűen uszodák vagy kádfürdők, hanem egyszerre hideg-, meleg-, és gőzfürdők voltak. A fürdők a tisztálkodás mellett általában mindenféle testi és szellemi szórakozás színhelyeiként is működtek. Az első nyilvános fürdők a második pún háború után jelentek meg Rómában. Használatukért (balneaticum)  fizetni kellett a városnak vagy vállalkozónak, aki fel­é­pítette. A fürdődíj jelképes összegű volt, de a férfiak ezért is minimum a felével kevesebbet fizettek, mint a nők.

– A római (is) egy teljesen férfi jogú társadalom volt. A népszámlálásoknál pl. nem számolták bele a rabszolgákat, a nőket, és a 14 éven aluli gyerekeket. –

A fürdők napnyugtáig nyitva álltak mindenki előtt. Hadrianus ide­jén, a 2. évszázad elején vezették be a külön női és férfi időpontokat.

A köztársaság kor végétől fogva a rómaiak rendszeresen jártak nyilvános fürdőkbe. Nemcsak higiéniai okok vagy a sport kedvéért, de szórakozásból is.
A fürdők egyre fontosabb társadalmi szerepet töltöttek be, s változatosabbnál változatosabb szórakozási lehetőséget kínáltak: sportpályák, zenei auditóriumok, konferenciatermek, könyvtárak, parkok, szökőkutak, az esőtől és napfénytől védő oszlopcsarnokok várták a felüdülni vágyókat.

Elsőként M. Vipsanius Agrippa hagyta végrendeletileg a római népre fürdőjét, s meghagyta, hogy azt ingyen használhassák.

Ettől kezdve a nagyvonalúság mértéke a római császárok fürdőépítkezésének mozgatója. A császárok által építtetett közfürdőket ingyen használhatta a nép.
A Kr. u. 334-ben készült feljegyzés szerint Rómában 952 balnea és 11 thermae volt.
Az általam látott adatok szerint Diocletianus termája volt a legnagyobb, ezután a Caracalla (206-236-ig épült ) fürdői jönnek, ami 108.900 m² területet fedett le.

Azért is volt szükség ezekre a hatalmas méretekre, hogy a nagy létszámú személyzet (öltöztetők, masszőrök, szőrtelenítők, orvosok stb.) és a fürdővendégek szórakoztatására iderendelt zenészek, mozgóárusok, pantomimesek, felolvasók és szavalók is elférjenek.

Akit érdekelne, kimásoltam egy könyvből egy leírást, hogy is nézett ki az ókori fürdőzés:

Az előcsarnokból egy öltözőbe (apodyterium = falában fülkéket alakítottak ki a ruhák tárolására) lépünk, majd az egyik tornacsarnokba. Itt kezdődött a fürdőző útja: a fürdő szertartása ugyanis intenzív sporttevé­kenységekkel kezdődött, az izmok bemelegítését és az erőteljes izzadást elősegítendő. Ezután ledörzsölték és beolajozták a testet, és a következő termekben váltakozó, hideg-meleg kezeléseknek vetették alá. Száraz szauna a laconicumban, amit általában kerekre építették, tetején kerek nyílás (oculus), aminek nyitható fedele a hőmérséklet szabályozására szolgált, majd meleg fürdő (vízbe merülés vagy lelocsolás) a caldarium­ban, innen a langyos szobába, a tepidarium­ba lépett a fürdőző, hogy felkészüljön a hideg teremre, a frigidariumra, ahol hideg vizes kádak és medence álltak a szabad ég alatt. E két utolsó terem között volt a fedett basilica, egyfajta pihenőhelyiség.

   Az öltözők mellett egyéb kisebb termek adtak helyt a masszázsnak, az orvosi vizsgálatoknak, a teraszokon pedig napozni lehetett; még latrinák is voltak… Végezetül az alagsorban helyezkedtek el a fürdőkomplexumot működtető szolgáltatások helyiségei, valóságos föld alatti várost alkotva.

         (A latrinákról is van jó kis leírásom, hihetetlen, milyen érdekes tud lenni még ez a           téma is!)

Na ennyi felvezetés után beléphetünk a Santa Maria degli Angeli dei Martiri templomba, melyet a fürdő tepidáriumából alakítottak ki a 88 éves Michelangelo tervei alapján a
16. században. Két évszázad múlva, az 1750. évi szent év előkészületeiként restaurálási munkálatokat végeztek, és ennek  során az akkori építész jelentős átalakításokat is végzett, de így is lenyűgözőek a méretek, amire megint csak nem vagyunk felkészülve, amikor belülről is megpillantjuk:

 

 A caldarium egyik apszisa alkotja a templom bejáratát

A boltozatok, valamint a 8 hatalmas vörös gránitoszlop (magassága 17,14 m; átmérője
1,62 m ) az eredeti épülethez tartoztak.

A lyukak még a fürdő funkcióból maradtak fenn.

A Szent Péter Bazilika után ez a második legnagyobb templom Rómában.

A  templomot építésekor a karthauszi rendnek adták, akik egy kolostort is építettek hozzá, és itt, illetve a termák más részeiben a múlt század óta archeológiai múzeum, a Museo Nazionale delle Terme működik.

A főcsapásunk ezen a napon itt a Diocletianusi termákkal szemben, a Piazza Veneziara lefutó Via Nazionale lesz, de előtte teszünk még egy utolsó kitérőt. Elindulunk jobbra, mert mintegy két saroknyira van még egy nevezetes templom, amit látnunk kell!
Ez a templom a Santa Maria delle Vittoria, mely szintén színhelye az Angyalok és Démonoknak is.

Odafelé menet azonban még nagyon megtetszik ez a kis karavell az oszlopon.

Hát a templom kívülről számomra tetszetősebb volt, mint az agyonzsúfolt belső.

A kis ólomüveg ablak színei csak úgy égtek belülről:

Ez a puttók itt, puttók ott a rengeteg aranyozás közt, nekem megfeküdte a gyomromat.

A puttókat még megcsúcsozták egy kis katonai páncéllal is. Ez számomra még vicces is, noha elolvastam, hogy a templom neve a fehér-hegyi csatában a protestáns hadak felett aratott győzelemhez kapcsolódik.

Enyhítő körülmény, a szép cosmata padló:

És azért a végére hagytam a lényeget, hogy ne legyen negatív a lezárás: a Cornaro kápolna, Bernini remekműve:

A szoborcsoport Szt. Terézt ábrázolja, aki eksztatikus ájultságban egy angyal nyíldöfését várja: a nyíl Isten szeretetét jelképezi. (Már megszületése óta ugyan többen úgy vélik, hogy a gyönyör túlságosan is e világi benyomást kelt, ez azonban mit sem von el a kompozíció szépségéből.)

A szoborcsoport fölött jobbról – balról a Cornaro család tagjai vannak megmintázva az erkélyen ülve. A Cornarók szemmel láthatólag egymással vannak elfoglalva, és észre sem veszik az oltáron lejátszódó misztériumot.

Említettem már, hogy rengeteg a motor, és mindenféle kétkerekű Rómában? De ha nem is, mindenki ismeri ezek népszerűségét az olaszoknál. Azért útközben készítettem néhány jellemző képet:

Ezen a sarkon aztán ki is érkeztünk a Via Nazionaléra, amit leginkább a két végét meghatározó képpel lehetne itt összefoglalni:

Diocletianus termáitól –

– a Viktor Emanuel emlékműig, mely az egyesült Olaszország jelképe.

S a keretül szolgáló két kép között egész Róma története benne van.

Illenék hát, hogy a római birodalomról elvesztegetett sok szó után, kivonatoljam Itália történelmének utolsó 200 évi változásait is talán.

A napóleoni háborúkban a francia hadsereg megszállta Rómát, kikiáltották a köztársaságot, Rómát franciák kormányozták, az agg VI. Pius pápát (1775 -1799) elhurcolták, s utódját VII. Pius pápát (1800-1823) Napóleon elfogatta és Franciaországba internálta. A császár bukása után a visszatérő pápa római bevonulása valóságos diadalmenet volt.

Az 1814-15-ös Bécsi kongresszus előkészítette a Szentszövetséget, visszaállította az egyházi államot és diplomáciai előjogokat biztosított számára.

Közben azonban megindult Itália egyesítéséért folyó harc a carbonárik irányításával.
1848-ban Garibaldi győzelmével kikiáltják a köztársaságot. A pápa elmenekül Rómából, majd ezúttal francia seregek (III.Napóleon) védelme alatt tér vissza 1849-ben.

1870-ben aztán kitör a porosz-francia háború, melynek következtében III.Napóleon visszavonja itteni seregeit, s az új Olasz Királyság csapatai már készen állottak, hogy bevonuljanak Rómába. Az egyházi állam megszűnt.
Olaszország olasz vezetés alatt egyesült! 1870. szeptember 20.-án a Porta Pia mellett, az aurelianusi városfalban ágyúval tört résen át, az olaszok bevonultak Rómába.

Róma az Olasz Királyság fővárosa lett. Ezt az utat azóta is Szeptember 20.-a útnak hívják.

A pápa ez alkalommal nem az Angyalvárba, hanem a Vatikánba menekült, és magát annak foglyaként tekintette. Így történt ez, három őt követő utódjával is, akik nem hagyták el többé a vatikáni palotát.

Ezt a helyzetet végül is, 1929-ben a Lateráni szerződéssel oldják fel, amikor is kölcsönös kedvezmények nyújtásával megállapodást kötnek, s Vatikán önálló állam lesz.

Következő látványosságunk már ehhez az újabb kori történelemhez fűződik, ugyanis az a
S. Paolo entro le Mura (Falakon belüli Szent Pál) nevű amerikai templom lesz, mely az első nem katolikus vallási intézmény Rómában, s amit 1873-ban, a Pápai Állam bukása után építettek meg.
Ez az anglikán templom az Arts and Crafts művészeti mozgalom egyedüli példája Olaszországban. A Via Nazionale és Via Napoli sarkán álló templom jellegzetes csíkos együttese már messziről feltűnik.

A hangulatos kis templom udvarban (bejárat oldalról) néger söpröget, és a turistákon kívül ottlétem alatt csak néhány szintén néger fiatalember bukkan fel. (Amerika?)

Rosszak a fényviszonyok, ezért elmosódnak a képeim, itt az apszissal szembeni, lényegében a hajó utcára néző falán, preraffaelita festmények, ami szép, de az oldalfalon felbukkanó majolikát már igazán nem tudom hová tenni:

Nagyon elégedettek vagyunk eddigi teljesítményünkkel, mert már több fért bele a napba, mint amit reméltünk. De tovább gyalogolunk a Via Nazionalén, ami tele van szebbnél szebb reprezentatív épülettel, kicsit olyasmi jelleggel, mint a mi Andrássy utunk.
Még egy dolog van előjegyezve, amit feltétlen útba kell ejtsünk, s ez a Torre della Milizie, mert onnan körbelátni Rómát, s eddigre már nyilván sok mindenről tudni is fogjuk, hogy mit látunk.

Hát ez az egy tervünk nem sikerül. Mi ugyan eljutunk oda, de a földszintnél tovább nem engednek, mert a toronyban renoválások folynak, felmenni nem lehet.

A Piazza Venezia látványosságaival pedig már egy új levelet nyitok.

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, kultúrtörténet, Művészet, Olaszország, Róma, Utazás, Vallás
Címke: , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Heyek Andrea szerint:

    A Torre della Milizie nekem is nagy vágyam volt 2012 tavaszán, még mindig nem volt kész:-( Szerintem csak ürügy a felújítás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s