Andalúz nyár – 03. Úton Granadába

És másnap reggel el is indulunk Granadába az utazási iroda buszán a Granadába szervezett fakultatív program keretein belül.

Eredetileg mi csak az utat és szállást fizettük be, mert a fakultatív programok úgy voltak meghirdetve, hogy a helyszínen is lehet rá jelentkezni. Mivel én eredendően nem bízom a tömegturizmus intézményében, nem szeretem, ha terelgetnek és más határozza meg a tempót, mely szerint nekem át kell élnem és be kell fogadnom a látványoságokat, igazodni kell lehetetlen utitársakhoz, akik miatt rengeteg hasznos időt veszíthet az ember, s mindezt többnyire megcsúcsozzák egy idegesítően felkészületlen és “laza”idegenvezetővel – hát ez tönkreteheti még a legszebb helyszín élményét is.

Ezért terveztük, hogy alapvetően saját szakállunkra, bérelt kocsival vesszük be magunknak azokat a nevezetességeket, amiket ésszerűen meg tudunk közelíteni szálláshelyünkről.

Mint leírtam az elméletbe rögtön az elején hiba csúszott, ami miatt azonnal tervmódosításba kezdtünk, s most azon remegtünk, hogy csak beleférjünk valamelyik ilyen általam lebecsült terelgetett csapatba.

Már a busz indulásával értek minket az első kellemes meglepetések.

Magdaléna, az idegenvezető rácáfolt minden előítéletemre, s lényegében egész úton Granadáig, szinte megállás nélkül elhalmozott minket olyan ismeretekkel, hogy nem győztük befogadni a rengeteg, és érdekesebbnél érdekesebb, hol tudományos, hol ” csak” színes információt Andalúziáról, az előttünk levő nap várható látványosságairól, az útközben látottakról, a tájba épített mondákról – szerelmesek sziklája – vagy a feltett kérdésekre válaszolva.

Rögtön az út elején pl. egy temető  domboldalra építve, mely érdekessége, hogy a társadalmi tagozódást is gondosan betartva, a temető a falu kicsinyített mását példázza:
a sírok pontosan úgy helyezkednek el egymás mellett, ahogy életükben a faluban laktak.

Magdaléna, ha néha szünetet tartott, érdekünkben telefonált kapcsolatainak, idegenvezető kollégáknak, hogy megpróbálja kieszközölni bejutásunkat.

Szóval elkezdődött beavatásunk a bennünket körülvevő világba.

Az andalúz táj sokrétűsége akár egy mini-kontinensé, magába foglal mindent: a Sierra Nevada havas csúcsaitól (ahol nyáron is lehet síelni), az olajfák borította hullámzó lankákon át, a termékeny folyóvölgyek dús virágos zöld mezőjéig, melyet itt Vegának neveznek, a mediterrán tengerpart simogató homokstrandjaitól az óceán meredek sziklákkal szaggatott partjáig. Alméra tartomány sivatagai adták a helyszínt több mint 100 western film forgatásához, többek között olyan híreseknek, mint az Egy maréknyi dollárért, A hét mesterlövész, vagy a A Jó, a Rossz és a Csúf. De ha már a filmiparnál tartunk, – és épp Malaga mellett haladunk el – megtudjuk, hogy a város, leghíresebb szülöttje, Picasso mellett, még egy celebritással büszkélkedhet: Antonio Banderassal.

Andalúzia leghosszabb folyója a Guadalquivir (neve arabból Wadi al – Kabir= a nagy folyó), mely 657 km hosszan Jaén tartományból Cordobán át nyugati irányban keresztülszeli a tájat, hogy Sevillánál délre fordulva, Cádiz közelében belépjen az Atlanti Óceánba. Torkolata deltájában több ágra szakad, kialakítva egy mocsárvidéket, mely helyet ad leghíresebb nemzeti parkjának, a  Doñanának, kiemelkedő biológiai fajta -gazdagságával, különleges faunájával. Másik nemzeti parkja a Sierra Nevada mintegy felét magába öleli, mely biosphera reservátumában az alpesitől a mediterrán erdő flórájáig olyan ritka fajok megtalálhatóak, mint a spanyol fenyő (abeis pinsapo), vagy a paratölgy.

A fák között és az elénk táruló látvány alapján is, azonban a legszembetűnőbbek az olajfaültetvények. Az olajfa a Mediterránium elidegeníthetetlen fája, itt őshonos.

Magdaléna olyan rétegeit tárja fel előttünk az olajbogyó termesztésnek, a még ma is főleg hagyományos módon, kézzel szüretelt betakarításnak, feldolgozásnak, a hidegen préselt és melegen nyert olajok minőségi eltéréseinek, hogy nyomdakész az előadás tartalma. Megtudjuk, hogy Spanyolország a világ legnagyobb olajbogyó termelője, a világ termelés 1/3-a esik rá. (Egyébként is a mediterrán térség döntő nagyságrendben veszi ki részét a kereskedelmi forgalomba kerülő termelésből: a teljes mennyiség 95%-a innen származik, ezen kívül csak Californiában találunk még ipari célú ültetvényeket – oda is a spanyolok vitték be a fát, mondhatni a burgonyáért és a kukoricáért cserébe.)
Andalúzia adja a spanyol termelés ugyancsak 1/3-át, évi átlagban 900 ezer tonna olívát, melyből 200 ezer tonna olivaolajat nyernek, ami a világ termelésének dúrván 10 %-a.
Az olajfa ültetvényezése egyébként főleg azért terjedt el, mert műveléséhez nincs szükség nagy létszámú munkaerőre, és mert vallási szertartások (felszentelés, áldás) miatt igény volt rá. Ez az olaj visz évszázadokon át világosságot a sötétségbe, az iparosodás hajnalán a szövőszékekhez pedig kenőanyagként használják. Innen jut el lassanként a konyhai felhasználásig, legújabb korunkban meg a kozmetikai iparig. Mitológiai, bibliai (olajfák hegye – Nóé bárkája), ókori olimpiai játékokhoz vonatkozásai számosak, művészetekben megjelenése pedig szerteágazó. Csak egyetlen kiemelt példaként említsük Picasso békegalambját.

Még egy csodája van az olajfának, ami miatt az “örökkévalóság fájának ” is nevezik.
Saját magát tudja ugyanis regenerálni. A fák kétévenként hoznak gyümölcsöt, úgy 150 éven keresztül. Az örökzöld fa egy lassan növő fa, mely először nyolc év után fordul termőre. Végül a fatörzs kihal 200 év után. Ekkor az egész fát ki kell vágni, s a kivágott törzs csonkjából új hajtások törnek elő. Ezek a hajtások élesztik újra a fát, s a folyamat újra – és újra ismétlődik.

A mediterrán kultúra jellemző fái a mandulafák is.
Itt Spanyolország az USA után a második helyet foglalja el. Fő termelő régiók az országon belül: Valencia és Andalúzia. A mandulafák fehér, vagy rózsaszín (keserű manduláé) virágai tavaszonta mesés tájjá változtatják Andalúziát, melyre vonatkozóan az egyik kedvenc történetemet, a már idézett Reményi-Gyenes István könyvből  idemásolom:

“Élt egyszer egy granadai szultán, név szerint Hasszán, aki nagyon szerette csodálatosan szép feleségét, Fatimát. Nem kérhetett az olyat, amit ne teljesített volna. Amikor Fatima először meglátta a Sierra lejtőin a havat, felkiáltott:
Ó, milyen gyönyörű! Szeretném mindig látni ilyen közelről ezt a fehérséget!
De jött a tavasz, s a fehérség csak a távoli csúcsokról csillogott ide. Szomorkodott Fatima, és kérlelte a szultánt: “Szeretném tavasszal is fehéren látni a hegyek lejtőit!“. Nehéz kivánság volt ez, nehezebb, mint minden kivánság, amit eddig sose hagyott teljesítetlenül a királyi férj.
De ime, egyik tavasszal mégis fehérbe borultak a Sierra Nevada lejtői. Fatima azt hitte, a havat varázsolta oda számára Granada ura, aki szerette őt. De az csak mosolygott: “Arábiából hozattam ide mandulafákat. Azoknak a virágai fehérlenek majd neked ezentúl minden tavasszal.”

És fehérlenek azóta is, évről évre. “

De az útközben mesélt történetekből engem legjobban az út mentén álló Osborne bika jelképe fogott meg.

Az Osborne Csoport, melyet 1772-ben alapítottak, s egyike a világ legöregebb, még mindig aktív cégeinek, elsősorban sherry és brandy gyártásáról vált híressé. (A cég profilja ennél szélesebb – portoi, ibériai sertéstermékek, palackozott víz, éttermi lánc, de a fővonal ez maradt.)

Ötven évvel ezelőtt, a cég vezetése, hogy kicsit felfríssítse a termék marketingjét, megbízást adott egy neves spanyol művésznek, Manolo Prietonak egy megfelelő logo kidolgozására. Valami reprezentatív szimbólumra gondoltak, ami erőteljes, azonban egyszerű, könnyen megjegyezhető kellett, hogy legyen, hogy megfeleljen az utak mentén, a billboardokon történő reklámozásra is. A művész egy bika sziluettjét rajzolta le, ami mind az üvegeken, mind a reklámfelületeken a maga egyöntetű fekete színével kitűnően alkalmazható volt.

Az első évben, 1957-ben 16 db falemezből kifűrészelt bika került ki Spanyolország szerte az utak mentére. Később azonban ez nem bizonyult időjárás – állónak, és elkezdték vasból gyártani. Eleinte erre még ráírták a márkanevet, de később az utak melletti reklámokat szabályozó törvények ezt megtiltották, s akkor lekerültek róla, de addigra már felirat nélkül is betöltötte hivatását. Aztán újabb törvények előírták, hogy a reklámok minimum
120 méter távolágra kell legyenek az utaktól. Ekkor a cég a billboard – bika eredeti méretét mintegy háromszorosára növelte (mai magassága megfelel egy négyemeletes háznak, felállításukhoz 4 oldalról tartó tornyokat fabrikáltak, festéséhez darabonként 20 gallon =kb. 80 liter fekete festéket használnak fel), hogy látható maradjon az autós forgalom számára, s folyamatosan cserélték le az addigra már több százra szaporodott kisebb méretű reklám – bikákat.

Aztán 1988-ban újabb rendelet következett, ami az autópályák mentén mindenfajta reklámot megtiltott (ekkor kerültek átfestésre a márkanevek), amely során hamarosan elrendelték a bikák teljes eltávolítását. A cég tiltakozott és petíciókat nyújtott be a rendelet ellen, de a sztori itt vett egy érdekes fordulatot. A spanyolok tömegei is tiltakoztak a “bikáik” eltávolítása ellen, azzal érvelve, hogy az a spanyol utak meghatározó részévé vált, sőt Spanyolország részévé. Heves, több évig eltartó vita bontakozott ki, melyet a sajtó felkarolt, s csaknem tíz év múlva, 1997. decemberében a Spanyol Legfelsőbb Bíróság  kinyilatkoztatta, hogy a bika túlnőtt eredeti reklámozási célján, és valóban a spanyol vidék integráns részévé vált, olyannyira, hogy a polgárok magukat identifikálják vele.
S ennek eredményeként a Spanyol Nemzeti Örökség részévé nyílvánították !

Szép kis történet nem? Addigra mondjuk, már csak 90 darab bika maradt fenn, melynek eloszlásáról a cég honlapján az alábbi térképet találtam:És tessék csak megnézni, mi őrködik útjaimon kicsi kocsim hátulján!Kapunk még néhány információt Magdalénától a spanyol konyha jellegzetes ételeiről, de ami mint utólag kiderül még jobban megragadott minket, hogy mit is igyunk hozzá:
tinto veranót, mely egy igen frissítő könnyű vörösbor helyi megnevezése.
Hát megfogadtuk Magdaléna tanácsát: innentől sűrűn “tintáztunk”  a későbbiekben is.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Spanyolország, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Andalúz nyár – 03. Úton Granadába bejegyzéshez

  1. kisa szerint:

    A Tinto verano igazából vörösbor és “gaseosa” (spanyol limonádé) keveréke. Otthon is bármikor előállíthatod, ha 1:1 arányban keversz bármilyen vörösborhoz citromos fantát vagy sprite-ot – ez utóbbi ugyan szerintem túl édes, ám végszükség esetén megteszi. De a saját készítésű szódás limonádé is jó. Ha étteremben vagyunk, mindig ezt kérek, mármint egy pohár vörösbort és egy üveg fantát. A pincérek általában meglepődnek, mikor a kettőt összeöntöm.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s