Az étteremből csak az utca másik oldalára kellett átmennünk, s máris ott álltunk a Bikaviadalok Arénája bejáratánál.
Az aréna, amely több szempontból történelmet írt a bikaviadalok spanyolországi krónikájában.
Merthogy a bikaviadal nem spanyol találmány. A bikával való küzdelem már a görögöknél megjelent a minotaurusz megölése mondájával, valamint a bikaugrás már ekkor bátorsági próbának számított.
A perzsa eredetű Mithras vallásban pedig a bika megölése központi elem, ahol isteni parancsra áldozzák fel a bikát, mint minden rossz forrását.
A rómaiak gladiátor viadalainál az állatokkal vívott küzdelmek között már kiemelkedő szerepe van, s magában Spanyolországban az 5. században a fiatal vizigót férfiak körében kedvelt szórakozás volt a bika heccelése és provokálása, mely kezdett formalizált látványossági kereteket ölteni. A mórok akik büszkék voltak lovas tudásukra, fejlesztették ki a rejoneo-nak nevezett változatát, ahol lóhátról küzdöttek a bikával egy lándzsát (=rejón) használva.
A bikaviadal ekkor afféle lovagi tornának számított, a beszámolóimban már többször emlegetett Cidről is feljegyezték, hogy kitűnő bikaviador volt.
Ez a látványosság aztán egyre közkedveltebb lett, s hamar beköltöztek vele a rómaiak után még fennmaradt amfiteátrumokba, vagy ahol ilyen nem volt, a falvak és települések határában, illetve egyre gyakrabban a városok főterén, a plazán emeltek alkalmi arénákat. Feltételezhető, hogy ebből ered a Plaza de Toros elnevezés, ahogy Spanyolországban minden bikaviadal-ringet neveznek.
Az első, kifejezetten erre a célra felhúzott aréna Spanyolországban a Ronda-i volt, az egyetlen, melynek kőtribünje van. (Tervezője ugyanaz a mérnök, Martin de Aldehuela volt, aki addigra már sikeresen bizonyított a szakadékot átívelő Új híd megépítésével.) Az aréna hat év alatt készült el, s felavatásán 1785-ben Pedro Romero és Pepe Hillo a kor legnagyobb matadorai küzdöttek. Utóbbit később egy bika sebzi halálra.
Ezt ábrázolja alábbi képén a kor nagy festője Goya, abban a rézkarc sorozatában, melyekre támaszkodva a 20. század közepétől minden év szeptemberében megrendezik az ún.
Feria Goyesca-t, ahol mind a szereplők, mind a közönség korabeli viseletben jelennek meg.
Tauromaquia_Goya_33
Az aréna felépítésének előzménye pedig az, hogy 1572-ben II.Fülöp (V.Károly fia, az Escorial megépítője) Királyi Lovasiskolát – Real Maestranza de Caballería – alapít Rondában. Ennek funkciója a nemesek katonai kiképzése volt, s a lovassági ügyességi gyakorlatokhoz tartozott a bikák elleni vívás is, lóhátról. Ezek aztán egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, s az aréna megépítéséig a viadalok színhelye a Plaza Mayor, mai nevén a Plaza Duquesa de Parcent volt.
S ez mindaddig főként a nemesek sportja maradt, míg a 18. században V. Fülöp tiltása hatására a nemesek elkezdtek maguk helyett bikaviadorokat alkalmazni.
És innen indul az újkori bikaviadalok története, ami szintén Rondához fűződik.
Szakítanak a lovas hagyománnyal, s úgymond gyalogosan, szemtől – szemben a bikával küzdenek meg. 1720 körülire teszik ennek az idejét. Francisco Romeroról jegyezték fel, hogy ő volt az első, aki így küzdött meg a bikával, s gyakorlatilag ő fektette le ezen “műfaj” a corrida de toros alapjait.
A bikaviadalok innentől egy részletekbe menően szabályozott rendszerben*(megjegyzéseknél a bikaviadal menetéről készítek majd egy összefoglalót) és előírás szerint zajlanak. Ez a rondai család aztán híres bikaviador dinasztiává növi ki magát, mindegyik tagja bevezetett valami újítást a küzdelembe (Francisco – muleta* és kard; fia Juan teszi meg a lépést a szervezett vívások felé, a saját csapat, a cuadrilla megteremtésével.)
(* = lásd *Megjegyzések almappa!)
Unokája Pedro, a korszak – mások szerint minden idők – legnagyobb matadora, visszavonulásáig mintegy 5600 bikát öl meg, anélkül, hogy maga megsebesült volna.
Ő is (97) és apja is (102) igen magas kort értek meg, ami aztán a matadoroknál igazán nem tipikus. Személyes bátorsága és elegáns stílusa elismerést hozott neki, a bikaviadal intézményének pedig társadalmi rangot. Az irántuk megnyilvánuló csodálat fokát jól lemérhetjük a Carmen idevágó jeleneteiből.
Vagy már olyan rég idéztem kedvenc könyvemből, a Reményi-Gyenes István tollából. Córdobában járva, melynek szegénynegyedeiből igen gyakran kerültek ki matadorok, – mint ahogy a cigányok közül is – viszi el testvérét az ottani temetőbe.
A torero szakma gondolom sok esetben úgy működik Spanyolországban, mint Brazíliában mondjuk a futball. Sok szegény gyereknek az egyetlen kiugrási lehetőség.
Egy híres spanyol államférfitól származik a mondás: “Az éhség a szarvnál jobban sebez.”
Tehát az idézet a nevezett könyvből így hangzik: Egy sír előtt megállunk. Felmagasodó Krisztus-szobor alatt egy márványtömbön fiatal férfi élethű szobra fekszik. Mellén vérvörös rózsacsokor.
Manuel Rodriguez Sanchez “Manolete” Meghalt bika szarvától sebzetten 1947. augusztus 28-án Harmincéves korában.
Igen, ő az, minden idők egyik legnagyszerűbb matadora, akinek bonyolult, gyönyörű mozdulatait, “manoletánáit” csak utánozni próbálják.
Tragikus halála óta minden újonnan feltűnő toreróról azt hirdeti a menedzsere: “Manolete utóda”.
Tiszteletére – a spanyol-amerikai országokban is! – úgy rendeznek minden esztendőben augusztus 28-án bikaviadalt, hogy gyász-karszalagot visel annak minden résztvevője. S a közönség egy percre feláll.
Nemzeti hős. Márványtestén mindig, mindennap friss virágok. Felette, a Krisztus-szobor alatt, márványba vésve a költemény, amit róla írtak.
A bikaviadal a spanyoloknál egy rituálé. A corrida a szigorúan meghatározott lépésrendszerben, három név szerint is elkülönített aktusban zajlik, s a főszerepet a bika és a matador játsza. A rituálé áldozatot kíván, melynek végkifejlete a halál.
Picasso – Bikaviadal
Hemingway ezt így fogalmazta meg, akár szakkönyvnek is beillő művében, a Halál délután-ban:
“A bikaviadal nem sport a szó angolszász értelmében, azaz nem egyenlő esélyű vetélkedés a bika és az ember között, erre még csak kísérlet sem történik.
Inkább tragédia, amelyben a bika halálát játssza, jól vagy kevésbé jól, a résztvevő bika és ember, és ebben a tragédiában az emberre veszély, a bikára biztos halál vár.”
Hát igen… Hogy is állunk ezekkel a borzalmakkal: barbárság, erőszak, véres jelenetek, állatkínzás?
Én a következőkre jutottam magamban:
Első megközelítés, pfuj – kiráz a hideg tőle. Igen tiltsák csak be.
Aztán elutaztam Spanyolországba, nagyon tetszett, amit ilyen rövid idő alatt átéltem, megéltem.
Aztán itthon nagyon – nagyon sokat hozzáolvastam – és egyre közelebb került hozzám a nép, és kicsit talán a mentalitása. És azt gondoltam, ha a nép számomra így szerethető, akkor csak van valami oka annak, hogy ők szeretik ezt a látványosságot. Meg kell próbálni megérteni. S a számomra legfogyaszthatóbb módon közelítettem: elolvastam mindent, amit Hemingway ebben a témában írt : Fiesta, a nap is felkel (1926), Halál délután (1932), Veszélyes nyár (1960).
És nem mellesleg, Hemingway teljes szívből szeretett mindent, ami spanyol vagy spanyol életforma volt – így pozitív elfogultságunkban osztoztunk. Csak ő egy kicsit több alappal volt elfogult, hisz nem csak a rá jellemző macsós életvitel hirdetője és a bikaviadalok kanadai illetve chicagói sajtó megbízásból lett tudósítója, de a Polgárháború tevékeny résztvevője is volt. Mindenképp hiteles forrás számomra.
A Fiesta lényegében a pamplonai bikafuttatás és féria leírása – az “Elveszett nemzedék” háborúban sérült és kiábrándult generációjának élet – keresése közben. A könyv indítja meg a turisták áradatát Pamplonába.
A Halál délután – mondhatni alapkönyv. Ezt olvasva, el mernék menni egy bikaviadalra,
s ha kifognám azt a ritka corridát illetve matadort, ami/aki még e szerint vívja a küzdelmet, szerintem még értékelni is tudnám.
(Azt nem merném állítani, hogy élvezni is tudnám rögtön. Bár Hemingwayt olvasva, kezd formálódni bennem az a vélemény, hogy kellő számú küzdelmet látva, ez kialakul. Amikor már valaki meg tudja különböztetni a köpennyel, illetve a muletával előadott különböző figurákat – akkor már el is tudja választani egymástól a csak cirkuszi mutatványként, trükkökkel kivitelezett “ocsút” a minőségtől.)
De a könyv által sugallt eszmerendszer szerint – ez egy becsületes játék, amelynek az író végigjárja minden stációját a bika nevelésétől – kiválasztásáig, a viadal előtt a matadorra nehezedő feszültségek, lelki teher és koncentráció leírásától, a már lezajlott viadalt kicsengető baráti körben eltöltött vacsorákig.
Leírja a harc tisztességes lefolytatásának módját az első résztől, a suerte de varatól = a lándzsa próbája, a második rész zászlós farúdjain,- a tercio de banderilláin át, a végső felvonásig – a tercio de muertéig =az ölésig, vagy ahogy hajdan nevezték, az igazság pillanatáig – s ez amelyre kimegy az egész, ennek előkészítését szolgálja az első kettő felvonás.
Picasso – Bikaviadal
Mindezt 15 perc leforgása alatt kell véghezvinni. Képet kapunk minden szereplőről,
a bikától kezdve, a ring takarítójáig, minden részletre kiterjedően. Ez után a könyv után nem lehet többé az egyoldalú elítélés pártjára állni.
Harmadik könyve pedig a Veszélyes nyár, annak az Antonio Ordóñeznek állít emléket, aki az újkori bikaviadorok legnagyobb dinasztiájából származva, az ugyancsak rondai Ordóñez család legkiválóbb, és szintén legendává lett tagjaként írta be nevét a bikaviadalok nagykönyvébe. Az író és a matador szoros barátságban voltak. Ez utóbbi könyvhöz anyagot adó 1959-es év együtt töltött viadalai idején készült az alábbi közös képük:
Ugyancsak az Ordoñezek dicsőségét hirdeti a rondai aréna bejárata két oldalán álló szobor, az apa Cayetano Ordoñezé, vagy másként El Niño de la Palmáé, illetve fiáé Antonioé.
Cayetano Ordóñez
Antonio Ordóñez
Antonio kezdeményezésére rendezik meg 1954 óta, Pedro Romero halála 200. évfordulója tiszteletére a “Goya-i játékokat”, vagy másként a Féria de Pedro Romerót,
a Goya hagyatékban fennmaradt képek szerinti öltözékekben és külsőségekkel.
Két éve, immár a szintén bikaviadornak állt Ordoñez unokának, Cayetano Rivera Ordoñeznek Armani tervezte ez alkalomra a ruháit. S ez nem az első eset, hogy neves designere van a családnak, hiszen Antonió viselt Picasso által tervezett ruhát….
La Tauromaquia, Goya
Az étteremről az előző beszámoló végén látható képen ezen játékokat hirdető plakátok vannak az épületen kifeszítve. Ma már a rondai arénában máskor nem is tartanak bikaviadalokat, egyébként egész éven át múzeumként funkcionál.
S még gyorsan egy fogalom tisztázása. Spanyolországban nincs toreádor.
Ez egy régi használatú szó azon nemesekre, akik lóhátról, sportból öltek bikát.
Bárki, aki pénzért (=hivatásos) vív bikával, legyen az matador, banderillo vagy picador, az torero. A felsorolt személyek alkotnak egyébként egy csapatot vagyis a cuadrillát.
A matador vezénylete alatt működő, és általa fizetett csapat alapvetően 2 picadorból,
3 banderillóból áll. A banderillók általában valamikori matadorok, akik vagy kiöregedtek, vagy belátták, hogy nem lehetnek sikeresek, viszont mint banderillók sokan egészen kiemelkedően tudnak alakítani. Egyike a banderillóknak egyben a puntillero, aki a bikát a puntillával megöli, ha arra kerülne a sor.
Az un. kardhordozó (mozo de estoques) tartozik még a matador kíséretéhez, aki callejónban készenlétben áll és a vívás folyamán mindazokat az eszközöket szolgáltatja, amire a matadornak szüksége lehet.
Én munkám során sokszor megfordultam vágóhidakon. Éppen marhavágást nem láttam, de technológiáját ismerem, amely nagyban hasonlít a sertésvágáshoz, s az sem éppen felemelő. Számomra tényleges megrázkódtatást és mindig megújuló sokkot jelentett a baromfi-vágóhidak felső pályás vágósorán lábuknál beakasztott vergődő, rikácsoló több száz szárnyas tusája, míg eljuttatják a rémült állatokat a hosszú termeken keresztül a kábító medencéig, s onnan a lenyakazásukig.
Itt a bika ehhez képest nemes küzdelemben veszti életét. Maximum 15 perc alatt. A harci bikák, külön vérvonal, melyek gondos tartás mellett, ranchokon illetve mezőkön nevelve
4-5 éves koruk között kerülnek kiválasztásra. Addig mindenképpen többet – és minőségibb életet éltek mint mondjuk az a gyors hizlalt, jobbára istállóban tartott húsmarha vagy borjú, amelyet húsáért pl. 8 hónapos korában levágnak s tányérodon végzi.
Én nem szeretem az ökölvívásban sem a péppé bokszolt emberi fejeket – ha már a vériszonyt is felhoztuk.
S ugye ez a bizonyos spanyolos mentalitás, a viszonyuk a halálhoz a másik kulcs.
Ahogy a Lorcától idézett sorokban a halálról írja: ” Spanyolország az egyetlen olyan ország, ahol a halál nemzeti látványosság, a tavasz érkeztekor megfújja a hosszú kürtöket.”
S ezek a kürtök nem mások, mint a húsvétkor kezdődő bikaviadalok nyitányai.
Az előírás szerint ugyanis, amikor a ceremónia elnöke megadja a jelet a bikaviadal kezdetére, megszólalnak a fanfárok.
A ceremónia elnökei mindig magas rangú kiválóságok – esetenként a király – akikkel menet közben is igen sok lépést jóvá kell hagyatni. Mindig az elnök kell ahhoz, ha a közönség, valamely matador jó szerepléséért kitüntetést követel, hogy megítélje azt, illetve meghatározza az elismerés mértékét: ez lehet a megölt bika egy vagy mindkét füle, mindezekhez még a farka, illetve legvégén plusz a patája, mely az elismerésnek már a legfelsőbb foka.
A spanyol királyi házban is megosztottság van a bikaviadalokat illetően: míg Sophia királyné nem titkolja ellenérzéseit, Juan Carlos nem ritkán elnököl egy – egy corrida elnöki páholyában, ahol sokszor csatlakozik hozzá leánya is, Elena.
A király tett olyan kijelentést is hogy ” Amely napon az EU megtiltja a bikaviadalokat, az lesz a nap, amikor Spanyolország elhagyja az EU-t.”
A bikaviadalok mindenek előtt stílus, technikai tudás és bátorság demonstrációi annak résztvevői részéről. De az igazán jó bikaviadorban mindhárom tudás illetve tulajdonság meg kell legyen, ami viszont már nagyon ritka kombináció. Sokszor előfordul a kiemelkedőbbeknél az első kettő megléte, de egy torero igazi jellemét csak az első komoly sérülése = cornada, azaz szarv ütötte seb után lehet meglátni.
S a bikaviadaloknál egy a százhoz mondják annak az esélyét, hogy a bika öli meg az embert. De megölheti. A bikavívás az egyetlen művészet, – írja Hemingway – ahol a művész halálveszélyben forog, és ahol az előadás tisztasága a viador becsületén múlik. Spanyolországban a becsület valós dolog, ez a legerősebb jellemvonása ennek a fajtának.
Sokan ilyenkor gyávává válnak, ami minden további szereplésükre rányomja bélyegét. Ilyenkor többnyire becstelenül (mészárosként) ölnek, sokan olyan trükköket vetnek be a figurákban, ami egy laikusnak nagyon látványos lehet, de igazából olyan távol tartják közben maguktól a bikát, hogy semmi veszélyt rájuk nézve az ne jelentsen, vagy a bika közeledtekor némelyik nem tudja egy helyben, zárva tartani a lábát, mert a félelemtől beremeg, elugrál. Mert nincs annál keményebb dolog a világon, ha fél valaki, mint úrrá lenni a lábon, amikor a bika támadni készül.
Márpedig a 20. századi viadalok ezen veszélyvállalás foka szerint válogatták ki az igaziakat, s tették szánalmassá a gyávákat. Mert a matador, ha tudja a mesterségét fokozhatja a halálos veszélyt, a védelmére szolgáló szabályok keretein belül. Más szóval:
az szolgál dicsőségére, hogyha amit tud, azt nagyon veszélyesen csinálja.
És erre szolgálnak a harmadik tercióban a muletával végzett mutatványok – melynek az a lényege, hogy a bikát támadásra bírja, s a támadás menetét levezényelve olyan közel engedje magához, amennyire testi épsége megtartása mellett még lehet.
Antonio Ordoñez ebben volt felülmúlhatatlan, s egyben elegáns. Mondják a bika szarva olyan közel súrolta mellét, hogy lepattogtak díszmellényén a gombok, s még ekkor is mozdulatlan lábakkal állva hajolt el az 500-800 kg felé zúduló testtömegtől.
A matadornak tudással és ismerettel kell uralkodnia a bikákon. Amilyen mértékben könnyed ez az uralkodás, olyan mértékben lesz szép a szemnek. Az erőnek nem sok hasznát veszi az ember, kivéve az ölés pillanatát.
Kedves történetet idéz Hemingway, könyvében ezzel kapcsolatban.
Egyszer valaki megkérdezte El Gallót, a cigányt, egy nagy cigány bikaviador familia utolsó élő tagját, hogy milyen sporttal tartja fitten magát, hogy gyűjt erőt a viadalokhoz? – Szivarozom – mondta El Gallo. – Mit kezdjek én erővel, ember?
A bika fél tonnát nyom. Azért eddzek tán, hogy erőben vegyem fel vele a versenyt? Hagyjuk meg az erőt a bikának.
Az akkor 50 felé közeledő bikaviador hozzátette még: vele szemben minden corridára egy 4 és 5 év közötti bikát állítanak ki, míg ő minden évben öregebb lesz csak.
Rengeteg szép, és megvilágító leírást ad Hemingway a könyvében, érdemes kézbe venni,
ha valaki érez magában indíttatást arra, hogy kicsit megnézze az érem másik oldalát is.
Most már csak néhány technikai részletet adnék azoknak a képeknek a hasznosítása céljából, amit a rondai arénában készítettünk.
Ez itt a lovak udvara, amelyek itt nagy valószínűséggel a Királyi Lovasiskola becses állományához tartoznak, de a bikaviadalok első terciójánál a szereplő lovakat is az aréna corraljából küldik el, szokás szerint a pikadorhoz. A pikador (viadalonként 2) azután már ezen érkezik a viadal helyszínére, ő az, aki szerepe szerint a bika első, heves berobbanásakor a lóhátról hegyes (előírás szerinti méretű, hegyű stb.) lándzsákkal lassítja le a bika temperamentumát. A bika rohamát, esetleges hisztériás, dühöngő energiáit imigyen megtörve, előkészítik az adott feladatra, a viadalra való összpontosításra.
Ezekben a boxokban tartják a kiválogatott majd kisorsolt bikákat, melyet a corrida napján délben végeznek, s onnantól már a megjelenés szerinti sorrendben vannak ezekbe az elkülönítőkbe (toril) betéve.
Egy corridát általában 3 bikaviador vív 2-2 bika (összesen 6) megölésével.
A vívás menete szerint mindig a rangidős matadoré az első ill. negyedik küzdelem,
a következőé a második illetve ötödik, stb. Ha mano a mano, azaz két matador párviadalt vív, akkor ketten 3-3 bikát kell leöljenek. A Veszélyes nyár fővonulatát egy ilyen párviadal sorozat képezi, melyben Antonio Ordóñez, ez a karcsú, szoborszerűen szép, hajlékony testű és biztos kezű, vakmerően és szenvedélyesen vívó fiatalember sógorát, Luis Miguel Dominguint, visszavonult matadort hívja ki, aki már minden dicsőséget elért és rengeteg pénzt keresett avval, hogy Spanyolország vitathatatlanul legjobb bikaviadora címét viselte.
Íme a kapu, ahol a bika majd bevágtat, miután az elnök ledobja a toril kulcsát az alguacilnak=lovas csendbiztos, annak kinyitására. Egy viadalon általában 2 alguacil van, akik II. Fülöp korabeli kosztümöt viselnek, s közvetítik az elnök rendelkezéseit a viadalban érdekeltekhez.
Ez itt az elnöki páholy helye.
És akkor nézzük meg az aréna kiemelt összetevőit.
A ring körül a vörös fakerítés a cca. 130 cm magas barrera.
Utána egy szűk, kör alakú folyosó következik, ez választja el tőle a lelátó első sorának az üléseit. Ez a callejón. Itt állnak a kardhordozók korsó vizükkel, szivacsukkal, összehajtogatott muletarakásokkal, a bikaring munkatársai, rendőrök, a bikaviadorok akik épp nem tartózkodnak a ringben, fényképészek, orvosok, és ácsok – akik megjavítják a barrerát, ha beszakítaná a bika, kormány-képviselők.
A számozott sorok közül a legjobbak természetesen a barrera utániak. Ezért is hívják a ringhez legközelebb eső első két sort barrerának illetve contrabarrerának.
A harmadik sortól ezeket tendióknak hívják, s számozott helyeket tartalmaznak, s a ring nagyságától függően tovább osztják a lelátót 11-12 szektorra.
Ez itt pedig a védőpalánk, vagy burladero, ahová a torerók beugranak, ha szorul a hurok, azaz veszélyes helyzetbe kerülnek. Mari éppen megállapítja, hogy ő nem hogy beugrani nem tudna, de még átpréselni sem tudná magát, lehetnek egyáltalán ennyire karcsú termetűek ezek a viadorok?
A rondai aréna ringjének átmérője különösen nagy: 66,5 méter, meghaladja a szokványos ring méretet.
A mintegy 5 ezer főre elegendő férőhelyek itt mind fedettek, de ez sem jellemző az arénák többségére. A viadalokat Spanyolországban délután 6 körül szokták elkezdeni, alapvetően napos időben (eső esetén nem tartják meg a corridát), így a helyek ára is ahhoz van szabva, hogy mennyire süt oda a nap.
Mivel a ring épületének nyugati fala a viadal megkezdésekor már árnyékot vet, ezt a részt sombra – árnyékos hely néven ismerik. A sol y sombra az a hely, ami ugyan napos, de majd árnyék vetődik rá.
Így az ülőhelyek árát részben a soronkénti elhelyezkedésük, részben pedig az szabja meg, hogy árnyékban vannak-e vagy sem. A legolcsóbbak azok, amik legközelebb vannak a tetőhöz, és legtávolabb a napsütötte oldalon. Ez az andanada del sol, ahol forró napokon elviselhetetlen meleg tud lenni.
Ennél csak a matadornak lehet elviselhetetlenebbül melege, aki, azon kívül, hogy a ringre a legritkábban esik árnyék, teljes díszöltözékét viseli, a traje de lucest (a fény viseletét) ami nehéz is, meg meleg is. A matadorok öltözéke arannyal díszített, a segédeiké, a banderillóké ezüst lehet.
A közte teljesítendő mutatványtól ha meg kiveri a víz, azt már nem is említjük. Illetve mégis. Van ennek ugyanis egy másik hátulütője is. Mert míg kinn a ringben igencsak kiizzadhatnak, de amikor vége az első szereplésüknek, visszatérnek felhevült testtel, vizesen a várakozó helyre – ahol az éppen nem vívók állnak készenlétben azokra az esetekre, ha valakit a bika megsebesít, vagy legyűr, hogy azonnal beugorhassanak, és köpenyeikkel magukra vonják a bika figyelmét, azaz elhozzák a megsérült toreróról- amely helyen, ha árnyék van, vagy éppen már lemegy a nap és hirtelen lehűl a levegő, igen könnyen kapnak légúti megfázást, tüdőgyulladást.
Már csak a viadal másik főszereplőjéről, a bikáról nem beszéltünk.
A harci bika jellemzői: nagyon erős bőr, a fényes szőrzet, a kicsi fej, széles homlok;
az előreszegeződő szarvak formája és ereje mérvadó; rövid, erős nyak a nagy izompúppal, mely fölmered, ha a bika dühös; széles szügy, nagyon kis pata, sudár, hosszú farok.
A corrida napján, amikor dél tájban a matadorok képviselői (többnyire a legtapasztaltabb bandirello az egyes csapatokból) közösen kiválasztják a rendelkezésre álló bikákból azt a hatot, ami este a ringbe fog kerülni, a fenti szempontokat figyelembe véve próbálnak dönteni.
Mert milyen is a jó bika?
A bikaviador szempontjából jó az a bika, amelyik nem túl nagy, nem túl erős, nincs túl nagy szarva, nem túl magas a marja, mindenek fölött pedig jó a látása, jól reagál mozgásra, színre, bátor és becsületes, amikor támad. Rossz a bika a bikaviador számára, ha a bika nagyon nagy, nagyon öreg, nagyon erős, és túl széles a szarva; de mindenek fölött az a bika a rossz bika, amelyik mozgásra, színre nem reagál, hiányzik belőle a bátorság, alattomosan gonosz, úgyhogy a bikaviador meg nem mondhatja, mikor és hogyan támad, és támad-e egyáltalában.
A bika bátorsága létfontosságú gyökere az egész spanyol bikaviadalnak. A bika harcos állat, s ha elfogadja a kihívást kiáll, nem fél senkitől semmitől. A bátorság azonban nem puszta vadság, rosszindulat, vagy egy sarokba szorított állat pánikja.
A válogatás megtörténte után pedig sorsolás dönti el, hogy a hatból melyik matador melyik kettőt kapja.
Goya – La Tauromaquia
De mik is azok a tulajdonságok, amik szükségesek ahhoz, hogy egy bika eljusson az aréna corraljáig s kiválasztassék? A felsorolt leírások szó szerint, vagy tartalmukban minden esetben Hemingway: Halál délután című művéből valók, nem saját megállapítás.
A harci bika úgy viszonylik a házi bikához, mint a farkas a kutyához.
A ringnek tenyésztett bika vadállat. A bikáknak az emberrel való találkozása abszolút minimumra van csökkentve. Ringet megjárt bika pedig semmi körülmények között nem kerülhet újra “bevetésre”. A bika ugyanis olyan gyorsan tanul, ha már harcolt emberrel, állandóan az emberre fog menni, s nem alkalmas már a viadalra. Többek között ezért is van a viadal ideje 15 percben meghatározva, s ha az valami miatt elhúzódna, mert pl. rosszul csinálják, 10 perc már végzetes lehet.
A jó harci bikát a vérvonal, egészség és kondíció teszi.
Spanyolország szerte a szakma ismeri azokat a tenyészeteket, ahol ezek adva vannak.
Az egészséghez és kondícióhoz a víz és legelő – sok mozgás – szükséges, de részletekbe itt mégsem mennék bele. Szem- vagy mozgáshibás, törött vagy sérült szarvú stb. állatok természetesen szóba sem jöhetnek. A harci bika álló startból huszonöt yardon mindig megveri a lovat. A bika majdnem képes úgy megfordulni lábon, mint a macska, sokkal gyorsabban fordul, mint a pólópóni. Négyéves korára olyan váll és nyakizma fejlődik, hogy egy lovat lovastól felemel és a háta mögé hajít.
A harci bikának el kell érnie egy megfelelő testtömeget és érettséget, hogy harcra kész legyen. Ezt általában a 4 és 5 év közötti bikákról lehet elmondani. A három éves bikák még nem igazi ellenfelek, ilyeneken legfeljebb a novilladákon szoktak gyakorolni, illetve az idősebb bikák már restebbek, vagy alattomosabbakká válnak.
Még egy utolsó, fontos testrészéről kell a bikának beszélni, ami bizony a fő fegyvere:
a szarva.
A szarv mérete, amely hatalmas vastagságával és élességével – megcsúcsozva a bika erejével, lendületével – a legnagyobb veszélyt jelenti a torerora, ma már tenyésztéssel befolyásolható. Gyakorlatilag az igényeket követve, ma már igen ritka az igazán hosszú és felfelé meredő szarv, mert az ilyen bikákkal csak a legjobb matadorok tudnak és mernek kiállni, de ezeknél is megakadályozza a kellő közelségű muleta – munkát. Ami sok helyütt elterjedt trükk a viadaloknál, hogy megreszelik a bika szarvát, és bekenik fáradt olajjal, ezért az éppoly feketének és csillogónak tűnik a laikusok számára mint az igazi, de ezek azok a mutatványok, amik már se nem igazi veszélyről, se nem igazi küzdelemről nem szólnak, hiszen ezek a bikák nem is merik használni a szarvukat, mert olyan érzékennyé válnak azok még az érintésre is.
Azért, hogy ne ilyen negatív kicsengéssel zárjam ezt a fejezetet, álljon itt, egy tulajdonképpen szakállas vicc, azonban, ha az ember rég hallotta, még mindig meg tudja nevettetni:
Helyszín spanyol szálloda, ahol panaszkodik a vendég:
– A szobámban két egér kergetőzik!
– Mit akar ennyi pénzért? Bikaviadalt?
Fölöttem a felhő 
Köszönöm, élvezettel olvastam!