Utazás az Északi Középhegységben 20. – Romhány és Rákóczi

Hát jó nagy kitérőt tettem a 06. fejezetem óta, amely úton a következő állomás lett volna Romhány, de hogy valami időrendet tarthassak legalább a történelmi eseményekben, nevezetesen Rákóczi és Rákóczi szabadságharca kronológiájában, kevertem össze kicsit az általunk meglátogatott városok útvonalát.

El is jutottunk a városnézések kapcsán ily módon 1707-ig a szabadságharc zenitjéig, mely után sajnálatos módon a fokozatos elernyedés és a kifulladás, majd a majtényi fegyverletétel következtek.

1708-ra Rákóczi lehetséges szövetségesei visszahúzódásra kényszerültek, a frissen felállított hadsereg rossz ellátottsága és szervezeti gyengéi a tragikus trencséni csatához vezettek, ahol 12 ezer kuruccal szemben ötezer császári katona aratott fényes győzelmet. 1708. augusztus 3.-án a trencséni csatában a fejedelem lova felbukott és Rákóczi ájultan esett le róla. Mivel a kurucok azt hitték, hogy meghalt, az egész had szétfutott.
Ezt a csatavesztést többé nem heverték ki.

A Rákóczi szabadságharc fontosabb helyszínei

A trencsényi csata után a hadak szétoszlottak s zavar támadt szerte az országban.
A fejedelem Egerben újrakezdte hadgyűjtő és diplomáciai tevékenységét. A császáriak azonban tovább nyomultak előre. Az árulások sora kezdődött a kuruc hadseregben.
Ocskay László, a legendáshírű brigadéros is átállt a császáriakhoz.
XIV. Lajos továbbra sem írt alá semmilyen szövetséget a magyar fejedelemmel, így a szabadságharcosok magukra maradtak. A Legkeresztényibb Király őfelsége, ahogy a francia király megszólítása ekkor szokásban volt, eddigi anyagi támogatása sem jelentett többet Rákóczi személyes kiadásainak fedezésénél. Lajos kezdetben havi 30 000 livre segélypénzt utalt át, amelyet 1705. március 14-én 50 000-re emelt. A korabeli számítások szerint ez mintegy 4000 katona ellátására lett volna elegendő.
Azután 1709. szeptember 11. -én a spanyol örökösödési háborút eldöntő malplaquet-i (Belgium) csatában az osztrák és szövetséges hadak legyőzik a franciákat.
XIV. Lajos még e hónapban beszünteti Rákóczi segélyezését.
Rákóczi ezt követően egyedül I. Péter cár segítségében reménykedik annál is inkább, mert a nagy északi – Svédország és Oroszország közötti – háborút eldöntő poltavai csata
(1709. júliusa) után Oroszország nemzetközi helyzete megerősödött.

A külföldi helyzetváltozások, a rengeteg eddigi fizikai áldozat lassan kikezdte a lelkeket és kikezdte a testeket is. Az 1707-ik esztendő katasztrofálisan aszályos volt s még abrakot is Sziléziából kellett drága pénzen beszerezni. A rézpénz rohamosan devalválódott,
súlyos pénzügyi gondokat okozva. 1709-ben is szűkös volt a termés, 1710-ben jó termés ígérkezett, de akkor meg nagy sáskajárás dúlt, s pestisjárvány tizedelte az embereket.
A pestisjárvány tíz éven belül már másodszor pusztított. A természeti csapások sora
1710-re hatalmas éhínséget eredményezett.

Ezen előzmények után és körülmények között került sor a szabadságharc utolsó nagy csatájára Romhánynál, melyet maga Rákóczi vezetett.

Romhányba érve először a Lókos patak háromlyukú barokk kőhídját keressük, melynek fából készült elődje szerepet játszott a kurucok átkelésében a csatát megelőzően.

Meg is leljük, egy korabeli fotóval egyetemben, mely valamikor a múlt század elején készült.

A kőhídat 1790-ben kezdték építeni, anyagául a helyi kőbányákból származó, országosan ismert un. romhányi kő szolgált. Gondolva a patak vízhozamára, építették háromlyukura, mert bár az nyaranta előfordul, hogy medrében alig csörgedezik valami, téli időszakban azonban (mint például az említett csata idejében is) bőséges vízmennyiség folyt. Mellvédjén a cseh származású Nepomuki Szent János szobra, mely hazánkban is a hidak ill.  az úton és vízen járók védőszentje.

Biztos mindenki ismeri, de azért leírom ide a történetét. Miután pappá szentelték, nemsokára prágai kanonok és érsekhelyettes lett. IV. Vencel cseh király őt választotta gyóntatójául. Vencel gyanakodott a nejére és azt követelte Jánostól, hogy árulja el neki,
mit gyónt a királyné. János a gyónási titok szentségére hivatkozva megtagadta a király kívánságát. IV. Vencel mindezért elfogatta, megkínoztatta és a Károly hídról a Moldva folyóba dobatta.

A híd után két kanyarral Kékbodony irányában meg is leljük az egykori csata helyszínén emelt emlékművet.

Rákóczi valószínüleg az itt jobbra levő dombról figyelte a csata menetét, melyen ma temető terül el, állítólag még a harcban elesett kuruc katonák is nyugszanak benne.

Az emlékmű érdekessége, hogy egy százötven éves tölgy egyetlen tömbjéből formázta meg az alkotó a lovon ülő fejedelmet.

Az 1710. január 22.-én, egy hideg, ködös délután vívott csata lefolyása igen változatos, és egyben igen tanulságos volt.

Trencséni vereség után a kuruc sereg állandó deffenzívára, folyamatos visszavonulásra kényszerült. A császári sereg lassú komótossággal, de annál biztosabban nyomult kelet felé, s 1709/1710 fordulóján már Nógrád megyében építette ki támaszpontjait.
A háta mögött ekkor már csak egy komoly ellenállási góccal, Rákóczi talán legjelentősebb erősségével, Érsekújvárral kellett számolnia. Ebben a helyzetben Rákóczi elhatározta, hogy a svéd királyhoz csatlakozott és a poltavai csata után Magyarországra menekült
svéd és lengyel zsoldosaival megerősödve, megtámadja a németeket, s a frontvonal nógrádi szakaszán, Érsekvadkertnél kíséreli meg az áttörést.

Az összecsapásra Romhány községtől északra, a Lókus patak mocsaras lapályán került sor. A kurucok arcvonalának jobb szárnyán néhány magyar gyalogezred mellett a svéd dragonyosok, középen a svéd lovasság, a bal szárnyon pedig a lengyelek sorakoztak fel,
a második vonalat pedig a magyar lovasezredek alkották. A kuruc sereg 12 ezer főt számlált.

Velük szemben Sickingen császári altábornagy mindössze 1500 főnyi lovasság élén vonult fel, köztük a korábban árulóvá lett Ocskay László katonáival.

A kurucok a csatát nagy lendülettel kezdték, bátran támadtak. Heves küzdelem alakult ki. A császáriak erős rohamát visszaverték, és sokukat a mocsárba szorították, a császáriak jobb szárnyán körülfogott lovasok pedig letették a fegyvert. Maga a főparancsnok is lovával együtt nyakig elmerült az ingoványban.

E pillanatban a kurucok győzelme biztosnak látszott. Ezt Sickingen Bécsbe küldött jelentése is bizonyítja. A lengyelek erre beszüntették a támadást, és az ellenség poggyászának fosztogatásához kezdtek. A fegyelem teljesen felbomlott, a teljes kuruc hadsereg zsákmányolni kezdett s az irányítás kicsúszott a parancsnokok kezéből.
A mocsárban vergődő császáriak eközben ismét tisztjeik köré gyűltek. Sickingen altábornagyot is kimentették a mocsárból, s a jól képzett, fegyelmezett, megfelelően irányított császári sereg így ellenkezőjére fordította a csata kimenetelét. A kuruc derékhadnál a svédek felismerték a császáriak kibontakozó ellentámadásának veszélyét, és rohamra indultak, de a magyar talpasok nem követték őket, s az így támadt résbe nyomult a császáriak lovasrohama.
A kuruc gyalogság megfutamodott, s ezzel lényegében mintegy másfél óra alatt véget ért a délután 3 órakor kezdődött csata.

A császáriak veszteségei abszolút értékben és főként arányaiban jóval súlyosabbak voltak a kurucokénál. A romhányi csatát egyik fél sem nyerte meg, bár mindkét fél saját győzelme tudatában vonult vissza. Ahogy egy kuruc brigadéros fogalmazott:

„Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk.”

A harcászati siker kétségtelenül Sickingené, de legalább egy időre Érsekújvár felszabadult a császári szorongatásból, amelynek azonban így is csupán hónapjai voltak hátra.

Mai szemmel nézve érdekes jelenségként ránkmaradt egy svéd szemtanú vallomásában egy mellékjelenet, mely szerint Sickingen szeretője, társalkodónőjével “egy pompás hintóból szemlélte a színjátékot”, azonban később, a prédálás kitörésével mindketten áldozatul estek a lengyeleknek.

Romhányon áthajtva csak a községházát tudjuk felfedezni, noha hevenyészett útmutatónk emlegetett egy Prónay kastélyt és vele szemben a Laszkáry kúriát. Amit viszont a város másik kijáratánál megörökítünk, egy másik Rákóczi szabadságharc emlékmű az itt lefolyt csata kapcsán.

De hát mik is voltak ezen katasztrófák okai, mert valljuk be, a szabadságharc nyolc évének összefüggő hadtörténelme nem felemelő olvasmány.

Mert látható, döntő csatát soha nem tudott kivívni a kuruc sereg és hogy vereségeinek oka nem a számbeli hiány volt. Hiszen tudjuk, hogy annak átlagos létszáma évi 70 ezer fő körül volt, s a csúcsnak számító 1706. évben elérte a 116.700 főnyi lélekszámot is!

Ez igen jelentős volt, mert 1705-ben a bécsi udvari haditanácsnak valamennyi harctéren, tehát nemcsak Magyarországon, hanem az örökösödési háború többi frontján is, beleértve az idegen, svájci, bádeni, dán, porosz, stb. zsoldosokat, csak körülbelül 162.000 ember állt összesen rendelkezésére.

Rákóczinak nem álltak rendelkezésére a legjobb eszközök a szabadság kivívásáért folytatott háború vitelére. A mozgalom legszűkebb vezérkarában nem volt meg a kölcsönös bizalom és túltengett a dilettantizmus, nemegyszer önfejűség. Alvezérei, sok ízben a legkontárabb módon hajtották végre utasításait. Hiányzottak a jó csapatvezérek és a képzett tiszti- s altiszti kar, és még fegyelmezetlenek is voltak maguk is.

Rákóczi mindent elkövetett, hogy ezt a hadsereget a megteremtésen és a fenntartáson túl, fejlessze is. Rákóczi már az első évben felvetette a tiszti felső akadémia gondolatát.
Rákóczi és Bercsényi annyira átérezték a művelt fők hiányát, hogy nem engedték meg a nagyszombati egyetem diákjainak a kuruc sereghez való csatlakozást, azzal a megokolással, hogy katonája elég van az országnak, de tudós embere a hazának annál kevesebb. Ugyanezen indíttatásból Rákóczi 1707-ben Kolozsvárott megalapítja a Nemes Ifjak Társaságát, ahol 100 válogatott fiatalt oktatnak a hadi tudományok mellett a reáltárgyak ismeretére is, közöttük az ekkor 16 éves Mikes Kelemennel.

A kialakult nemzeti hadsereg legnagyobb erénye a háború céljával való kétségtelen együttérzés és az önzetlen lelkesedés volt, amely a legrövidebb idő alatt összehozta és összetartotta őket. A fejedelem megtalálta bennük a hűséget, a ragaszkodást,
az áldozatkészséget. Soha nem jutott el azonban oda, hogy egyenlően fegyelmezett és
nagy ütközetben egyenlő biztonsággal vezényelhető sereg nőjön ki belőle. A szabadságharc egész menetét végigkíséri a probléma, hogy a kurucok főleg könnyűlovas portyázó harcmodort folytattak, vagyis véletlenszerű rajtaütésekkel gyengítették meg az ellenfelet. Ezzel a technikával azonban nem lehetett háborút nyerni, s a bujdosók sorra veszítették el a nagy mezei ütközeteket, mégha létszámban túlsúlyban is voltak (1704. Nagyszombat, 1705. Zsibó, Pudmeric, 1708. Trencsén, 1710. Romhány).

Ez a magyar vérmérsékletből adódó attitűd, mely nem szerette a tényleges és látszólagos tétlenséget és nem volt türelme a passzív hősiességhez. Nem szerette a készenlétben való pihenést. Pihenéskor szívesen lakmározott és szívesen ivott. Szívesen és gyorsan csapott az ellenségre. Minden egyes ütközet a sereg felbomlásának veszélyét hordta magában, mert ha győztek, a zsákmányt vitték haza, vagy nyáron a mezei munkára széledtek el.

Felfogásuk szerint a “kutya jár gyalog”, noha Nyugaton a gyalogság már becses fegyvernem volt.Velük szemben az ellenséges labancok gyakorlott hadvezérek irányítása alatt álltak. Mindez egy összehangolt sereget alkotott, melynek fő erősségét a tüzérség adta.
Mindig bebizonyosodott, hogy nagy erők felvonulása esetén a reguláris császári hadsereggel szemben a portyázó harchoz szokott felkelők nem tudnak sikert elérni.

A kuruc had hiányosan felszerelt, képzetlen, alultáplált volt, s bizony önmagában a fogyatkozó lelkesedés nem óvhatta meg mindig a vereségektől. Anyagiakban felhalmozott erőtartalék semmi sem volt az országban, abból kellett a mozgalmat s az országot is fenntartani, amit az ország napról – napra, évről – évre termelt. Nem arról volt tehát szó, hogy egy erős ország kelt fel a maga jussáért, hanem egy nagyon beteg nemzet és egy nagyon leromlott ország tette meg az utolsó erőfeszítést. Hiába volt Rákóczinak minden nagylelkű áldozatkészsége, az ország teljesen kimerült s ezzel megbénult az egész nemzeti mozgalom. A bukás szükségszerű volt.

E történelembe tett nehéz és szomorú visszatekintés után, lazításul az időben még nagyobb ugrásra hívlak benneteket, éspedig Ipolytarnócra, ahol a 23 millió évvel ezelőtti Tethys óceán vízmosásai falában keressük a régmúlt lenyomatait.
Ezúttal azonban a nyomkövetés alatt felvett gyönyörű erdei ösvény néma képeivel szeretnék egy kis vizuális kikapcsolódást szerezni.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Magyarország, Történelem, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s