Utazás az Északi Középhegységben 21.- Ipolytarnócról és némely babonákról

Az előző fejezet végét Ipolytarnóccal zártam, hát most úgy illenék, hogy itt is folytassam.

Megvallom, bár ezzel nyílván sokak megköpdöshetnek, de Ipolytanóc tette rám a legkevesebb benyomást. Nem véletlenül mentünk oda, hisz minket is utolért a világszenzáció, hogy a földtörténeti őskorból páratlan értékű ősmaradványokra leltek itt,
s külön műsor foglalkozott a TV-ben a feltárt mammutfenyők – helyesebben mocsári ciprusok – törzsének (cukorgyári) konzerválásával.

És utána is olvastunk, hogy mit lehet tudni róla: 24-17 millió év előtti a leletanyag, amely kövületek formájában itt ránk maradt, a világ harmadik leggazdagabb lábnyomos lelőhelye, s hogy a terület 1995. évben Európa Diplomát kapott, így az összeurópai természeti örökség része lett.

Bizonyára el is vagyunk kényeztetve ma már a különböző tudományos és természeti filmek által számunkra nagyon plasztikusan közvetített ismeretekkel és főleg látvánnyal, de a vezetett séta után én alig bírtam elnyomni csalódottságomat, annyira “könnyűnek ” találtam az egész prezentációt.
Hangsúlyozom, hogy felfogom jelentőségét, meg aztán tudom a téma kutatóinak ez határtalan boldogság lehet, hogy ilyen nálunk van, stb. De én, mint szimpla látogató, kaptam néhány vízmosás oldalban bemutatott “ez itt egy megkövesedett fatörzs” látványt, ami gondolom bármely szénbányában tömegével látható ilyen szinten, üvegbúra alatt a szenzációs, valamikor a világ legnagyobb ismert ősfenyőjének a maradványát, amely eredetileg 100 méter magas lehetett, 8 méteres kerületű törzzsel. Ez utóbbit a falra felrajzolt megfelelő nagyságú kör volt hivatva szemléltetni, az üvegbúra pedig ezt láttatta:

Nyílván, az amatőr felvétel sem tökéletes…

Aztán még voltak megkövesedett lábnyomok, amelyek alapján az utánépített parkban szobrászok által elkészített lehetséges állatformák elevenedtek meg, de számomra nem volt több, mint bármely állatkert dagonyázójánál (nagyméretű gerincesek), vagy gyermekkorból fennmaradt falusi folyópartok madárlábnyomokkal telehintett fövenyének látványa. Csak itt már meg volt kövesedve, megkopva, és nagyon kellett nézni, mire láttuk is.

S volt még egy kissé a szerepébe nem teljesen beleérett fiatalember, aki vezetőnkként állandóan a mi értelmi képességeink miatt aggódott, hogy bírjuk-e követni az ő magasreptű szárnyalását ezen pusztító nagyságrendű év(tíz)milliók között.

Meg lehet engem kövezni, de az én elvárásom több volt. Bár látom a hallatlan igyekezetet, hogy a dolog jelentőségének megfelelő kiállítású és kultúráltságú bemutatót hozzanak létre. Ezt szépen megoldották a belépő épületében összeállított leletekkel és oktató anyagokkal, filmekkel,

a konzervált fatörzsek testközelbe hozásával

és legfőképpen a kiépített parkkal, ami feltehetőleg évek múlva egyre tökéletesebben tükrözi majd az egykor lehetett természeti környezetet, a világ legkülönbözőbb részeiről idehozott és megtelepíteni kísérelt fákkal, bokrokkal, flórával.

És az állatvilággal. Az egykori őstenger helye rendkívül gazdag leletanyagot hagyott itt cápafogakból.

Így aztán innentől a képek között kicsit visszatérnék egy – két könnyebb képtöredék erejéig,  az eddig követett történelmi korra,  Rákóczi világára.
Ami engem nagyon megragadott a babonákról szóló passzusa egyik forrásomnak:

Rákóczi maga nem volt babonás ember, de Bercsényiben az erre való hajlandóság fel-felcsillan. Ha félig – meddig tréfásan is, de maga is szeretett jövendölgetni s kétségtelenül felfigyelt minden próféciára. Bercsényi a pestis alatt fegyveresen aludt, mert úgy hitte, hogy a fegyveres embert elkerüli a vész. Forgách Simon passzionátus álomfejtő volt, s nagy keletje volt már régtől fogva a naptárakban évről – évre megjelenő jövendöléseknek.
A kuruc csaták legendásabb hőseiről közszájon forgott, hogy azokat nem fogja a golyó. Bezerédy Imre lódingtartójában sebesülés elleni talizmánt hordott.

Mikor 1708 december 18-án Patakon az országgyűlés alatt Bezerédyt árulásért nyilvánosan lefejezték, a nép között másnapra elterjedt, hogy sírja fölött mozog a föld, mert élve lett eltemetve – noha látták lefejezését. Rákóczi erre kiásatta, hogy lássák, nem élve, de fej nélkül fekszik eltemetve.
Béri Balogh Ádám, akit a császáriak elfogva, Budán lefejeztettek, határozottan annak tulajdonította szerencsétlenségét, hogy fakó lovon ült, s utódainak meg is hagyta, hogy fakó lovat soha ne tartsanak.

Rákóczi katonáitól – legyenek protestánsok, vagy katolikusok – megkövetelte a rendszeres vallásgyakorlást.

Forgách a következő szatirikus megjegyzést veti papírra a műbíráló Rákócziról:
A fejedelem nem jó pápista” írja, “mert ha templomba megy, ahelyett, hogy a szent képeket áhítattal imádná: kritizálja, hogy hogyan vannak írva.”

Legtöbb kritika későbbi bírálóinál erélytelen hadvezérsége miatt éri. Ugyanakkor saját, kiterjedt levelezését olvasva, lelki jóságát tükrözi, hogy túlságosan is elnéző – főleg tisztikara gyengéivel, s betudja az általános magyarországi körülményeknek hibáikat. Kicsit szarkasztikusabb hang hallatszik, éppen a romhányi csata után Bercsényihez írt soraiból:

Akkor – az magyar böcsületes szokása szerint – ….az prédának esvén…”

Szekfű Gyula híres történész a következő arcélet rajzolja róla:

“Rákóczi egész életében az a magába vonult egyéniség volt, amivé tette őt örömtelen gyermek- és ifjúkora: egyszerű szavakkal és fordulatokkal élő szelíd lélek, aki belsejét sem azért nem mutatta meg akárkinek, mintha büszke lett volna, avagy bizalmatlan és zordul ellenségeskedő, hanem abból a természetes szerénységből, mely a bensőnek feltárását mint fölösleges, túlságosan hangos gesztust kerüli és embertársait nem akarja saját maga személyével elfoglalni. Ebből igen gyakran az következett, hogy
erős egyéniségekkel érintkezve, látszólag passzív szerepre szorult, átengedve a teret amazok szenvedélyes expektorációinak. Ez a helyzet állt elé nem egyszer Bercsényivel szemben, aki saját álláspontját megvesztegető szóáradattal, szellem, élc, irónia minden árnyalata segítségével tudta exponálni, úgyhogy Rákóczi alig juthatott szóhoz, de nézeteit mégsem hagyta szenvedélyes és túláradó barátjától befolyásoltatni”.

Rákóczi ősei nyomán az ország legnagyobb magánvagyonának volt a birtokosa, amely számára a gondtalan főúri élet minden lehetőségét megnyitotta volna. Korleírás alapján a főnemesi réteg, ezekben az időkben, korhely volt és szegény, a nemzet gerince,
a nemesség, a mélyponton leledzett – műveletlenség jellemzi, s életformája a semmittevés és a megye határán túl nem látó lokális politika. Ebből a közegből emelkedett ki ő világító toronyként, s annyira eggyé lett a mozgalom magasabb nemzeti céljaival, hogy a maga és családja sérelmei és érdekei egyre jobban a háttérbe szorultak életében. Nem fogadott el egyéni kedvezményeket, amelyet a fegyverletétel alapjául szolgáló szerződés biztosított volna neki, hogy ellenükben feladja a nemzeti elveket. Felemelt fővel, esküszegés nélkül választja inkább a bújdosást. Feladta a földi javak, nyugodt élet hiú lehetőségét, s puszta személye a száműzetésből is az, ami örökös memento maradt félelmére ellenségeinek,
s bizakodásul és vigaszul az elnyomottaknak.

Hát ezzel a parknak is eljutottunk egyik végéről a másikra. A fogadó épületből az őstörténeti bemutató helyhez vezető 700 méteres úton, minden egyes lépés képzeletben
15 ezer évvel visz vissza az időben. A sétaút mentén álló mérföldkövek a Föld történetének változásait ismertetik 2 millió évenként összefoglalva.

És végül ott állunk a bejáratnál.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Magyarország, Történelem, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s