Romhánytól Majtényig – a Rákóczi szabadságharc bukása (11. életrajzi fejezet)

Az 1710. januári romhányi csata már a végső bukást vetítette előre. A sorozatos természeti csapások – pestis, sáskajárás, élelemhiány, kegyetlen tél – egy létszámában végletekig megcsappant, lelkesedését és hitét vesztett, lerongyolódott, kiéhezett sereget hagyott Rákóczi kezében. Amíg utóbb készült hivatalos becslés szerint a nyolc éves hadviselés csak 85.000 ember életébe került, addig a pestis Magyarországon és Erdélyben 410.000 főt pusztított el.  Egész megyék elnéptelenedtek. Hulltak a közemberek és hulltak a tábornokok, brigadérosok, főtisztek is.

Márciusban a sereg egyre jobban bomlott. A csapatok a nyomorra és a pestisre való hivatkozással most már nyíltan kérték elbocsáttatásukat. Vezérei kiábrándultan sorra pártoltak át a császáriakhoz, vagy menekültek el Lengyelországba. Károlyi volt egyedül biztosan mellette.

A békét és közbiztonságot sóvárgó polgári lakosság lélekben egyre jobban elfordult a kurucoktól, látva, hogy csak bajt hoznak fejükre, de a császáriak bosszújától már nem tudják őket megvédeni. Semmi kétséget nem szenvedett, hogy a felkelés ügye az utolsó hónapokat éli. Csak egy erélyes császári offenzívának kellett jönnie a végső katonai összeomlásig. S ez drámai gyorsasággal be is következett.

Rákóczi maradék reménye az összeomlás megakadályozására egyedül a külső segítségben volt.
A magyar ügy azonban a nyugati és északi fejlemények kapcsán minden súlyát elveszítette az európai nagypolitika szemszögéből.

1709. szeptember 11.-én a spanyol örökösödési háborút eldöntő malplaquet-i (Belgium) csatában az osztrák és szövetséges hadak legyőzik a franciákat. Franciaországnak most már mindegy volt, hogy messze keleten Rákóczi és a magyarok foglalkoztatják-e, vagy sem a császári csapatokat. A megvert és bolyongásra kényszerült svéd XII. Károlynak az volt az érdeke, hogy visszavonulási útját biztosítsa a császár területén, tehát inkább Rákóczi ellen fordult. Rákóczi utolsó mentsvárának tekintett Nagy Péter orosz cár pedig igazából Magyarországot mindég csak azért tartotta számon, hogy azt szükség esetén átvonulási területül felhasználhassa.

Egyedül a három protestáns hatalomnak, Angliának, Hollandiának és Poroszországnak lankadt kevésbé az érdeklődése. De mindhárman sokkal messzebb voltak annál, mintsem fizikai segítséget nyújthattak volna, ugyanakkor érdeküknek is ellentmondott volna, ha ujjat húznak egy külpolitikailag megerősödött Habsburg birodalommal. (Ez indítja később Anna angol királynőt arra, hogy a Lengyelországból eltávozó fejedelemnek megtagadja a partraszállást országában.)

gr. Pálffy János

A felkelés katonai sorsára döntő befolyással volt, hogy a bécsi haditanács szeptemberben Heistert elmozdította s kevéssel később helyére a kíváló katonai érdemekkel bíró magyar Pálffy Jánost nevezte ki.
Pálffy erélyesebben fogott hozzá a hadjárat vezetéséhez. Ennek következtében szeptember végén elesett Érsekújvár, majd októberben sorban a császári csapatok kezére került Jászóvár, Krasznahorka, Bártfa, Eperjes, Tokaj, Sárospatak, Szolnok és november 30-án Eger is.  Rákóczi visszaszorult Munkács és Szatmár környékére.

Rákóczinak az ősz végére már alig volt 20-22.000 embere. Pálffy viszont ekkor már kapni kezdte a nyugati hadszíntéren felszabadult császári csapatokat s így már legalább 50.000 embere volt. Ez a sereg most már játszva megsemmisíthette volna a kuruc seregcsonkot, ha Pálffy akarta volna.

A fővezér Pálffy János gróf, horvát bán azonban nem használta ki döntő erőfölényét,
s támadás helyett  békét ajánlott. Hisz egy fegyverrel legyőzött nép jogai az alárendelteké, elnyomottaké – a győztes fél kénye kedve szerint. A béketárgyalások mindenkor kedvezőbb poziciót biztosítanak az érdek érvényesítésre. Pálffy őszintén békét akart,
s ehhez taktikusan először magánlevélben Károlyit szólította meg. Károlyi, aki ekkor már az egész kuruc haderő parancsnoka volt, módfelett meglepődött Pálffy váratlan ajánlatán. Rákóczin kívül egyedül ő ismerte igazán a további ellenállás reménytelenségét, miközben bizonnyal kevésbé volt fanatikusa a külpolitikai reményeknek. Károlyi ismertette Pálffy levelét Rákóczival, s gyakorlatilag a béketárgyalások végéig folyamatosan tájékoztatta őt az eseményekről.

Gróf Károlyi Sándor

A romhányi csata után Rákóczi még mindig bízott abban, hogy vagy Péter cár, vagy
Ágost lengyel király megsegítik, s így nem gondolt a küzdelem feladására. Még mindég nem akarta tudomásul venni, hogy az az érdeklődés, amelyet eddig sikerült a külföldi hatalmaknál a magyar nemzeti ügy mellett felkelteni és fenntartani, már előbb ellanyhult, majd pedig közönnyé változott.

Hogy fegyerszünetet, s ezzel időt nyerjen, teljeskörű felhatalmazást adott Károlyinak az időthúzó tárgyalások vitelére. A tárgyalások során Károlyi követelőzött, és Pálffy János,
a császár tábornoka engedett – mindketten a magyar jövőt igyekeztek megalapozni.
Január 31-én még Rákóczi is tárgyal Pálffyval, fényes külsőségek között Vaján, Vay Ádám kastélyában.

A nyolc évig tartó küzdelem utolsó, szomorú felvonása Salánkon (Ugocsa – kezdettől fogva kuruc vármegyében – ma Kárpátalja), Barkóczyné Koháry Judit helyi földbirtokos kastélyában zajlott le. Barkóczyné Károlyi Sándor generális anyósa volt.

1711. februárjában Rákóczi Salánkra érkezett, miután január 13-án fegyverszünetet kötött
a császárral (február 15-ig) és január 31-én Pálffy János császári tábornagytól átvette a Habsburgok békefeltételeit.
Az értekezletre, vagy ahogyan a salánkiak emlegetik, Rákóczi utolsó országgyűlésére február 12 – 14 között került sor. A tanácskozásra Rákóczi összehívta erdélyi tanácsosait és a magyarországi szenátorokat, hogy választ adjanak a császáriak békefeltételeire.

Drámai erejű, utolsó politikai szónoklatában a fejedelem felvázolta a válságos helyzetet.
A szónoklat tartalmát Rákóczi a Vallomásaiban és az Emlékirataiban is ismerteti.
Bercsényi, aki már egy ideje Lengyelországban szövögette a diplomáciai szálakat, hite az oroszokban és fanatikus optimizmusa a felkelés ügyének jobbrafordulásában, most még egyszer hatalmába kerítette Rákóczit. Hallván, hogy a cárt Lengyelországba várják, egyre jobban elhatalmasodott benne a gondolat, hogy kimegy személyesen hozzá, sürgős segítségét kérve.
A fegyverszünettel, a béketárgyalásokkal, a harc folytatásával, I. Péter cár várható segítségével kapcsolatos gondolatait a fejedelem így fogalmazta meg:

Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg a szabadságunkat vissza nem szerezzük.”

  Ugyanitt Rákóczi felajánlotta az erdélyi tanácsuraknak, hogy mivel nem akar gátja lenni az erdélyi megegyezésnek, szívesen lemond fejedelemségéről és félreáll. Kéri tehát, hogy mentsék fel fejedelmi esküje alól.

Az erdélyi tanácsurak habozás nélkül kijelentették, hogy esküje alól nem mentik föl,
sőt kérik, hogy minden úton-módon igyekezzék azt megtartani. Kijelentették, hogy készek vele bujdokolni, amíg feleségeik és gyermekeik megélhetése engedi. Rákóczi viszont kijelentette, hogy ezek után soha nem fog fejedelemségéről lemondani. Ezzel pedig eleve lemondott a békés kiegyezés lehetőségéről.

A tanácskozáson tehát úgy döntöttek, hogy a békefeltételeket nem fogadják el; öszszeállították a munkácsi vár védelmére kidolgozott részletes tervet, majd február 18-án Rákóczi és kísérete elhagyta Salánkot.

Ezt követően egynapos munkácsi tartózkodás után, február 21-én Lengyelország felé véve az irányt, a Vereckei szorosnál elhagyta az országot; hite szerint néhány napra,
a valóságban  – örökre. Útja ott vezetett ki az országból, ahol 1703 nyarán bejött.

Miközben ő önként vállalt emigrációban kinnreked Lengyelországban, idehaza
Károlyi Sándor folytatja a tárgyalásokat Pállfyval, melynek menetéről, levélben, küldöncök útján, és (márciusban) személyesen is folyamatosan tájékoztatja Rákóczit, és jó meggyőződéséből indíttatva próbálja meggyőzni a realitások szerinti feltételek elfogadásáról.
Károlyi ekkor már belátta, hogy a harcot folytatni lehetetlen, s csak a békés kiegyezés mentheti meg a magyarságot a végromlástól. Hajlott a megegyezésre a kialakult viszonyok kényszerítő hatása alatt. Itt maradt egyedül az elégedetlen, megfogyott hadakkal, melyek zsoldjáról, élelmezéséről s másnemű szükségleteiről semmi gondoskodás nem történt,
s melyektől Rákóczi azt kivánta, hogy vagy csatát kockáztassanak vagy vándoroljanak ki utána a bizonytalanba, külföldre.
Károlyi köztük maradt, hallotta panaszaikat, kesergő bánatukat, látta a mindenütt hevesen megnyilvánuló békevágyat. Ebben a környezetben, ebben a légkörben másképp ítélte meg a helyzetet, mint a lengyel földön levő Rákóczi, aki a béketárgyalásokat is csalárdságnak vette, s hallani nem akart róluk.
Hazaérkezve április elején így Károlyi saját kezébe vette a békeügyet, s saját felelősségére azt el is végezte: hite szerint nemcsak a maga, de nemzete üdvére, sőt egyenesen Rákóczi és a távollevők érdekében is, kikről sohasem feledkezett meg, s biztosította számukra mindazon kedvezményeket, melyeket az itthon levőknek kivívott.

Ezen időszak eseményeiről, tárgyalásairól részletes történelmi dokumentáció áll rendelkezésre, amely hozzáférhető az internetes portálokon. Károlyi optimális megegyezést ért el: amit a felkelők nem tudtak kivívni a csatamezőn, azt a békeszerződés jórészt megadta.Történészek egybehangzó véleménye szerint a bécsi adminisztráció és
a magyar politikai elit “első kiegyezése” 1711-ben reális és méltányos kompromisszum volt. Megalapozta a Kárpát-medence újratelepítését, előmozdította, hogy az elvadult táj fokozatosan kultúrtájjá alakuljon,virágzó polgárosodás színhelyévé válhassanak
a korábban elidegenített magyar területek.

 „A nemzeti önállóságra törekvés, ismét és nem utoljára, illuzórikusnak bizonyult.
A lényegében teljes – erkölcsi és vagyoni – amnesztia mellett azonban helyreáll
a magyarországi vallásszabadság, megmaradnak a hajdúkiváltságok, és bár a szatmári békének (is) természetesen elsősorban a nemesség a haszonélvezője, amely részben konzerválja is ezzel kiváltságait, ez a béke mégis, paradox módon, ismét csak olyan aktus, ami az adott történelmi pillanatban az ország betagolódását segíti, peremhelyzetben bár, Európába.”(Lázár István)

Az események menetében azonban itt is volt egy olyan bizarr momentum, amely szintén bizonyos déjà-vu  érzéseket ébreszt.

József király április 7.-én a kor gyógyíthatatlan betegségében, a himlőben megbetegedett, s 10 nap múlva harminchárom éves korában meg is halt. Utóda testvéröccse III. Károly (VI. Károly néven német-római császár, II. Károly néven cseh király: 1711-40), aki ezidő szerint a spanyol királyi trónon ült, s aki onnan csak hónapok múlva érkezhetett vissza Bécsbe. Ez a békekötés létrejöttét az udvar törekvéseivel szemben erősen kitolta volna időben, ezért ott úgy döntenek, hogy a tényt egyrészt nem közlik a tárgyalások folytatóival, másrészt a szerződés megerősítése céljából a köztes időre régensséget hoznak létre József és Károly édesanyja, Lipót még élő harmadik felesége Eleonóra anyacsászárnő részére.

Itthon e közben semmit sem tudtak e nagyfontosságú eseményekről, s Károlyi és Pálffy szakadatlanul folytatták a tárgyalásokat, melyek eredményét a szövetkezett rendek elé  terjesztendő, Károlyi gyűlést hívott össze Szatmárra április 27.-re, tekintettel arra, hogy aznap a többször meghosszabbított fegyverszünet lejárt és Pálffy nem akart új halasztást adni. Károlyi e közben a szerteszét még fegyverben álló kurucokat értesítette
az alkudozások menetéről; fordult a Moldvában és Havasalföldén levő bújdosókhoz,
a különböző várak parancsnokaihoz s meghívta őket a szatmári gyűlésre.
Ilyen körülmények között rendben lezajlott ülés néhány módosítást fogalmazott meg, melyeket a békeszövegen átvezetve a rendek egységesen elfogadták, s azt április 29.-én
az udvar képviselői alá is írták.

A szövetséges rendek megbizottai  – és pedig külön Magyarország, Máramaros, az erdélyi és a Dunántúli vitézlő rend, és a városok képviselői a 10 pontból álló szerződést*
május 1-2.-án Nagykárolyban látták el kézjegyükkel.

(* = lásd *Megjegyzések almappa!)

A történelemi viták vezetői között csakúgy mint Görgey – Kossuth esetében, megoszlanak
a vélemények, hogy Károlyi áruló volt-e vagy reálpolitikus? Én az olvasottak alapján ez utóbbira hajlok. Az évszázadokon át árulóként fennálló besorolásához nagyban hozzájárult az is, hogy a császár hűségére váltván, attól birtokadományokban részesült – mint annyian más főurak is – s ezek között elkobzott Rákóczi birtokok is voltak.

Ugyanakkor szintén történelmi dokumentumok tanúsítják, hogy az egyezség létrehozásában nagy anyagi áldozatokat is vállalt, adományozva úgy a szegény rendeknek, mint a tárgyalásokon résztvevő császári feleknek. Állandóan hűséges őre, gondviselője maradt a szerződésnek, megtett mindent, hogy egyszer megköttetvén, valósággá is legyen, végre is hajtassék. És nem mellesleg a szerződést nem egyedül, hanem az e célból szabályosan összehívott gyűlés résztvevőivel egyetértésben, egyhangúlag szavazták meg.

Az alkudozások során mindig első helyen, s legkiterjedőbben kötötte ki Rákóczi jogait, érdekeit lelkiismeretesen óvta, mint ahogy a békeszerződés első pontja is Rákóczi ügyével foglalkozik. Hasztalan hívta haza még Szatmárból is április 28.-án Rákóczinak írván: „Kérem az élő istenre, szánjon meg mindnyájunkat s méltóztassék kijönni s ezeket confirmálni”. Olyan biztosan számított a fejedelem s kisérői hazajövetelére, hogy három hétre a még ellenálló Munkács és Ungvár számára is semlegességet szerzett. Még május elején is várta a fejedelmet, s elégedetten írta Munkácsra, a kurucok hatalmában levő nejének, hogy olyan békét szerzett, mellyel Rákóczi minden érdekét biztosította.

S a végső felvonás, 1711. május 1.-én a majtényi síkon történt, amikor  a Károlyi Sándor vezette 12 ezres kuruc sereg  letette a fegyvert, földbe szúrta a 149 zászlót és felesküdött a két hete halott I. Józsefre.

A fegyverletétel is képletesen, a zászlók földbe szúrásával (és ezáltal átadásával) történt.

A fegyver letételének igéretét pedig nem kell úgy érteni, mintha nem szabad volna valakinek fegyvert viselni, hanem hogy ellenségeskedést ne kövessen.” Kardosan, fegyveresen – de zászlók nélkül, a békének oszlott szét apró csapatokban a katonaság, hogy visszatérjen ősi tűzhelyéhez. -írja az eseményről Pálffy.

A regens – királyné sietett a békét megerősíteni. III. Károly, az új király, mielőtt az itthon történtekről értesülhetett, már május 3.-án meleg szeretetét fejezte ki a magyar nemzet iránt.

Ekképpen az uralkodó család s a nemzet tömegei egyaránt szentesítették a békealkut, s az, aki a viszonyok változásába belenyugodni nem akart, ismét hontalan bújdosó lett. Töméntelenen mentek haza, de több százan mégis kinn maradtak. Közöttük volt Forgách, ki habozó természetéhez híven addig himezett-hámozott, míg kinn rekedt és Bercsényivel, Esterházy Antallal s sok más magyarral idegenben fejezte be életét.

Maga Rákóczi sohasem gondolt a visszatérésre. Levonta magatartásának következményeit s mártírja lett az ügynek, melyet diadalra segíteni nem tudott. Rákóczit a rajta kívül álló véletlenek egész sora sodorta akaratán kívül a nemzet és az ország élére. Irreálisan – korabeli mércével mérve is illuzórikusan – túlbecsülte családja és az erdélyi fejedelemség nemzetközi súlyát. Mindemellett vonzóan erkölcsös, nemes egyéniség, nem fogadott el egyéni kedvezményeket, hogy ellenükben feladja a nemzeti elveket. Feladta inkább a földi javak, nyugodt élet hiú lehetőségét, és felemelt fővel, esküszegés nélkül vállalta sorsát.

Puszta személye, mint örökös memento, a száműzetésből is figyelmezteti a Bécsben ülő adminisztrációt, hogy a helyi érdekekre figyelemmel kell lenni, s az udvar sosem merészkedett többé olyan abszolutizmusra, mint ami a mozgalom kirobbanásának kezdetén jellemezte az országot.

Azok a rétegek, melyeket annyira szeretett: az urak és birtokos nemesek, az uralkodó osztály, csakhamar nevét is megbélyegezték. Ellenben a szegény tömegek, a jobbágyok, parasztok, ápolták emlékét s emberöltőről emberöltőre megőrizték hűséges szeretettel.
A kuruc mondák az ország észak-keleti részén bontakoztak ki leginkább, de más tájakon is elterjedtek, változataik bőségével csak a Mátyás király és Kossuth Lajos alakja köré szövődött epika veheti fel a versenyt. Helyi mondák emlegetik Rákóczi kútját, fáját, harangját, kincsét, titkos szobáit különböző várakban, s emlékét települések nevei, közterületek, intézmények őrzik a mai napig. Azon ritka személyek között van, akinek arcképe hivatalos fizetőeszközön, a forinton szerepel.

Nevét őrző nemzeti induló, amelynek szerzője ismeretlen, Hector Berlioz, illetve Liszt Ferenc átdolgozásában ismert.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Történelem
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s