II. Rákóczi Ferenc – 24 év emigrációban. / A francia király udvarában (13. életrajzi fejezet)

1713 – 1717 a franciaországi emigráció évei. Egy időszak, amely alatt rohamosan fogy az akár csak kicsiny realitással is bíró kilátások száma.

Franciaországi tartózkodásának kezdetén Rákóczi mindent megpróbált, hogy
a béketárgyalásokon szóba kerüljön Erdély ügye. Igyekezett az udvarban megforduló befolyásos embereket, minisztereket és külföldi diplomatákat is megnyerni e célnak.

Az európai békesség létrejött, Rákóczi kimaradt belőle.

A háborúban résztvevő hatalmak és szövetségeseik 1713-ban megkötik az utrechti békét, majd az 1714. évi rastatti és badeni béke lezárja a spanyol örökösödési háborút. Magyarország és Erdély ügye csak annyiban került szóba, hogy ejteni lehessen, s így
a francia fél tárgyalási pozícióját erősítse, az általa tett engedmények felsorolásánál.
Magyarázható ez részben azzal, hogy ezeken az alkudozásokon Franciaország mint legyőzött fél szerepelt, és így, ha XIV. Lajosnak állt is volna valaha szándékában,
hogy betartsa Rákóczinak tett ígéretét, már nem volt abban a pozícióban. A francia udvar kénytelen volt bármi áron békét keresni a nagy koalícióval, az ország a háborúskodásban erősen kivérzett, gazdaságilag meggyengült. Ez fokozatosan érezhetővé is vált
a Rákóczinak eleinte nagyvonalúan megítélt „apanázs” el-elmaradásában is.

Mert annyiban azért lovagiasan bánt vele a Napkirály, hogy mint menekültet – de mint kíváló érdemekkel bíró magánszemélyt, és semmiképpen sem egy ország rangját viselő fejedelmet – országába meleg vendégszeretettel befogadja, és az előkelő körökbe bevezetve így is kezelje. A francia urak szívessége valóban nem ismert határt, mindnyájan a legnagyobb előzékenységet és udvariasságot tanúsították vele szemben. Maintenon asszony, a király felesége pedig így ír:

Soha idegen nem ért el ilyen sikereket Franciaországban – szeretik őt, keresik társaságát, becsülik“.

  A párizsi udvar szép asszonyokkal telt fényes társaságában eseményszámba ment a kicsit egzótikus hátterű, ám igen kellemes – és főleg jóképű – nemes vendég megjelenése.
Saint-Simon a kora műveltsége felett feltétlen uralkodó, csípős nyelvű főnemes, akiről ismert, hogy nem tudott öt percig maradni anélkül, hogy két-három szellemes gonoszságot ne mondott volna valakire, a következő jellemzést adja róla (kivonatosan):

„..nagyon arányos és jóalakú, külseje erős, hatalmas és nagyon nemes, tekintélyt parancsoló minden durvaság nélkül. ..Bölcs, szerény, mértéktartó…. Egészben véve jóságos és értelmes, nagyon udvarias, de eléggé megválogatja, kivel áll szemben. Igen könnyed mindenkivel és – ami ritkán található együtt – ugyanakkor sok benne
a méltóság, anélkül, hogy modorában bármi is éreztetné a dicsőséget. Nem sokat beszél, de azért résztvesz a társalgásban és nagyon jól adja elő mindazt, amit látott, anélkül, hogy magáról beszélne. Rendkívül tisztességes, egyenes, igaz, a végsőkig bátor ember. Mélységesen hisz Istenben és ezt nagy egyszerűséggel nem mutatja,
de nem is titkolja
. „

Rákóczi az 1716 – 19 között írt Vallomásaiban ugyanezen időszakról önostorozóan
e kemény szavakkal fogalmaz:

„…Ha jól meggondolom, valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt
a politikust alakítottam. Hazudoztam és hízelegtem a nőknek, s akik nekem tetszeni vágytak, azok tetszését hasonlóképpen igyekeztem megnyerni. Íme a világi tudományra való törekvés
…”

 Így aztán beleolvad a francia udvari élet részben mereven etikettes, részben igen felszínes világába.

Hogy kicsit mélyebb betekintést adhassak erről a világról, innentől mintegy olvasónapló- szerűen kivonatolom Szekfű Gyula : A száműzött Rákóczi c. vaskos tanulmányának idevágó részleteit.

Mint a  Napkirálynak állandó kegyét élvező előkelő vendég, követi őt egyik királyi kastélyból a másikba : Versailles, Marly, Fontainebleau – ahol lakást kapott, úgy mint egyéb udvaroncok. Az öreg király életében lehetőleg sokat járt az udvarhoz, hogy el ne felejtsék és hogy politikai tervei megvalósításában semmit se mulasszon el. Ez az örök résenállás nyomta rá száműzetése éveire bélyegét.
Közben élénken figyelte a nagypolitika eseményeit is. Rákóczi azt remélte, hogy tekintélyét és befolyását felhasználva, a távolból is hasznára tud lenni hazájának.

Minden gondolata Kelet felé volt irányozva, szünet nélkül dolgozott, elmélkedve, és ügynökei által a gyakorlatban is, ezeken a terveken.
Nem mutatta sem kétségeit, sem reményeit. Senkinek sem adott jogot, hogy szánakozzék rajta, senkinek alkalmat, hogy nevessen kétségein és hiú reményein. A korrekt udvaronc Rákóczin csak álarc volt, mely elfedte belsejének viharait.

XIV. Lajos portréja, 1701 (Louvre)

Élete utóbbi 15 évében XIV. Lajos alakja volt a fantom, mely a reális viszonyok között folyton folyvást csalóka, veszélyes utakra hívogatta, de melynek hatalma alól a legborzasztóbb csalódások sem tudták feloldani. XIV. Lajos valóban korlátlan úr volt Rákóczi lelkén. Minden kívánságát teljesítette, szegénységet, száműzetést szenvedett érte, s mikor végre megadatott neki személyesen meglátni szomorú sorsának szerzőjét, a király hatalmas alakja és felülmúlhatatlan lovagiassága még inkább elbájolta és felbonthatatlanul magához kötötte.

XIV. Lajos a királyi kastélyokban rendelkezésére bocsátott lakosztályokat fejedelmi módon újra bútoroztatta, mielőtt kedves vendégét bevezette ; eleinte évi 24,000 tallér pensiót adott neki, majd felemelte ezt még 10,000 tallérral. Külön 4000 tallért utalványoztatott neki arra, hogy maga ossza ki saját belátása szerint száműzött és Lengyelországban maradt társai között.

 Hasonlóképen az ő bőkezűségéből volt Rákóczinak utalványa a párizsi Városháza jövedelmeire is, mint forrásunk mondja 200,000 tallér erejéig. Mindez papíron nagyúri jövedelmet tett ki, a valóságban azonban igen kevés jutott kezéhez, s ez a kevés is majdnem egészen elmaradt a király halálakor.

 A francia udvarnak meglehetős gyakorlata volt a francia szolgálatban tönkrejutott fejedelmi személyiségek ellátásában és kezelésében. Mintha csak a földönfutó bajor
választófejedelem, a címzetes angol király és a szintén címzetes erdélyi fejedelem számára teremtették volna ezt az udvart.

Souveraint illető tiszteletben azonban nem részesült. Prince de Transsylvanie nevet hivatalosan nem viselhette, mivel a császár tekintélye megkövetelte, hogy egy száműzött alattvalója ne élvezzen a megbékélt francia udvarnál souverain jogokat.

Rákóczi 1713-ban önként nevezte el magát comte de Charoche -nak, Sáros grófjának,
hogy ezzel a lemondással felséges pártfogója helyzetét megkönnyítse.

Lehetőleg háttérbe vonult s hagyta az előre törtetőket maga elé kerülni.

Rákóczi jó modora elejét vette minden nehézségnek a rangsor megállapításában,
amely kérdés akkoriban a francia udvar köreit legkönnyebben hozta ki a napi élet nyugodt
sodrából. A társadalmi érintkezés a legpontosabban szabályozva volt, mindenki csak
a rangját megillető mozdulatokra volt felhatalmazva, s amint egy vonallal is túllépett
a megengedett határon, az előtte álló legdurvább visszautasítására lehetett elkeszülve.
Saint-Simon, aki sok mindenre kevély volt, de leginkább hercegi rangjára, egyszer mindenáron előretolakodott egy udvari ebédnél, hogy a zweibrückeni herceg előtt foglalhasson helyet, amire a harapós öreg orleansi hercegné az egész társaság előtt hangosan jegyezte meg, hogy talán meg akarja kérni a zweibrückeni herceget, hogy fiát vegye fel apródjai közé, azért tolakszik úgy előre.

A Napkirály udvarában esztelen, de rendszerré vált pazarlás erősen ránehezedett az  államkasszára, s a háborúban elszegényedett Franciaország alig tudta kiizzadni azt az óriási összeget, amibe ez az udvartartás került. A hivatalnoki fizetések és penziók elmaradoztak.
Rákóczi a király életének utolsó évében már alig kapott valami pénzt az államkincstárból,
úgy hogy kíséretét, mely nem lévén udvaronc, alig tudta eltartani.

A nagy háromemeletes ház pedig, melyet Párizsban kísérete számára bérelt, igen nagy összegbe került. Házanépét neki kellett eltartania, csináltatva nekik francia ruhát, élelmezve őket.

Vele voltak nemesi apródjai közül néhányan (pl. Mikes Kelemen), akik leginkább ragaszkodtak hozzá; 1714-ben Törökországból is csatlakoztak hozzá a bujdosók közül; udvarmesteri teendőit Sibrik végezte, diplomatája a szepesi prépost címet viselő Brenner volt. Ezek mindannyian otthon Magyarországon előkelő emberek lettek volna, itt azonban Párizsban csak Rákóczi belső cselédjeinek tekintették őket.
E viszonyok akkor természetesnek látszottak s aki megütközött volna rajtuk, legalább is száz évvel járt volna kora előtt.

Háznépe pedig meglehetősen nagyszámú volt az ő viszonyai között, aki vármegyékre szóló latifundiumokat hagyott ugyan otthon, de itt semmije se volt. De neki is, mint a francia udvar fejedelmi személyeinek, szüksége volt nemes emberekre, hogy illő tartalmat adjanak udvarának.

Az elapadó udvari források kiegyenlítéséül emberei, hogy megélhetésük biztosítva legyen, kártyabarlangot nyitnak.
A kártyázás és egyéb „nyilvános szerencsejáték” akkoriban nagyban járta, s az volt a híre, hogy Rákóczinak évenkint 40,000 livres jövedelmet hoz a kártyapénz.
Ha tilos szerencsejáték miatt felelősségre vonták a társaságot, közölték hogy uruk,
Rákóczi herceg megbízásából tartják a játékbarlangot, akinek ez meg van engedve.
Ha a rendőrfőnök elítélte őket, maga a király engedte el büntetésüket.

Mivel az erdélyi fejedelem bérházát erdélyi háznak nevezték el, így a kártyabarlangnak is Hotel de Transsylvanie lett a címe. Erdélyországának neve most szerencselovagok
és félvilági hölgyek reményeinek vált cégérévé. Manon Lescaut -t is azzal vigasztalja
De Grieux lovag, hogy sok pénzt hoz majd haza a Hotel de Transsylvanieból.

Aztán a Napkirály is elment, s halála után tizednapra 1715 szeptember 10-én,  megérkezett holtteteme St. Denisbe, ősei temetkezési helyére. Több mint kétezer testőr, apród és muskétás kísérte  –  az utódok és rokonok, udvaroncok és hű alattvalók sorából senki sem.

A halál gondolatával nem szívesen foglalkozott az akkori nemzedék.
XIV. Lajos maga sem járt temetésekre, legkedvesebb unokái és dédunokái halálakor
is olyan rendelkezéseket adott ki, melyek folytán a katolikus egyház egyik legmegrenditőbb
ténykedése a visszataszító hullának minél gyorsabb eltávolításává ridegült.
Berry herceg temetése, akit pedig nagyon szeretett és megsiratott, olyan egyszerű  volt, hogy polgári házban szolga testét is restellnék oly sebtében eltakarítani. Minden mozdulat az élet élvezésének szólt, a halál árnyékát még az öregek is elhessegették.

Halála szabadulást jelentett mindenkinek, aki élni akart. A fiatalok mosolya megfagyott, ha a király komor pompája elé kerültek. Néhány belső cseléde gyászolta csak, s egy két öreg udvaronc. A kevés ember között, kik XIV. Lajost valóban szeretetből gyászolták — a sors iróniája — Rákóczi volt az elsők egyike.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Történelem
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) II. Rákóczi Ferenc – 24 év emigrációban. / A francia király udvarában (13. életrajzi fejezet) bejegyzéshez

  1. demeter dorina szerint:

    tök jó..!!! egy oldalas szorgalmit kell belőle írnom, és ez sokat segít..!! szóval köszönöm annak aki ezt ide erre az oldalra leírta ezt a történetet.

  2. demeter dorina szerint:

    akinek most jól jön ez a történet akkor írjon rá amit előbb írtam mindenkinek..!!! :)))

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s