II. Rákóczi Ferenc – 24 év emigrációban. / Török földön (15. életrajzi fejezet)

Rákóczi tehát 1717. szeptember 15.-én 40 főből álló kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10.-én partra szállt Gallipoliban, az Égei tenger partján.

18.századi térkép

A török – osztrák háború kitörése nagy reményeket ébresztett a bujdosókban, akik a Porta támogatásával újra akarták kezdeni a függetlenségi harcot. A szultán Törökországba hívta Rákóczit, megígérve, hogy pénzbeli támogatást ad a Rákóczi által vezetendő keresztény csapatok toborzására, s saját hadaival is segíti őt Erdély visszaszerzésében.

III. Ahmed szultán (1703-1730) és szignója ábrázolásai

A hontalanná lett kurucok a török háború hírét nagy lelkesedéssel fogadták. Egyetlenegy gondolatuk lehetett: török győzelem esetén viszontláthatják hazájukat. A honvágy egy pillanatig sem hagyta őket nyugodni.

A Keleten tartózkodó emigránsok mindent megtettek a magyar fölkelés új életrekeltésére.

Eszterházy Khotinban, a Dnyeszter partján gyűjtötte a földönfutó lengyeleket,
doni kozákokat és egyéb nyughatatlan elemeket, melyek között magyar kevés akadt.
A khotini pasa táborában hamar megjelentek a krími, azovi és kipcsaki tatárok
a szövetségesüktől, a szultántól érkezett hírre, a háború kitöréséről. A török háború számukra élményeket,vagyont és mulatságot jelentett, s mikor a csekély magyar emigránssal az élükön a Kárpátok északi hágóin rövid időre betörtek Erdélybe, végigrabolták és pusztították a vidéket, ameddig értek.

Belgrádi csata_1717

Az eredeti tervek szerint a Belgrád körüli támadással egyidejűleg külön csapatoknak volt feladata (Bercsényi és a többi emigráns tábornok vezetésével) a hosszú, északnak görbülő erdélyi és magyar határnak alkalmas pontjain – az Aldunánál és Havasalföldön betörni.       Máriássy tábornok száznyolcvan lovasával Végszendrö várát őrizve állt készenlétben.
Még tavasszal a Drinápolyban a törökkel pénzbeli támogatási kérésről tárgyaló Bercsényi több ezred kiállítását helyezte kilátásba, ám a nyári háború megkezdése előtt nem volt háromszáznál sokkal több híve, ezek száma is őszre, a rendelkezésre álló adatok szerint ötvenkét emberre és hetvenegy lóra zsugorodott. 1717 őszén Máriássynak 180 lovasából harminckét tiszt és hetvenkét közlegény maradt, tehát kétötöde, majdnem fele szétszóródott.

Bercsényiék az emigránsok tipikus hibájába estek, mikor azt hitték, hogy Magyarország most is melléjük fog állani. A négy – ötévi lengyelországi számkivetésben a lelki fejlődésük ugyanazon a ponton maradt, ahol a szatmári béke előtt volt. Sajnos, ugyanez a hamis hit vezette végig bujdosásán át Rákóczit, aki nem ismerte már a békés építő munkában
a Habsburg monarchiába betagozódott, a pragmatica sanctiót elfogadó országa népét.

A történelmi forrásokból fennmaradt jellemző történet erre, hogy a szatmári békét követő év nyarán hirtelen elterjedt a híre, hogy Rákóczi sereggel jön vissza. A keleti vármegyék, Máramaros, Zemplén, Sáros, Ugocsa népe ijedten menekült a hadilármára a hegyek közé. „Az Isten büntesse meg, aki ezt a kuruc hírt költi. Istennek hála, oly békességben vagyunk, még csak tolvajság is igen ritkán hallatik közöttünk.” Írja ezt nem más, mint Barkóczy Krisztina, Károlyi felesége, aki legtovább megmaradt Munkácson a kurucok között, s akit teljes életében nem lehetett rávenni, hogy Bécsbe menjen, annyira nem szerette a németet.
A kívülről behatoló nyugtalanság a nemzetben mereven visszautasító mozdulatlanságra talált. Az emigránsok és a nemzet között mély űr keletkezett. A fejedelem és társai hazájuktól tökéletes elszigeteltségben élték napjaikat, s kergettek egy veszett ügyet.
Csáky Mihály, leánya házasságáról pl. csak nyolc év múltán értesült.

Így aztán a török földre megérkezett Rákóczira már csak a politikai vesszőfutás, és eljelentéktelenedés vár, miközben a fényes jövő reményében alázattal tűrte az egymást követő sorscsapásokat, melyekből az alábbi leírásokból majd kitetsző – fizikai lét és körülményeinek messze nem fejedelmi szintű fenntartása csak a kisebbik részt képviselték.
Az emigránsok társasága megfelelő légkört teremtett e valószerűtlen alvajárás számára.
Mindennapi környezetében kivétel nélkül olyanok éltek, kik a legnagyobb tisztelettel és hódolattal viseltettek iránta, benne a fejedelmet, természetes urukat látták.
Mikes Kelemen szavaival: „ Mert énnekem semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejedelmet”.
Így írja ő, a hűség mintaképe, aki 207 levelével, melyet ez idegen földről írt, kort, embereket, összefüggéseket, ízlést, divatot kitűnően látva és megfigyelve, érzékletesen adja vissza – miáltal a bujdosók mindennapjait az utókor is testközelből átélheti, megismerheti.  Nagyon szép sorokban méltatja később Benedek Elek alakját a következők szerint:

Ha egy festő emberi formában akarná megörökíteni a hűséget, ajánlanám: rajzolja le Mikes Kelemen arcképét. Ha valaki a hűségnek személyi nevet akarna adni, ajánlanám: nevezze Mikes Kelemennek. Íme, egy ember, aki megható hűségével tette halhatatlanná a nevét.”

Nem mindennapi gyönyörűséget nyújt e zágoni születésű, Erdély “Tündérországába” örökösen sóvárogva visszavágyó székely fiú leveleinek az olvasása. Amikor nagy ugrásokkal beszámolok majd a Fejedelem itt eltöltött utolsó 18 évéről, ahol lehet, a leírásokat Mikes Kelementől veszem át (dölt betűs bejegyzések).
Ő maga volt egyébként az utolsó, a Fejedelemmel együtt (akkor 27 évesen, s ekkorra már 10 éve szolgálatában) ideérkezett, vagy hozzá a későbbiekben csatlakozó magyarok sorából, amikor 1761-ben a Rodostóban kitört pestis  elviszi.

Magas kort ért el, hetvenegy esztendős korában halt meg, Törökországban,
oly magányosan, oly árván, oly reménytelen egyedüllétben, testétől és lelkétől
oly vadidegen környezetben, amilyen magányt a börtönben sem talál az ember.
”                                                                                                                                                      (Márai)

A fejedelem körül hű bejáró szolgái és néhány francia tiszt tartózkodott, akikből megérkezése után sietett magának udvartartást szervezni, mivel itt újra felvette a fejedelmi címét. Alattvalói lassacskán szállingóztak köréje. Legkésőbb, 1721 nyarán, ér oda  tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722) a feleségével. Egészben véve tíz-tizenöt úri rendhez számitható egyén, –  társa Bercsényi Miklós gróf (†1725), annak felesége Csáky Krisztina grófné (†1723), generálisai Forgách Simon gróf (†173o) és Csáky Mihály gróf (†1757), udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezereskapitány, Zay Zsigmond báró (†1758),
a két Pápay, Jávorka ezredes és mások – a többi nemtelen szolganép, s néhány magyar hajdú lehetett.

Ahogy már többször utaltam rá, a fejedelem a törökökre végzetes augusztus 5.-i csatavesztés után érkezett, így lényegében utazása már partralépésekor okafogyottá vált. Ünnepélyes keretek között fogadták ugyan, de már itt elkezdődik az a halogató taktika, melyet a Rákóczit emésztő kérdések megválaszolásában alkalmaznak.

De mi lehet e világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog. A’ való,
ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek; abban a rettentő halogatás, holnap, holnap, az a holnap hat holnapra halad, és addig hat szót nem lehet belőlle kiráncigálni
. “

Két hét Gallipoli-i tartózkodás után elindulnak Drinápolyba, a korábbi oszmán birodalmi központba, melynek török neve Edirne, s Törökország legnyugatibb részén, közel a bolgár határhoz áll. (A város neve az ókori eredetijéből, Hadrianapolis-ból származik, melyet alapítójáról, Hadrianusról neveztek el, s görög ill. angol neve ma is Adrianapole.)

Október végén érkeznek, amikoris a császár nevében egyik főembere félmérföldre a várostól, sátrak alatt megvendégelte őket.

De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna. A’ való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen költem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál étekből. Ezt kéd el nem hinné, ha a szokást nem tudná.
Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném, elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, a harmadikát, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál
így repült el előllünk; némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az orrunkot akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől
.”

Külfödi követek fogadása, a Topkapi palotában 1725-Jean-Baptiste van Mour

És bár a fogadtatás külsőségei fényesek, ellátmányuk legalábbis az első két évben bőséges (Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak) az elszállásolásukra szolgáló “palotákat” Mikes a sajátja példájával így adja meg:

A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet. Ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok
a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis faszékből áll; az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamot egy cseréptálban való kevés szén melegíti.
De van akinek még fatábla sem jutott ablakára, s a számukra szokatlanul hideg, jeges télben….a hó lengedezve bémehet az ágyokra. De lehet-é ágynak híni egy leterített pokrócot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi.”

A nehéz télre tavasszal áradások jönnek, mely házaik előtt folyóként hömpölyög, s közben csak éltetgetik magukban az egyre foszló reményt a hazatérésre. A levelekben vissza -visszatérő mondatok:

(1717. december 10.) ” ..minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk,
és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk. De a reménség igen-igen kezd fagyni bennünk. A’ való, hogy
nagy hidegek is járnak…” 
(dec.17.) ” …ezek a vezérek a földi istenek… ezeknek
nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De én azt bánom, hogy a mi dolgunk
igen-igen némán foly, és semmi elébb való mozdulását nem látom. … jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret.
” (1718. febr.15.) “Isten tudja az okát,
de Franciaországban a németnek kedveznek, és a francia itt azon munkálodik, hogy megbékéljenek a némettel, és ha a’ meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek
.”(ápr.27.) “A francia követ, Bonac, itt nem azon munkálkodik, hogy
az hadakozás tovább tartson, hanem hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már meg is unta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell táncolnunk. Hadakozásra híttak ide,
de békességre jöttünk
.” (máj.9.) “Még most is elég biztatást adnak, de a’ mind füstben megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő”

S 1718 június 5-én megnyílt passarovici (pozsareváci ) békekongressus már július 21-én meghozta a törököktől várva várt békét.

A’ bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban. De nem a’ volt az irántunk való rendelés; az el volt végezve, hogy mi ide békességre jöjjünk, és ebben az országban töltsük el a bujdosást. De ha az Isten
a hadakozásról való reménségünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát. Mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a francia a császárral,
az igaz, hogy Franciaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem hítták volna is, csak kételen lett volna Franciaországból kimenni az urunknak.

S a megkötött béke egy pontja rendelkezik arról is, hogy mi legyen Rákóczi és társai sorsa. Bár az osztrák fél kiadatásukat követelte, de azt a szultán a becsületére (vendégjog) és
a Koránra való hivatkozással megtagadta. E helyett helyt adtak annak az osztrák követelésnek, hogy a császári birtokokkal határos területekről távolíttassanak el. Augusztusban meg is jön a szultántól az utasítás a költözésre, éspedig Konstantinápoly irányában.

Mikes Kelemen augusztus 15.-i levelében  így tudósít róla:

Már továbbmegyünk, de nem elé, hanem hátra; Constancinápoly mellé. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. julii a vezér megcsinálta
a huszonnégy esztendeig tartó békességet a némettel….A békesség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen. Meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene…minden portékámot felraktam egy kis szekérnek a negyedrészire.
Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tízen sem rakhatnak meg egy szekerecskét.

Az első állomás Bujukdere, ahol kiderült, hogy ott egyetlen ház sincs európai fogalmak szerint lakható állapotban. “..mellettünk holmi régi elromlott épületek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha.”

 Rákóczi be sem költözik, ehelyett a falu határában vernek sátrat embereivel, –
Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraéliták” – majd innen indulnak újra tovább jó egy hónap múlva, a megadott cél, Konstantinápoly (mai Isztambul) felé.

1718. szeptember 22.-én tudósít Mikes, hogy megérkeztek új szállásaikra, a Boszporusz parti Jenikőbe, amely Konstantinápoly egyik elővárosa – ma Isztambul egyik előkelő negyede.

Mai kép Jenikőről (Yeniköy)

Akkortájt, minden esetre nem lehetett túl megnyerő, mert a bujdosók szerint igen rút város, de a többi még ilyen sincsen. Keleti piszok, az épületek tatarozásáról szó sincs, hisz
a törökök vallási fogalmai szerint ez nem érdem. A kis falu tizennégy házát foglalták le
a magyarok, s a házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik – tudósít Mikes.

Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja kéd, hogy éppen a tengerparton vagyunk és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni.
Aztán következő év júliusában megérkezik Bercsényi is :
Bercsényi uram az asszonnyal és minden pereputtyával ideérkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokot elkészítethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, ….Már most mind együvé szorultunk, valamennyi bujdosók vagyunk, kettőn kívül, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni
a felleg, valamint az izraelitákot a pusztában
.”
Az a felleg majd 1720. augusztus 20.-án repíti őket a végső állomásig, Rodostóba.

A Jenikőben eltöltött másfél év ízes beszámolóit már a következő fejezetre hagyom,
de zárásul nem bírom megállni, hogy be ne tegyem mai kedvenc képemet a Márvány tengert a Fekete tengerrel összekötő Bosporus kapujáról, mely képletesen is híd
Európa és Ázsia között.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Történelem
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s