Madách nyomában

 Ahogy azt már többször is említettem röviden, őszi útunk során mi ugyan elindultunk Madách nyomában, de  valahogy vele kapcsolatos mindkét kísérletünk kudarccal végződött. 

Kronológia szerint, Alsó Sztregován (Dolná Strehová), a családi gyökereknél, szülőhelyén jelöltük ki magunknak az első állomást. Ezt a birtokot 1430-tól jegyzik a család tulajdonaként.

Innen ered az úgynevezett sztregovai-ág, azaz a költő felmenői, kiknek több tagja Nógrád vármegye szolgálatában állt, de volt köztük törökverő hős, kuruc főtiszt és költő (Madách Gáspár) is. Az írói hajlam úgyszólván családi örökségként szállt apáról fiúra; számosan közülük a „literatus” melléknevet viselték. Madách Imre nagyapja,
Madách Sándor (1756–1814) híres szabadkőműves, kora egyik legsikeresebb ügyvédje,
a Martinovics-per 16 vádlottját is ő védte.

Apja császári és királyi kamarásként visszavonultan gazdálkodott Alsósztregován 1834-ben bekövetkezett haláláig, igen korán árvaságra hagyván 5 gyermekét.

Édesanyja Majthényi Anna, a Majthényi bárók gőgös és rideg világából származott, aki egyedül maradván, kivételes eréllyel irányítja a négy vármegyében fekvő, körülbelül hatezer holdas birtok ügyeit. Leírások szerint kemény akaratú, zsarnoki modorú,
sok mindenben régimódi, de a műveltséget tisztelő és fiaira ráerőszakoló családanya volt.

Ebbe a családba születik 1823. január 21.-én a törékeny alkatú, rövid élete végéig sokat betegeskedő költő. Szívelégtelenség, tüdőbaj és köszvény kínozta a korai évektől mindvégig, szívbetegsége is ölte meg végül negyvenegy éves korában.

Madách Imre mindig sokat szenvedett anyja keménységétől, de sohase tudott szabadulni befolyása alól. Minden bizonnyal  Madách Imre neki is köszönheti széleskörű jártasságát a klasszikus és modern irodalomban, meghitt viszonyát a tudományokkal, és
a nyelvekkel.  Hat idegennyelvet is (német, francia, szlovák, angol, latin, ógörög) megtanul, s Az ember tragédiájában felvetett gondolatok tanulsága szerint természettudományi műveltsége kuriózum jellegű, s kora filozófiai kérdéseiben is otthonos.

Madách Imre rajza iskolai tanulószobájáról

Betegsége miatt tanulmányait is magántanulóként a sztregovai kastélyban,  anyja felügyelete  alatt végzi, s vizsgáit a váci piarista gimnáziumban teszi le 1829 és 1837 között.

Hát így és itt kezdődött a madáchi krónika, melynek színhelyére megérkezve hidegzuhanyként ér bennünket: a múzeum éppen aznap műszaki okok miatt zárva tart.

A kastélykertbe még besétálunk, s döbbenten látjuk az amúgy nagyon szép, formás kastély lerobbant állapotát, felvizesedett lábazatát.

A fekete leves csak ezután jön még, a bezárt múzeumi ajtók előtt, az ott készített még vigasztalanabb képekkel már nem is tetézem a látványt. Inkább bemutatom a kastély főfrontjáról készült képeket, melyek még a pusztulásukban is elárulják a hajdanvolt szépséget és harmóniát.

Ez már az ún. új kastély, amit Madách Imre édesapja építtet, de akkor – s még Madách életében is – állt mögötte a régi kastély is, amelyet a fenti akvarellen még láthatunk.
Ma már a régi kastélynak nyoma sincs.

Hát itt telik a gyermekkor, majd ide vonul vissza Madách, válása után  gyermekeivel
1854-ben, hogy élete hátralévő tíz évét irodalommal foglalkozva, újra a sztregovai magányban, anyja mellett töltse. (Anyja egyébként jóval túlélve fiát, rendkívül magas kort, 96 évet él meg 1885-ben bekövetkezett haláláig.) Madáchnak azonban ez alatt a szűk kis 41 év alatt a személyes csalódásokon és egyéni tragédiákon kívül a magyar történelem három igen változatos korszakát sikerült átélnie: ifjúi fővel a reformkor, 25-26 évesen a forradalom és szabadságharc történetét, majd az azt követő nemzeti elnyomatás éveit. Bőséges impulzus Az ember tragédiája remekmű megszületéséhez.

Az ember tragédiája 1862-ben jelenik meg, s Madách Imre 1864.október 5.-én meghal.

Itt, Alsó Sztregován temetik el a családi sírboltban, amely megnevezés enyhe túlzásnak tűnik, annak a kis falu széli présház szerű épület leírására ahol 1934-ig nyugodott egyéb családtagjaival együtt. Az 1930. évben aztán titkos tárgyalások kezdődtek meg a család, akkor még ott, a Madách kúrián élő leszármazottjával  – unokája dr. Lázár Pálné sz. Madách Flóra – és családjával egy méltányos emlékmű és új kriptának a birtokon történő létrehozásáról. A pénzt adakozásból hozták össze, néhány nagyon elkötelezett magyar ember és az MTA  közreműködésével. A történet elég szövevényes ezért itt nem írom le,
de végülis elkészült a pozsonyi szobrász Rigele Alajos műve, melynek a talapzatába került újratemetésre az exhumált költő és édesanyja, valamint fia és annak felesége. A pénzszűke sokszor közbeszólt itt is az eseményekbe, s a szobrász maga vállalta  a felállított sírhely gondozását, melynek eleget is tett élete végéig.

A szobor ihletét a madáchi mű adta, az ember égbe vágyó lelke, az égbetörő Géniusz megformálásaként.

Noha a mű a kastélyparkban kell legyen, ottjártunkkor mi még nem tudtunk létezéséről,
és furcsa mód nem is botlottunk bele ebbe a kicsinek nem mondható alkotásba. Csak arra tudok gondolni, hogy talán a múzeumon keresztül lehetett volna a kastélykert ezen részébe eljutni.

De átugrottunk itt egy igen jelentős korszakot Madách életéből, mely a két sztregovai tartózkodás között – más színhelyeken – zajlott.

1837 és 1840 között – a reformkor pezsgő időszakában – Pesten előbb két szemeszterben bölcsészetet, majd jogot hallgatott.
Meg-megújuló betegségeinek ellenére diáktársaival együtt kéziratos lapot (Mixtura) szerkesztett, úszni, vívni, festeni, zongorázni tanult, részt vett az egyetemi ifjúság báljain, kirándulásain, színház- és koncertprogramjain. Az az ifjú nemzedék, melyhez Madách is tartozott, a forradalom előtt feltétlenül hitt a liberális eszmék diadalában, a társadalmi haladásban,
az osztályellentétek kiegyenlítődésében,
a jobbágyhelyzet javulásában.
1840 nyarán – részben anyagi gondok, részben a személyzettel való folyamatos konfliktus miatt – felszámolták a Kálvin téri háztartást. Anyjával és testvéreivel visszautazott Nógrádba és Madách Imre ettől kezdve magánúton folytatta és fejezte be egyetemi tanulmányait 1841-ben.

Tizennyolc évesen jogvégzett ügyvéd és elsőkötetes költő (Lantvirágok, 1840).

1841-től Nógrád vármegye szolgálatába állt.

A kötelező egyéves joggyakorlatot Balassagyarmaton Sréter Jánosnál, majd annak halála (1842. március) után Fráter Pál oldalán töltötte le. 1842. január 16-ától tiszteletbeli aljegyzőként dolgozott, s ez év végén megkapja ügyvédi oklevelétét.  Barátságot köt Szontagh Pállal, akivel bekapcsolódik a politikába. Cikkei és beszédei a centralistákéval rokon liberális és hazafias szemléletet tükröznek, meggyőző szónoki képességével az ellenzék szónokaként vált ismertté a megyében.
Ezután megyei másodjegyző lett, azonban 1843-ban betegsége miatt lemondott tisztségéről, de továbbra is jelentek meg cikkei a Pesti Hírlapban. Később táblabíróként tevékenykedik, 1846-tól megyei főbiztos, aktív szervezője az 1847. őszi követválasztásnak.

1845. július 20.-án megházasodik, hivatali főnöke, Fráter Pál alispán unokahugát, Fráter Erzsébetet vette feleségül. Szerelmük fellobbanásakor,
a losonci vármegye bálon Erzsike még csak
16 és fél éves, s esküvőjüket 18. születésnapján Csécsén tartják. Madách 22 éves ekkor.

             Csécse, Fráter kúria

Ma a csécsei templom mellékoltárát képezi a szép faoltár amely előtt esküdtek:

A házasságnak anyja ellene van, s viszonya a menyéhez mindig ellenséges marad. Mindazonáltal egyes források szerint jegyajándékba nekik adja a Csesztvei birtokot,
más értékelések szerint Madách már korábban azért költözik ide, hogy közelebb legyen balassagyarmati hivatalához.

Akárhogyan is volt, az ifjú pár itt kezdi közös életét, mely egyben házasságuk legboldogabb 7 éve is volt.

Messze tőlem dőre földi gondok,
                                               E küszöbnek kívüle maradtok,
                                               Szent e’ hely, kicsiny világom ez;

Itt születik három gyermekük is: Aladár (1848), Jolán (1851) és Borbála (Ára) (1853).

Nőm is ott űl, kis fiú ölében,
                                               Kis fa kardot forgatván kezében,
                                               Annya lopva könnyeket töről.
                                               Óh a’ bóldogság itt mind valódi,

Csesztve a Majthényiak birtoka, a csesztvei kúria Csesztve határának egy részével együtt 1810-ben Majthényi Anna hozományaként került a Madáchok tulajdonába.

Hát az alsó-sztregovai sikertelen próbálkozásunk után sarkon fordulunk, hogy akkor még aznap megejtsük a látogatást Csesztvén, hiszen még alig múlt dél.

A falu jó benyomást tett ránk. Már a Csesztve táblánál szép virágdísz fogadott, ami az egész falun végigvonult.

És megérkezünk a célpontunkhoz, Magyarország egyetlen Madách emlékhelyéhez, de rosszat sejtünk:

A múzeum itt is zárva! Ezúttal a nyitvatartási időt késtük le, ami a teljességgel érthetetlen 10-14 óráig intervallumban van meghatározva. Nem is értjük, ezt hogy gondolják. Ilyen időpontban legfeljebb a helyiek tudnak biztonsággal ideérkezni, hiszen a turista, ha mondjuk messzebbről indul, s még előtte útközben mást is meglátogat, vagy mondjuk beül egy vendéglőbe megebédelni, már le is késte a nyitvatartást!

Értjük mi, hogy nem ülhet hétszámra, s napi 8 órában egy múzeumőr a kevésbé frekventált helyen, vagy időben, de másutt ezt már okosan meg tudták oldani, lelkes helyiekkel, akik, ha arra téved valaki, egy telefonra (mobilszám kifüggesztve a bejáratra) max. 10 percen belül már jöttek is a kulccsal.

Tehát itt is maradt a sovány vigasz: az ötholdas kastélypark kúriához verzető útján felballagunk az emlékhelyhez.

                                              Itt virágim gazdagon fejelnek
                                               S áldozatként illatot lehelnek,
                                               Amiért hogy híven ápolom;
                                               Ott a fácskák, mellyeket neveltem,
                                               Játszi árnyat vonva már felettem,
                                               Állanak gyümölcsben gazdagon.

  Ott a kis ház, ajtajában állva
                                               Vár a’ kedves ölelő karába
                                               És szemében tiszta érzelem
                                               Mint virág él illatot lehelni,
                                               Ő szeret, mert kell neki szeretni,
                                               És nem tudna élni nélkülem.

Az idézetek Madách: Otthon c. verséből valók, a derűs, idilli boldogság képei.

1848-ban Madáchot itt éri a forradalom híre. Betegsége ellenére jelentkezik fegyveres szolgálatra, de végül a nemzetőrség megszervezésével, ellátásával bízzák meg.

1849. júliusában az orosz csapatokkal szembeni általános népfelkelésre buzdítja környéke lakosságát, s valóban Nógrád és a környező megyék lakosságából mintegy háromezer főnyi “gerillasereg” alakult, mely a világosi fegyverletétel után, szeptember végével feloszlik. Fegyvereiket titkos rejtekhelyekre viszik, melyből 113 db a Madách birtokra is jut. Ugyancsak itt rejtőzködik két honti gerillavezér is.

1851-től pedig itt rejtegeti Madách Kossuth titkárát Rákóczy Jánost. (Érdekes apróság: épp most olvastam a történetét, ahogy ugyanez a Rákóczy János a bukás előtti pillanatokban hogyan menekíti Jókait Szegedről előbb Gyulára feleségéhez, majd a borsodi Tardona kisközségbe.) Mindenesetre Madáchra ez a tette súlyos konzekvenciákat ró.

A tragikus fordulat 1852 augusztusában következett be. Madách Imrét az önkényuralom csendőrei letartóztatták; előbb Balassagyarmaton, majd Pozsonyban az ún. Vízikaszárnyában (lásd: Pozsony 04. rész!) tartották fogva.

Messze földnek gyászos börtönéből
                                               Jő hozzátok e’ kicsíny levél,
                                               Mint madárdal, szabadon, csapongva
                                               Bár dalosa szűk fogságban él.

Négy hónapot töltött a Vízikaszárnya börtönében, majd Fráter Pál és a család ismerőseinek közbenjárására télen aztán átszállították Pestre a hírhedt Újépületbe (Neugebäude). Ennek az udvarán végezték ki 1849 október 6.-án  gróf Batthyány Lajost (örökmécses!), s itt állíttatta fel Haynau azt a 33 jelképes akasztófát azoknak, akiket a szabadságharc után még nem tudtak elfogni – köztük Petőfiét is!


    Most értem már, olly fájó gyönyörrel
                                               Hogy mit hangicsál a’ rabmadár,
                                               Énekével lopva a’ szabadba,
                                               Menekűl, és kis fészkére jár.
                                               Érzed-é nő lelkem suhogását
                                               Mint rejtélyes zokogó szelet?
                                               Érzed-é ha homlokon csókollak,
                                               És utánad a’ két gyermeket?
….

Kis leánykám? néki mit izenjek?
                                               Mind hiába, ő nem értne meg
                                               Most tanúlja még csak mondogatni,
                                               Mik szivünknek leg szentebb nevek.
                                               ’S épen mostan nem csókolhatom meg
                                               Épen most nem látja az atyát,
                                               Kérdené ki az, ha vissza térnék,
                                               Félne tán, mint idegent ha lát.

                                                      (Madách: Fogságomból)

Csesztvén pedig ott marad a kis család magára, mindennemű támogatás nélkül.
Családfő és pénz nélkül természetes lett volna, hogy az anyós belép fia helyébe
az ottmaradtak érdekében. Ő azonban számtalan megalázó könyörgés után is csak szűkmarkúan ad, merthogy szerinte menye könnyelműen bánik a pénzzel.

Hát én végigolvastam Fráter Erzsébet leveleit, melyben ebből az időszakból igen sok az ilyen tipusú pénzt kérő, s közben magyarázkodó – elszámoló levél, amit korábban szintén annak a koncepciónak az alátámasztására szerettek felhasználni, hogy Madách felesége anyagias és egyszersmint tékozló. (Ugyanakkor Majthényi Annáról fennmaradt, hogy mind az öt felnőtt gyermekével anyagi okok miatt veszett össze, és tartott haragot velük.)

Hát hihetetlen nyomorban éltek az egykori csesztvei idill színhelyén. Ma nem lenne közülünk senki, aki ezt elviselte volna, s még a nyomorból is szerényen mentegetőzve, röstelkedve kért volna. És közben még a börtönben levő férj ruháit javítgatva, tisztíttatva, fuszekliit stoppolva szervezkedik az eljuttatásukról, cseréjükről. (Magának már nincs pénze az utazásra, hogy ő mehetne látogatni – sem orvosra, amikor gyerekeivel együtt elkapja a himlő, s rongyokban járnak és éheznek. Közben a kúria több helyiségének teteje beomlik, javításra persze nem telik, egyre kisebb élettérre szorulnak össze, s már-már nincsen senki aki “hozomra” ,vagy hitelre bármit adna nekik.) Összeszorul az ember szíve, amikor olvassa.

És eszembe jut a középiskolai tanulmányokból,
a Tragédiából az ominózus mondat: ” János, nekem szükségem lenne pénzre”. Még mi is úgy tanultuk, és hittel ismételtük, hogy az asszonyi hiúság és kicsinyes meg nem értés sugárzik ebből, a szegény tudós férj éteri nagyságához mérve.

És tudjuk, hogy Éva alakját nagymértékben feleségéről mintázta a költő. Ma, a leveleket olvasva, melyekből végelkeseredésében Madáchnak a börtönbe is küldött, hogy közvetítésre bírja kőszívű rokonai felé – én Madáchra nézve tartom súlyos érzéketlenségnek, hogy ezt el tudta viselni a szeretett lénnyel szemben.

Madách 1853. május 7.-én szabadul s augusztus 20.-án tér haza Csesztvére, s szeptember 26.-án már mindannyian Sztregovára költöznek.

Pedig Fráter Erzsébet csak egy dolgot nem kívánt semmiképp, anyósával együtt élni. Addigra már olyan végletesen ki volt élezve a viszony kettejük között, miután az anyós, aki ugyan őszinte és időbeni segítséget nem nyújtott menyének nehéz körülményeiben, azonban szúrós szemét rajta tartotta, s folytonosan támadta őt. A hagyomány úgy tartja, hogy Fráter Erzsébet nem viselkedett a tőle elvárható módon a fogság és internálás egy éve alatt. A kérdés részleteiben máig sem tisztázott, s bizonyos helyzetek legalábbis találgatásokra okot adhattak hűsége vonatkozásában (miközben ekkor volt viselős harmadik gyermekükkel).

A Sztregovára költözés előtt még házasságuk nem látszott veszélyben, a költözéssel azonban ez elkerülhetetlenné vált. Mindkét fél – elsősorban katasztrófális anyagi helyzete miatt – meglehetősen kényszerpályára került, s a magát sok mindenben becsapva és kijátszva érző – még mindig csak 27 éves! – Fráter Erzsébet valószínűleg dacból is, férje nélkül ment el egy losonci bálra. Ott  magát olyan helyzetbe hozta, hogy a kor társadalmi konvencióinak megfelelően, abból már csak a válás következhetett.

Sok későbbi adalék lelhető ugyan fel arra, hogy mind a ketten még szerették egymást,
de visszaút nem volt. Madách meg valószínűleg felőrlődött a két szeretett nő között, míg több autentikusnak számító tanú is (gyermeke, a sztregovai plébános) úgy nyilatkozott, hogy a viszály szítója Majthényi Anna volt.

Nem tudjuk, pontosan milyen előzmények után, de 1854. júl. 25-én Ecséden megszületett a válási egyezség. A nagybácsi, Fráter Pál ezidőtájt ott élt, s a kidobott feleség nála talált átmeneti szállást.

Érdekes pontja volt az egyezségnek, hogy középső lányuk az akkor 3 éves Jolán, 10 éves koráig anyjánál maradhatott. (Madách és halála után helyébe lépők a feleség tartásdíját nagyon akadozva, késve és hiányosan fizetik, aki végül szánalmas körülmények között
a nagyváradi közkórházbn leheli ki lelkét 1875. novemberében.)

És innentől már csak címszavakban:

Igazán jelentős művei 1859 és 1861 között keletkeztek. Az ember tragédiáját 1859. február 7. és 1860. március 20. között írta. A kész művet elküldte ismeretlenül Arany Jánosnak.
A végső megoldás sokat köszönhet Arany stilisztikai tanácsainak. Utolsó nagyobb befejezett műve, a Mózes (1860).

A Bach-rendszer bukása után, 1861-től visszatért a megyei közéletbe, Balassagyarmat országgyűlési képviselője, a Felirati Párt tagjaként.
1862. január 30-án megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává, majd 1863. január 13-án az MTA levelező tagjának.

Főművét, a Tragédiát tíz évvel a szabadságharc bukása utána írta. Az ember tragédiája ősbemutatóját Paulay Ede rendezésében 1883. szeptember 21-én tartották a Nemzeti Színházban, Évát Jászai Mari, Ádámot Nagy Imre alakította. Az első külföldi előadás Hamburgban volt, 1892-ben.

És mi is már csak búcsúzunk Csesztvétől, s a faluból kifelé menet, még mindig igen kedves képeket zárunk szívünkbe.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Magyarország, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s