Capri album – 03. Jovis villai kaland

Szinte bebarangoltuk már együtt a teljes belvárost, mégis, mind az általunk, mind a többi turista által használt főcsapás, –  a Piazzettától a bevásárló utcáig, azaz a Via Vittorio Emanuele eddig jórészt kimaradt képeim sorából. Az utca tele van szórva a nagy nevű divatcégek üzleteivel; sokszor ugyanannak a cégnek az utca mindkét oldalán egymással szemben is van 1-1 boltja.

Ezen a szakaszon két meghatározó hotel ad támpontot: a Hotel La Palma, mely büszkén hirdeti magáról, hogy egykor Gorkíj lakott itt, illetve a bevásárló utca, a Via Camerelle sarkán épült Grand Quisisana Hotel, mely alapításakor még szanatóriumként működött. 1845-ben egy angol orvos (George Sidney Clark) a sziget enyhe és egészséges klímáját felfedezve döntött úgy, hogy megtelepszik itt, és létrehozza szanatóriumát, melynek olasz neve: Qui si sana annyit tesz, “itt meggyógyul”. A gyorsan hírnevessé vált intézményét aztán 1861-ben átalakítja Grand Hotellé, amely a gazdag és híres emberek gyűjtőhelyévé vált. Első neves törzsvendége Alfred Krupp volt, akit azóta is számosan követtek. Az intézmény népszerűsége olyan nagy volt, hogy Európa szerte gomba módon szaporodtak ezen a néven a hasonló berendezkedésű szanatóriumok és hotelek, pl. 1888-ban Opatijában is, ahol a Monarchia uralkodói család tagjai, de a magyarok is szívesen időztek.

0713 P1020419 Capri, Quisisana

Ezen az útvonalon van az az optikus is, aki szemmel láthatólag felkészült a világ bármely országából érkező vendégkörre: olvasó tábláján a latin betűktől a cirillig és a hieroglifákig (!) minden megtalálható.


Az elegáns La Palma különböző részletei illetve esti arca.

S ki is bújik meg az illatos jázminok mögött, ha nem a bizonyos Onassis ékszerész, Chantecler!

S itt, a zászlós épület jobbra ama bizonyos Grand Hotel – amelyet már érintettem első útunk kapcsán is, mely a Via Tragara felé vezetett, félúton tett megállóval a jegestea kedvéért.

S most már a teljes belváros feltérképezve, ideje elnézni a szigetet híressé-hirhedtté tevő ókori császár: Tiberius villájához, a Jovis villához.

Kisokosom szerint cca. 45 perces út, mindig felfelé, de a kiépített úton nemigazán vannak meredek szakaszok, pihenők esetleges beiktatásával maradandó élmény a látogatás.

Ha mi nem is szaladunk az annyira azért nem pihentető szakaszokon, de derekasan gyűrjük, mert azért a szintkülönbségek elég szembeötlőek.

Itt már azért nem mindig azok a magas fényre polírozottak a házak, de épp ezért valahogy hitelesebbek, és sok kedves részlettel örvendeztetnek meg.

S itt, ahol igazán nem számítottunk rá, előbukkan az a mediterrán virágpompa, aminek a teljes szigeten tombolnia kellett volna, de mi eddig jószerével csak a nálunk is termesztett és kellő gazdagsággal kiültetett muskátlik, pistikék, petúniák látványával találkoztunk.

Vevők vagyunk minden szép momentumra, legyen az egy kerítés, egy kecses lonc, vagy az egész kép összhatása.

Egy idő után az út kettéágazik, s az itt kitett térkép hosszas tanulmányozása után úgy döntünk, hogy jobbra indulunk, mert az tűnik a rövidebbnek, bár ezáltal meredekebb is.

Itt már a kertek sem mondhatóak a francia kertépítés mesterműveinek, inkább olyan kis rendezetlen egyveleg a terep lankáin és teraszain adódó lehetőségek és szükségletek szerint. Inkább a bejárati ajtókat, kapukat próbálják meg kissé egyénibbre alakítani, de itt is látszik, hogy hozott anyagból, a természet kínálta kövekből dolgoznak többnyire, alkalmankint kis giccsbe hajló megoldásokat hozva létre.

Marinak már időnként soknak is tűnik az út hossza, pedig még itt nem tudjuk a szörnyű hírt, amit egy targoncán szembejövő munkás mond: a Villa Jovishoz vezető út, építés/ javítás miatt le van zárva, jobb ha visszafordulunk.

Hát, mit ne mondjak – nem akartunk hinni a fülünknek. De mit volt mit tenni, vissza a kereszteződéshez, s most már a balra vezető, egyelőre sík terepen futó útvonalon folytattuk az utat. Már rég túl vagyunk a 45 percen, amikor mitegy újraszámlálás kezdődik.

Érzékeltetésül, a később a közelebb eső Villa Lysisnél lefényképezett útvonal ábra alapján ez kb. így zajlott:

A kereszteződés a La Pietra nevű, kék ponttal jelőlt helyütt volt. Mi a jobboldali ágon eljutottunk cca. a szemmel ábrázolt magasságáig az útnak. S ott, a zöld színnel jelzett beöblösödés jelzi a Jovis Villa területét. A baloldali útvonal bizony, sokkal hosszabb. De ha már elkezdtük, gyerünk tovább!

Itt is az út elején még igencsak tetszetős villák vannak, mint ez, az agave óriással, melynek virágot hozzó ága messze túlnő a villa magasságán. Ez gyönyörű pédázata annak a bőségnek, amihez képest a nálunk is előforduló hasonló nevű növények mintegy bonsai változatként hatnak.

De mutatósak a kert további részletei is:

Az ápolt villák sorát aztán lassan felváltja egy már rendezetlenebb terep, mely mögött azonban ugyanolyan gyémántosan csillog a csodálatos tengerkék!

Aztán ahol a fenti térképen a szaggatott piros vonal elkezdődik, Mari feladja.

Én még makacsul megyek tovább, de a Lysis villához érve, azért bemegyek érdeklődni, mennyi még a mennyi. A gyönyörű villa teraszán magányosan napfürdőző múzeumi alkalmazott szánakozva néz, és meghív, nézzem meg inkább az ő múzeumukat, ez is nagyon szép! Nem kételkedem, de hát egy 18-19. században összevissza stílusban felépített és ugyanilyen mód összehordott berendezésű villa nálam nem rúg labdába az ókor egy hatezer négyzetméteren fennmaradt emlékével szemben.

Majd visszafelé, ígérem – bár magam sem hiszem,- mindenesetre szívbemarkolóan gyönyörű az arany oszlopok tövéből bevillanó metszet a partra lezuhanó táj pompájával.

A múzeumőr információja szerint, mintegy 20 perces gyalogút vezet célomig, a villa tövéből meredeken felfelé ívelő ösvényen.

Huhhh…ha az eddigi út 45 perc se kellett volna legyen, aggódom a még előttem levő szakasz tényleges hossza miatt. De nem vagyok az a feladós tipus! Habár ez a vacak ösvény nem annyira barátságos. Merthogy egy túrázós, természetjáró sem vagyok. Ez pedig már itt elég durvának tűnik.

És a szakasz reményeim ellenére sehol sem lesz jobb, vagy könnyebb – s az egyetlen embert, aki egész úton velem szembe jön, be kell várjam amíg átér a rozoga, egy valamikori vízmosás felett ácsolt kis szűk, lélekvesztő fahídon. Aztán többé sehol senki. Nem egy jó érzés ilyen terepviszonyok mellett.

A táj tarkán váltakozó növényzete, nyílvánvalóan közelebb van az őshonos flórához, mint ahogy mi azt képzeletünkben felállítottuk.

Vannak szép pillanatok, egyedülálló kilátások a tengerre.

S alattam a végtelen tenger!

Nem tudom látjátok-e, azok a kis fehér pöttyök jobbra, vitorlások – balra a szúnyog pedig egy tengerjáró hajó akar lenni.

S azok a kékek a vízben! – most már a tinta és a viola árnyalatai is benne redőznek a világoskék és türkízzöldek között. Megpróbálom kivágni a részletet, hogy jobban lássátok.

Azért akad vitorlás-forma vitorlás is, ami közelebb van, itt viszont a Sorrentói félsziget látszik a távolban.

S felnézek az előttem álló hegyoldalra, hogy megbecsüljem, vajon messze van-e még a messze – s remélem, hogy nem. S amit akkor felfedezek, részben mellbevág, mert azonnal visszacseng bennem egy mondat az előzetes olvasmányaimból. A hegy legmeredekebb csúcsán, hogy a tengerészek már messziről jól lássák, áll temploma előtt Santa Maria del Soccorso, a tengerészek védelmezője. Az ide vezető ösvény azonban nagyon nehéz, csak gyakorlott túrázók próbálkozzanak vele! Soha nem is vettem fel a meglátogatandók listájára. S tessék, most mégis látom! Éreztem én, hogy valami itt az úttal nem stimmel. Akkor most már be is zoomozom, a látvány tényleg engesztelő ajándék, köszönöm, elfogadom.

Ez új lendületet ad, s igyekszem felé. Aztán valahol végleg eltűnik szemeim elől. Az út másfelé kanyarog. Visszanézek, és most már egy hang belülről azt mondja, őrűltség, fordulj vissza.

A másik hang rákontráz, mostmár, mikor ennyit belefektettél, hisz már karnyújtásnyira lehet. Az út sem tud már hová feljebb menni, sőt gyanúsan lefelé kanyarog. De bármelyik következő bokornál már előbukkanhatnak a fenséges romok!

A talaj egyre bizonytalanabb, morzsalékos, már a hatalmas, stabil terméskövek is elmaradtak, s a karám szerű fonást talán a földcsuszamlás ellen vetik be?

Az időjárás ugyanis már egy ideje egyre gorombábbra változik, fenyegető égzengések körös körül. Mi lesz, ha leszakad hirtelen az ég, s itt az út sárlavinává változik pillanatok alatt? Én meg itt állok a világ tetején, egyedül, már cseppet sem olyan sportos kivitelben, mint egykoron, erőim utolsó tartalékait emésztem, s az izületes térdeim iszonyatosan fájnak.

Á, még ezt a kanyart megteszem. Itt kell lennie már a villa maradékainak. Ott már biztosan lesznek mások is, van fedett, étteremmel egybekötött látogatói rész, s ki fog derülni, hogy van visszafelé egy sokkal jobb, egyszerűbb út is!

Hú, de jópofa ez a favirágzat!

De aztán hirtelen elhagy minden rácsodálkozási lelkesedésem, mert amit látok árulás!

A romok, de innen még mindig felbecsülhetetlenül messze! Hanyatt – homlok megfordulok és amennyire bírok óvatosan, de megpróbálok erőltetett tempóban haladni. Zeng az ég körülöttem. Sorrentó földnyelve haragos kékben a Madonna előtti fordulóban.

Nem részletezem, de knapp volt a dolog. Épp elértem a Lysis villa kapuját, amikor az eső hatalmas, kövér cseppekben elkezdte az utat, s engem is csapkodni. De már kiépített úton voltam! Mari közben a második sms-t küldi, hogy ott lenn vihar készül, elmegy az eredetileg megbeszélt találkozóhelyünkről, beűl valami fedett helyre kávézni. Hát nyeltem egy nagyot. Már csak vonszoltam magam.

Megmutatom a térképnek ezt a metszetét, ahol utólag lekövethető az a hurka, amin végighajszoltam magam, körbe-körbe a nevezetes hely körül, az út vezette nyomvonalon, a záróra előtti odaérés minden reménye nélkül.

Becslésem szerint itt a Parco….Villa Iovis kiírás alatti kanyarban lehettem valahol félúton, amikor visszafordultam.

Nem igazán tudtam díjazni, hogy a nagynevű Capri-i idegenforgalmi hivatal egy nyavalyás táblával sem tudta jelezni, hogy az egyik főattrakciójuk, Tiberius nem fogadó-képes. Netán még mindig hat a csaknem 2000 éves átok, ami Tiberius uralkodása alatt állítólag az alattvalókat belengte? Magam részéről minden esetre megvonom érdeklődésemet iránta.

Futtomban hazafelé a “dűlőúton” még lekapok a mai ember igyekezetének néhány szép bizonyságát, s fellélegzem amint már sűrűbben emberlakta, urbanizált terepre érkezem.

Hát ez maradt ki abból a keretből, aminek mintegy nyitó és záróakkordját az előző blogomba illesztettem.

S a város felé kocogva örömmel nézem útközben az épített környezetet. Egy időre elment a kedvem az extrém túráktól.

Jaj de szép is ez!

“Lapzárta” után érkezett, mondhatnám – de nem tudom nem ide tenni, amiről lemaradtam:

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Utazás
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) Capri album – 03. Jovis villai kaland bejegyzéshez

  1. Heyek Andrea szerint:

    Az a baj, hogy úgy, ahogyan ez az utolsó kép mutatja, sehogyan sem láthattad volna a villát, és én még azt is megkockáztatom, hogy azt a könnyed, sima utat sem feltétlen érte meg a kapott látvány, amiben nekünk volt részünk. Bizonyára megjavították már, mert semmi gond nem volt, és maga az út érdekesebbnek tűnt, mint a végcél. Persze ha alaposan beleástad magad a Tiberius témába, akkor talán láttál volna értékelhető dolgokat. Még a kilátásra sem mondhatom, hogy jobb, mint szinte bárhonnan legalább olyan jó, de nem sokkal a végcél előtt volt egy kilátóhely…, na az nagyon tuti volt! Tudom, tapasztalatból is, hogy ezek a kimaradt dolgok, bárki bármit is mond, mindig mardosnak odabenn, mindig hiányérzet marad utánuk. Én nem tervezek többé Caprira menni, de azt sajnálom, hogy Faróba nem jutottunk el. A Kék barlangot nem sajnálom, de egy hajóút a sziget körül…, azt hiszem járt volna nekem:-(

    • elismondom szerint:

      Egyetértek az utolsó mondatoddal (is), mert az tényleg egy gyönyörű út és egészen más perspektívából látod a szigetet, de az életet is! Átgondoltam a tengerész életét, miközben a hatalmas vízen mint kis dióhéjban kiszolgáltatva heteken át az elemeknek… Kis vigaszt ad a Jovis villai véleményed, s amúgy is van bennem egy eléggé kialakult kép a Steven Saylor és a többi hasonló témájú regény nyomán 🙂

      • Heyek Andrea szerint:

        Na, akkor lehet a sors akarta így, esetlek lerombolta volna a benned kialakult képet a látvány:-) Sokszor van ilyen!

  2. Heyek Andrea szerint:

    A szépségek összefolynak, de arra a csúnya, szedett-vedett sufnitető szerűségre az út mentén én is emlékszem, eléggé megdöbbentő volt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s