Capri album – 07. Libegőn a Monte Solarora

Már csak egy dolog maradt hátra, amit még nem mutattam meg Nektek, s ez a libegőn tett útunk a Monte Solarora, Capri legmagasabb hegycsúcsára. A mintegy 12 perces utazással lélegzetelállító látvány és panoráma igéretét kapod, teljes áttekintéssel a szigetre fölülről, rálátás a Nápolyi öbölre, a Sorrentói félszigettel és Ischiával.
Hát legyen, rajtunk nem múlik…

Anacapri Vittoria terének azon a végén, ahol balra a San Michele villához megyünk, jobbra rögtön a seggiovia, azaz ülőlift állomása kínálja magát. Épp ott létünkkor készült a szigetre oly jellemző festett majolikacsempés cégér a libegő bejárata fölé.

De már a markos legények határozott mozdulattal be is segítettek minket a székbe, biztonsági kar lezárva, indulás!

Eleinte balra alattunk villák sora, jobbra Anacapri városka fehér házak tarkálta képe.

Mari mögöttem libeg:

Egyszercsak felismerem, hogy Anacapriban ez a minden fölé emelkedő jellegzetes kupola nem más, mint a Santa Sofia templom kupolája, mely előtt állva a kis csempés pados téren, ez szinte nem is látszott.

S itt most egy időre benyel minket a zöld, gyakorlatilag csak a drótkötél pálya alatt húzódó terepre van rálátásunk.

Errefelé a házak már inkább amolyan hétvégi telek tipusúak voltak, ahol a főszerep a kerté, a szőlőültetvényeké.

Jobbra kibukkan Anacapri délre kinyúló alsó vége.

Aztán már a hegyoldal felsőbb rétegeiben egyre inkább az eredeti flóra veszi át a terepet.

A telepes hegylakók időnként apróbb – nagyobb tárgyakkal próbálják dekorálni útvonalunk alját.

De látjuk szép példáit is a teraszos művelésnek. Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy itt is nagyjából igaz lehet, amit dr. Munthe könyvében egyik szereplőjéről így ír le:

Csakúgy, mint mindenki, Pacciale is örökölt egy kis földecskét az apjától, de az övé szorosan a tenger fölött volt, egy kopár sziklán, ezerlábnyira Damecuta alatt. Évszámra hordta föl hátán a földet, amíg a talaj alkalmassá vált néhány szőlőtőke és fügekaktusz elültetésére…. Minden szabad idejét ott töltötte ezen a kis birtokon, nehéz csákányával ott munkálkodott a sziklákon, …”

Míg a lakott területről ebben a magasságban nyíló képet nézitek, elmesélem Nektek dr. Munthe tollával a fenti idézetet bevezető szakaszt, amely megrendítő képet ad a sziget lakói életéből, nem is olyan régről.

Akkoriban, amikor még az amerikai átok nem érte el Caprit, csaknem az egész férfi lakosság kivonult a “Barbariába” – így nevezték Tunisz és Tripolisz környékét – korallhalászatra. Nehéz, szenvedésekkel, nélkülözésekkel és veszélyekkel teli foglalkozás volt. Sokan nem tértek vissza soha többé a szigetre. Húszesztendei fáradságos munkába került, amíg a vén Pacciale összekuporgatta a háromszáz lírát, mert ennyi szükséges a házassághoz. Száz líra kell csónakra és hálóra, kétszáz az ágyra, néhány székre és az ünneplőruhákra, amikben meg akarnak esküdni, a többihez majd csak hozzásegít a Madonna. A lány pedig évek hosszú során át várt, fonta, szőtte a kelengyéhez való vásznat.”  Folytatás fent.

Mint mondtam, ezek a legszebb részei a könyvnek. Kár, hogy a 380 oldalból 50-et nem tesz ki az ilyen, szigethez kapcsolódó igazi leírás.


 

Aztán egyszercsak szinte a semmiből ködsávok szállnak fel a láthatárunk szélén.

Eleinte még nem gyanakszunk, gondoltuk ez amolyan ködfátyol, amin átérve újra kitisztul a kép.

Aztán egyre jobban eldurvul a dolog.

A mókás az egészben, hogy ha lefelé, a jobb kéz felé eső lankára nézünk, ott még a város szikrázó panorámája látszik, míg velünk egyvonalban már ereszkedik lefelé a köd. És szemmel követhető, ahogy halad.

Utunkat átkeresztelhetjük: Utazás Ködherceg birodalmába.

De most már magam sem értem, hogy miből is gondolhattuk, hogy ez csak átmenet. Minden esetre ebbéli optimizmusunk igazolva látszik, amikor megérkezve a csúcsra,
a kilátóhoz vezető pár méteren és lépcsőfokon vidáman fotózzuk az adódó virágokat.

A kilátóterasz igazán nagyvonalúan megtervezve és berendezve. Még nyugágyakban is elterülve élvezkedhet az erre járó, a nem mindennapos érzésben, hogy körbefonja a tenger, s látótávolságban alatta Európa egyik legszebb mediterrán partszakasza. Ha…

 …ha nincs olyan hülye pechje, hogy éppen akkor és pont ott, a köd az úr. Ez igazán akkor realizálódik bennem, amikor meglátom Augustus egészalakos szobrát, amiről nem tudtam, hogy itt van, de láttam millió egy szebbnél szebb látványfotót az interneten, ahol valahogy a szélén mindíg ő állt, és mintegy karmozdulattal jelezte, íme a gazdagságom…

s a karral egyvonalban ott mosolyog a Nápolyi öböl. Máskor.

Még egy próba, ha már a Nápolyi öbölig nem is látunk, akkor megnézzük, Capri mely partvonala van épp közvetlen alattunk.

S ami visszanéz olyan sűrű mint a fekete lyuk.

Még egy kávét sincs már kedvünk meginni, a más körülmények között bizonyára hivogató teraszon, s egy lendületből fordulunk vissza a felvonóhoz. Ez reménytelen vállalkozás, itt kivárni, hátha kitisztul…

S közben a lift folyamatosan szállítja  fölfelé a másra számító, biztos csalódásra ítélt turistákat.

Leérve a pálya végére, lenn ugyanúgy szikráznak a házak, csak a gyakorlott szem látja az imitt – amott beuszó kis sunyi pamacsokról, hogy az talán mégsem csak hangulati elem a folyamatos napsütés mellé. Mint ahogy tudta az a kedvesen mosolygó fiatal lány, aki mint hittem eltévesztvén a bejáratot, a kijárat előtt álldogálva szólított meg minket: Lehet látni valamit ödafönn? No, absolutely nothing. Erre számítottam bólintással el is indult balra, a Villa San Michele irányába.

S így zárult a Capri-i kaland.

Szombat reggel “vitorlát bontunk”, s búcsut veszünk Capritól.

A hajón alig van utas, s a felső fedélzeten csak mi vagyunk, akik még visszaintenek Tiberius sziklájának, amely mint első próbálkozásunkkor, most is zárkózott velünk szemben, ezúttal a reggel még fel nem hasadt burkába rejtőzve.

Míg mi ide – oda csapódunk a fedélzet két oldala között, mert minden irányból látni akarjuk a hatalmas tenger összes rezdülését, egyesek hihetetlen flegmával viseltetnek a nálunk ennyi izgalmat kíváltó útvonallal szemben.

Hja, akár mi, mondjuk a 4-6 os villamoson a kőrúton. Bizonyára az éjszaka napszámosai, akik ingáznak a szárazföld és a munkát adó sziget között, s ezt egyáltalán nem jókedvükben teszik.

De a mi szemünk előtt felsejlik a végtelen vízen át a Sorrentói félsziget már ismerős kontúrja.

S nemsokkal rá, vékony csíkban a láthatáron Nápoly balról…

és jobbról.

Kedves sirályok vigyétek hírét: Nápoly jövünk!

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Utazás
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Capri album – 07. Libegőn a Monte Solarora bejegyzéshez

  1. Heyek Andrea szerint:

    Óóóó, hát ez igazán nagy bosszúság lehetett számotokra! Visszaemlékszem arra a gyönyörűségre, amiben nekünk volt részünk letekintve a hegyről, és igazán nagyon sajnálom, hogy nektek nem volt látható. Ilyen lehetőség általában egyszer adódik az életünkben…, én igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ha visszaemlékszem az utazásainkra, nagyon kevés dolog volt, amit az időjárás tönkretett.

    • elismondom szerint:

      Ma már úgy emlékszem, hogy bosszúsak kifejezetten nem voltunk, csak elkönyveltük a dolgot a már ezt sem fogom látni kategóriába.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s