Nápoly és egy kis történelem (04.)

Eljutottunk hát kb. addig a korig, amikor már tárgyalások indultak Beatrix kiházasítása iránt is.
A pártütő Marzano börtönben levő fiával formailag megkötött házasságot akkor már
a pápa föloldotta, s a kor gyakorlata szerint az uralkodók politikai okokból titokban gyakran többfelé tettek gyermekeikre vonatkozó házassági ígéretet. Így Ferrante is tárgyalt a savoyai herceggel majd a francia királlyal. Savoyának kiskorú uralkodója, a 7 éves Filiberto volt, akinél bizony sokáig kellett volna várni, míg az házasságra érett korba lép.
A francia trónörökös pedig éppenséggel 13 évvel volt fiatalabb Beatrix-nál, s itt a francia király volt a kezdeményező. Utóbbi esetében az elsődleges szempont az volt, hogy ezzel a szövetséggel egyiköknek barátjai és ellenségei a másiknak is barátjaivá és ellenségeivé válnának.

Ferrante * azonban igen diplomatikusan elutasítja
a közvetítőn át érkezett megkeresést, ám XI.Lajos és Ferrante titkon tovább tárgyalták egymás között a dolgot.
Feltehetőleg a képmutatás két nagy mestere csupán versengő játékot folytatott egymással. A trónörökös ugyanaz, ki utóbb mint VIII. Károly, olaszországi hadjáratával halálos csapást mért az Aragoniaiak uralkodó házára, s 1495-ben rövid időre, még Nápoly királya is lesz
IV. Károly néven. ( Ő az, aki megpróbálta elvinni a Castel Nuovo bronzkapuját.)

Házassági tárgyalások Mátyás és az Aragoniai uralkodóház között már 1465-ben megkezdődtek, bár akkor valószínűleg Eleonóra forgott szóban; 1468-ban megújul
a kisérlet s most Beatrix lép előtérbe.

Érdemes megemlíteni, hogy a sajátos dinasztikus viszonyok révén az Anjouk, mivel
a család egyik ősanyja magyar királyleány volt, (jelesül Mária, V. István leánya) úgy érezték, a magyar királyi címet maguk is viselni jogosultak. S ami ennél is figyelemre méltóbb, bámulatos logikával az Aragóniai-házból való nápolyi királyok is átvették ezt
a címet. Beatrix atyja, Ferrante, még a pénzeire is rávésette magyar királyi méltóságát. Ezzel Beatrix számára már nem volt ismeretlen a cím, hiszen előbb volt magyar királyleány, mint magyar királyné.

 Mátyás 1464 tavaszán, első neje, Podjebrád Katalin korai halála következtében özveggyé vált, s akkor valósággal központja lett majdnem az összes középeurópai udvarokra kiterjedő házassági kombinációknak.
Ő maga sikertelenül próbálkozott a német-római birodalom három számbajöhető mátkájánál,
IV. Kázmér lengyel király Hedvig lányát pedig egyszerűen megtagadta Mátyástól.
Ippolita Sforza iránt ő is érdeklődött, itt viszont Velence ásta alá az ügyet.
Mátyásról leírják, hogy egyrészt nagyon válogatós volt, csak nagyon szép menyasszonyt akart elfogadni, másrészt tervei sokszor zátonyra futottak a magyar nemes urak ellenállásán.

1465. elején Ferrante Velence közvetítésével fölajánlotta neki leánya kezét. Ez a leány nem lehetett más mint Eleonóra, ki akkor 15 éves volt (de nem volt szép!), míg Beatrix még alig 8 éves, már koránál fogva sem látszhatott alkalmasnak arra, hogy az özvegy Mátyás az
ő fölserdülését bevárja. Ám amíg ő válogatott, az idő meg múlt, s a kor ízlése szerint kifejezetten szépnek mondott Beatrix felnőtt.

A sok szálon futtatott kiházasítási történeteket olvasva rájövök, hogy az eladó lány kifejezésünk itt bizony szó szerint értendő! Egy – egy ilyen irányú kísérlet több követ
és képviselő váltással járt, akiknek mindnek feladata volt azt is kipuhatolni, hogy az igért, vagy várt hozomány tényleg rendelkezésre áll-e? S mikor már komolyabbra fordult a szó, bizony, sokszor mint a lókupecek elkezdtek alkudozni az érdekelt felek.
A rangidős nápolyi hercegnőnek, Eleonórának például az adandó hozomány összege végül is egy kis szemfényvesztéssel párosult: 80.000 aranyat tettek a szerződésbe mint
a hozomány összegét, de megegyeztek abban, hogy a király az ékszerek és drágaságok értékének belészámításával tényleg csak 60.000-et fog adni s Ercole nem fogja követelni
a hiányzó 20.000-et. 🙂

 Ebből az időből, és körülbelül ebből a körből még az alábbi adatok ismeretesek:
Ferrante király unokája, Isabella d’Aragona, mikor Gian Galeazzo Sforza milanói herceg nőül vette, 100.000 aranyat kapott, – rokona, Eleonóra portugál infánsnő, mint
III. Frigyes német- római császár jegyese ismét csak 60.000 aranyat.
Lucrezia Borgia, mikor Alfonso nápolyi herceghez ment nőül, 40.000 arany, s mikor később Ferrara hercegnője lett, 300.000 arany értékű hozományban részesült.
Bianca Maria Sforza, aki Corvin Jánoshoz 150.000 arany értékű hozománynyal ment volna férjhez, utóbb Miksa császárnak pénzben és ékszerekben 500.000 aranyat vitt hozományul.

Bár kicsit előrefutok így a történetben, de mivel ide illeszkedik, elmondom, hogy Beatrix hozománya
az 1476-ban kiállított okmány alapján kétszázezer arany, melyből 170.000 pénzben 30.000 pedig ékszerekben volt kiszolgáltatandó.
Ennek az összegnek a fölhajtása sem okozott csekély gondot a nápolyi királynak, él is azzal a jogával, hogy alattvalóit megadóztatja Beatrix házassága költségei címén.

A hozomány mértéke kifejezi azt is, hogy nagyra értékelték akkoriban ezt a kapcsolatot.
1470 nyarán Európa ugyanis súlyos veszélynek van kitéve II. Mohamed terjeszkedő csapatai részéről, s ez még fenyegetőbbnek tűnik az Appenini félszigeten, mely a tenger felől minden oldalról támadható. Nápoly, már csak az oszmán birodalomhoz való közelsége miatt is különösen rászorul arra a magyar támogatásra, amely a nyugati közvélemény szerint az egyetlen ütőképes, hősies, törökkel szembeni csatákban harcedzett nemzet, ahol mindez egyesül a keresztény hit iránti odaadó buzgalommal. Jól csengő nevük van  a törökverő Hunyadiaknak, akik lovas katonaságának számát valamennyi keresztény fejedelménél nagyobbnak tartják.
E mellett nem elhanyagolható szempont a magyar királyi kincstár tekintélyes gazdagsága. Hazai történetíróink 7-800.000 magyar arany forintra teszik Mátyás kincstárának akkori átlagos évi bevételét, mely azonban időnkint sokkal többre is emelkedett. Ily pénzerő birtokában Mátyás fölvehette a versenyt a leghatalmasabb európai uralkodókkal!
Mindemellett Mátyást mint a tudomány és művészet bőkezű pártfogóját és terjesztőjét ismerték. Műveltsége ismert volt olasz tudományos és irodalmi körökben, nem egy jó nevű író ajánlja neki könyvét.

És mi a helyzet Mátyással? Eljegyzése idején 16 éve ül már a megszilárdult trónján, tekintélye és hírneve magaslatán, s keblét dagasztja a vágy, hogy a nyugati kereszténységben is vezető szerephez jusson. Udvarát szeretné az új kor műveltségi központjává tenni, amely magához vonzza a tudományos és szellemi életet, s amely fénytől pl. már a nápolyi udvar erősen ragyog.
Már korábban felvette maga is a kapcsolatot az olaszokkal, de nem kétséges, hogy
a nápolyi királyi házból érkező feleséggel a célba vett dicsőség s a kívánatos udvari pompa karnyújtásnyira került. Habár, mint reálpolitikus nem hagyta számításon kívül azt sem, hogy leendő apósa az olasz földnek egyik legtekintélyesebb, leghatalmasabb fejedelme volt. És mindehhez a hab a tortán, hogy a 17 éves jövendőbeli ara elbűvölően hatott a 10 éve özvegyen élő királyra!

Az öröm ezúttal – úgy látszik – mindkét félnél őszinte volt.

Na, csapnak is olyan hétországra szóló lakodalmat, amilyen csak a mesében van.
Az eljegyzéstől az esküvőig ugyan eltelik két év, amely késedelem okozója a török háború.

Ugyanezen okból, Mátyást a Nápolyban tartott esküvőn unokatestvére, dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda képviselte, de a külsőségeknél cseppet nem spórolt.
El akarta kápráztatni az egész világot, de elsősorban Beatrixet.
És Nagy Lajos király csapatai után, a magyarok újabb emlékezetes felvonulást rendeznek olasz földön!
A Nápolyba induló küldöttségben ezernél többre becsülik azoknak a főpapoknak, főuraknak, nemeseknek
és kísérőknek számát, akiket Mátyás ez alkalommal mozgásba hozott.
Követeket menesztett a szélrózsa minden irányába az esküvői meghívók átadására.

Az Olaszországon át városról városra vonuló küldöttséget a többnyire piros öltözékű csatlósok és szolgák, furcsa ruhákba bújtatott bohócok mellett nagyszámú zenész kísérte, akik trombitákon, dobon és kobozon, a helyiek számára különös dallamokat játszva vonultak és kápráztatták el a lakosságot. De az igazi meglepetést és vonzerőt, a Mátyás ötlete nyomán a kísérethez csatolt, mintegy 20 előkelő és fényes öltözékű török hadifogoly rendkívüli látványa okozta. Mert lám, Mátyás megfékezte azokat, akik terjeszkedése láttán minden olasz szívébe rettegés költözött.

A küldöttség tagjait Mátyás bőkezűen ellátta pénzzel és azon fölül kiosztásra szánt becses ajándékokkal. A színgazdag és változatos pompájú követjárás költsége önmagában meghaladta a 20.000 forintot, s az egész esküvőé feltehetőleg többszörösen felülmúlta
a hozomány mellé Beatrixnak igért viszontajándék nagyságát. (Gondoljuk el, az előző fejezetben felsorolt egyik – másik fejedelemség éves bevétele nem érte el ezt az összeget!)

  A Velencéből augusztus 5.-én továbbinduló küldöttség szeptember 7.-én ért Nápolyba, amely ekkorra már egy méhkasra hasonlított. A királyi udvar is kitett magáért. Nem szűnő ünneplések között, melynek része volt többek között egy olyan “farsa allegoriche” tipusú színelőadás a kastélyban, amely Beatrix dícsőítésére íródott, a házasságkötési szertartás napja szeptember 15.-én érkezett el.

A szertartás fénye az Eleonora esküvőjén leírtakétól nem maradt el. A Castelloból a király teljes fejedelmi díszben lóháton indul, míg Beatrixot kézenfogva Oliviero Carafa bíbornok nagy egyházi kísérettel vezeti. A tömeg közé erre a célra veretett ezüst pénzeket szórnak,
s a Piazza dell’ Incoronátán külön emelvény készült az esketés, és Beatrix magyar királynővé koronázása(!) színhelyéül. A számunkra furcsa koronázást a már fentiekben
a magyar címről említett hit alapján, a pápától ajándékozott koronával végezték.
(Utóbb, Székesfehérvárott megtörténik a mi közjogi rendünknek megfelelő újrakoronázás.)

Következett még a lakoma s a nép megvendégelése, lovagtornák és jelképes fölvonulások.
Ezek a lovagtornák is – melyeket az olaszok giostrának neveztek – a
Piazza dell’ Incoronatán mentek végbe, mely fölé ilyenkor arany csillagokkal ékesített
kék szövetből lengő födelet vontak, s a viadal végezetével az emelvényen folyt le a lakoma, miközben cukorsüteményeket szórtak a nép közé.
Ekkoriban a cukor még nagyon drága luxuscikk volt, amelynek az alkalmankénti fogyasztása csak a főúri udvarokban fordult elő. Beatrix Mátyás udvarába érkezésével írják le a krónikák, hogy először az újévi ünnepekre szolgáltak ott fel marcipánt, melyet a talján cukrászok fehér és barna színnel sakktábla formában készítettek el.
(Ugyancsak Beatrix poggyászában érkeznek az első evőeszköz készletek hazánkba!)

Mielőtt Magyarországra indult volna, elbúcsúzott Beatrix Nápoly népétől is: koronával a fején, kísérve atyjától és az ország báróitól, meglátogatta Nápoly összes főpiacát.
A család öreg barátjának, Diomede Carafának emlékirataival – Memoriale a Beatrice d’Aragona Regina d’Ungheria – indul útra, melyben a nagy életbölcsességgel és ismeretekkel rendelkező férfiú gondos és részletekbe menő tanácsokkal látja el az új hazájában és a betöltendő feladatának megfelelő viselkedésre.
Elolvastam, s még ma is csodálkozom, hogyan lehetett “látatlanba”, ennyi mindennapos helyzetre bölcs instrukciókat adni. Vajha Beatrix ezeket betartotta volna…

Végülis Beatrix 1476. október 2.-án kel útra a mintegy 800 fős kíséretével, hogy december 10.-én Székesfehérvár közelében először találkozzék Mátyással. A hosszú út első szakaszát nem is az eredetileg tervezett szárazföldi útvonalon, hanem tengeren át teszi meg, feltehetőleg a közvetlen pestisveszély miatt.
Első állomására, Ferrarába, nővére fejedelmi udvarába, a viharos tengeren 2 heti hányattatással kerül, s ott elidőzve, sok mindent látott és hallott, aminek meghonosításán fáradozva saját késöbbi otthonában, még erősebbé fűzi a viszonyt közöttük, s az Este családdal.
További állomások után a nápolyi gályáktól megválva október 29.-én Trevison át a friauli havasoknak veszi az útját. Az útirány e választását a törököktől való félelem okozhatta,
s végül Villachon keresztül a stíriai és szlavón határon álló Pettau váráig maga is lóháton utazva érkezik.
Itt már anyósa, az öreg Szilágyi Erzsébet üdvözli, hogy fiához Székesfehárvárra vezesse, ezúttal már kényelmes – és pompás díszítésű – kocsikon a magasan álló hófalak között, aminek (hó) látása ugyancsak első élménye lehetett életében a meleg délről érkező Beatrixnak.

Szívem szerint folytatnám a fényes események részletes leírását, amit a meghívott vendégek és követek leírásából, magam pedig Berzeviczy Albert: Beatrix királyné c. könyvéből ismerhettem meg, de ez végülis tényleg messze túllépné az útleírásom kereteit. Eddig is csak azért mentem el ezekbe a részletekbe, mivel szerintem adnak egy kis szippantást a középkor levegőjéből. Egy koréból, amikor ezeknek a ceremóniáknak üzenete van, amik ekkor ténylegesen véleményformáló és hatalmi tényezőt jelentettek, s maguk
a szervezők hosszú időn át foglalkoztak előkészítésével, lebonyolításával – s tették az érintett népek számára az adott év meghatározó eseményévé.

Tudom, napjainkban is egyre szaporodik a horribilis összegeket felemésztő, külsőségekkel bőven teletűzdelt esküvők száma, noha nem királyi udvartartásból kell megrendezni,
és nem is tart halálig. Sokszor arányaiban a ceremónia hosszabb, mint maga a házasság.

Mátyás ábrázolás 1480. körüli kályhacsempén

Innentől inkább csak címszavakban, mert a decembertől a következő év februári vízkeresztig tartó események,
a székesfehérvári koronázástól,
a december 22.-i budai mennyegzőn át misék, fogadások, lakomák, felvonulások, lovagi játékok, táncok leírásával simán átcsúsznék a sztori magazinok és bulvársajtó irányába.
Akit tüzetesebben érdekelnek a külön erre az eseményre gyöngyökkel díszített piros selyemmel bevont budai vár ebédlője – arany edényeivel és 24 fogásos étrendjével, vagy a királyi pár drágakövekkel ékes vakító ruháinak – s nemkülönben a lovak takaróinak és szerszámainak, az előttük vonuló fanfárok, zenészek, mulattatók, apródok és 3000 fős lovascsapat leírása, lapozza föl a már nevezett mű második könyvének nász című fejezetét, s a 63.-tól tíz oldalon át vonul az elszédítő felsorolás.    

Az ezt követő történelmi  periódus tárgyalását itt szintén elhagynám, bár csakúgy, mint a Nápolyi Johannánál leírtaknak, Beatrixnél is van egy kevésbé negatív olvasata nálunk betöltött szerepének, amely szemlélet kialakításáért bizonnyal sokat tettek a kíváltságaikban megnyírbált, vagy éppen – az olaszok javára – félretolt nagyurak.

Beatrix történetét inkább valahol ott folytatnám, amely életét ismét Nápolyhoz köti.

 Szinte egész házaságuk folyamán Beatrix roppant befolyással volt férjére, s mintegy uralkodótársként ült mellette a trónon. Mátyásnak ez nem is volt ellenére, azonban mikor már 9 évi házasság után sem született utódja, elkezdett intézkedni, hogy halála esetén, ha törvényes utódja nem születne,
a koronáját törvénytelen gyermekére örökíthesse. Ezzel Beatrix mereven szembeszáll, s Corvin Jánosnak királlyá választása kérdésében nem ismert alkut. Kiforgatott közjogi elméletek alapján igyekszik Mátyás halála esetére a trónt magának biztosítani.

1479 elejétől ugyanis a király súlyos köszvényes betegsége kiújul, s ekkor már nem is tud lábaira állni. Mátyás halálakor még csak negyvenkilenc éves volt, de küzdelmes életpályája, mely őt úgyszólván a gyermekszobából vitte egy nyugtalan, háborús ország élére, korán fölemésztette testi erejét.
Előre látva azonban a bekövetkezhetőt, Beatrix érdekében (is) segítségért fordul levélben annak testvéréhez Alfonsohoz. A levél igazán szépen példázza Mátyás bölcsességét és még mindig fennálló szeretetét és gondoskodni akarását Beatrix iránt. Idézem a legszebb mondatokat belőle:

«….. A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a Mi halálunk után – amennyiben az megelőzné az övét, – ő legyen az uralkodásban utódunk s vegye kezébe a kormányzás gyeplőit, amit, ha még úgy akarnánk is, kieszközölni nem tudnánk, sőt még csak szóba se hozhatunk alattvalóink előtt, ha csak az ő örök gyűlöletöket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk. A magyar nép ugyanis készebb magát egy szálig levágatni, mintsem asszony uralmát eltűrni;
….a királynét, – őszintén és bizalmasan szólva, – alattvalóink nem igen szeretik, amit mi sajnálattal látunk, de szeretetet beléjök utóvégre sem önthetünk, a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem igyekszik. … bizalmasan puhatolództunk is, de alattvalóink lelkületét e tekintetben a sziklánál keményebbnek találtuk.
…. valamint attól a szeretettől indítva, mellyel a királynét kezdettől fogva szívünkbe foglaltuk s szívünkbe foglalva tartjuk, ellátásáról halálunk esetére is oly módon gondoskodni, (kívánunk)….hogy az  méltó legyen; (a realitás talaján véghezvihető módozatok alátámasztva, felsorolva)

mindezzel semmire sem megyünk… – – mert nyilvánvaló, hogy a legjobb tanács is, mely nézetével, akaratával ellenkezik, csak nézete és akarata melletti még makacsabb kitartásra ösztönzi, s jó tanácsainkkal csak elégedetlenségét szítjuk.»
… saját magának és fiunknak vesztét fogja előidézni.
A választás a nemzet joga s az választhat olyat is, akit mi nem kívánunk; csak Isten tudja mit rejt az alattvalók szíve, mert csak ő lát a szívekbe és vesékbe.
Kevésbé sebeznekígy végzi érvelését Mátyás, – azok a nyilak, melyeket jönni látunk

1490. elején Mátyás egész udvarával Bécsbe utazik s virágvasárnap hirtelen szélhűdés éri,
s két nappal később, április 6-án meghal. (Íme még valaki nagyjaink közül – lásd II.Rákóczi Ferenc – kit húsvétkor visz el a végzete.)
Zavaros időszak jön az országban, melynek végeredményeként az akaratgyenge – azaz befolyásolható – Ulászlót választják királlyá.

Beatrix Mátyás halála után Esztergomban, az általa 7 évesen érseki székbe segített unokaöccsénél, Hypolit d’Esténél rendezkedett be, és Corvin Jánossal szemben
II. Ulászlót támogatta, mivel hite szerint azzal házassságra lépve trónon maradhatott volna. Ezen hitével azonban csúnyán kijátsszák, s Bakócz Tamás érsek  szándékos formahibát ejtve – összeesketi Ulászlóval, aki már korábban nyilatkozatot tett arra, hogy
a házasságot nem fogja elismerni. Beatrix mikor felismeri a helyzetet, elég nemtelen harcot folytat apja, és a pápa bevonásával igazáért, míg egy tízéves küzdelem után a pápai consistorium ellene dönt, s kimondja 1500. április 3.-án a házasság felbontását.
Anyagi helyzete rohamosan gyengül, s eredménytelenül küzd hozománya kiadatásáért is – ami azokban az időkben egy gyakorlott formula volt, arra az esetre, ha valaki megözvegyül a trónon, s azt mással töltik be utána.

 Miután ellehetetlenült itt a helyzete, 24 évi magyarországi tartózkodás után visszaindul
nápolyi hazájába. 1501. március közepén meg is érkezik Nápolyba, ahol Federigo bátyja, a király, ünnepélyesen fogadja, s elszállásolja a Castel Capuanoban.

De nem jött már hatalomban, dicsőségben osztozni, csak részt venni a nagy temetkezésben, az Aragóniai ház bukásában. Pár évvel korábban már meghalt apja, Ferrante, aki trónörökös fiára Alfonsora hagyta a trónját, ám az lemond arrólm, az ő fia Ferrandino javára, ki viszont korán meghal. Így bátyja Federigo, feleségével Isabella del Balzoval szinte véletlenül kerül a trónra.

Rajtuk kívül Nápolyban, a Castel Capuanoban találja még a két özvegy királynét, akik anya és lánya, mindketten Giovannák (=Johannák). Az idősebb Ferrante második felesége, aki nem más, mint Aragóniai Ferdinándnak, az éppen egyesített Spanyolország “katolikus királyának”nővére – míg a fiatalabb, aki bár már 5 éve özvegy, de így is csak 21 éves, pedig Ferrandino özvegye. Raffaello rendelkezésünkre álló festménye alapján igencsak szép lehetett:

Raffaello: Aragóniai Johanna

Ők magukat spanyol szokás szerint a “szomorú királynék” jelzővel illetik, – melynek mintájára később Beatrix is, mint «infelicissima Regina» (szerencsétlen/boldogtalan királyné) jegyzi alá leveleit. A szomorú özvegyek e körének egyik ékessége volt Aragoniai Isabella, a férjét (Gian Galeazzo Sforza) és a franciákkal szemben uralmát vesztett milanói hercegné,  Beatrix unokahúga.

A Castel Capuano mai formájában mitsem emlékeztet a régi kastélyra.
Még az Anjouk előtt volt a királyok lakhelye, s egyben a szárazföld felőli támadásokkal szemben a védő vár. A Castel Nuovo megépülte után jobbára a védő vár jelleget tartotta meg, egészen 1484-ig, amikoris a város terjedése következtében a falakon belül kerülvén, rendes lakóhelye lett a trónörökösnek.

1600-as évekből a Castel Capuano épülete

 Az elhunyt Alfonso, még trónörökös korában nagyszabású építkezéseket hajtatott itt végre, kertek, szökőkútak, lovaglótér, istállók, paloták nőttek itt ki – utóbbi falán freskókkal megörökítve apja, Ferrante életének nagy mozzanatait.
Ez volt az a palota, amelyben Beatrix gyakorlatilag utolsó éveit töltötte.
De 1518-ban e falak között esküdött meg Aragóniai Isabella lánya is, Bona Sforza a lengyel I. Zsigmond királlyal.
A nagy nápolyi városrendező,
don Pedro Alvarez de Toledo alakítatta át a castellot bírósági épületté, ahol aztán a spanyol inkvizíciós bíróság is működött. Ma törvényszéki épület.

Bizony az oldalai mellett andalogva inkább csak a monumentalitás látszik, útikönyv nélkül sosem gondolnád, hogy a történelem egy nagy tanúja mellett haladsz éppen el.

A Castel Capuano hatalmas tömbje felülről

Sajnos Nápolyban ez azért elég gyakran megesik az utazóval, hogy amikor a fejét teletömte emilyen régi históriákkal, és az azokat körüllengő pompa képével, bizony nehezen találod meg ezt a képzeletbeli világot a napi realitás szeméthalmai között. Az itt bemutatott épületek felé is ezen a meglehetősen deprimáló közegen kellett átvágni magad:

Alfonso idejében keletkezett a Castello Capuano szomszédságában lévő, fent látható, Porta Capuana is.  Szállodánk közel esvén ide, mi ezen keresztül jártunk át a belváros zegzugos kis utcácskáiba, a csodás templomokhoz, illetve e mellett jobbra tévedve keveredtünk bele vasárnap egy nyüzsgő piaci milliőbe.

A kapu belső, kevésbé látványos oldala. Fenn pedig az aragóniai címer szökik az égbe.

Kicsit távolabbról, kicsit sokkolóbban:

Mondják, hogy Nápoly annyi izgalmat és szépet rejt, hogy idővel észre sem veszed a szemetet. Én valószínűleg nem voltam elég időt ott. De tény, ha nem erre koncentrálsz, ezen a helyszínen is bukkanhatsz ilyen kis csodákra:

De térjünk vissza Beatrixhoz. Ez az a kor, melynek szereplőivel már itt, az én bejegyzéseim között is lépten nyomon találkozhattunk: Granadában a katolikus királyokkal – Ferdinánddal és Izabellával; Milánóban a nagy kortárssal, Leonardoval és a Sforzákkal valamint a véreskezű Cesare Borgiával (többek között az itt említett Alfonso herceget is ő ölte meg – s kíséri a hódító francia csapatokat Nápolyig – rémségekkel írva tele a krónikák lapjait), a pápák akiket Beatrix hiába ostromol – Cesare Borgia apja VI. Sándor pápa – majd az őt követő Róma – és Szt. Péter Bazilika építő II. Gyula (Rovere) pápa – a Római bejegyzésekben.

Igen, és ez volt részben Mátyás kora, s Amerika felfedezésének kora.

Ezidőtájt Aragóniai (Katolikus) Ferdinánd már rég áskálódott törvénytelen születésű atyától származó rokonainak Nápoly fölötti uralma ellen. Ezért titkon szövetkezett
XII. Lajos francia királlyal, hogy ez betörvén Nápolyba, seregeik ott egyesűlni fognak,
s a királyság területét előre megállapított terv szerint felosztják egymás között.

Mindenképp válságos helyzet nehezedett tehát Itáliára Beatrix hazatértekor.

Június végén a francia sereg már nápolyi területen állott, s nemsokára kipattant a titok, hogy a nápolyi Aragoniaiak nemcsak hogy nem számíthatnak a franciák ellenében spanyolországi rokonaik támogatására, hanem ellenkezőleg, területük fölosztása megtörtént, s Nápoly a francia király birtokába került. Beatrix és az udvar Ischia szigetére (kivéve a két Giovannát akik Palermoba, spanyol területre) menekül.

A sziget egykori földrengések és vulkánkitörések terméke, a sziklaszirtjén emelkedő vára – mely Beatrixnek 2,5 éven át hajléka lesz – egy hídon kívűl minden oldalról megközelíthetetlen és úttalan; a hídfőre egy sziklakapu nyílik, ezen át a szirtbe vájt, kígyózó alagút-ösvény visz föl oda.

Eközben Nápolyban Louis d’ Armagnac, Nemours hercege, mint francia alkirály
új kormányzatot rendezett be és vérítéletekkel rémítette el a régi nápolyi uralom utolsó híveit. Előrevetíthető volt azonban, hogy a franciák és a spanyolok megosztott uralma egyenetlenségeket fog szülni, s valóban 1502. nyarán már nyílt harcban állnak egymással. Gonsalvo di Cordoba, a spanyol helytartó győzedelmeskedett, s innetől újra szabad útjuk volt az Ischián meghúzódó menekülteknek (no meg a Giovannáknak is) Nápolyba. Lakhelyük ismét a Castel Capuano, s a spanyolok teljes tisztelettel bánnak velük,
s biztosítják «szomorú királynék udvarának» «la Corte delle tristi Regine» méltányos ellátását.

Beatrix újra fokozott eréllyel elkezdi hozománya ügyének rendezését. Sosem mond le róla, s lényegében haláláig makacsul munkálkodik a siker érdekében, hiába.
Levelez közbenjárásáért szeretett unokaöccsével /aki sokat köszönhetett (volna) neki/ Hypolittal, a pápával, – a pápa pedig ugyanezért Ulászlóval; – s 1508.márc. 27.-én még pápai brevét is kibocsát ellene.
Ugyanígy fordul levélben még Ulászlóhoz és egyéb magyarországi kapcsolataihoz, mindenféle rendű- és rangú elvi támogatójához, s még Katolikus Ferdinánd is megígéri ügye felkarolását, amikor Nápolyban járván Beatrixel is találkozik.
Makacs perlekedő hajlamát és igaznak tartott ügye diadalába vetett fanatikus hitét még halálos ágyán sem tagadva meg, visszaszerzendő hozománya terhére végrendelkezett,
s hagyott különböző nagyságrendű vagyonokat környezetére, illetve az egyházra.

A Katolikus Ferdinánd nápolyi tartozkodása alatt történik, hogy 1506 karácsonya táján tűzvész keletkezik a San Domenico templomban, az Aragoniai királyok temetkezési helyén.

Az Aragóniai házbeli királyok koporsói a nápolyi San Domenico Maggiore templom sekrestyéjében

Az Aragoniai házbeli királyoknak a szentélyfalak fülkéiben elhelyezett koporsóit is megtámadta, s I. Alfonso, I. és II. Ferrante királyok koporsói részben elhamvadtak.

Ez az a hely, ahová sajnos nem sikerült bejutnunk. A kép készítése pillanatában még nem tudom, hogy a fehér csuhás pap éppen bezárni jön a nagykaput, s már minket sem enged tovább. Másnap, még a repülő indulása előtt is hiábavaló a próbálkozás: akkor meg még nincs nyitva.

Beatrix büszkeségét és dacosságát a sorscsapások ugyan megtörték, s bár jóllehet rokonai kegyelemkenyerére volt utalva utolsó éveiben, de ekkor sem szűnik meg különböző adományokért és támogatásokért a hozzá forduló rászorulók részére eljárni.

«Sok könnyhullatással temették el, mert Nápolyban hatszáz személynek adott élelmet, nem is számítva a kolostoroknak nyújtott alamizsnát, amiért jó emlékezetben maradt.»

Mert számára 1508. szeptember 13.-án vége lett a hasztalan visszavágyódásnak és
a még hasztalanabb panasznak; vége mindennek – és a letűnt dicsőség s hatalom,
az elszenvedett bukás, üldözés és nélkülözés egymást űző napjai után, sok szenvedését megadással tűrve, válságos állapota teljes tudatában, igaz hitbuzgósággal vette föl halála előtt a szentségeket.

Édesanyja mellé temették el, a
San Pietro Martire templomba befalazva, amely templomot és konventet édesanyja buzgón támogatott, s mely templom maga is mint a múlt egy darabja áll szerényen
a modern Corso Umberto egy kis beszögellésében, a tengerpart közelében. Mellette a Nápolyi Egyetem, melyet  alapítójáról (1224)
II. Federico nevét viseli, s melynek diákjai egyetemi kápolnájukként használják ma.

Háborúk, járványok, politikai gyilosságok és gyermekszülés – ez mind mind előídézte ezekben az időkben, hogy az emberek nagy számban pusztultak el fiatalon. De úgy tűnik
e nélkül is hamar haltak. Hisz akárcsak Mátyás, Beatrix is igen korán halt meg; még nem volt 51 éves amikor egy gyors lefolyású, ám súlyos betegség véget vetett földi gyötrelmeinek.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Történelem, Utazás
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s