Egynémely nápolyi közhelyről

Van Nápolyban egy szobor, amit mindenki, aki Nápolyba jön, feltétlenül látni akar, s ez a Lefátyolozott Krisztus.

 

 

 

 

 

 

A Sansevero családi kápolnában levő márványból faragott (Giuseppe Sammartino, 1753.) fekvő szobron azonban a fátyolon át is látszik minden: az arcvonások, a test domborulatai és a kiálló bordák! S mindez leheletkönnyűen, a márványból! Tényleg döbbenetes.

Nápollyal én valahogy fordítva jártam: ugyan kurta másfél napot ott voltam, de nem láttam igazán. A város rejtve maradt előlem. Mintha egy nagyon sűrű, átlátszatlan,
s ráadásul rongyos-kopott fátyol fedte volna előlem.

Azt, hogy a nem egészen két nap alatt a városban élő emberekről nem fogok benyomást se kapni, azt tudtam, de erre előre készültem. Lelkemet felmelegítették ugyanis azok
a hangulati képek, amiket előzőzőleg a netről csupa elragadtatott ember tollából olvasva, alakítottam ki. Ezek szóltak a tőkében szegény, de időben gazdag nápolyiakról, akiknél nagyvonalúan mindig akad egy rád figyelő fül, ha bármilyen apró gondod akad.
(Szívesen segítenek, mégha a végén nem is jutsz el a kigőzőlgésekkel teli vulkáni célpontodig.)

Ezért állnak meg Jókainál is a bérkocsisok, ha összefutnak az utcán, “nyájasságokat” cserélni. A tékozló nyomor pedig, ahogy Sergio Benvenuto írja, a “bella figura”– jószínben feltűnni – kedvéért nem fogad el  pénzt, ha megszorultál és nincs nálad buszjegy, amivel kisegített. Ez számára alkalom nagyvonalúságának fitogtatására, akár egy színpadon.
Ezzel szemben már egy szicíliai például csak azokkal szemben kedves és jóságos, akiket szeret, akik a “baráti körébe” tartoznak; egy ismeretlennek még azt se mondaná meg, hogy mikor indul az autóbusz Messinába – állítja a szerző.

A nápolyiaknak az idegenek olyanok, akár a színésznek a közönség: a priori baráti társaság, potenciális csodálók tömege, az előkelőség látványos bemutatásának nélkülözhetetlen eszközei. Külöben is életterük a nyilvánosság, az utca: ezért nincs is Nápolyban semmi a híresen kifinomult olasz lakberendezési designből.
Náluk a legfontosabb része a lakásnak a balkon, vagy ha nincs, a nyitott ablak.
S a szűk utcákban haladva szinte úgy érzed, benne élsz Te is a hálószobájukban.

És a kifelé élés megnyílvánulása a hangosságuk is. Ismét Jókaival

..Aztán megindul a mozgó vásár: mindent az utcán árulnak, és fennhangon ordít, énekel, kiabál, hívogat, kérkedik a boltos az ajtóban, péklegény,….két fentő vereshagymáért olyan tenorhangokat bocsát közre a kertész, hogy nálunk hatvan forintot fizetnének neki havonként a puszta hangkifejtésért; Azonkívül is minden nápolyi oly animóval beszél, mintha örökösen valami nagy, váratlan öröm érte volna. ” 

Hát ezt a hangosságot mi is bőrünkön éreztük: udvarra néző szállodaszobánkban hajnalig hallottuk az ordítozás-szerű társalgást, ami a szállodával közös udvart képező szomszéd házból “kiszüremlett”.
Ugyanerről a tőről fakad náluk az érzelmek kicsordulása, vissza sem fogva azt: ezért füttyög, fogdos és indul el egy jó női test után a melós az utcán, amint annyi olasz filmben alkalmunk volt látni.

És ismét Sergio Benvenuto:

Nápolyt a világ minden táján – okkal vagy ok nélkül – a tolvajok és szélhámosok tanyájaként emlegetik. …A nyomor persze a világ bármely más pontján is ráviszi erre az embert, de nem a lopás művészetére, ami tipikus nápolyi specialitás. Ezen kívül a nápolyiak azért lopnak és csalnak, hogy a gazdagságnak azon csekély maradványával kérkedhessenek, mely a bella figurát biztosítja számukra. …A rablás és a törvényen kívüliség az itteniek számára nem teljesen megvetendő dolog: van valami művészi
és professzionális atmoszférája.
Talán ez teszi, hogy állítólag ha egy nápolyit az utcán megszabadítanak valamely értékétől, nem rendez jelenetet ott helyben, hanem minden megrendülés nélkül befordul a következő rendőrkapitányságra jelenteni azt.

Ehhez a témához számomra egy nagyon megrendítő mondat Vittorio de Sica : Az utolsó ítélet c. Nápolyban játszódó fekete – fehér, nem sokkal a háború után készült filmjében hangzik el, melyet már utazásom után az Örökmozgóban sikerült  megnézni.
Miután egy egész napi újdonsült “barátság” és időnkénti egymásrautaltság sodrában
a vidéki tanár és a helyi csóró elbúcsúznak, a vidéki tanárt alakító Fernandel szemrehányóan megemlíti, hogy azért az a pénztárca ügy nagyon fáj. Amit a csóró többször is kiemel a cselekmény folyamán a zsebéből, s amikor lelepleződik, anélkül, hogy zavarba jönne, visszaszolgáltatja. S a válasz : “Tudod mi sem vagyunk olyanok, amilyenek szeretnénk, hanem amilyenek lehetünk.

Mi minden esetre betartottuk az alapszabályokat: semmi ékszer, maximum bizsu, táska erősen fogva, hónalj alatt, pénz a nyakban bőrtáskában, blúz alatt. Egyetlen, amit nem tudtunk eldugva tartani a fényképezőgép, de igyekeztünk ügyelni elsősorban magunkra, felülkerekedve szokásos hanyagságunkon.

Szóval előredolgoztunk abból, amiből lehetett, de kiderült, csak úgy beesni ide, hogy van másfél napom, nem lehet. Ez megy Párizsban, és megy Rómában, vagy bármely kisebb városában Európának, mert elindulsz valamerre, és a város feltárulkozik (azon a részén).

És elindulsz Nápolyban, és látod a vibrálást, amiben benne van azért a turisták tömege is, a Garibaldi téren az összes helyi, – idegen: az afrikaitól – a kínai árusig. Mondhatni ez a tér a legkevésbé Nápoly, szerintem. A Garibaldi tér ma annyira csúnya, hogy itthon vettem észre, hogy egy árva képet sem csináltam róla. Először is, a hatalmas tér középső részén építkezések lebarikádozva. Körülötte a palánk mellett a már – már legendás szemét egyveleg: az ab ovó hulladéktól, az otthagyott félpár cipőkön át a törött gyerekjátékig és
a kidobott konyhai edényekig minden.
(Csak azt nem tudom, ki tud ilyen nagyot dobni, hogy ezek itt essenek le: mert a tér jobbára szállodák, vendéglők, különféle boltok, és busz – vonat – helyérdekű vasútállomások összessége.)
De rögtön a szemétkupac után, és mellett, a legszegényebb réteg ócskása: fekete afrikai árulja a gyékényen a párba rakható használt cipőket, rongyokat, stb. Ehhez már a járdán álló kínai árus a kinyitható asztalkájával, fölötte ernyővel, maga a király. A járda másik felén, az épületek aljában álló dőner kebabosok, restik, sörözők pedig már a fényes arisztokrácia.

Árusokat is láttató képeim csak az Umberto Galériából kifordulva, az elegáns Via Román – amit mindenki csak via Toledonak nevez – készültek:

És ahogy valaki találóan írta: a város egy permanens lomtalanítás képét adja, amelyhez párosul az a tipusú közlekedési káosz, ahol mindenki, minden irányból, mindenféle járművön cikázik, és dudál.
Másik aranymondás: mire vannak a közlekedési lámpák, ha senki sem tartja be? Jelentenek valamit?, – oh, hogyne: a zöld: avanti, avanti = gyerünk, gyerünk;
a sárga: dekoráció és a piros: csak egy ajánlás.

Ha gyalogosan vágsz neki, nyert ügyed van, ha  a kereszteződésben, vagy az utca másik oldalára határozottan elindulsz, nem hezitálsz. Miközben folyik körötted továbbra is a forgalom (kikerülnek), s te átjutsz. Ha szabad útra vársz, hogy elindulj, valószínüleg gyökeret fogsz ereszteni.

És láttuk még egy Nápolyhoz kapcsolódó közhelyet, a spanyolnegyedi szűk utcákon
a magasban lengedező, száradó ruhákat:

Bár ez meg sem közelíti, kedvenc, ilyen témájú képemet, amelyet a neten találtam,
s megosztom Veletek. A színhely szintén Nápoly, a történelmi belváros.

És a kávé, nem vehető el a Nápoly képből.
A legrövidebb útszakaszonként találsz egy kávézót, kisebbet – nagyobbat, talponálló-szerűt,vagy éppen fényeset. Ez utóbbinak a megtestesítője a Caffé Gambrinus, mely
a Piazza Plebiscito Prefektusának a földszíntjén áll, főbejáratával a Piazza Trieste e Trento felé.

És minden kávébárban működik a kávésfiú intézménye, aki egy telefonhívásra a megrendelt kávét már viszi is az irodába, üzletbe, műhelybe. Mi is láttuk a Via Biaggio dei Librai embertömegében válla fölött tálcán kávét egyensúlyozó fiút átkígyózni. A kávé, hogy el ne hűljön takarosan letakarva amolyan átlátszó tortafedő szerűvel.

Kivonatolok néhány gondolatot a már sokat idézett Sergio Benvenutotól ebben a témában is:

A nápolyiak kávészenvedélyükről híresek. Ahogy elkezdődik a nap, rögvest legurítanak két-három csészével a méregerős kávéjukból, ráadásul éhgyomorra. Minden kínálkozó alkalmat kihasználnak, hogy igyanak “egy keveset”. A környező vidékeknek sem a bora népszerű, hanem a kávékeverékei. …De hogyan lehetséges az, hogy ez a népség, amelynek nincs szüksége alkoholra gátlásai feloldásához, tömegével hódol a koffein szenvedélyének? Arról van szó, hogy a nápolyiaknak elemi igényük, hogy egész életüket az összeomlás határának izgatottságában, borotvaélen táncolva éljék le, egyfajta görcsös feszültség állapotában, amely megsemmisíti a természet megkövesült rutinját vagy a depresszív semmittevést. …az általam ismert nápolyiak csak lármában és állandó mozgásban képesek élni, és egyáltalán, nem férnek a bőrükbe.

És mert annyira jól írta le, mégegyszer visszatérek az ő szavaival a már érintett témára:

Az aszfaltbetyár (O’ rattuso) figurája gyakori jelenség Nápoly utcáin. …a tapogatás vagy a hangos erotikus dicsőítés iránti hajlandóság voltaképpen egy özönvíz előtti macsó plebejus réteg bumfordi figyelmessége csupán. Ami hiányzik Nápolyból:
az intimitás érzése. Amikor a női test nyilvános helyen – szükségszerűen – közszemlére kerül, egyszersmind bárki által megközelíthetővé is válik. A nápolyi férfiak, akik egy olyan gátlástalan kultúrában nevelkedtek ahol a magántulajdon határai bizonytalanok…a sikamlós gondolatok kiszüremlenek a füttyögésen és a simogatáson át, tett és gesztus lesz belőlük.

folytatva:

A tolakodó átláthatóság parancsa révén maguk a nyugati demokráciák válnak kukkoló tömegorgiákká. Mindez semmi ahhoz képest, hogy a nápolyiakból mennyire hiányzik
a privacy iránti érzék. A különbség csak az, hogy a nápolyi sohasem kémkedik, nem les be a kulcslyukon, mint a voyeur vagy a paparazzo: megvárja, amíg a másik feltárulkozik. Nápoly nem voyeur-ködő város, csak exhibicionista.

Nekem tetszettek ezek a mondatok.

És, ha minden jól alakul, íme néhány extravagáns ajánlat a menyasszonyoknak:

Fátyol helyett sikkes svájcisapka, s fátyoltánc helyett elég egy csodás alak, s a költemény hozzá készen áll.

Elérkeztünk hát a boldog happy endhez, míg én teljesen elkanyarodtam az eredeti témámtól.

Na, majd a következő bejegyzésben megpróbálok visszatalálni hozzá.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Utazás
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s