Nápolyi who is who – a barokk mesterei (03.)

Sajnos nem saját személyes élményből, de mindenképp ide kivánkozik az a ház, ami Sanfelice egyik legszebb munkájának mondható, a Spanyol háza –
a Palazzo dello Spagnuolo. Itt aztán csodálatos hatással érvényesül az elegáns,
kétszárnyú udvart díszítő lépcső, mely akár a sas kiterjesztett szárnyai övezik a hat emeletet.

A 2009.-ben restaurált épületen megmaradtak a bejárati ajtók feletti, a nápolyi barokkra oly jellemző bustok, volutákkal és virágmotívumokkal füzérezve.

A helyszín oly koreográfiával bír,
hogy többen választották alkotásaik hátteréül, így az általam állandóan citált de Sica filmben is helyszíne
egy jelenetnek. Bár, akkor még
a háború utáni szegénységhez is illeszkedve, lepusztultabb volt a formája.

És most látom, hogy azt a bizonyos lovas sztorit is itt olvastam. Már csak az hiányzik belőle, hogy miután a ló lement a belső udvarba, ki is kötötte magát! 🙂

A háztól mintegy két tömbnyire van Sanfelice magának és családjának épített saját háza, amely koncepciójában szinte azonos ezzel, de mondják, még több különleges elemet tartalmaz. Az azonban még sajnálatos módon teljesen romos állapotban van.

El is gondolkoztam rajta, hogy mi is lenne, Jézus Mária, ha mondjuk Nápolyt megdobnák annyi EU segéllyel, hogy rendbetegye műemlékeit – bizonyára belehalnánk a gyönyörbe!

Egyébként mindkét nevezett épület valahol az Archeológiai múzeum mögött, a
Vergini negyedben van, amely határos a Camorra felügyelte, gyakori szociális zavargások szinterének negyedével, a Sanitával, ahová a rendőrök is csak csapatban mernek elmenni.

Ugyancsak a Camorra egyik fő bázisának számít a spanyol negyedtől északra fekvő Montesanto negyed, amelyet ajánlatos a városnéző túráinkból kihagyni! Egyébként vicces módon, a camorra is – maffia-szerű szervezet – kapcsolatba hozható az éppen tárgyalt Bourbonok korával, mivel azok titkosrendőrségeként jött létre.

Ez is lehetne egy külön fejezet, de inkább visszatérek a szép részekre. Van még egy ilyen lélegzetelállító képem, egy rendbehozott palota, a Palazzo Trabucco udvari lépcsőházi frontjáról, bár ez már nyilvánvalóan átment a játékosabb rokokóba.

A Spaccanapolit keresztező kis Via Nilo utcában rengeteg különleges épület található,
s ha bárki arra járna, kukkantson be a 30. szám udvarára, mert ezt a különleges kialakítású lépcsőházat rejtegeti:

Mi ott sajnos megelégedtünk az aprócska, térnek alig nevezhető,
Piazza Nilo termékenységi Nílus szobrának látványával:

Bizonyára föltűnt már, hogy csak úgy dobálózom itt a nevekkel, amik elsőre talán teljesen ismeretlenül csengenek. Belenéztem azonban ezeknek az építészeknek, művészeknek az életrajzába, s döbbenten vettem észre, hogy azon túl, hogy Nápolyban megkerülhetetlenek, számos egyéb olasz nagyvárosban, s így természetesen Rómában is igen jelentős épületekhez kötődnek nevükkel. Akár egy kis barokk Who is Who-t forgatnánk.

Gondoltam ezért számotokra is csokorba szedek itt egy kis ismertetőt, s talán legközelebb, ha egy olasz városban járván, elővesszük a guide-ot, már nem siklunk el egy – egy név fölött, anélkül, hogy bármi érzetet kiváltott volna belőlünk.
(Megmondom őszintén, én sokszor olvasatlanul át is szoktam ugrani a neveket. – Lehet, hogy most ezért döbbentett meg a felismerés, hogy jé, hát ezek mennyi mindent alkottak – esetleg itt ez éppen úgy a nemzeti tudat egy része, mint nálunk mondjuk Pollack Mihály, Ybl  Miklós vagy Steindl Imre – hogy csak hirtelen párat említsek.)

Hogy rögtön indításul egy nagy névvel kezdjem, Nápolyban tevékenykedett a XVII. századi barokk szobrászat vezető nagy mesterének apja, Pietro Bernini (1562-1629), maga is szobrász.

Nápolyba a Certosa San Martino karthausi kolostora bővítési munkáira (vezető építésze –
s a nagyszabású udvara kialakítója Cosimo Fanzago) érkezik, s számos gyönyörű szobor keletkezik keze nyomán.
/Sajnos csak jogvédett képeket találtam, ezért betenni ide nem tudom – a kolostort mi magunk pedig kihagytuk, mert az már nem fért bele szűkreszabott ott tartózkodásunkba. Ez az a kolostor, ami a Nápoly legmagasabb pontját uraló San Elmo vára lábainál fekszik./

Amit viszont meg tudok mutatni tőle, Rómában az abszolút kedvencem, a Spanyol lépcső előtti kis bárka szökőkút.

Ugyancsak az ő szobrai díszítik – többek között – annak a Monte de Piéta kápolnának az oromzatát, amit a Spaccanapolin sétálva, mi magunk is lencsevégre kaptunk,
az udvarból kihajtó motoros leánykával együtt.

A krónika szerint a kápolnának gyakori vendége volt III. Bourbon Károly és felesége Mária Amália.
Itt is találkozunk megint a bergamói Cosimo Fanzago (1591-1678) nevével is, aki
a spanyol alkirályok idején a régi omladozó templomokat Nápolyban barokk stílusban teljesen újjáépíti. (1608-ban érkezik Nápolyba.)
San Gennaro emlékoszlopát már bemutattam. A sok egyéb templom felsorolását kihagyom, hogy egy kis rácsodálkozást meghagyjak az ezután Nápolyba utazóknak.
De ha úgy adódna, hogy egy barokk templomnál nem tudod megállapítani kinek a műve, nyugodtan tippelj Fanzagora. Statisztikailag minden egyéb szerencsejátéknál jobb eredményt érsz el. Itt csupán egyet emelnék ki, az utolsó nagy művét
(1653 és 1675 között dolgozik rajta), a Santa Maria Maggiore templomot, amely
egyike volt annak a 4 nagy bazilikának, amely a kora-keresztény időkből származik.
Ennek eredetije 533-ban épült.

A mellette különálló vörös-téglás harangtorony a legöregebb ilyen torony a városban. Az eredeti templomegyüttes mellé i.sz. 900 körül állították.

Míg Fanzago főleg a templomok építésénél, oltárok díszítésénél jeleskedett, a nagy királyi palotát Domenico Fontana (1543-1607) hozta létre, akiről már korábban szóltam. Neve mellé legfeljebb még odakívánkozik egy pár, eddig nem említett római nagyobb műve, mint : a Vatikánban a mostani pápai lakosztályok szárnyának megépítése, a Quirinale palota, vagy V. Sixtus mauzoleuma a Santa Maria Maggiore bazilikában. (Képek ezekről a Római levelek c. bejegyzésem megfelelő fejezeteiben láthatóak!)

A barokk második nagy fellendülését Nápolyban a Bourbonok hozták.
Ezt a kort fémjelző nevek, a fenti tagolás szerint, Luigi Vanvitelli (1700-1773), a királyi igények kielégítője és az egyetem, ma: a Museo Archeologico építője.

Ő tervezi meg a meghosszabbított Via Toledo végében a Foro Borbonicot, a mai Piazza Dante ősét.

Míg Vanvitelli nevét ékesítik Nápolyon kívül a casertai és Portici-i nyári rezidenciák,
a Casertai vízellátáshoz szorosan kapcsolódó pompás Acquedotto Carolino, addig
Giovanni Antonio Medrano ( 1703- ?) nevéhez, a III.Bourbon Károly melletti,
bitanoi ütközetben való részvételen kívül, a már említett San Carlo színház és a Capodimontei palota kivitelezése fűződik.

Míg fentiek a királyi igények kielégítésére építették barokkosan gazdag, nagyszabású, méreteiben is túláradó műveiket, a köznép számára is készülnek hatalmas projektek, melyek szinte az újkori fasizmus építészetének (nagyméretű, homogén és funkcionális) előfutárai, s kivitelezője  Ferdinando Fuga (1699-1782).
Fuga Firenzéből költözött Rómába, hogy ott építészeti gyakorlatot szerezzen.
Illusztris művek őrzik Rómában keze nyomát, úgy mint : a Trevi kút, a Quirinale palota, ugyanezen a téren a mai Alkotmányjogi Bírósági épület – a Palazzo della Consulta –
(képek ezekről láthatóak a Római levelek bejegyzésem 23. és 26. fejezetében!), vagy a már szintén említett Santa Maria Maggiore bazilika és az éppen a Magyar Akadémia illetve
a híres Michelangelo hídja közötti Santa Maria dell’Orazione e Morte temploma.
(A Michelangelo hídja pedig tudjuk, a tervek szerint a Farnese palotát kötötte volna össze a Tiberis másik oldalán fekvő Farnese villával! Ugye, hogy minden-mindennel összefügg !?)

Amikor Nápoly mindkét udvari építésze, Domenico Antonio Vaccaro és Ferdinando Sanfelice meghalt az 1740-es évek közepén, Nápolyba költözött. Mindazonáltal Vanvitelli még ott volt a fényűző királyi feladatokra, így Fuga a nagy “közműveket ” kapta.
III. Károly valahogy úgy érezte, hogy egy nagy királyság nagy épületeket igényel.
Mikor meghosszabítják a Via Foriát – ebbe fut bele az Archeologiai múzeumnál a
via Toledo – is, a város ÉK-i végén megépül akkori legnagyobb épülete, az egyidőben 8000 szegény elszállásolására alkalmas Albergo dei Poveri. Építésze Fuga.
A mai szatellit képeken is mellbevágóan nagy tömböt alkotó együttes:

Tengerihajó építő műhely, s a nagy városi gabonatár mellett épít még valami nagyot – és nem mindennapit: a 366 parcella temetőjét!

Ez megintcsak a városon kívül, és megintcsak a szegényeknek készült, azoknak, akik nem tudtak megfizetni egy sírhelyet, temetést a városban, a fedél nélkülieknek, a névteleneknek, akik, mint abban a korban – járványok stb! – oly sokszor, holtan estek össze az utcán. Ezért a 366 parcella, azaz az év minden napjára egy. S ki, melyik napon halt meg, oda temették. A temető az Albergo Poveri méreteihez hasonló, nagy négyszöget képezett, három oldalán magas falakkal,
s egyen, a bejáratin, helyt adott még egy kis kápolnának, a halottas háznak, és
a temető gondnok lakásának. A temető 1762-1890-ig üzemelt, mintegy 2,5 millió halottat temettek el benne. A terület ma igen leromlott állapotban van, a parcellák sem kivehetőek már, részben felkövezték, vagy benőtték a fák.

Egyébként 1767-ben, majd más okból 1777-ben a San Carlo színházat is az ő tervei alapján újítják fel.

Utolsó nagy műve, 1780-ban a Girolamini templom újjáépítése, melynek portálja, mintha 100 évvel előbb készült volna, a korai barokk jegyeit viseli magán. A két harangtorony előtti szobrok Giuseppe Sammartino (Lefátyolozott Krisztus alkotója!) művei.

A legszámosabb építmény azonban a nagy városrendezések kapcsán mégiscsak lakóépületekből készül, s ennek nagymestere a már elég sokat említett
Ferdinando Sanfelice (1675-1748) volt.
Az első kettőnél – Vanvitelli és Fuga – érvényesülő királyi alapállás: a make it big – csináld nagyra, Sanfelicénél az elragadóra, a pompásra vált, megfűszerezve némi hóbortossággal.  A kreativitása tényleg nem ismert határokat.

Mivel magával az épületeivel jelen keretekhez képest már behatóan foglalkoztunk, itt most továbbadnék inkább egy történetet a Palazzo Serra di Cassano nevét viselő épületével kapcsolatban. A palota teljes háztömböt foglal el, kijárással két utcára is. Az egyik a
Via Monte di Diora, a Plebiscito tér mögött, nyugatra, a másik pedig az ezzel párhuzamos utcára, a via Egiziacára, a Királyi Palotával szemközt nyílik. 1799-ben azután, a rövid életű Parthenopiai Köztársaság leverése után a tulajdonos lezárta a palotára néző bejárati ajtót, tiltakozásul a forradalmi eseményekbe keveredett, és emiatt kivégzett fiára.
Az apa kijelentette, hogy az ajtó mindaddig zárva marad, amíg az eszmék, amiért a fia meghalt, nem realizálódnak. Az ajtó még mindig zárva van.

De Sanfelice, illetve Fanzago neve mellett elhangzott még Domenico Vaccaro (1678-1745) neve is. Mi például amikor a kompunkkal befutottunk Capriról, az első szép épület, amit láttunk – bár akkor még nem tudtuk róla mindezt, –
az Immacolatella épülete volt, mely nevét a homlokzatán elhelyezett Szeplőtelen Szűz szobráról kapta, s egykor vámháznak készült.
Ahogy láttuk, most elhagyatott, funkció nélküli. Ha erőltetett átkötést kívánnék alkalmazni, ő vele búcsúztunk lényegében Capriról, hiszen ő volt az építésze az Anacapri híres, majolika padlós templomának, a San Michele templomnak is.

De Nápolyban a legjobban látható műve, a Domonkosok temploma előtt álló
San Domenico emlékoszlop. Az oszlopot az 1656-os nagy pestis járvány után kezdték építeni, Fanzago tervei nyomán, akkori építésze egyéb bokros teendői miatt azonban felfüggesztette 1680 táján a munkálkodást rajta. Vaccaro volt később, aki 1737-ben befejezte. Az obeliszk faragványai és tetején a bronz S. Domenico szobor tőle származnak.

Van Nápolyban még egy nagyon jellegzetes, és virágzó üzletág, a betlehemek (Presepe) készítése. Ezek céljára is számtalan ezüstműves modellt és dekorációt készített Vaccaro.

Ami azonban itt Nápolyban a legtöbb csodálatot kiváltja a turistákból, az a Santa Chiara kolostortemplom gyönyörű majolikákkal díszített udvara, nem jöhetett volna létre Vaccaro nélkül.
Vaccaro megbízást kap a királynőtől a klarisszák trecento korabeli kolostorudvarának átépítésére, s ő visszanyúlva a San Michel templomi jól működő együttműködésére
a Donato és Guiseppe Massa fazekas műhelyével, lenyügöző alkotást hozott létre.
És most a képmellékletekkel túlzásba esem, de remélem azért a korábban elhangzottakkal, a méltányos egyensúly fennmarad a fejetekben. Nem akarok a többiekkel szemben igazságtalan lenni, de itt a helyszín vizuálisan lehengerlő. Meg aztán ide tényleg “beszabadultunk”.

Kedves epizód volt, amikor a templomból ünneplőben kijött család fényképezkedni kezdett, ahol a főszereplő a kisfiú volt, feltételezem, valamilyen avatási szertartás részese.

Így van az, hogy egy maroknyi csapata az 1600-as 1700-as évek Nápolyának festőkből (róluk egy új fejezetben szólok), szobrászokból és építészekből, akik formálták a várost azzá a kis ékszerdobozzá, ami akkoriban volt. Az egész város tele van szórva műveikkel, még ha esetleg mindig a legnagyobb kapcsán – pl. Sammartino és a Lefátyolozott Krisztus -is szokták megemlíteni őket.

Mindenkinek kívánom, menjen el Nápolyba és bóklásszon nagyokat az elsőre mégoly kopott házak, utcák között. Biztos vagyok benne, hogy megéri.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Művészet, Olaszország, Történelem, Utazás
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s