Nápoly templomai

Nápolynak egyes források szerint 448 történelmi temploma van, s ezzel a meghökkentő számmal a világ egyik legkatolikusabb városának rangját is kiérdemli.

Ugyanakkor a turista még leginkább itt talál nyitott kapukat, s szinte nincs olyan templom, ahol ne találkozhatnánk legalább 1-2 kiemelkedő reprezentánsával a városban élt és alkotó  művészeknek. A 3-4 fő templomon, bazilikán kívül, melynek leírásával mindenütt találkozhatunk, nagy segítséget nyújt a többi, nagy számú templom megközelítéséhez
Jeff Matthews Around Naples enciklopédiájával, ahol mindig bővülő számban dolgozza fel ezeket a templomokat, rengeteg hasznos és érdekes információval segítve az eligazodást.

Mivel én autentikusan a Nápolyban töltött másfél nap alapján nem is tudnék ezekről szólni, kis segédeszközül az ezután utazóknak beteszek ide a nevezett enciklopédiából
egy vázlatot a gyors áttekintés kedvéért. Magam inkább csak fényképeimet mellékelem, aláfestésül.

Elsőként természetesen a város főtemplomát, a dómot kell említeni, melynek készítői – díszítői között ilyen neveket találunk, mint Domenichino and Giovanni Lanfranco,
Jusepe Ribera, Pietro Perugino, Luca Giordano, főoltár – Francesco Solimena, bronz korlát – Cosimo Fanzago.
Védőszentje San Gennaro, vagy másként Szent Januárius, aki a IV. században élt püspök volt, s halt vértanúhalált, itt a közelben, egy térítő útja során. A szent hatalmas kultuszáról érzékletes képet nyerhetünk Márai San Gennaro vére című könyvéből,
hiszen egy évben háromszor megy végbe a csoda, hogy a dómban ereklyeként őrzött,
s lefejezése után felfogott vére forrni, buzogni kezd.

Az épület kiterjedéséből gyakorlatilag csak a szatellit kép alapján alkothatunk véleményt, mivel úgy be van az utca házai sorába építve, hogy fehér csipkés fő frontján kívül a méretéhez képest szűk utcából mitsem fogunk fel.

A Minutolo kápolnát XIV. századból való freskók díszitik, s Bocaccio Dekameronjában is említést nyer. (Enrico Minutoli egy 1412-ben meghalt olasz kardinális (püspök, érsek és
a Szent Széknél camerlengo is) volt.

A dómmal egybeépített Restituta kápolna Nápoly legépebben maradt őskeresztény temploma.

Előtte az utcakép:

A dómmal ellentétben, a Santa Chiara templom/ kolostor lenyűgöző méreteit a város számos pontjáról érzékelhetjük. Mi zöld tetejéről ezt a képet a Maschio Angioino kilátójáról, a piazza Municipio metro építkezései fölött “lőttük”.

Szemből amatőr eszközökkel igazán be sem fogható, legnagyobb átfogású képét a gyönyörűszép kertjéből lehet nyerni rövidebb oldalairól. Mert sajnos belülről eleve tiltott a fényképezés. (Ennek ellenére interneten nagyon sok jó belső felvétel található mind erről, mind más templomokról, ahol erre vonatkozó tiltást találtunk.)

A kolostortemplommal szemben elhelyezkedő Gesú Nuovo szinte eltörpül mellette arányaival. A jezsuita templom épülete egyébként előzőleg a Sansevero hercegeké volt, innen a szokatlan homlokzat.

A Gesú Nuovonál éltük át azt a Nápolyban sokszor tapasztalható nagyon szimpatikus kezdeményezést, hogy diákok patronálásba vesznek templomokat, s az ott megforduló turistáknak ingyenes vezetést biztosítanak, igen jó idegen nyelvtudással.

Ha a fenti centro antico térkép számozását követjük (az eddigiek a 2. és 3. számon), akkor az útvonalon a következő nagytemplom a S. Domenico Maggiore (12.) amiről az
Aragon uralkodók temetkezési helyeként már korábban is írtam. (S ahová sajnálatos módon, kétszeri próbálkozás ellenére sem jutottam be.)
A templom története jelentős. Magában foglalja a 10.sz-i bizánci templomot –  lépcső fölötti bejárati rész -, amely a Róma és Konstantinápoly közötti szakadás (skizma) után előbb a Benediktusok, majd 1221-től a Dominikánusok rendháza lett.
A templom bazilikává építése II. Anjou Károly idején indult meg, a 17. sz-ban barokk,
majd a 19.sz-ban ismét gótikus arculatot kapott. A mennyezeti freskók Francesco Solimenatól, a nagy oltárképek Luca Giordanótól valók, s a dominikánusok megrendelésére készítette Tiziano Angyali üdvözletét, illetve Caravaggio a Krisztus ostorozása képét.

A rendház a legnagyobb dominikánus rendház Dél-Itáliában.
Nevezetessége, hogy itt volt az egyetem, ahol Aquinói Szent Tamás teológiát tanított, de itt tanult, majd élt a rendházban mint filozófus barát Giordano Bruno, mielőtt elindult Európán át kalandos vándorlásaira, miként minden tartózkodási helyéről, a hirdetett tanai miatt el nem küldték, egészen a Róma-i máglyáig.

A templom igen kedvelt temetkező hely volt már az Anjouk idejében is ( Anjou Fülöp és Giovanni), a XVI. sz. elején a Carafák szerették volna mindenáron családjuk számára
itt kialakítani a végső nyugvó helyet, s az aragóniai királyok földi mardványait őrző koporsók, mint láttuk, egész polcrendszert képeznek.

Ezek között vannak egy, a történelmi leírásokban sokszor felbukkanó személynek, Francesco d’Avalosnak
V. Károly német-római császár és a francia király között dúló háború reneszánsz hősének a hamvai is.
Ezen nápolyi fejezetek írása közben indirekt módon ugyan,
de sokszor találkoztam a nevével, ezért engem külön megszólított a koporsójának leírása, amelyen ábrázolt kard nem más, mint
a páviai csatában általa foglyul ejtett I. Ferenc francia király kardja. Végül azonban a csatában (1525) szerzett sebeibe ő is belehalt, de még hosszasan emlékezetben tartják feleségének gyászoló sorai, akit a reneszánsz legnagyobb és egyes értékelések szerint, Itália első költőnőjének, a női Petrarcanak tartanak.

 Ő pedig nem volt más, mint Vittoria Colonna a kor egyik leggazdagabb, s legbefolyásosabb családjának tagja. A gyönyörű és művelt nő nagy társaságot vonzott maga köré, s a kor szinte minden művelt emberével kapcsolatban állt, így szoros barátság fűzte Michelangelohoz, s kinek egyetlen női ideálja volt. Vittoria élete végéig Michelangelo levelezésben volt vele, verseket írt hozzá, s az  asszony halála soha el nem tűnő űrt hagyott az életében.

Vittoria Colonna már 4 éves kora óta jegyese volt Ferrante Francesco d ‘Avalosnak, Pescara márkinak (marchese). A d’ Avalosok tulajdonát képezte Ischia szigete is, ahová majd az özvegy Vittoria elvonul,
s ahol az Aragoniai várban Beatrix és a királyi család vele együtt menekülő tagjai is menedéket lelnek. Hát így szövődnek egybe ezek a fel-felbukkanó szálai a történelemnek.

S a Capodimontei múzeumban kiállított 12 nagyméretű gobelin a páviai csatáról, mely
V. Károly ajándéka volt, eredetileg a Vittoria Colonna nápolyi házát díszítette.

A Domenico Maggiore előtt elterülő, hasonnevű téren emelkedik a Fanzago/ Vaccaro neveivel fémjelzett San Domenico oszlop, s egyben pestis emlékmű.

A téren körben prominens épületek a város középkori történetét és későbbi korokat idézve. (Palazzo Petrucci 14.század, Pal.Sangro di Sansevero; Pal. Corigliano 16.század,
Palazzo Sangro di Casacalenda -Vanvitelli épület- 18.század.)

Csak egy kis borzongás kedvéért, itt idézem a 16. századi palazzo di Sansevero legvéresebb történetét, mely 1590. évben esett meg.

Carlo Gesualdo, Venosa hercege itt ölte meg feleségét, donna Maria d’Avalost és fiatal szeretőjét Fabrizio Carafát, s állítólag kicsiny gyermekét is, akiben a csábító vonásait vélte felfedezni. A gyilkosság után Gesualdo megkomponálta a madrigál legszebb és leginnovatívabb zeneműveit, melyek még a 2o. században is olyan hatást váltottak ki Igor Sztravinszkíjből, hogy több művét feldolgozta. A zeneszerző egyébként második alkalommal is megnősült, s Eleonora d’Estét vette el, amely házasság tele van az időnként depresszióba eső és egyre elborultabb férfi szörnyűségeivel. Gesualdo életét dolgozta fel (másokon kívül) Passuth László, a Madrigál című könyvében.

A házat egyébként Paolo di Sangro építtette, s a család leghíresebb tagja a 1710-71 között élt Raimondo di Sangro, a hetedik Sansevero hercege volt, akit tudományos és műszaki kutatásai miatt mágiával vádolták, s kiközösítették.

Az ő keze nyomát viseli a tér mögötti keresztutcában levő családi sírbolt, a híres
Velato Cristo-t magába foglaló Sansevero kápolna (13. sz.).
A sírbolt kialakításán sok művész dolgozott, de a herceg szigorú felügyelete és irányítása mellett, amelyen végigvonul a megrendelő nagyon is tudatos elképzelése. A szobrok erős ikonográfiai meghatározottsága, az alkalmazott szimbolika komplexitása, mind összetett személyiségét tükrözi.
Saját síremléke kivitelezésénél is közreműködött, amelynek különlegessége a márványra vitt, finoman díszített relief szerű felírat, amely nem a megszokott véséssel, hanem vegyi eljárással került fel, a megrendelő utasításit követve.
De a legmegdöbbentőbb találmányát azon a kijárat előtti, földalatti kamrában látható un. macchine anatomicon lehet megszemlélni, ami két emberi (egy női és egy férfi) csontvázat jelenít meg az erek (artériák, viszerek, hajszálerek) ágasbogas rendszerével. A “gépeket” egy Giuseppe Salerno nevű palermói orvos készítette el a Raimondo di Sangro utasításai alapján, 1763-64 között.

A mai napig nem sikerült megállapítani, milyen módon preparálhatta szinte tökéletesen, az emberi keringési rendszert. Egyes fennmaradt írások injektálást említenek, amelynek során a herceg által előállított anyag fémes kötést hozott létre a vérerekben. Ez az anyag talán higany bázison készült. Másik variáció szerint pedig az érrendszert színezett méhviaszból rekonstruálták, ám ebben az esetben meg az anatómia fejlettsége nem volt még ezen a szinten, hogy ilyen precizitással visszaadja azt. Úgy tűnik, hogy ez a különleges ember tényleg jóval meghaladta a korát a természettudományos ismeretekben is.

Már megint hosszasan elidőztem a templomok témájába nem annyira szervesen beillő szereplők között. De teszem ezt – ezirányú érdeklődésemen túl – azért is, mert az itt gyakran elhangzó nevek bárhol is legyünk Olaszországban, átvonulnak egész Itália történetén (de még néha a magyarén is).
Emellett csak manapság, a különböző TV csatornákon futó 2 sorozat, a Tudorok (VIII.Henrik Angliájáról) vagy a Borgiák azonos időben játszódó szerplői között,
igen gyakran halljuk ezeket, az ilymódon már ismerős neveket.
Itt Nápolyban és környékén a leginkább előforduló nevek az Acquaviva, d’Aquino, Caracciolo, Carafa, de Cardona, Colonna, Doria, Gesualdo, de Guevara, Piccolomini,
di Sangro, Sanseverino, del Tufo többek között.
Mint ahogyan Rómában a pápát adó családoknak jut a főszerep: Colonnák, Orsinik, Borghese ; Farnese; Barberini; della Rovere; Chigi famíliák. Ezek a családok aztán sűrűn házasodtak egymás között is, de az sem ritka, hogy a kiterjedt családon belül, hogy ezzel is óvják, őrizzék  a vagyont.

De vissza a térre. A Dominikánusok templomával szemben, a térképen 17. sz. jelölt épület, a nagyon kecses formájú Sant’ Angelo a Nilo temploma. A kapcsolódó kis Nilus térről is szóltak már bejegyzéseim.

A templom környéki kis zsákutcás sikátorban megbúvó emlékek:

És még itt a fő útvonalon is gyors egymásutánban további három templom, közöttük a
S. Nicola a Nilo (23.) és a SS. Pilippo e Giacomo (24.)

Körülbelül ez az a pont, ahol aztán befordulunk a bethlehem készítők utcáján, hogy a
San Gregorio Armeno kolostorépületének (27.) fényáztatta harangtornya alatt átsétáljunk a középső decumánusra, egyenesen a Szent Pál (33.) katedrálisba futva.

A San Gregorio temploma neve abból a korszakból származik, amikor a 8. század táján
a Bizánci birodalomból sokan elmenekültek, s másutt telepedtek meg. A régi Arméniából (ma Örményország) menekülők, szent püspökük, Gergely tiszteletére alapítottak itt imaházat a római kori Ceres templom helyén. 1025.-ben aztán beolvadtak a benediktusok más épületekkel is kibővült rendházába, amely azóta is itt működik.

Mielőtt átmennénk azonban a Via Tribunali túloldalára, itt a beugróban még igen jelentős szakrális együttes vonja magára a figyelmet. A San Lorenzo Maggiore.

A templom építése még Assisi Szent Ferenc életében a ferencesek nápolyi megjelenéséhez datálódik. A területet kárpótlásul kapták I. Anjou Károlytól, aki korábbi templomuk helyén kezdett a Castel Nuovo építkezésébe.

A templom azonban, mint a későbbi ásatások feltárták, több korábbi kor építményeit rejtik maguk alatt a föld mélyében:

– még feltárás alatt az ókori görög agóra

  • – és a város akkori középpontját képező
    római piactér = Forum Romanum.

Ezeket az ötödik században árvíz temette be, amikor egy korai keresztény bazilikát emeltek föléjük.

Erre épült a lebontott városháza helyén a
13. századi gótikus templom, amelyhez kolostor is társult. Nápolyi tartózkodása idején ebben lakott Petrarca, s Boccaccio itt, a templomban látta meg és szeretett bele az általa Fiamettaként emlegetett lányba, aki valószínűleg Bölcs Róbert király törvénytelen gyermeke volt. (Utalások ezekre Passuth Nápolyi Johannájában is.)

Innen indul egy másik attrakció, a Napoli Sotteranea, azaz Földalatti Nápoly túra, amely a város alatt húzodó barlangrendszerek, egykori vízvezetékek, katakombák, alagutak együttesén vezet át. Kialakulását elsősorban a vidék geológiájának köszönheti, ugyanis
a Vezúv és a Campi Flegrei vulkánjainak hamuja által létrehozott tufarétegekre települt, amely könnyen bányászható, de ugyanakkor ellenálló kőzet, így ideális építőanyag.

És most már tényleg nézzünk át a San Paolo Maggiore templomára, mely az egykori Fórumon álló Dioskurok (Castor és Pollux) temploma helyén – s részben felhasználva annak elemeit/lépcső- oszlopok/- épült.

A 8.- 9.században a nápoly hercegeinek a szaracénok feletti győzelmére emelt templomot nevezték el először Szent Pálról. A 16. században a teatinusok vették birtokukba és azonnal nekiláttak a templom teljes átalakításának Francesco Grimaldi vezetésével. A templom még több átalakításon ment keresztül, ám a II. világháborús bombázások következtében súlyos sérüléseket szenvedett el. Ennek ellenére a belső díszítések egy része mégis épségben fennmaradt. Ilyenek a sekrestye freskói Solimenatól, főoltár Fuga tervei alapján, s Domenico Antonio Vaccaro Arkangyal (1712) szobra.

A teatinusok, egy klerikus szerzetes rend, melyet a klérus lelki megújítása érdekében alapította Szent Kajetán (sz: Gaetano Thiene) és Giampiero Caraffa (a későbbi IV. Pál pápa) Rómában, majd a Sacco di Roma után áttelepültek Velencébe, s végül Nápolyba.
A rendalapító Szent Kajetán itt, a bazilikában van eltemetve, s a templom előtt álló, lámpafüzérrel díszített szobor őt ábrázolja.

A San Paolo templomtól jobbra még két templomot jelez a kis térképünk, de ezekről már korábban szóltam. A 31. sz alatti Girolamini kolostor a Nápolyi who is who bejegyzésben szerepel, a 30. sz Pio Monte della Misericordia pedig a Caravaggio képnek az otthona. Talán egy képet azért itt is mutathatok, a Girolaminivel szemben levő oldalon álló  Santa Maria della Colonna templomáról:

…valamint az árkádsor képét, amely mögött a Pio Monte della Misericordia rejtezkedik. Kinek jutna eszébe, itt egy templomot keresni? Pláne, Caravaggio képpel!

Ha azonban balra folytatjuk sétánkat a Via Tribunalin, a következő templomunk,
teljes nevén a Santa Maria delle Anime del Purgatorio ad Arco, azaz a Halott Lelkek Purgatóriuma temploma. Érdekessége a homlokzatán látható memento morik,
a koponyák. A memento mori jelentése: “emlékezz, neked is meg kell halnod.
Belül Andrea Vaccaro és Luca Giordano alkotásai.

A templommal szemben lévő, valaha szép árkádsoros épület, a Tarantói Anjou hercegeknek volt a nápolyi palotája.

A 38. sz-al jelzett Santa Maria Maggioréról és középkori harangtoronyról a korábbiakban már szintén szóltam.

A Piazza Bellini (ásatások – római falak!) elötti két intézményről sokat szól a Nápoly zenéjével foglalkozó szakirodalom, én ezt ki is hagyom, viszont valahol ezek közelében van az a Ferdinando San Felice által, szinte teátrálisra épített homlokzat, amely a
Santa Maria della Redenzione dei Captivi templomot ékesíti.

Nagyon érdekes a háttértörténte ennek a templomnak.
A mediterrán népek évszázadokon át ki voltak téve az ún. szaracén kalóztámadásoknak, akik a fogságukba került embereket eladták rabszolgának. A fenti templomi kongregáció 1548-ban alakult azzal a céllal, hogy a fogságba került keresztényeket felkutassa és kiváltsa a fogságból. A pénzt ehhez, hívő emberek adakozásából, vagy bankok, mint pl. a
Banco e Monte della Pietà, amely minden évben profitjának egy részét erre ajánlotta fel, gyűjtötték össze. Ezzel a pénzzel kutatták fel az afrikai kontinensre, többnyire Algírba, Tunéziába, és Barcarole szigetére elhurcolt keresztényeket a rend megbízottai,
akik, – lévén Szicilia, Puglia tartomány, és az Amalfi partvonal, valamint Ischia and Procida szigetéről származó szegény emberek – sosem tudták volna magukat kiszabadítani.

Fennmaradt dokumentumok szerint, egy fogoly kiszabadítása átlagosan 100 ducatba került, s a testvérület nápolyi számláján pl. 1601-1615 között mintegy 100.000 ducatra rúgó tranzakciót jegyeztek fel.

Útunkat folytatva a Piazza Bellininél bekanyarodunk a via Constantinapolira, amely Nápolynak egy nagyon szép, ápolt, és viszonylag széles utcája, amelynek a másik végén az Archeológiai múzeumba futhatunk bele.

S itt is van egy érdekes templom együttes, mely eredetileg egybe tartozott, de éppen ezen útnak az építése során vágták ketté! S ezek a S. Giovanni Battista delle Monache templom, és a S. Maria della Sapienza konvent. A monache (szerzetes) nővért jelent, akik capuai templomuk nevében alapították 1597-ben ezt a templomot és kolostort – melyből a
S. Maria della Sapienza konvent szó szerint az utca másik oldalára került.

Miután az 1800-as években Murat -féle kormányzat beszüntette a különféle kolostorok és szerzetesrendek működését, az épületbe beköltözött a Képzőművészeti Akadémia, de elnevezése (sapienzia = bölcsesség, vagy tudás) régebbi keletű.

Az intézmény annak az Oliviero Carafának (1430-1511) az adományából keletkezett, aki mint Nápoly érseke, oltárhoz vezette Beatrixot a Mátyás távollétében megkötött esküvőn. Ezt az épületet a szegény diákok elszállásolására alapította, ezzel is támogatva
a tudományokat, mint nagy reneszánsz egyéniség.

Nagyon érdekes egyébként az egész életútja, mind egyházi berkeken belül, mind mint tehetséges  diplomata. Tengeri admirálisként győzelmesen vezette a pápai hajóhadat is,
s többször komoly ellenfele volt Borgia, VI. Sándor pápának a pápaválasztásokon. Esélyeinél azonban komoly hátrányul szolgált a Ferrantéhoz, s a nápolyi királyi házhoz   fűződő szoros kapcsolata. Az unakaöccséből viszont kinevelte a későbbi IV. Pál pápát.

A nápolyi dóm kriptájának igényes kivitelezését is ő finanszírozta, amely a San Gennaro ereklyéit volt hivatva befogadni. (Kép térdeplő szobrával!) Római tartózkodása alatt ő adta a Filippino Lippinek első nagy frescojára (S. Maria sopra Minerva) illetve Bramanténak a Santa Maria della Pace templom kolostorára a megbizást. A S. Maria sopra Minerva Carafa kápolnájában van eltemetve.

A Sapienzia homlokzatának kialakítását a legtöbb forrás Cosimo Fanzagonak tulajdonítja. Mindkét épületen jól megfigyelhető a nápolyi barokk egyik szívesen alkalmazott eleme,
a síkból kiálló, kihajló szobrok, büsztok.

Miután megint olyan hosszú lett ez a bejegyzésem is, hogy elfárad aki olvassa, most már lezárásul, kommentár nékül még beteszek ide néhány felvételt azokról a templomokról, amiket máshol még nem mutattam.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Olaszország, Történelem, Utazás
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Raffel Pálné szerint:

    Nagyszerű munka, hálás köszönet!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s