Budapesti mozaik – Időutazás a Duna parton

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…



Miközben írtam az előző bejegyzés(eke)t lépten nyomon belebotlottam Széchenyibe,
s gondoltam majd idézek pár könnyed anekdótát róla, ha előbb nem, a Gresham palota tőszomszédságában álló Belügyminisztérium épülete kapcsán. Meg aztán a régi városképek tanulmányozása során, ami engem mindig valami bizsergető érzéssel tölt el, ahogy mintegy bekukkolok a múltba, azt is elhatároztam, hogy a legnagyobb számban fellelhető Duna parti panorámák kapcsán teszek majd Veletek egy időutazást is.

Időközben aztán mindkettőről annyi mindent összeolvastam, hogy karácsonyig írhatnám. Ergó, a feladat: a két témát összegyúrni, s lehetőleg egy rövid, – de velős bejegyzést szerkeszteni belőle. Hát, nem tudom fog-e menni…

Lássuk csak.

Első ilyen, Buda felől ábrázolt látképem, Rauschmann rajzáról készült rézmetszet.
A pesti oldal még a Hild féle klasszicista palotasor megépülése előtti pillanatát ábrázolja
a városnak. A városképet meghatározó barokk elemekből láthatóak a templomok,
az Invalidus palota – de tűnőben vannak a barokkal jól harmonizáló városkapuk
(az utolsó bontása 1808-ban, a mai Kossuth Lajos utcánál levő Hatvani kapu), városfalakból annyi marad, ami beépül a házak falába, az utolsó védfalba épített bástyatornyot, a Szinház rondellát, 1815-ben bontották le.
Ez, a mai Apáczai Csere János és Régiposta utca sarkán állott Szinház rondella adott helyet 1812 től lebontásáig a magyar nyelvű színjátszásnak, amelyet követő két évtizedig hontalan a magyar színészet Pesten.

A barokk mellett megjelenik a copf stílus, olyan jelentős épületekkel, mint a Görög templom, az Angol királynő szálló, a teréz- és józsefvárosi plébániatemplom,
a Barátok (Ferenciek) terén levő Curia.

Na nézzük csak, mit látunk ezen? Először is, itt van jobbra a hajóhíd.
Tudjuk róla, hogy a mai Ybl tér ( = Várkert bazár, volt Ifipark) magasságából indult, s
a mai Deák Ferenc utcába, melyet ezért nem is hívtak másként, mint Nagy híd utca, torkollott.

Az első állandó, az év nagyobbik felében működő és évről évre újra felállított hajóhidat
a törökök építették a két város közé. Ez  Buda 1686. évi ostroma során pusztul el, amikoris a janicsár helyőrség azt (védekezésből) inkább felgyújtotta.
(Ugyanerre a sorsra jut majd utódja is, 1849. április 24.-én, amelyet a császári utóvéd hadak égetnek fel.)

80 évig nem is épül másik. A köztes időben szakaszosan megjelenik egy lengőkomp, vagy repülőhíd a két part összekötésére, de ebbe itt most nem mennék bele.

A második hajóhídat 1767-ben, Albert szász herceg budai látogatása alkalmából,
mint ideiglenest építették fel a Dunán. Aztán a híd mégis maradt – további 180 évig – , minden évben újra felépítették, javítgatták – bővítgették, egészen az első “állóhíd” – a Lánchíd 1849. november 1.-i átadásáig.
A hajóhíd 43 hajótesten nyugodva, 422 m hosszú volt. Két végén 3-3 hajóból álló részt le lehetett bontani, hogy lehetővé tegyék a Dunán közlekedő hajók áthaladását.
Az állandó gőzhajózás megindulása után ez már naponta többször is (eleinte csak kora reggel, majd délben és este is) szükségessé vált, ami egyre kellemetlenebbül érintette
az átkelésre várakozókat, feltorlódó hosszú kocsisorokat. Az ilyen napi gondok mellett mondjuk nagyobb baj volt, hogy ez a híd az évnek mintegy 8 hónapjában tudott csak működni: a Duna befagyása előttig, illetve a jégzajlások után.

A magyar Szent Korona visszaszállítása Budára 1790

Ez a híd már korlátokkal szegélyezve tartalmazott egy egy szűk gyalogos, – egyirányú
/É-i oldalán lehetett Budára, másikon Pestre közlekedni/, valamint középütt két szekér egymás melletti elférését lehetővé tevő sávot. De áramlanak rajta a társzekereken kívül marhacsordák és hintók is, korabeli utazók ámulva számolnak be nyüzsgő forgalmáról.

“Nem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy négyezer ember vesztegel a hídon

Esténként, az áruforgalom csillapodtával kedvelt sétahelyként is működött. Ám ide ereszkednek le először a Tabánból is azok a kis éjszakai pillangók, akik számára a pesti éjszaka adja a megélhetést.

Nagy pillanata volt a hídnak az 1814. október 24-ével kezdődő négy nap, amikor
a Napóleon felett diadalmaskodó Szent Szövetség három uralkodója: I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király
itt találkozott.
Erre az alkalomra, az ünnepi kivilágítás keretében, a hajóhidat 800 erős fényű gyertyával díszítették, és mindkét hídfőt diadalkapuvá alakították át – ahol a három uralkodó a pesti német színházba átkocsizott.
Másik ehhez mérhető történelmi esemény a hídon Lamberg, a császári haderő főparancsnokának felkoncolása volt 1848. szeptember 28.-án….

A város életéről ezen korabeli képeken túl, a szaporodó útleírásokból, nyugati utazók beszámolóiból értesülünk, akik a Bécs – Pozsony – Pest közötti menetrendszerű hajóközlekedés megindulása, 1831 tavasza óta vizi úton is érkeznek az országba.
(Az első ilyen hajó, az I.Ferenc a Bécs – Budapest közötti távot 23 óra alatt tette meg.)
A legelső pest-budai kalauz 1821-es, és Schams Ferenc pesti polgár, szőlész és gyógyszerész nevéhez fűződik.

1828-ban a 69 éves költőfejedelem, Kazinczy Ferenc látogat el Pestre, József nádor meghívására, a Tudós Társaság, azaz az Akadémia megalapítását előkészítő bizottságban kapván helyet. Itt, a hídon hajtanak át nagy éljenzésektől kísérve, József nádorhoz igyekezvén bemutatkozásra a várpalotába. Kazinczy látja a tűzijátékot is, melyet évről évre május 15-én, Nepomuki Szent János napján rendeznek a híd tiszteletére.
Sütik a Nepomuk raketájit” – írta barátjának küldött levelében.
Ekkor még a távoli óbudai hajómalmokat is kivilágítják gyertyákkal.

1842-ben a nagy dán meseköltő H. Ch. Andersen is járt nálunk, de érdekes megfigyeléseket olvashatunk orosz katonatisztek és – diplomaták leírásában is.
Andersen tollából pl. ide vonatkoztatható kiragadott részek:

A folyót szinte ellepik a hajók, s a kisebb vizi járművek… A híd meginog, amint
a kocsik végiggördülnek rajta, katonák vonulnak… Paraszti zarándokok processziója megy amott, most érnek a híd közepére, a kereszt ragyog, énekszó hangzik el hozzánk
…”

Az akkor még két város (Buda és Pest) működtette hídfőkön őrházak, amelyek
a strázsákon kívül a vámosoknak is helyet adnak.
Hídvámot persze nem fizettek a nemesek, katonák, pest-budai polgárok – de akiknek kellett, gyakran panaszkodtak a hídpénz szedők durvaságáról. …
a hídvámosok múlt vasárnap csak három egyénről tépték le a ruhát” ( Életképek, 1846)

A hajóhíd igen sérülékeny építmény volt, amelyet megrongálhatott a vihar, az áradás, a jég és mindenféle vízen úszó eszköz: hajók, tutajok, elszabadult hajómalmok, melyekből
a két város térségében közel 400 db horgonyzott a folyón.

Hajómalmok a Dunán, 1820

 Amikor viszont a folyó befagyott, a szétszedett hidat a Kis híd (Türr István) utca egyik üres telkén levő pajtában helyezték el, s a városok külön utakat jelöltek ki a jégen át, amelyeket karban is tartottak: a jeget leszórt szalmára locsolt vízzel vastagították, az utakat éjjelre fáklyákkal kivilágították. Ezért azonban, csakúgy, mint a hídon való

Forrás: Budapest Krónikája, Corvina kiadó

átkelésért fizetni kellett.

Jégzajláskor csónakok közlekedtek a két város között, illetve ezen keltek át nyáron is a hídtól távolabb lakók, akik számára ez gyorsabb és egyszerűbb volt, mint nagy kerülőt tenni a híd miatt.
Szintén az Életképek 1846. évi (téli) tudósítása szerint legalább
24 csónaknak kellene fenntartani a közlekedést a két város között,
de alig jár a fele ennek, amely nem elégséges a 6000 főnyi átkelő forgalom kiszolgálására.

Fenti izgalmas adatokat a hajóhídról jórészt Miltényi Miklós és Antalffy Gyula munkáiból merítettem, s ebből már bizony látszik,
hogy nem bírok a tervezett keretek között maradni…

S akkor már rögtön  álljon itt néhány gondolat a felhasznált városképek eredetéről, fejlődéséről.

Első városképek többnyire a céhlevelek fejlécén maradtak fenn, amelyeket rézlemezek és fametszetek útján sokszorosítanak – sokszor csak az évszámot módosítva rajtuk, – s céljuk inkább a díszítés, mint a város tényleges topografikus, vagy városképi ábrázolása.

Szentgyörgyi János- Buda és Pest a Gellérthegyről,1830

Sajnálatos módon elmondható, hogy amíg más (európai országokban) már korai időszakokból is maradtak fenn művészi városábrázolások, addig Pest – Budát a jórészt müncheni festőiskolán nevelkedett hazai művészeink nem találták ábrázolásra méltó témának.
Így a fennmaradt toll/tusrajzokat, akvarelleket többnyire a Napóleoni háborúk után felébredt utazási kedv, érdeklődés a világ egyéb helyei iránt kelti életre – s így az ezekből készült fa-réz-, acél-, kőnyomatok útján sokszorosított illusztrálást szolgálták.
Sokszor a grafikákon a művész neve nem is maradt fenn, máskor egy-egy jól sikerült veduta sok későbbi keletkezésűnek szolgál alapjául, akár csak egy-egy színezés erejéig, vagy az alapkoncepciót átvéve, s a staffázs alakokat változtatva.
A reformkori Pest – Budáról készült egyik legismertebb sorozat szerzője a bécsi Rudolf Alt, s az a néhány olajkép ami későbbiek során magyar festők ábrázolásában
(Keleti Gusztáv, Ligeti Antal, Barabás Miklós, Brodszky Sándor) keletkezik, is többnyire valamely pályázatra, felhívásra készült művek.
Ugyanakkor az 1850-es évek elejétől mindinkább fejlődő fényképezés fokozottan szorítja háttérbe a sokszorosító grafikát és veduta festészetet.

A Kiscelli Múzeum gyűjteményében található talán a legszámosabb veduta gyűjtemény, amelyből fokozottan merítettem eddigi budapesti témájú bejegyzéseimnél is, ugyanúgy, mint a Budavári Történelmi Múzeum kiállításában megjelenített képekből, de egyéb internetes forrásokból is. A kiválasztások során ezúttal nem a képek művészi értéke vezérelt, miközben eleve kimaradtak a nagyon vázlatos, vagy éppen elsősorban hangulati ábrázolások. Ugyanakkor gyakran előfordulnak még így is, a tetten érhető pontatlanságok, ami sokszor abból adódott, hogy a rajzot készítő művész adott esetben vázlatai alapján, városunktól távoli műtermében/ műhelyében készítette el a végleges művet, s bizony sokszor a fantáziával pótolta az esetleges hiányzó kapcsolódásokat.

Én ezt látom a fenti Rauschmann rajzon is, ahol bizony a hajóhíd megérkezési pontja jócskán eltolódik pl. a Deák téri evangélikus templomhoz képest, amely egyértelműen beazonosítható, az akkori, még tornyos körvonala alapján. (lásd korábbi, Deák tér posztokat.)
Ugyanitt mellette a nagy négyszögletes épület kicsi tornyával a Károly kaszárnya, illetve akkor még valószínűleg az Invalidusok épülete, s a többi toronyra sok helyütt csak tippjeim vannak. Ami újra bizonyosan beazonosítható, az az Alduna soron a Görögkeleti templom kettős sisakja, mögötte az egy tornyos – talán a Ferenciek temploma, jobbra tőle az Egyetem téri templom.
De szintén mögötte a legmagasabb kéttornyos templomra nem tudnék határozott választ adni, mert bár tornyai alapján a Belvárosi Plébániatemplom ( Erzsébet híd lábánál) is lehetne, csak akkor nincs jó helyen.

A kép Felduna sori bal szélén valószínűleg az Újépület részlete látható. A mai Parlament közelében ekkor még csak – nem éppen esztétikus – raktárházak, fatelepek és üres telkek sorakoznak.

És akkor itt a két megnevezést kellene kicsit pontosítani, mert nagyon sokszor előfordul,
s elő fog fordulni. Fölső Duna sornak, vagy Felduna sornak nevezték akkoriban a mai Akadémia utca – Apáczai Csere János utca Vigadóig futó vonalát.
A Vigadótól kezdődött az Alduna sor, s haladt a belvárosi plébánia templomig.

A Fölső Dunasorról szóló képeink leginkább a Rakpiac, más nevén Kirakodó piac épületeinek külön – külön vagy együttes, és azok környéke ábrázolásából állnak, amelyekről (Nákó, Wodianer, Ullmann, Coburg házak, Wieser ház – a későbbi Európa szálló) már számos alkalommal csatoltam is képeket.
A tér egységes arculatának kialakítása – csakúgy mint a környező utcáké – Hild József érdeme. Keze nyomán és hatására alakult ki később a Dunasor egységes klasszicista
ház- és szálloda sora.

Jeles épületei a térnek a déli végén elhelyezkedő, 1828-ból származó klasszicista Kereskedői Csarnok (később Lloyd palota-

helyén napjainkban az Atrium Hyatt, majd Sofitel szállók),

melynek pendantját kívánták megteremteni később, a vele szemben levő Magyar Tudományos Akadémia 1865-ben felavatott épületével.

Nyilván nem véletlen, hogy a kereskedők egy olyan gócpontján létesítették a
Kereskedőség Háza vagy Kereskedői Csarnok elnevezésű épületet, mint a Kirakodó piac.
A napóleoni háborúk idején megvagyonosodott pesti kereskedők határozzák el építését, s
a telket egy Sztankovits Konstantin nevű pesti kereskedő veszi árverésen. A testület célja volt a kereskedelem szereplőinek egy fedél alá hozása, tevékenységükhöz a megfelelő környezet biztosítása.

Az épület földszintjén levő Nagy Pitvar a (első budapesti tőzsde) börze, amely naponta
11-13 óra között állt nyitva , s “bilét” váltás után mindenki bemehetett, akinek adás- vétellel volt dolga.
Emeletén pedig a Nemzeti Casino működött, majd a kiegyezés utáni időkben a
Szabadelvű Párt Klubja. 1851-től itt székelt a Pesti Lloyd Társulat is, amelyről későbbi nevét kapta.

A Nemzeti Casinonak egyébként ez már a második bérelt helye volt, alakulásakor 1827. június 10.-én Brudern József elnöklete alatt az un. Vogel házban,
a Dorottya u. 5 sz. alatt gyűltek össze. A Kereskedelmi Csarnok épületéből pedig 1857-ben teszi át székhelyét a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán levő Cziráky házba (volt Hungarotex, ma Uniqa Plaza), amely épület leírással a Krúdy írásaiban találkozhatunk. Az előző bejegyzésben található belső képek a Casinóról, valószínüleg már itt készültek.

Működött benne kávéház is, nyomda, kereskedelmi bank és kereskedelmi kamara. Dísztermében jeles események, bálok, hangversenyek tartattak – s 1867-ben például ennek az épületnek ablakaiból követhette Erzsébet királyné hitvesének, Ferenc József császárnak magyar királlyá koronázásakor, – a térre ideiglenesen felépített – koronázási dombon megtett szimbolikus kardcsapásait. De itt hozta Széchenyi divatba a csárdást, s később
a Szabadelvű Párt klubjában Tisza Kálmán híres tarokkpartijaihoz itt kibiceltek sokan az akkori neves emberek közül.

Ferraris Artur A históriai tarokkparti – A képen Tisza Kálmán, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, báró Podmaniczky Frigyes, Csernátony Lajos

A második világháborúban a tetőzete elpusztul, de falai sértetlenek maradtak,
s tulajdonképpen értelmetlenül bontották el 1948-ban az Európa Szállóval (Spenótház helyén) együtt.

A Kereskedelmi Csarnokkal harmonizált az egykori Diana fürdő, amely a mai Belügyminisztériumi épület (Gresham szálló mellett jobbra) telkén állott, miután lebontották az ugyanitt található Császári és Királyi Sóhivatal öreg épületét.
Az oldalán lefutó József Attila utcának ezt a szakaszát Fürdő utcának is nevezték.

A telket megvásároló Pfeffer Ignác és neje Hild Józseffel elegáns, kétemeletes fürdőházat terveztetett, melyben melegített Dunavizet használtak. Az  intézmény földszintjén
18 kádfürdős szobát és egy nagy csarnokot – közepén a névadó Diana szoborral, – míg emeletén szálloda szobákat alakítanak ki, ahol Széchenyi István is élt öt évig az egyik sarokszobában.

Az épület további sorsáról ad összefoglalást a fenti emléktábla. Az 1905 – 1909 között felépült hatalmas bankpalotát csakúgy, mint a Gresham épületét, Quittner Zsigmond jegyzi.

Az 1835-ben nálunk járt John Paget orvos, angol utazó pl. a Rakpiac első három-négy magánpalotájáról egyenesen úgy nyilatkozott, hogy ragyogóbbat és jobb stílusban épültet nem ismer a kontinensen.
A Rakpiac neve aztán változott Ferenc József térre, II. világháború után Roosevelt térre, majd 2011-ben Széchenyi térre. A tér két oldalán futó rakpartok neve pedig Rudolf illetve Ferenc József rakpartok voltak.

A bajor Paur Miksa Félix, aki 1832-től Pesten Pollack Mihálynál, majd Hild Józsefnél rajzolóként működött, 1837-ben nagyméretű rajzon örökíti meg a Rakpiacot a dél felől csatlakozó Dunasorral. Tekintettel foglalkozására, ezt a rajzot meglehetősen hűnek tarthatjuk az ábrázolt szakaszról.

Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a Dunapart maga, bűzös – piszkos helynek számított, részben az itt megpihenő jószág (marhák, disznók) és a kirakodó kereskedők
árui – nyersbőr, hordós káposzta, hal stb.-, másrészt az ide befolyó nyitott szennyvíz csatornák kipárolgásai miatt. S nemes egyszerűséggel ezen kívül még szemétlerakóként is használták a rakpartot.
Ennek egyik kedves anekdótikus rajzát adja Krúdy Gyula, a Budapest vőlegénye cím alatt összegyűjtött újságcikkeiben többször is feldolgozott jelenetben. A pesti társasági hírekként kezelt történet főszereplője Széchenyi István, akire a Diana fürdő előtt várakozó fogata, miután a (Stefi) gróf beszáll, megbokrosodva szélsebesen a Duna irányába vágtat.

Már úgy látszott, hogy a lovak menthetetlenül belesodródnak a Dunába, amikor Széchenyi István grófnak váratlan segítsége támadt a Duna-parton fölhalmozódott szemétben. Egy ilyen szemétdombon megakadtak a kerekek, a kocsi fölborult,
a bennülők kiestek, de senkinek nem történt baja, mert mindenki “lágyra esett”.
Lám ez a haszna volt a Duna-parti szemétdombnak, amelyért annyit gúnyolták
a városi előljáróságot – kiált föl naplóírónk
“. ( = Podmaniczky Frigyes.)

Természetesen ekkor még a rakpartépítés, utcakövezés, zárt csatorna és a vízátemelő megteremtése a jövő zenéje. Mint ahogy a Dunapart is jellemzően szabályozatlan, néhol meredek, dombos táj, ahol – a Lánchíd megépítéséig – a Duna folyam szélessége is messze beljebb nyúlt mai szélénél.

A Rakpiactól a Belvárosi templomig húzódó Dunasor délelőttönként színes kavalkádja volt a vásári népeknek és áruknak.
Van aki sátor alól, van aki földről árulja portékáját. Szüntelen a jövés-menés,
a különböző élelmiszereknek és áruknak
ki- és berakodása.
Egykori utazók lelkesült írásokban számolnak be a piacon zajló eleven életről, az ingerlő illatokról és friss áruk tömeges látványáról, zöldségek – gyümölcsök színpompás halmairól, vajaskofák és tejesasszonyok sűrű, késsel vágható tejföleiről, ízletes liptói túrójáról,
s mellettük a pékek, kenyérsütő asszonyok malomkő méretű kenyereiről.
Jókai a már áruféleségenként szakosodott zöldség-és gyümölcspiac hagymafentő sáncai és zöldségtorlaszai után a gyümölcsgarmadákat ekkép sorolja: a piros szín minden változataiban rikító almák
kosár számra; a hamvas kék szilva s
a sárguló őszi barack öblös puttonyokban…

Majd eléri a nagy baromfi piacot, ahol a tollasok kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva várják sorsukat.  Innen a halpiacra bukkan, melyben halárusnők már a kofák arisztokráciájához tartoznak, mindannyian délceg, kidomborult alakok….és hömpölyög a mese, akár a piaci forgatag tovább, tovább.

Kuwasseg- Martens Dunasor a Vigadóval

A vásárok illetve piac nem is maradtak meg csak a Duna parton, kiterjeszkedtek, felhúzódtak a környező terekre, utcákba is. Különösen érdekes, a mai Petőfi tér és
Március 15. tér leírása, melyről Schams (1820) elbeszéli, hogy a piarista kolostor falán csizmák lógnak rudakon, s a kovácsok helyszínen patkolják meg a lovakat.
A plébániatemplom előtt “konyhás asszonyok” sátrai sorakoznak, ételes fazekaikat rongyokba takarva tartják melegen.

Ebből a fajta szimbiózisból a Plébánia templom körül, még az 1900-as évekre is fennmaradt valami:

Schams után húsz év múlva, a Honderű hasonló beszámolója szerint a földre telepedő, vagy sátrak alatt tevékenykedő asszonyok roppant fazekakban káposztát és túróscsuszát főznek, s rendszerint kávét is árulnak. Jan Neruda cseh írónak 1869-es tudósításában még ehhez csatlakoznak a szalonna és füstölthús árusok : vagyis mindenki megemlékezik
az akkor divatos Laci konyhák hangulatáról, melyek a legforgalmasabb helyeken, így
a hídfőknél feltétlen megtalálhatóak voltak.

S itt egy kis Jókai- féle magyarázat a Laci konyhákhoz:

A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laci konyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigány pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott:
az nem is tudja, mivel élt Lucullus?”

S a pesti hídfő közelében, a Német Színház hátsó falára támaszkodva megépül 1832-ben
a klasszicista rakpart legszebb éke, a legelőkelőbb bálok színhelye a Redout,
Pollack Mihály tervei alapján.

Az épület leglátványosabb része a hatalmas 15 méter magas márvánnyal borított bálterem, 2db 3 méter átmérőjű főcsillárral, több kisebb csillárral és falikarokkal, melyből 710 gyertya világította meg a helységet.
A falakon körbefutó 160 tükör verte vissza a fényt s a gyertyák ragyogásuk mellett olyan meleget is sugároztak, hogy fűtésre télen sem volt szükség. Étkezőtermek és cukrászda is hasonló luxussal volt berendezve, mely lenyügözte az idelátogatókat.

A pesti társasági élet központja lett, s 1839 től kezdve Liszt Ferenc is több koncertet tart itt. 1848-ban a az első népképviseleti országgyűlés képviselőháza itt tartja üléseit.
1849 májusában aztán Hentzi ágyui a Dunapart többi klasszicista szállodájával szétlövik, a rom még sokáig ott marad, lebontását majd csak 1860-ban kezdik el, s helyén megépül 1865-re a Vigadó.

Már a korabeli utazók is megfigyelték, hogy a város egy bizonyos ritmus szerint él.

Kilenc órára vége a piacnak, eltünnek a szegényes,  fehér daróc-zubbonyok, és a sétáló hölgyek selyemruhái suhognak végig a Dunaparton” . Vagyis beindul a korzó.

A Duna-parti korzónak az első hársait és akácait az 1820-as években ültetik el.
Ez a promenád, mely a rakpiac és a hajóhíd között húzódik.
Van itt sok ülőpad is, idesiet este az életvidor pesti nép a paloták és házak szűk falai közül..”
A “közönséges népnek” is megvan azonban a maga külön promenádja, a kéttornyú görög templom mellett, ahol a hajósok és rekruták kurtakocsmái sorakoznak a folyam partján.

Aztán újra változik a kép, amikor leszáll az est. Ha az utazó késő esti sétára indulna a Duna partra, ott mindjárt körülveszik ” az éjszaka homályában csalóka szirének, kik veszedelmes hálózatot alkotnak.”
Különösen durva a helyzet az Aldunasoron az 1846-os Életképek beszámolója szerint.
“… Éjszakának idején itt veszélyesebb a járás, mint a bakonyi rengetegben; a tizedik (értsd: tizedük) sem menekülhet meg a támadásoktól, mellyek fajtalan személyek általi csábításokkal kezdődnek s többnyire fosztogatásokkal végződnek.”

Hát ennél sokkal tovább szerettem volna eredetileg eljutni, mivel történeteimmel gyakorlatilag leragadtam zömében a reformkornál.

Egykori vedutákon, majd archív fotográfiákon azonban látható, ahogyan a nemes arányú Lloyd nyitja a pesti Duna-korzója akkor világhíres szállodaépületeinek sorát.
A Hild-épület melletti később lebontott Stein-ház helyén épült a Ritz-Duna palota, feljebb a Grand Hotel Hungária (ez volt Pest első ötemeletes épülete) majd a Bristol és a Carlton zárta a sort.
A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő Duna-part hét épületéből hat lényegében állt 1944-ben, amikor elkezdődtek a harcok. Mára egy maradt meg ezekből — az ún. Thonet-udvar, amelyben az Állami Számvevőszék is működik.

A pesti rakpart építési munkálataira csak az 1860-as évek elején került sor, először a Lánchídtól északi majd déli irányba. Ennek eredményeképpen a pesti oldalon a Margit-híd és a Fővámház között kétszintű függőleges partfalak létesültek. A kiépítés nemcsak a Duna folyásának szabott bizonyos mértékben határt, de konszolidált keretek közé szorította, majd a vásárcsarnokok felépülésével fokozatosan el is tüntette azt a színes városi vásári forgatagot is, amelyről annyi lelkesült írás született az ide látogatók beszámolói során.

Ezek illusztrálására befejezésül egy, a korzó téma köré csoportosított képsorral zárok
a Fortepan gyűjteményéből, időrendbe sorolva. Az utolsó három esti felvételt magam követtem el.

Ja, és majdnem elfelejtettem mondani, a Dunapart egyes részeivel a világörökség része! Konkrétan, erre a részre vonatkozó megfogalmazás így szól:

A pesti oldalon védettséget élvez a Parlament, a Lánchíd pesti oldalán található Roosevelt tér a Magyar Tudományos Akadémia és a Gresham-palota épületével, valamint
a Duna-part egészen a Petőfi hídig.

 

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, hidak, Magyarország, Városnézés
Címke: , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Budapesti mozaik – Időutazás a Duna parton bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Budapest fürdőváros – világelső gyógyfürdőivel (6.) | Fölöttem a felhő

  2. András Hajdó szerint:

    A Hungária Nagyszállót ábrázoló fényképen a gyöngyösi Hungária van, nem a pesti Duna parti

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s