Budapesti mozaik – városi terek, a Vigadó

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…


Már többször szerettem volna egy kicsit elidőzni a terek szerepénél, mivel valahol egyszer olyasmit olvastam, hogy terek nélkül nincs város, a nagyvárosi arculathoz, éppúgy hozzátartoznak a kényelmes parkok, sétányok, terek is, mint az egyéb fejlődésbeli jellemzők. De tulajdonképpen már az ókorban is az agorák a közösségi élet színterei, középkorban pedig hogy a leghátborzongatóbbat emeljem ki, a a lefejezések és boszorkány égetések mindig a központi téren zajlottak.

S most egy komplett előadásba csöppentem bele, ahol ezeket az ismereteket kiegészítve áttekintést kaptunk a terek különféle csoportjairól a tájépítész szemszögéből.

Mivel a véletlen úgy hozta, hogy az előadónak az egyik kiemelt példája – a centrális térre – éppen a Vigadó tér volt, én pedig mindenképpen terveztem a reformkori Aldunasort is kicsit jobban lupe alá venni, adódik a megoldás, ezúton ötvözöm a kettőt!

Tehát az európai városfejlődésben részben spontán módon jöttek létre utcák és épületek,
s ahol a közösségi funkció ezt megkívánta, kialakultak a terek. Ezek legelőször többnyire a piacok színhelyei, amelyek aztán azért is odavonzották az embereket, mert ott lehetett sok mindenkivel találkozni, beszélgetni, információkat hozni, vinni. Aztán mindenféle történéseket, eseményeket is szerveztek ezekre a terekre, ahol a város megmutathatja mit tud nyújtani a polgárainak. (Sok olasz tér alakja pl. az ókori kocsiversenyek, lófuttatások emlékét őrzi: lásd Róma – Piazza Navona). Színhelye lesz a törvényhozásnak és ítélkezésnek, vallási eseményeknek, katonai parádéknak, tömeggyűléseknek stb.

A tér szerepe, funkcionális használata az idők folyamán ugyan változhat, de alapvetően mindig a közösségi élet színhelye. Később kialakításuk már tudatos tervezéssel, építéssel történik.

Ez évszázadokon át érvényesen határozta meg a közösségi tereket, míg az automobilok beköszöntő új világában, a közlekedés egyre inkább átformálja a tereket, gyakorlatilag szennyezett közlekedési helyszínekké degradálva azokat. Újabban egyre több civil és környezettudatos szerveződés próbálja meg ezeket a tereket újra visszanyerni
és visszahelyezni közösségi funkciójába, de ugyanitt megjelenik az utca művészete ill.
tér-art sokszor indulatokat kiváltó formáival, vagy éppen az interaktív téralakítási projektek.

A terek fent leírt fejlődésére a Vigadó tér példája sok analógiát mutat.
Az általunk ma ismert kép ez:

Fenti képeket a Budai oldalról készítettem, ezért itt éppenséggel az épületről nyerhetünk leginkább képet, az előtte levő, szabályos U alakú tér a perspektívikus rövidülésben el is tűnik.

Mégis a helyet már érintettem egyszer, a hajóhíd kapcsán. Akkor azonban még, nem is kissé, másként nézett ki az épület elődjének a Redouténak, majd a Vigadónak is a város szövetében elfoglalt helye. A híres klasszicista dunai épületsor ugyanis közvetlenül a folyó partján húzódott végig.

Előtte ott az élet, áru ki-be rakodás, piacozás, az 1833-ban megnyílt Redoute földszintjén bolthelyiségek és kávéház, majd esténként hangversenyek, de leginkább bálozás.
Vagyis nyüzsgés, mert el ne felejtsük, ide érkezik meg a hajóhídon a Budáról jövő közönség is, hogy  bálozzék, vagy a mögötte lévő színházban keressen szórakozást!

Tessék csak megnézni ezt a Deák tér kapcsán már szerepeltetett, cca. 1840-ben keletkezett képet a Nagyhíd utcáról!

Ugye, hogy már jobban tudjuk értelmezni ott a végén a kis épületeket, mivelhogy azok a hídházak! S itt a balra levő épület pedig nem más, mint az angol Viktória királynő koronázása alkalmával róla elnevezett Angol Királynő szálló, melynek sok neves lakója közül a helyre leginkább átörökítette nevét Deák Ferenc, hisz még életében keresztelték róla át az addigi Nagyhíd utcát, Deák Ferenc utcává.

És máris betájolhatjuk a két esti kikapcsolódást nyújtó épület szoros kapcsolatát a kép jobboldalán látható oldalfaluk alapján. Mindkettő terveit Pollack Mihály készítette.
Az épület eleje a Redoute, s vele összenőve a Pesti Német színház, utóbbi homlokzatával
a mai Vörösmarty (korábban Gizella, majd Színház) tér felé.
Az 1812-ben megnyitott színház épület 3500 férőhellyel bírt, ám belseje a beszámolók szerint elég lehangoló volt. 1833 és 1838 között a színház karnagya Erkel Ferenc, aki
aztán átszerződött az éppen megépült Magyar Színházba… A német (városi) színház
1847-ben fűtés szerelés közben leég, majd 1849-ben végül Hentzi löveti szét a budai várból. Azóta több ház is állt már a telkén: a Haas-palota, majd az “Elizélt palotának” csúfolt
ORI-irodaház, 2007-re pedig egy mai futurisztikus iroda-, üzlet- és luxus lakóház zárja
az eddigiek sorát.

Az első, barna tónusú kép Rudolf Alt munkája 1840 körülről, ahol a színháztól jobbra a “Magyar király” című fogadó, balra a Fischer-féle “csinos fagylalda” is megörökítésre került.

Azt már csak az érdekesség kedvéért és zárójelben jegyzem meg, hogy a József nádor féle Szépítő Bizottmány megalakulása előtti (1808) időkben a Gizella tér mögött, a városfalon túl, temető húzódott. Itt kezdődött a szűkké vált, kinőtt város terjeszkedése – először az
Új piac (amely 1857-ben kapta Erzsébet királynőről az új nevét), majd fokozatosan tovább, a Lipótváros kiépítésével. Felső térkép vázlaton jól látható a spontán kialakult eredeti belváros zeg-zugos utcáival, félkör ívben a Dunához városfallal bezárt területe, majd
a szabályos derékszögekben megtervezett és hozzáragasztott lipótvárosi rész.
Ott, az a nagy fehér négyzet – a másik két meghatározó tömegű Újépület és Károly laktanya között-, az Új piac számára kijelölt hely.

Az 1870-es évi térképrészleten már a városi parkként funkcionáló Erzsébet tér rajza látható:

De ideje visszatérni a Vigadóhoz.

Gyakorlatilag katonai indok nélkül következett be a barbár pusztítás, melyet 1849-ben
a vár ágyuival Hentzi tábornok Pest híres Duna partja ellen intézett. A romok újjáépítése 1865-re készül el, Feszl Frigyes tervei alapján, aki előtt az lebegett, hogy valami magyaros jellegű épületet alkosson. Mondják is a habos, csipkés ornamentikára, hogy a kőbefaragott csárdás.

A hazai romantikus építészet jelképévé vált épület könnyed középrészével és két szélén kiugró rizalitjainak erőteljes sarokkiképzésével újszerű szemléletet tükrözött.
A főpárkányt díszítő portrédomborművek Nagy Lajost, Hunyadi Mátyást, Hunyadi Jánost, Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt és József nádort ábrázolják. A gazdag külső szobrászati díszítés több alakja Alexy Károly, míg a főlépcsőház freskói Than Mór és Lotz Károly nevéhez kötődtek.

Az épületben fényes ünnepségek és nevezetes hangversenyek (Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi) zajlottak. Emeleti nagytermében fogadták Kossuth fiai Kossuth Lajos temetése előtt a részvétnyilvánításokat, mivel 1894-ben ez a terem volt a város legnagyobb helyisége.

Vigadó1870 körül, nagyterem és lépcsőház

A II. világháborúban kiégett, s olyan súlyos károkat szenvedett, hogy sokáig vita folyt helyreállításáról. A végeredményt tudjuk, de mivel ismét hosszú idő óta belső felújítás alatt áll, onnan egy valószínűleg kívülről készített fotót tudok illusztrációként mellékelni, amit
a műemlékem.hu oldalon találtam.

Előtte, a Duna parton az 1860-as években kezdődik el az árvízvédelmi töltés építése, s hogy ennek és a Lánchíd költségeit kitermeljék, a városrendezés elhatározza, hogy telkeket parcelláz fel a Duna parton.

Duna Gőzhajózási Társaság rakpartja építése 1853-58

A Lánchíd építésekor már beljebb, keskenyebb mederbe szorították a folyót, s a feltöltött területen létesült aztán az a beépített terület, amelyen praktikusan a mai szállodák állnak
a Mariott-tól a Sofitelig. Ez előtt a mai Apáczai Csere János utca vonala – előző neve:
Mária Valéria u –  képezte azt az egyenes utat amely közvetlenül a Dunára nézett, és ahol
az a nevezetes klasszicista épületsor adta az egységes benyomást, amit a korabeli beszámolókban nem győztek dicsérni.
Cs. Szabó László, az 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában eképpen jellemzi ezt a kort:

“Pest a Dunaparton győzte le Budát. A mult század első felében az Akadémia mögötti Tänzer háztól a Mária Valéria utcán át a Nádor szállóig – (ma is áll a Vámház közelében) – rusztikus palotasor nőtt a vályogvityillók s kietlen falusi piacterek elé.
A paloták már elárulták a készülő nagyvárost.. “

A változás hatására megváltozik a Vigadó elhelyezkedése is. Az eddigi nyílt területről egy térfalakkal határolt keretbe kerül, ahol a Vigadó épülete a tér végét zárja, jobbra – balra tőle monumentális épületek. Ezzel a Vigadó megjelenése is megváltozik, erőteljesebb hangsúlyt kap. Elveszik az a könnyedsége ami a szabad térállásban, az épületsorban volt.

Ám elindul innen élete mint téré, melyet 1873-ban Vigarda térnek, majd 1879-től Vigadó térnek neveznek. A téren “ákác” és hárs gondoskodik a zöld természet illúziójáról, mely
a korábbi, középkori tereknek nem volt jellemzője. Ott még a cél egy adott mennyiségű ember-tömeg befogadása, a többnyire sáros/poros, a forgalomtól döngölt földű területen.

A fák alá hamarosan padok is kerülnek, s a korzózók hűsítését limonádés pavilonok szolgálják. A Vigadó téren létesül hamarosan az egyik legnagyobb hírű ilyen kioszk,
a Hangli, melynek bérletét Deák Ferenc egykori szobapincére, Hangl Mór nyeri el,
csakúgy mint a Vigadó alján levő kávéházét. Így kapja róla a nevét a tér középpontjában álló nyolcszögletű kis kerthelyiség, mely rövid időn belül a főváros egyik legnépszerűbb vendéglátóhelye lett. Nevét a tulajdonos váltások ellenére megtartotta pusztulásáig. Budapest ostromakor ugyanis találatot kap, s romjait a háború után eltakarítják.
A tér is átlényegül ekkor – nevében: Molotov; és arculatában is – és új funkciót kap.
Addig azonban kitörölhetetlenül budapesti életforma egyik jelképévé válik, s számtalan sanzon és kabaréjelenet, kávéházi kuplék szereplője. Egyik kevenc festőm, Vaszary János 1923-ban az alábbi, Vigadó kioszk c. képén örökítette meg, mely mintegy nyitánya volt
a többi hangulatos, Duna korzós képének.

A képen balra kimagasló szoborkompozició annak a Senyei Károly Ürgeöntő (vagy hívják még: Vízcsorgató) gyerekek c. műnek az ábrázolása, amely akkor a kioszk teraszát díszítette. Ezt aztán a háború után áttelepítik a Dagályba, s 1998 óta újra a régi helyén, ezúttal egy medencével körbeépítve, felállítják.

Az itt kialakult Duna korzó hamar a pestiek kedvenc séta és kikapcsolódási helyévé válik. Ez kap először aszfaltburkolatot (1872-ben), s hamarosan kikerülnek rá a vas szerkezetű, tölgyfa ülésű és támlájú ún. Buchwald székek is – melyeknek után gyártott darabjaival mi is ismételten találkozhatunk.

Buchwald Sándor egy ügyes vas- és fémbútorgyáros volt, aki először 1890. évben  – majd többször, több évre meghosszabbítva – kibérelte a fővárostól a kiemelt zöldterületeket, így a Duna korzót is, hogy székeit oda kihelyezze, és használatukért pénzt szedjen. Székenként eleinte 5, majd 3 krajcárt szedetett a helyszínen őrködő idős nénikkel, s az üzlet busásan megtérülhetett neki. Egyes számítások szerint (hírforrások változó összegeket említenek bérleti díjként: hol évi 265 ft, hol havi 5 korona/szék)
havonta több tízezer koronát keresett ezen az üzleten.

“Hol az aszfalt sohse porzó, / Ott visít a szívet orzó / Mámorító déli korzó”
– írta Heltai Jenő.

Számtalan, a Hangli és a korzó világát megörökítő írás maradt fenn, különösen
a századforduló és a két világháború közötti évekről. Akinek nem kenyere, itt ugorjon,
de nem tudom megállni, hogy be ne tegyek egy viszonylag hosszabb idézetet Megyery Ella, ideutazó külföldieknek szánt Budapesti notesz című, 1937-es keltezésű úti ajánlásából.

“Hogy Budapest legszebb sétaalkalma az akácfákkal szegett Dunakorzó,
olyan ismert igazság ez, amelyet banalitástól irtózó tollam szinte szégyenkezve ír le. Ennek a kedélyességében is grandiózus sétatérnek olyan hangulata van, mint
egy nagyvilági szalonnak, amit a természet és a budapesti élet együttesen díszítettek ilyen utolérhetetlenre. A mindig napfényes, levegős vízpart, amelyet egyik oldalról Európa leghatalmasabb folyama fog ezüst keretbe, másik oldalról pedig
a szállodapaloták, zenés kávéházterrasszok füzére fon körül, csak a nizzai Promenade des Anglais-hoz hasonlítható, hiszen az élet is olyan vidám,  fényűző, nagyvilági és nemzetközi rajta, ha egyelőre nem is olyan arányokban, mint
a Côte d’Azur-on.

Mindaddig nem is lehet tavaszról beszélni Pesten, míg ez a Lánchídtól
Petőfi-szoborig nyúló aszfaltszalag üres. A Dunakorzó seregszemléje a pesti társaságnak, ahol a báltermek és szalonok élete tovább folytatódik, mint egy csillogó kirakatban, amelyhez fogható ebben az összeállításban sehol sincs a világon.
Igazi pièce unique a pesti korzó, amelynek minden órában megvan a maga törzsközönsége s ez a publikum a nap egyes szakaszai szerint változik, tolódik, cserélődik. Reggel hivatalbasiető urak kávéznak a Hangli fái alatt, ráérő külföldiek cigarettázgatnak a kávéházterrasszokon s a nagy felvonulás déli félegy és kettő közt éri el tetőfokát, mikor csak lépésről-lépésre lehet előresodródni az elegáns tömegben s a Buchwald-székek szinte elővételben kelnek el. Ebédután csendesen sütkérező feketézők uralma következik, majd jön az ozsonnaidei nagy run, pletykára, élményre, életre éhes embereivel, hogy vacsora után ismét békésebb sétálgatók vegyék birtokukba az ívlámpáktól, holdtól, csillagoktól, Duna-visszfénytől ragyogó vízpartot.

Érdekes, hogy a szemközti oldalon nem tudott korzóélet kialakulni s a jó budaiak levegő-rezervoárja nem a vadgesztenyés Dunapart, hanem a romantikus Bástyasétány, ahol vasárnaponként katonazene mellett andalognak a párok
s eszükbe se jut, hogy átjőjjenek a puccos és flancos Pestre…”

Egy korábbi, budapesti vedutákkal vezetett időutazás kapcsán leírtam, hogy sajnálatos módon az 1800-as évek magyar festőit nem vonzotta a város, mint téma. Üdítő változás, hogy Vaszary a modern világpolgár szemléletével már korán megtalálja a nagyvárosi élet,
a technika, a mindennapok témájában egy metropolisz ábrázolhatóságának
ezer variációját, színét.

Azok a bizonyos Buchwald székek olyan sikert arattak, hogy van idő, amikor helyenként
8 sorban állnak egymás mögött! S ezek a padsorok a Vigadó teret egyúttal elvágják
a korzótól is és kicsit zártabb, csöndesebb, visszahúzódóbb életformát teremtenek számára.

De nem csak a tér életében, hanem ezek már egy közvetlen Duna kapcsolattól történő leválasztásnak jelképei is. Széchenyi egykori mérnöke, Reitter Ferenc tervei alapján megkezdett partfeltöltéseket követően, 1881-re készült el a kétszintű támfal, először
a Duna vízszintje fölött 8,5 végül a mellvédfalakkal együtt 10 méter magasságban.

A Duna azonban mit sem törődve a gátakkal, ezeket is átlépi néha… Minden profizmust nélkülöző kis családi videónk egy ilyen pillanatot örökített meg 1991 augusztusában.

A pesti rakparton 1896-ban elkezdett villamos pálya építése, majd az alsó rakparti autóút végleg elzárja a teret a folyóparttól, s megnehezíti a gyalogos forgalmat is.
A Vigadó előtti hajóállomás kényelmes használata is csorbul ezáltal, s számtalan terv születik a villamos pálya és egy gyorsforgalmi autóút lesüllyesztésére, amelyen a korzó nyerhetne.
(A II. világháború miatt sutba kerülnek az elkészült és elfogadott tervek – melyek kicsiny megtestesülését a Lánchíd alá forduló villamospálya jelképezi.)

Egyenlőre azonban a Vigadó előtt haladó Erzsébet híd – Akadémia közötti pályarészt
1900. október 20-án adják át a forgalomnak oly módon, hogy a séta-korzó érintetlenül hagyása érdekében az alsó rakpart fölé épített 498 méter hosszú, három sor szegecselt oszlopon álló, vasszerkezetű viadukton vezették. Alatta aluljárók vezettek a partra
és raktárakat is létesítettek.

Az alsó rakpart legalább – miután zötyögtető macskaköveit idővel aszfaltra cserélték – valóban gyorsforgalmi úttá változott. De bizony hatalmas vállalkozás azóta, ha valaki sétálni szeretne mellette, a napfényes, levegős Dunaparton.

Fenti képen a korzó legújabb kori, egyik turista sikerként (fényképezkedés) elkönyvelhető plasztikáját látjuk, Marton László Kiskirálylány elnevezésű szobrát.
Már a korzó megszületésekor is, azt meg lehetett határozni két szobor közötti szakaszban: Eötvös József és Petőfi Sándor bronzalakjai között. Mindkettő Huszár Adolf munkája,
s léptékében az akkori szállodasorhoz igazodott.

Ez az egykori szállodasor a Lloyd-palota telkén felépült Atrium szálló melletti telken kezdődött a Ritz-Duna palotával (korábbi Stein-ház helyén), feljebb
a Grand Hotel Hungária (ez volt Pest első ötemeletes épülete) majd a Bristol és
a Carlton zárta a sort. A másik két híres fogadóról már beszéltünk a Kirakodó tér/ Széchenyi tér kapcsán: a Hild József építette István főherceg és Európa szállókról.

A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő Duna part hét épületéből hat lényegében állt 1944-ben, amikor elkezdődtek a harcok. Mára egy maradt meg ezekből — az ún. Thonet-udvar, amelyben az Állami Számvevőszék is működik.

Gyertek hát el velem egy sétára ezen a szakaszon, a mai Duna parton!
A képek zöme a téli (ámbár hó nélküli) korzón készült, ezért a zöld lombok feltűnő hiánya.

A Sofitel (függőlegesen fehéren csíkozott) s az új barna üveges Intercontinental szállók által bezárt kicsi háromszögletű téren áll Eötvös József szobra.

A horgony a Vigadó téri hajóállomás magasságában a magyar tengerészeknek állít emléket.

S a modern szállodasor közé ékelődött egyetlen korábbi épület előtt most vendég nélkül áll a rusztikus díszlet.

S itt jön középtájon a Vigadó épülete, ami a fenti Dunasor képen, adott szögből nem is látszik, tekintettel arra, hogy a tér hátsó oldalát zárja.

Ide minden esetre még visszatérünk.

S jön egy fura megoldás. Az eredetileg Duna  Intercontinentálból Mariottra átkeresztelkedett szálló part felőli oldalán, a Vigadó tér sarkán egy Shakespeare szobor.

Eleinte arra gondolok, hogy talán arra a bizonyos Színház Rondellára történő utalás akar lenni, bár ahhoz mondjuk jobban megfelelt volna a hőskori magyar színészet valamelyik alakja. Meg aztán nincs is annyira az Aranykéz utca közelében.

De nem ez a sztori, itt nem is szaporítom rá a szót, akit érdekel, minden megtalálható a neten.

És megérkeztünk a korzó zárópontjához a Petőfi szoborhoz.
Vele szemben az Erzsébet híd lábánál a  Belvárosi Plébániatemplom, mely anno a belváros tipikus főterén állt – amely tér mindenképpen egy méltó darabja lenne a terekről szóló vizsgálódásoknak. (Tervezem.)

A szobrokról szólva azonban van egy sokkal markánsabb történetünk, mégpedig a Vigadó tér kapcsán, amikoris a politika is beleszól az arculat alakításába.

Történt ez csakúgy, mint a Szabadság tér esetében, a szovjet csapatok 1945 május 1.-én igen nagy sietséggel felállítanak a fővárosban 3 szovjet hősi emlékművet, melyekből
a repülős hősöké pontosan a Hangli helyén nyer elhelyezést.

A teret 1946-57 -ig Molotov térnek nevezik, s a közpark kialakítása átveszi az uralkodó ideológiának megfelelő, azaz a szovjet tájegységekre jellemző növényzet beültetést: örökzöld fenyőkét és nyírfákét. Soha annyi fenyőfát és nyírfát nem ültettek egy csoportba, mint a 60-as években, noha ezeknek a fáknak aztán végképp semmi köze nincs a magyar növényzeti adottságokhoz.

Ugyanakkor, mint az első repülős képen is látszik, hatalmas foghíjak vannak a tér körül, s az addigi arányos térszerkezet megbomlani látszik. A Vigadó mellett a már sokat emlegetett Angol Királynő szálloda épületének romjai. Az egykori Kemnitzer kávéház (közkeletű nevén a Márványos) fölött a nagy pesti árvíz után megnyitott és 1916-ig működő fogadó épülete így már örökre a múlté.

Az Angol Királynő fogadó második emeleti kis szobájában született meg a kiegyezési tárgyalásokat elindító híres “húsvéti cikk”, melyet Deák Ferenc 1865. április 15.-én
húsvét szombatján reggel 9 órától délután kb. 3 óráig csaknem egyvégtében diktálta a
Pesti Napló munkatársának, Salamon Ferencnek.

Az épület 1940-ig a Pénzintézeti Központ tulajdonában állt, majd lebontják.

Helyén 1952-ben megépül a Nyiri István, a magyar avantgárd építészet kiemelkedő alkotója, Ybl-díjas építész tervezésében az Uvaterv – Mélyépterv / ma K&H székháza,
mely a lenti fotón már teljes terjedelmében érvényesül, kiterjedt parkosítással az előterében. Ezzel együtt a tér kibillent egyensúlyából, Dél felé nincsen keretezve,
egy csúnya tűzfal amelyre néz.

Ezen a képen már nem látható a szovjet emlékmű tetején a repülő, mivel azt 1956-ban megrongálták, a repülőt leverték róla, s helyreállításakor a következő évben a tetejére egy nagyméretű ötágú csillagot tesznek. Az emlékmű még egyszer változik, amikor 1975-ben lebontják, és helyére vörös gránitból készült obeliszket tesznek.
A rendszerváltás után ez kerül majd a Kerepesi temetőbe, a szovjet katonák sírkertjébe.

Utolsó képünk keletkezése idejére már megépül a háborúban szétbombázott szállodasor első eleme az erősen foghíjas Dunaparton, s ez a Vigadó melletti telekre 1966-69 között felhúzott Duna Intercontinental. Tervezője Finta József.

Előtte azonban még egy fennmaradt fotó, elődje a Hungária szálló étterméről, 1890 körüli évekből.

Ezután a Vigadó teret is megújítják, részben eltűnnek az orosz földrajzi adottságokat tükröző növény alkalmazások. S noha a tér berendezkedése még mindíg centrális, –
jól kivehető látványeleme még mindig az obeliszk, de van benne egy egyensúlytalanság.
A modern Intercontinental szálló  lapos kiszolgáló szárnyával nem tud megfelelő térfalat alkotni, fölbillen a tér.

2000-re visszaépítik a ma látható medencés szoborcsoportot régi helyére, 2001-ben adják át a felújított Vigadó teret a nagyközönségnek, mely azóta is az egyik turisztikai célpontja a városnak – már csak a gyönyörű budai panorámája okán is, de a helyi lakosok is használják. A tér él, valóságos funkciói vannak, időnként kisebb piacoknak is helyet ad.

Én pedig egyszerűen lenyűgözönek találom azt a fénylő gyöngyökkel teletűzdelt pompát, amit a budai oldal látványa erről a helyről nyújt – kis tehetségtelen aláfestés erről amatőr képeimmel:

Közzététel után kaptam egy olvasómtól az alábbi linket, amely fantasztikus szépségében  – és tökéletes technikai színvonalon mutatja meg az esti város Budáról látható csillogását. Nézzétek meg ezt az elragadó körpanorámát az alábbi linken:

http://www.gillesvidal.com/sziget2008/budapestchateau.htm

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Magyarország, Városnézés
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) Budapesti mozaik – városi terek, a Vigadó bejegyzéshez

  1. Bódis Mária szerint:

    Imádott Budapestemről nézegethettem, olvasgathattam okos, szép gondolatokat, tényeket és képeket. Köszönöm!

    • elismondom szerint:

      Örülök, ha tudtam hozzátenni valamit a városképéhez. Én is ahányszor csak hozzányúlok, mindig ezer eddig nem tudott aprósággal, -vagy éppen meglepő összefüggéssel leszek gazdagabb, s ez hallatlan öröm forrása.

  2. Visszajelzés: Szeretlek Magyarország

  3. Szabó Ottóné szerint:

    Jó lett volna többet látni a volt Uvaterv épületéből! Él-e még valaki az építkezés idejéből? Én ott voltam…!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s