Budapesti mozaik – A Lánchíd és a többiek

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…



“A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost.”

Így indul Szerb Antal csodálatos zsongású útikalauza Budapestről, Marslakóknak.

És hol kezdik a városnézést?

A Lánchídnál!

“LÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa.
A Lánchidat a múlt század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:

Hullám alá ott künn magot temettek,

Nyakát a’ vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg ‘s büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti,  fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.

A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barokk, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.”

És már megint kezdhetjük, vagy éppen folytathatjuk Széchenyivel, aki midőn nem tudott eljutni 1820 telén édesapja temetésére Bécsbe, mert a jégzajlás megakadályozta az átkelésben a Dunán, kijelentette barátjának gr. Brudern Józsefnek (nála rekedt Pesten), hogy  „egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül” .

Ekkortájt Pest-Budát kivéve még Újvidéknél és Komáromnál működött hajóhíd, illetve Esztergomnál és Pozsonynál ún. repülőhíd – kifeszített drótkötélen futó tutajkomp – szolgálta az átkelő forgalmat.

És Széchenyi nem felejtette fogadalmát, de igen rögös út vezetett addig, míg ténylegesen felépült, és megnyitott a híd, melyen ő, fájdalom, sohasem sétálhatott át. Sőt, ami még cinikusabb a történetben, hogy Haynau avatta azt fel 1849. november 20.-án!

Egy híd többet jelent kőnél és acélnál, kifejezi az emberiség alkotó törekvését,
szoros kapcsolatokat hoz létre nemzetek közt, átvezeti az utakat, hogy

megkönnyítse az emberek életét.” – hangzik Széchenyi meggyőződése.

S hogy a gondolatot tettre váltsa megalapítja 1832. februárjában a Hídegyletet.

„A Casinóba hívott vendégek…lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Mikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…”

A Hídegylet feladata lett mind gazdasági, mind politikai téren a vállalkozás problémamentes véghezvitelének biztosítása, valamint a közvélekedés megnyerése.

Az elsődlegesen felvetődött problémát az építendő hídnál az jelentette, hogy a hagyományos boltozott sokpilléres fa- és kőhidak könnyen kimosódtak, elsodorta őket
a folyó, illetve a pilléreknél fokozott a jégtorlódás, s ezáltali árvíz veszélye.
(A pusztító 1838. évi árvizet a Csepel szigetnél feltorlódott jégdugó okozta.)
Ezen túl ezeket a hidakat csak kisebb feszt távra lehetett építeni.

Mint annyi mindennél, Széchenyi a híd ötletéhez is Angliában kereste a megoldást.
És talált is.

A megoldás a függőhíd volt, mely nagy távolságot képes áthidalni, magasan lehet a víz fölé építeni, így nem akadályozza a hajóforgalmat, gyors folyású víz fölé is könnyen építhető, rugalmassága miatt ellenáll a heves szélrohamnak és földrengésnek.
Egy szilárdabb hidat sokkal erősebbre és nehezebbre kellene építeni ehhez. Függőhidakra példák az ősi kötélhidak, de a sanfranciscoi Golden Gate híd is.

Az elsődleges minta amit látott, mondhatni kiköpött a mi Lánchídunk, a külső londoni Hammersmith híd volt, erről azonban abban a formájában ma már csak képek léteznek. Amely mint a testvérvárosok esetében, még napjainkban is létezik, és ezt a hídon emléktábla is tanúsítja, az az Oxford közelében található Marlow-i Temze híd.

Marlowi híd – forrás :nauticus freeblog

Mindhárom lánchíd tervező mérnöke William Tierney Clark, aki akkoriban  eléggé szembe ment az általánosan uralkodó álló kőhídak elméletének.
A lánchíd a függőhíd egy fajtája, lényege, hogy a hídpályát tartó függővasak a két part között megszakítás nélkül átmenő láncokon lógnak,
amelyeket pilonok feszítenek ki.

Széchényit meggyőzték a szakmai érvek, s bizony ő is hosszasan szembe ment az itthoni véleményformálók többségével. De ahogy már az eddigiekben is megismertük, belevág a munkába, ahogyan az az ő erőssége: a szédületes gondolatívek alá odahordani
a milliónyi részlet fundamentumát. (Ezt a gyönyörű mondatot kölcsönöztem Csorba László: Híd, város, ország c. írásából)

Elsődlegesen a közteherviselést szeretné megvalósítani, azaz bevezetni a mindenki által fizetendő hídvámot, amely feladata a fenntartási munkálatokra fedezetet nyújtani, illetve ezen bevételekből visszatörleszteni az építés költségeit.

“Hazánkban azonban mindazok, akik azt képesek volnának megfizetni, a vámfizetés alól mentesek, s a közlekedés fenntartásának minden terhe a szegények vállára nehezedik. Nem jobb utak építésével kell tehát kezdenünk, hanem legelsőként az általános vámkötelezettség elvét lefektetnünk,…”( Levél Georg Rennienek,1837.)

Nem csak a konzervatív gondolkodású nemesekbe ütközik, de heves ellenállásra talál
Pest és Buda városi vezetőinél, akik a hajóhíd utáni bevételeik csökkenésétől, netán teljes elapadásától tartottak. Különösen kemény ellenfele Johann Kolb a pesti választott polgárság szószólója.

S Széchenyi fáradhatatlanul ír, protestál, meggyőz, konspirál. Jellemző mondatok Károlyi György grófnak 1835. november végén írt leveléből:

“Barátom! …. a budapesti híd dolga iránt némiket közöljek veled. Négy esztendeje annak, hogy a dolgot megindítottuk.   …azóta (keserű fájdalommal mondom) …a dolog egész súlya egyedül személyemen maradt. Hanem azért én nem lankadtam, sőt….S ezért kérlek Barátom…. emlékezz: …mily gyenge szerencsétlen hazánk, s mily diadalt énekelnének ellenségeink, ha …meghasonlanánk.  …Bizony nem lesz honunk kárára, ha kezet fogunk.”

1835. januári pozsonyi országgyűlés elfogadja az egységes hídvámot, s Széchenyi néhány társával februárban felkéri báró Sina Györgyöt a vállalkozás élére. (értsd: a finanszírozásba vonása). Aztán ahogy Tasner Antalnak ugyanez év decemberében írja:

Barátom, ma …a budapesti építendő hidnak tulajdona virtualiter átment 35 vármegyei votummal…De még nem kürtölök diadalt ! Nem akarok elaludni etc. Marengo…!

1836-ban megalakul a Lánchíd Részvénytársaság br. Sina vezetésével és 6,5 mio Ft-os kezességével.

1837. februárjában komoly veszély fenyegeti a hídépítést a vasúti pályaépítésben a Sina báró által képviselt – Bécs/Sopron/Győr – vonallal szemben fellépő Wodianer-Ullmann-Metternich csoport révén, mivel utóbbiak balparti – Bécs/Pozsony/Pest/Debrecen -vonalán Bécsből Pestre jutáshoz nem kellett volna a híd! A lánchidi csatát kemény küzdelemben sikerült csak megnyerni.

1837-ben a híd pályázatra W.T. Clark három tervet nyújt be, ahol a belső ellenzék által pártolt – ám bármiféle gyakorlati tapasztalat nélküli – vonórudas ívhiddal szemben,
amely 114 méter áthidalására lett volna képes, Clark hídja 202 méterével nyert
1838. szeptemberében.

Fentiekkel kapcsolatban levélrészlet Széchenyi 1837. augusztusában Sina bárónak írt leveléből:

“Méltóságos Báró, igen tisztelt Barátom! Örülhetünk, hogy Tierney Clarkra szert tehettünk…. Az ő követelései jelentősek, s nagy teher volna, ha az egész csupán az ő sétautazásával végződnék…..És higgye meg nekem, Buda és Pest között csak olcsó hidat ne, s csak olyat ne, melyet olcsó művész irányít,…értelmetlenség, … az olcsó művészek pedig még mit sem teljesítettek, vagy éppen kontárok.
(És újra ez a kicsinyességgel szembenálló, tiszteletreméltó igényesség, és bölcsesség!)

…én itt Lechner úrral, az országos építési főigazgatóság dirigens adjunktusával, …és Vásárhelyivel, az alsó Duna-szabályozás igazgató mérnökével tanácskozást tartottam. ….

Az ágyú elsült, a csata indul, hamarosan egész Európa erről fog beszélni, az Ön neve áll legfölül, ezt ne feledje, nagyrabecsült barátom, de arról se feledkezzék el, hogy
a csatatért Pest jelenti….

(És Széchenyi itt sem tévedett: Az 1839-49 között felépült híd korának legkiemelkedőbb műszaki alkotása volt. A Regensburg alatti, csaknem 2400 km hosszú Duna szakasz első állandó hídja, s akkoriban a világ legnagyobb lánchídja volt – s máig a legszebb.)

De ahogy Széchenyi írta, a csata indul – mert még sok hullámvölgyön kellett magukat átküzdeniök, amely mindennapok egy-egy keserű pillanata ilyen mondatokban csendül vissza a gróf leveleiből:

Valahányszor beszélek a főherceg nádorral a hídról – ami most, midőn aggodalmak szálltak meg, igen gyakran történik… az ügyet, melyet megbukás veszélye látszik fenyegetni,..Nagyon bosszankodom, de azért kész vagyok az egészet elölről végig még egyszer keresztülvinni.  ‘The strong resist, the weak despair
(Az erős ellenáll, a gyenge elcsügged:)  (Levél Georg Sinanak, 1839)

Ugyanezen címzettnek, pár héttel később:

“A hidat illetőleg megverettnek tekintem magamat,…”

Máskor pedig:

“…a legnagyobb éberséget ajánlom. Ellenfelei fáradhatatlanok, részben hatalmasok is, ellenségeit pedig az ember soha ne becsülje le.”
(Itt éppen Wodianerről van szó, aki mögött Rotschild és Metternich is felsorakoznak)

Végül 1839. szeptemberében a mainak megfelelő, a klasszicista stílusú diadalkapus két mederpilléres lánchídra az építési szerződést jóváhagyják, s törvénybe iktatják az
1840. évi XXXIX törvénycikkel. (Valamennyi hidunk építését a törvényhozás rendelte el.)

A magyar nemzet nevében József nádor, a Lánchíd Részvénytársaság részéről Sina György írta alá a szerződést. Ebben igen lényeges, – a későbbi hídépítéseket befolyásoló – pont, hogy a szerződés érvényének időtartama alatt –  87 éven át – a hídtól számítva
egy-egy mérföld távolságban más híd nem építhető, továbbá, hogy a hídon átkelőknek vámot kell majd fizetniük.

Ezek után Sina György felszólította William Tierney Clarkot az építés megszervezésére és elkezdésére.
Annak idején ugyanis a tervezőknek (lásd fenti Széchenyi levél: művészeknek) kellett a kivitelezést is végezniük, olyannyira, hogy gyakorlatilag kifizetés csak az építésre történt.
Mivel azonban W.T. Clark – más megbízásai miatt –
nem tartózkodott állandó jelleggel a helyszínen, egy őt helyettesítő mérnököt kellett keresni.
A választás névrokonára, Adam Clarkra esett.

Most arról van szó, hogy a Duna Buda és Pest közt szabályoztassék! …Mindenekfelett az van tervben, hogy a Duna a két város közt összeszoríttassék úgy, hogy a Nákó-féle ház és az aerarialis (=kincstári) raktárak közti tér, mely jelenleg mintegy 240 ölnyi széles, 185 ölnyire szorittassék össze.”
(Levél Georg Sina bárónak 1839.)

A két Clark tehát 1840. tavaszától elkezdte a közös munkát; együtt járták a vashámorokat és a kőbányákat, megszervezték az alapozáshoz szükséges anyagok szállítását.
A tölgyfagerendák Szlavóniából, a fenyőpallók Cseh-és  Stájerországból érkeztek, mészkő Sóskútról, a téglát Steinberger és Lechner pesti, valamint Csekő és Christen óbudai téglavetőjében rendelték. A cement gyors elérése érdekében a budai Duna-parton
égető- és őrlőüzemet rendeztek be, a hozzávaló márgát a vajdasági Beocsinből hozatták.

Széchenyi, mint tudjuk 1827-től a ma róla elnevezett tér különböző épületeiben, – 4 éven át a Diana fürdő házában, majd családjával az un. Ullmann házban (későbbi Spenótház helyén) lakott, így ablakából is figyelemmel kísérhette a Lánchíd építését.
Vagy ahogy egy írásban olvastam, egy pillantásával be tudta fogni innen egész birodalmát: a kereskedelmi Csarnokot benne a nemzetté válást formáló Casinót, a téren található banképületekkel a tőke és hitel világát, illetve főművét a hidat. Na és persze még az MTA is itt épül meg.

Barabás Miklós vízfestményei az épülő Lánchídról

A hídépítés teljes folyamata izgalmasabb olvasmány mint egy Agatha Christi krimi,
de mivel a laikus olvasó szavaival képtelen vagyok a történéseket visszaadni, megpróbáltam röviden kivonatolni az érdeklődőknek annak menetét, a BudapestCity.org oldalán dr. Gáll Imre fantasztikus, gyönyörű képillusztrációkkal ellátott írásából. Mindenkinek jó szívvel ajánlom!

S kis tipikusan Széchenyi-s érzelmi aláfestés ( Levél W.T. Clarknak 1842.) :

“Hurrá, hurrá! A raktárak a mieink!… Az emberi élet kurta, és mi még túlságosan sok mindent akarunk itt Magyarországon – hidakat, vizi utakat, vasutat etc.etc. Sietnünk kell, s szüntelenül tevékenykedni… 1847 őszén át kellene sétálnunk a hídon, mit szól Ön ehhez ?”

Ezután egy hónapra:

“A förtelmes raktárak, Istennek hála, gyorsan tünedeznek. Ablakunkból lelkesen élvezzük lerombolásukat.”

A helyszíni munka legkényesebb része
az alaptestek elkészítése volt, amit jászolgát építésével oldottak meg.
A jászolgát egy árvízvédelmi karókkal biztosított, két pallósor közében döngölt földdel kitöltött ideiglenes védmű.
A pillérek és a hídfők kijelölt helyét hármas cölöpsorral vették körül. A cölöpsorok közül kikotorták a kavicsot és a közöket vízzáró agyaggal töltötték ki. Az így nyert hatalmas felépítmény belsejéből kiszivattyúzták a vizet, és nyílt munkagödörben leástak a teherbíró talajig. Mindez több ezer cölöp leverését igényelte, nagy részük ma is ott nyugszik a Duna fenekén. A víz sodra ellen kőhányás, az uszadék okozta rongálások ellen jégtörők védték az építményt.
Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. A cölöpverés két évig tartott. A munkások nagy többsége helybeli volt, akiknek irányítására angliai szakmunkások költöztek Magyarországra (mintegy 60 család).

A pesti hídfő alapgödre készült el elsőnek. Itt, a szó legszorosabb értelmében a Duna fenekén rendezték meg 1842. augusztus 24-én a Lánchíd alapkőletételi ünnepségét! A nádor, Széchenyi István és több mint száz meghívott vendég mellett
az erről készült Barabás Miklós ábrázolások (2 képet készített) főalakja Sina György báró – ugyanis a képeket fia, Sina Simon rendelte meg.

(* A képen látható személyek felsorolását lásd a Megjegyzéseknél!)

A pillérek felmenő falazatainak burkolata mauthauseni faragott gránitkő. Ebből készültek a pillérek jégtörő élei, valamint a szerkezeti talpkövek is, amelyek a merevítő-tartók és
a láncnyergek saruit hordozzák. A lemezkötegekből álló láncok a kapuzatok tetején elhelyezett sarukra támaszkodnak és a hídfőknél föld alatti betonépítményekben kialakított lehorgonyzó kamrákban végződnek.
(Ezeknek a felépítményei hát azok a híd mellett két oldalt látható építmények, amiket eddig nem tudtam értelmezni !)

A dolgok menetében most más jellegűek a leküzdendő akadályok, ezúttal még
“házon belüli” harcokat is produkál. Széchenyi levele Georg Sina bárónak, 1846. áprilisában.

Ön, igen nagyra becsült Barátom, államunkban, sőt Európában bizonnyal
a legpraktikusabb kalkuláns,….. mind ez idáig sem értem meg, hogy az időt, ezt
a legeslegnagyobb földi kincset, mily kevéssé vette Ön mindig számba!
Az én számításom szerint a kincstári raktárakról folyt alkudozásokban több mint egy évet vesztettünk, hogy talán 30 ezer forinttal kevesebbet fizessünk.   … csekély pénznyereségért nagy időpazarlás tétetett. A lánc-ügyben, attól félek ugyanez fog ismétlődni!

Úgy hiszem bizton feltehető, hogy a híd 300 ezer forintot hozni fog. Félévnyi nyert idő eszerint 150 ezer volna, nem számítva azokat a kamatokat, melyeket most, anélkül, hogy jövedelmünk volna,  folyvást fizetnünk kell, és amelyek végül bennünket fölfalnak, ha nem iparkodunk minden energiánkkal a hidat befejezni.

…Őszintén megvallom Önnek, hogy a tetvészkedés a láncokkal, … engem mindig nagyon nyugtalanított…. A mondottakat, igen tisztelt barátom, szokott jóindulatával szívlelje meg.”

Ugyanez ügyben W.T. Clarknak:

“… a báró számomra kész talány. Mily meglepő tehetsége a pénz megtakarítására,
s mily rossz az idő megtakarítására! …a lánc dolgában csupán két dolog érdekel, nevezetesen a tökéletes gyártás, és a gyors szállítás. Az árat egészen másodlagos kérdésnek tartom.”

Az első vasanyag-szállítmány 1846. október 2-án indult, s ezt folyamatosan követte
a többi. A vasszerkezetek nagy része Angliából hajón jött a Majna–Duna csatornán.
Az öntöttvas kereszttartók Andrássy György dernői, más öntvények később többek közt Ganz Ábrahám budai öntödéjében is készültek.

A láncok fölemeléséhez szükséges erőt a pesti partra telepített gőzgép fejtette ki.
A láncokat igen gyorsan szerelték; 1848. március 28-án kötötték be az első láncvéget, július 18-án pedig az utolsóét kezdték meg. Itt történt a baleset, melyet a Hídember c. film is megörökített.

Tizenegy láncfelhúzás simán lebonyolódott, de az utolsónál a láncfelhúzó csigasor egyik láncszeme elpattant, s a lánc a Dunába esett, egy munkás életét vesztette. Mintegy négyheti késedelmet okozott ez az építkezésben.

Az 1848-49-es szabadságharc alatt a hídépítés lelassult. Hol az egyik, hol a másik hadviselő fél akarta a már majdnem kész hidat átjárásra alkalmatlanná tenni, amelyet 1849. januárjában ideiglenesen már igénybe vettek. Amikor a honvéd hadsereg kelet felől közeledett Pest felé, az osztrákok visszavonultak Budára és előkészületeket tettek a híd felrobbantására.

A láncok lehorgonyzásának felrobbantását Clark Ádám a lánckamra elárasztásával,
a szivattyúk szétszerelésével és egyes alkatrészek összetörésével előzte meg. A keletkezett károkat aztán már egy júliusi osztrák rendelet értelmében hamarosan pótolták.

Hivatalos személyek, valamint a katonaság már a szabadságharc idején átjártak a hídon,
s pünkösdtől a polgárság is használatba vette a járdáit. A hidat 1849. november 20-án adták át teljesen a forgalomnak.

A megépült hídon hídvámként a gyalogos 1 krajcárt, teherrel a hátán ennek dupláját,
egy tehénért 3, egy kis szekérért 5, egy nagy szekérért 10 krajcárt fizetett.

Villamos végállomás a Lánchídnál 1895k -forrás: Budapest Anno, Corvina

Az építő William Tierney Clarknak az uralkodó elismeréseként magyar nemességet ajánlott, amelyet azonban ő ősi skót nemességére hivatkozva nem fogadott el.

Adam Clark viszont többé nem vált el az országtól,
itt házasodott és telepedett le. Feleségét, az akkor
19 éves Áldásy Máriát (Áldásy Antal budai városkapitány lányát) 1855. november 6-án vette nőül, házasságukból 3 gyermek született. Egykori házuk ma
a Krisztina kőrúton a Színháztörténeti múzeum.
Utolsó nagy műve volt a budai Váralagút, melyet
1857. április 30-án adták át a kocsiforgalomnak.
Kisebb munkák kivételével, azontúl csak családjának élt. 55 évesen  tüdőbajban hunyt el 1866-ban, s a budai vízivárosi sírkertben, az Áldásy-féle sírboltba helyezték örök nyugalomra. A temető felszámolásával a sír ugyanezen formában átkerült a Kerepesi temetőbe.

A hajóhidat véglegesen 1850-ben bontották el. A Lánchíd építését elrendelő törvény arról is intézkedett, hogy a Lánchíd Részvénytársaságnak a hajóhídból származó jövedelem elmaradása miatt „igazságos” kártalanítást kell fizetni Pest és Buda városok javára. Ezen a címen évente 12-12 ezer forintot fizetett is a városoknak.
A vámbevételek közben jelentősen emelkedtek és 1871-ben érték el a maximumot,
723.462 forintot. A fenntartás évi költsége általában 10-18 ezer, kivételes esetekben
30-35 ezer forint volt. A jövedelemből bőségesen telt a hat és egynegyedmillió forintot kitevő építési költség törlesztésére és kamataira, amelyet 20 éven belül visszafizettek.

Mivel a szerződés szerint a híd közelében másik híd építésének tilalma 1937-ben járt volna le, az állam a részvényeket 1870. július 1-jével felvásárolta, s ezzel lehetővé vált egy következő híd építése a Lánchíd tehermentesítése céljából.
Innentől minden hídbevételi többletet egy következő híd építésére használták fel.
A hídvámot végül 1918-ban, a Tanácsköztársaság idején eltörlik.

Fotó: Rovox

A Lánchídon a díszítőelemeket, a Marschalkó János alkotta négy kőoroszlánt csak 1852-ben állították fel, a talapzatukra a Széchenyi- és Sina-címer került.

Az eredeti Lánchíd az akkori forgalomra tervezve, még sokkal könnyedebb volt, kevesebb vasszerkezetet és több faanyagot tartalmazott. Az idők folyamán azonban a forgalom
és terhelés, s ezáltal a híd kilengésének fokozódásával is, szükségessé vált a híd megerősítése, amelyre első alkalommal 1914-ben kerítettek sort. Mind ekkor, mind
a későbbi átépítések ill. pályaszélesítések során ügyeltek azonban arra, és meg is találták azokat a módokat, hogy a híd eredeti formáját megtartsa.

1937-ben az olasz III. Viktor Emánuel látogatása alkalmából több épület, köztük a Lánchíd első díszvilágítása is elkészült.

Szomorú fejezete a híd életének, amikor
a II. világháború után az elvonuló németek valamennyi hidunkat, így utolsóként
1945. január 18-án az Erzsébet hídat és
a Lánchidat is felrobbantották.

A pesti horgonykamra teljesen tönkrement. A budai kamra és a lehorgonyzás csak a véletlen folytán maradt ép, a felerősített robbanószerkezet a vízzel elárasztott kamra víztelenítésekor – 1948-ban – teljesen szétázva került elő.

A Lánchíd újjáépítésére vonatkozó döntés 1947. tavaszán született meg.
Az újjáépített hidat az eredeti avatásának századik évfordulóján, 1949. november 20-án, vasárnap adták át a forgalomnak.

A Lánchíd ma már Budapest városképének meghatározó eleme, nemzeti szimbólum.

Erre az egyik legszívbemarkolóbb irodalmi élményem, Örkény Istvánnak – Azt meséld el Pista! címen sziporkázó humorral létrejött keserédes életrajzi írásának a háborúból hazatérését elmesélő fejezete.

1942. tavaszán Nagykátára munkaszolgálatra berendelik, majd megjárja a frontot a Donig, de a háború összes borzalmát fölülmúlja az a 2-3 ezer km gyalogos bolyongás a nagy orosz hómezőn Keletre: éhezve, öltözet és fedél nélkül, 48-52 fok minuszok mellett, átélve hadifogolytábort, és flekktifuszt, 1946 karácsonyán hazaérkezik.

S a következőket a hangoskönyvből – Mácsai Pál remek előadásában – jegyeztem le, ezért lehet, hogy a központozásaim nem felelnek meg az eredetinek.

“Első utam a Lánchídhoz vitt. Anyámat sem láttam még, a hidat akartam látni.

Azért, mert a búcsú, öt jégzajlással, és négy tavasszal onnan, szintén a hídhoz kötődött. S mindig, amikor emlékezetemben fölrémlett Budapest, az otthonom, én
a hidat láttam. Úgy, mint akkor. Egy híd akácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében ragyogva, fényben a fény – a Lánchíd.

Nem tudom, hogy ezerszer vagy tízezerszer egy nap.
Tessék, én élek.
S a jégtorlaszok között romban a híd.

Hazaértem. “

Hát nem vagyunk mi ezerszer szerencsések, hogy csak gyönyörködve szemlélhetjük mikor csak eszünkbe jut: a jószagú tavaszban, a nyár csillogásában, vagy az ősz rőt lobbanásában, s a legfenségesebb díszleteként a karácsonyi ünneplőbe öltözött városnak?



Hiszem, igen.

És nem csak szemléljük, de mindennapjaink és ünnepnapjaink aktív részese. Ha pihenés vagy kikapcsolódás, feltöltődés vagy maratoni futás, tudományok népszerűsítése, vagy mozgalom a rák ellen, népművészeti vásár vagy piknik és térzene – mind, mind idetalálnak, otthon vagyunk velük Széchenyi örökségében.

És annyi mindent lehetne mesélni többi hídjainkról is, bár én erősen tartózkodom olyan elragadtatásokba esni, amely a mi fejünkben rögzült, hogy Budapest a hidak városa…

Rómának 26, Párizsnak 37 hídja van, csak hogy hirtelen két példát említsek.

De nekünk természetes, hogy a mieink a legdrágábbak szívünknek.

A Lánchíd megváltása után másodiknak megépült (1876) hidunk a Margit híd volt.
Arany János Hídavatása, s a vele összeforrt Zichy illusztrációk itt vannak mindannyiunk fejében. Az újonnan helyreállított híd az eredetivel (francia építésűvel) azonos díszei bizony meglepetést okoznak az általunk megszokott eddigi látványhoz képest. A híd déli oldalán számos ponton felbukkanó magyar királyi korona kőbe faragott másán túl, a hídfőkön felállított 4-4 kandeláber a párizsi Place de la Concordéival ápol szoros rokonságot.

Olyan jó lenne felhőtlenül örülni annak a szépnek, ami sok elhivatott ember megfeszített gondos munkájából, és mindannyiunk pénzéből nem kis összegért helyreállt. De már néhány napon belül ott voltak a graffitisek, a korona csúcsáról a kereszt letörve…

Ugyanígy nem értem, miért vagyunk egyre inkább elzárva a saját Duna partunktól.
Amikor nyakamba vettem a kamerámat és a várost, hogy lefényképezzem a Margit híd és Lánchíd között a Duna alsó rakpartján levő Holocaust emlékművet, besokkolt a felismerés, hogy oda csak életem kockáztatásával, a sebesen suhanó kocsisoron keresztül lavírozva juthatok át.

Én még annak a boldog bakfis- és ifjúkort megélt nemzedéknek a tagja vagyok, akik bizony a rakparti lépcsőkön időzve imádtuk a tavaszt, itt randiztunk és sétáltunk – és fújta bele a szél a kontaktlencsémet a Dunába, mikor hirtelen tisztításra szorult – de a rohanó felnőtt korban ezekre már nem jutott sűrűn időm.

Ám elég sokat jártam már hivatalból is Ausztriában, s mindig elöntött a sárga irigység, amikor Alsó-Ausztria gyönyörű Wachau-i Duna partján gurultam végig. Teljes mértékben emberközeli, ápolt, karban tartott, csaknem plázsos Duna-part, ahol a környék lakói élvezettel veszik birtokukba a természet ajándékát. Kultúrált strandok, ligetek, gyermek játszókák, csónak-yacht és egyéb vizijármű kikötő  – és élet.

Mindig így képzeltem el a mi Dunánkat is fel Visegrádig, és le ameddig csak lehet. S mit látok?

Ami volt, az a kevés sincs már. Lassan tényleg már csak fentről, kilátókból mint egy moziból “csodálhatjuk” világörökségünket! Aztán csodálkozunk, hogy miért olyan stresszes a magyar ember. Na de azért én rettenthetetlenül átküzdöttem magam a cipőkig.

A Holokauszt emléknapján 2005. április 16.-án felavatott szoborkompozíció,
szellemi alkotója Can Togay filmrendező egyben társalkotója Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrászművésznek. 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyarországi zsidóság gettókba telepítése, s a nyilasterror idején a folyóba lőtt embereknek állít emléket.

A következő, 1873-77 között szintén francia kivitelezésben megépült híd az (Déli) Összekötő vasúti híd, amely mint a neve mutatja nem közúti céllal épült. A híd ma is a MÁV legnagyobb forgalmú hídja, az ország áthaladó vasúti forgalmának túlnyomó része itt bonyolódik.

A háborúban felrobbantott híd helyére épült ún. harmadik hídszerkezet már egyszerűbb, ívek nélküli forma, melynek északi oldalára épül majd párhuzamosan a Lágymányosi, új nevén Rákóczi közúti híd.

A következő állandó hidunkkal egy évben, 1896-ban készül el a másik összekötő vasúti hidunk, az (északi, v.) Újpesti, amely az ország leghosszabb vasúti hídja.
Gyalogos és kerékpáros forgalma kezdetektől, de napjainkban is elég jelentős.
Egy kedves ismerősöm, aki másodikként kerékpározott át az újra megnyitott hídon,
az újjáépítés folyamatát az alábbi kis gyöngyszemben örökítette meg:

A legelső teljesen magyar alkotású híd (tervezés, kivitelezés) az  1896-ban épült, először Ferenc Józsefről elnevezett, ma Szabadság néven ismert hidunk.

Ezúttal egy kis teljesen friss jégzajlással.

Pár kedves hangulat fotó róla. Az elsőn még ott ülnek a rakodópart alsó kövén – illetve
a rakparti piac látható. Az Into the Fog címmel pedig egy mostani művészi felvétel, amely tavaly elnyerte a nap fotója címét egy igényes nemzetközi fotós portálon, s beküldője “arman”-ként jegyzi magát.

Forrás: Budapest Anno- Corvina

1903 -ban kerül átadásra a régi Erzsébet híd, amely 290 m-es nyílásával 23 évig világcsúcstartó a lánchidak között. Érte rombolják le a régi belváros magját, ám végül
a Plébánia templomnak megkegyelmeznek, ezért a jelentős ívgörbület a ráfutó Hatvani/ Kossuth Lajos utcában. Erről a részről majd még írok kimerítőbben, ezért most csak néhány fotót csatolok.

Átmeneti megtorpanás után két új híd építése indult 1933-1943 között.

1933-37. A Boráros térnél rácsos felsőpályás híd épült, melyet Horthy Miklósról neveztek                    el.
1939-43. Épül az Árpád híd, de félbe maradt az építés.

Az Árpád híd építését már 1908-ban törvény írta elő, a tervezés több menetben folyt. Végleges felépültére 1950-ig (42 évet) kellett várni.

Itt csak egy érdekességet csatolok, amivel gondolom nem sokan találkoztak személyesen.

Az emlékművet 1937-ben ünnepélyes flottaparádé keretében avatták fel a Petőfi híd budai hídfőjénél. A 30 méter magas, vasból készült emlékmű a fiumei világítótorony kicsinyített mása volt, a kiálló hajóorrot Horthy nevezetes hajójáról, a Novaráról mintázták.
A híd felrobbantásakor súlyosan megsérült, helyreállítása a háború után fel sem merült, tekintettel arra, hogy a köztudatban teljesen összeolvadt Horthy személyével.
(Forrás: Szoborlap)

A második világháború végén az összes Duna hidat elpusztították. 1945- 46 -ban szükséghidak, pontonhidak épültek.

Az első “félállandó” fa- és acélszerkezetű híd a Kossuth tér és Batthyány tér között, a felrobbantott hidak kiemelt roncsaiból
7 hónap alatt összeszerelt és 1946. január 18.-án ünnepélyesen átadott Kossuth híd volt.

A hidat 1956 tavaszán zárták el a forgalom elől, bontását
1960. márciusában kezdték meg és novemberben fejezték be.
A pillérek bontásával és a meder teljes kitisztításával
1963 elején végeztek. ( Forrás: Budapest Krónikája, Corvina)

A hidak újjáépítése 1946-1964 között folyt, azt követően 1981-ig folyamatosan sort kerítettek szükséges felújításokra is.

1981-től folynak a kapacitás bővítések és épülnek  új hidak.

Az összes hidunk közül a legfiatalabbról, a Megyeri hídról, a már eddig is többször igénybe vett forrásból, fantasztikus szépségű képek közlésére kaptam lehetőséget.

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, hidak, Magyarország, Városnézés
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Budapesti mozaik – A Lánchíd és a többiek bejegyzéshez

  1. Fazekas Miklós szerint:

    A Szent Korona jelenlétére a Lánchídnál nem találtam – vagy nem vettem észre – utalást, ezt szeretném szerény ismereteimmel pótolni.
    1848 decemberében a császári hadak már Pest határa előtt álltak, a Kormány Debrecenbe költöztetése zajlott éppen. A budai várban őrzött Szent Koronát ( és a hozzá tartozó relikviákat) is át kellett valahogyan menteni a téli, jeges Dunán. A Lánchidat akkor azonban még csak deszkapallók takarták, melyek csak gyalogosforgalomra voltak alkalmasak. Valahogyan mégis megoldódott az átszállítás, lévén egy hatalmas, nagyon nehéz ládáról szó, a ténykedés nagy nehézségekkel és veszélyekkel járt – mind a Szent relikviákra, mind a szállítókocsira és a bátor, lelkes kísérőkre egyaránt. A veszélyes utazás a jeges Duna fölött végül is sikerrel járt.
    A szobrok odakerülésének történetét nem ismerem, de eme ténynek tulajdonítom. Információimat a következő könyvből merítettem: ( éppen most olvasom) – Vécsey Olivér. A Magyar Korona titokzatos története.
    Gratulálok a gyönyörű fotókhoz.
    ( Hozzászólásom annak köszönhető, hogy a Megyeri Hídtól tíz percre lakom, a fotók készítőjétől pedig két percre 🙂 )

  2. elismondom szerint:

    Mivel kedves olvasóm nagyon érdekes írását eredetileg a Megjegyzések rovatba jegyezte be, a nagyobb hozzáférés kedvéért átmásoltam ide:

    Gulyás Miklós hozzászólása:
    2012/03/28 – 16:35 (Szerkeszt)
    Szervét Mihály kedvéért bukkantam az ön honlapjára. De nagy örömömre a Lánchídunkra is ráleltem. Egy svéd utazó, aki Széchenyivel hajókázott Bécsből Pestre egy fejezetet írt 1840-ben a Lánchídról (két évvel az árvíz után és kilenc évvel Haynau hídavatása előtt). Köszönöm az érdekes és szépen leírt utazásait és igérem hogy honlapját a kedvenceim közé teszem és néha belelapozom. Tisztelettel Gulyás Miklós Stockholm

    Ha nem untatom:

    Lindeberg 1840-ben volt Pesten, két évvel ar árvíz után és kilenc évvel a Lánchíd felavatása előtt. Írok a hajóhidról, a nagybajuszú fölényes legényekről, akik a nemeseket és a jól öltözötteket hídpénz nélkül átengedték. A hajóhíd reprezentálta a régi Magyarországot. Lindeberg meséli, hogy itt a Duna 700 röf széles, és hajóhídon zajlik a közlekedés. A hajóhidat összel lebontják, mert a jég megbízhatatlan és kompokon kalandosan jutottak át a másik partra. Egy lánchid szükséges, amelyen lovaskocsik is közlekedhetnek.
    Lindeberg nem láthatta az elkészült Lánchidat. (A Clark Ádám tér és a Roosevelt tér között). Bölöni Farkas és Széchenyi se, esetleg a haldokló báró Wesselényi. Én is láthattam a Lánchid nélküli Dunát. A második világháború végén a német hadsereg ugyanis felrobbantotta.
    Az újjáépitettet 1949. november 20-án, a százéves évfordulón nyitotta meg ”Gerő”, a hídverő.”
    2009 márciusában egy levelet kaptam Judit nénitől óbudai osztálytársam több mint kilencven éves mamájától, haldokló Európánknak egyik utolsó renaissance alkatától. Mikor kap a kedves olvasó okos és tapasztalt hölgyektől levelet? Egy régi kollégájáról írt, egy Bálintról, vezetéknév nélkül. Bálint dédapja Bécsből, Clark Ádám segítőjeként a Lánchíd építéséhez került Magyarországra, ahol megnősült. Felesége egy régi híres osztrák cukrászcsaládból származott (ahol a nagymama francia volt).
    A háború után történt a nagyapával, aki szintén hídmérnök volt, és nagyon tudós ember. A háború alatt megsemmisült a Lánchíd építésének dokumentációja. Az öregúr fejében rengeteg adat és tapasztalat volt. Gerő Ernő magához hivatta, hogy tanácsát kérje. Gerő kedves akart lenni, úgy fogadta:”Üdvözlöm P. elvtárs!” Az öregúr azt mondta: ”Álljunk meg, engem őfelsége, Ferenc József, úrnak szólított, maradjunk ennyiben.” És ennyiben maradtak.
    1956 novemberében a Lánchíd budai oldalán egy szovjet tank elvesztette hernyóláncát, és kis híján belém szaladt.
    A világ legszebb mozijában, a királyok pesti Urániájában egyedül láttam a Hídembert. Kiszolgáltak, kizárólag enyém volt a nézőtér. A Széchenyi úton negyven fok meleg volt. Előző héten mutatták a filmet a televízióban.
    Hozzászólás

    elismondom hozzászólása:
    2012/03/28 – 16:57 (Szerkeszt)
    Kedves Uram !
    Köszönöm a hozzászólását, aminél örülök, hogy az én blogomat gazdagítja. Fantasztikus történeteket osztott meg velem, és a többi olvasóval- ezek a legizgalmasabb részei egy város történetének. Köszönöm.
    De jó volna többet tudni Bálint bácsiról és arról, ki volt az a bécsi cukrász família?
    Én nem lelkesedtem nagyon a Hídemberért- noha remekül megalkotott karakterek voltak benne- , de sajnos onnan indít, amely momentumra egyébként is előszeretettel koncentrál a legtöbb ember, vagyis a megőrült Széchényire, s végül nem is marad neve mellett a fejekben más. Pedig az a nagyság amit ő képviselt, az előtte levő korszakával ábrázolandó, s az egész nemzetben kevés párja volt/van annak, amit ő élete folyamán létrehozott.
    Természetesen személyesen sok minden érdekelne Önnel kapcsolatban is, és Stockholmi létével. ( Egyszer voltam ott üzleti úton.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s