Budapesti mozaik – Kiegészítés

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…



Indításul egy általános vallomás. A fokozottan elhivatott, vagy kíváncsi olvasóimnak:

Időnként, ha különösen érdekes információ vagy kép birtokába jutok egy már tárgyalt fejezetnél, szemérmetlenül be szoktam csatolni a már megírt korábbi témához kapcsolódó posztba. Ez most különösen igaz a budapesti témájú fejezeteknél, mert minél tovább merülök bele, annál több apró részlet kerül bennem is és a régi Budapest képemen is a helyére. Mostanra érett meg bennem a megoldás, hogy felteszek a menüsorba egy Kiegészítések című alpontot, hogy a kíváncsibbak tudomására hozhassam, ha utólag hozzáfűztem valamit a már közzétett bejegyzéshez.

Lehet sokakat talán bosszant is, hogy minek tűzdelem tele a leírásaimat a már nem létező épületek képével, vagy az utcák régen használatos neveivel. Hát részemről a magyarázat ennyi: én magam sokszor hatalmasakat csodálkozom rajta, hogy jééé, ez nem öröktől fogva áll itt… Vagy – sajnos ez már ritkábban -, hogy nahát már ők is, történelem könyveink lapjain az öröklétbe átment, s ezért már gyakran emberként nem is látva személyüket, jártak itt, vitáztak vagy éppen alakították nekünk ilyenné ezt a várost – és éppen e helyütt.

Az utcák nevét, vagy a régi házak megnevezését meg azért tartom fontosnak, mert irodalmi élményeinkben nem tudjuk kötni a mai helyszínekhez. Pedig ilyen értelemben még többnyire lokalizálhatóak a Jókai hősök, Ady, Mikszáth, Krúdy és a többiek nappalai és éjszakái.

Hát ezért.

És most megint újabb antikvár példányra tettem szert városunk életéből, s ezt szerintem látni kell: így nézett ki a múlt század elején, már a Margit híd megépülte után – attól jobbra és balra – a pesti rakpart.

Újpesti rakpart a Pozsonyi út környékén 1900 körül

Forrás: Budapest Anno – Corvina

Hát ez a kép még nagyon messze áll attól is, amit Szerb Antal 1935-ben, annak a bizonyos Marslakónak az Új-Lipótvárosról fest:

Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt.
kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt és szégyelte magát. De azért szép volt és messzire ki lehetett
sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesékből és félelmekből ismertem. Ma itt
vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok
teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak
hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát
fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal
zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden
modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész
városnegyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halavány életük
egyetlen őszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek.”

És akinek a legtöbb fotót köszönhetjük a századfordulós Budapestről, Klösz György műterme a mai Kossuth L. u. 1 szám alatt, a Ferencesek temploma mellett, 1890 körül.

Forrás: Budapest Anno- Corvina kiadó

Nemrég olvastam Lugosi Lugo László 1996. évi napló jegyzeteit, amikor elhatározza, hogy lefényképezi ugyanazokat a helyeket (hát ezt még be kell szereznem!), amelyek Klösz György egykori fotóin láthatóak, s ennek kapcsán világít rá néhány, ma már kevéssé ismert tényre.

Hogy például ő azért nem találja sokszor ugyanazt a szöget az adott kép fényképezésénél, mert Klösz György gyakran egy szekér tetejéről fényképezett.

Miért is ?

Idézem:

” Klösz azért fényképez szekér tetejéről, mert a múlt században – pontosabban 1851
és 1881 között – a fényképezésnek egyetlen használható eljárása volt, az úgynevezett és alább röviden leírt nedves-kollódiumos eljárás. Ehhez, mint látni fogjuk,
a fényképésznek mindig magával kellett vinnie a sötétkamráját, és Klösz ezt a sötétkamrát rendezte be a szekérben, mely külsejében leginkább egy mai lakókocsihoz hasonlított, belül pedig laboratórium és raktár volt. És ha már ott volt a szekér, felállt a tetejére.

A nedves eljárás korában fényérzékeny anyagot boltban nem lehet vásárolni, azt minden fényképésznek magának kell elkészítenie. A munka veszélyes mérgekkel, valamint éghető és robbanó anyagokkal folyik. Az eljárás legnagyobb hátrányáról kapja nevét: ha az emulzió megszárad, elveszíti érzékenységét.
A salétromsavban gondosan megtisztított üveglemezre kollódium-emulziót öntenek.
A kollódium a ma használt zselatin elődje, és nem más, mint alkohol és éter elegyében oldott lőgyapot, jód- és kadmiumsókkal telítve. A korabeli szakkönyvek meg is írják, hogy gyertya fölött ne öntsük fel a kollódiumot. A következő műveletet, az érzékenyítést már sötétben kell elvégezni – ekkor mászik be Klösz a sötétkamrává alakított szekérbe. Amikor az éter részben elpárolog, a lemezt ezüstnitrát oldatába helyezve érzékennyé teszik a fény behatása iránt, ahogy akkoriban mondják, „ezüstözik”. Az ezüstnitrát szintén méreg, a népnyelv csak pokolkőként ismeri.
A felesleges ezüstnitrátot lecsepegtetik, az érzékenyített üveglemezt kazettába helyezik, és a fényképezőgépben (a szekér tetején) exponálják. Utána ugyancsak a sötétkamrában előhívják, a hívó vasvitriol. A legnagyobb méreg a fixálásra használt ciánkáli, ami a múlt századi fényképezésben mintegy harminc éven keresztül alapvegyszernek számít, szívesebben dolgoznak vele, mint a ma használatos nátriumtioszulfáttal, mert tisztább negatívot eredményez.”

Hát nem az a könnyű, mai attitűd, amikor az ember kimegy a Duna partra egy kis jégzajlást fényképezni, és hazaérve mintegy 160 kép közül kezdi kiszortírozni azt ami mondjuk elfogadható. Akkor annak az egynek kellett jól sikerülnie…

Még egy kis érdekesség Lugossi Lugo morfondírozásából:

”    Kiderül a próbákból, hogy csak a vasárnapokon lehet majd dolgozni.
Klösz ugyan valószínűleg hétköznapokon fényképezett, hiszen képei tele vannak élettel: emberek, szekerek stb. De ha én ma hétköznap fényképezek, akkor a kép tele lesz autókkal és villamosokkal. És bár az autók meg a villamosok képe a mai hétköznapok tényei közé tartozik, a fényképen mégis a szó szoros értelmében eltakarnák a lényeget: a város mai képét és a változásokat.”

Mennyi mindenre nem gondolnánk, egy képet nézegetve…

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Magyarország, Városnézés
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. gabysch szerint:

    milyen szerencse, hogy volt egy nagyszerű Klösz Györgyünk ! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s