Genf – egy epikus költemény az Időhöz

Ezzel az elragadtatott kifejezéssel élt valaki a Patek Philippe múzeum kiállítását, az óraipar történetének eddigi legkiterjedtebb és mondhatjuk páratlan szépségeket felsorakoztató gyűjteményét megtekintve.

Mi ide első genfi tartózkodásunk végén csöppentünk be, tulajdonképpen abból az indíttatásból, hogy minden lényeges látnivalót már megtekintettünk, de hogy a maradék fél napunkat még kitöltsük valamivel, csak a kuriózum okán betértünk a Plain Palaishoz közeli múzeumba. Számunkra nem várt csodát és Genf legnagyobb meglepetését adta ez
a látogatás.

Patek Philippe óra P1360555

A múzeum egy különleges utazást biztosít az órakészítés történetébe, alapvetően a cég saját kreációi fölvonultatásával, de bemutatja az általános óraművesség legjelentősebb mesterműveit is. A kollekció a 17. századtól kezdve felöleli az összes iskoláját és stílusát
az Európai óragyártásnak, végigvezetve a látogatót a technikai fejlődés útján.

De ettől még számomra nem lett volna különösebben érdekes a kiállítás – ami azt lenyűgözővé tette, az az ékszer finomságú kikészítés és a festészet remekeinek szépséges átlényegítése zománcozott képeken az adott formájú és méretű tárgyra, amelyek úgy mellesleg többnyire egy óra keretét, vagy borítását adták.

Az óra történetét kutatók hiába keresik a pillanatot, amellyel az első zsebóra (s ezzel a karóra) születését megjelölhetnék, mivel az valószínűleg fokról fokra alakult ki az állóórák miniatürizálása eredményeként.

Az óra fogalma az ősi sumérokig vezethető vissza, akik aztán átadták azt
az egyiptomiaknak, azok pedig a görögöknek. A napórák, melyek legkorábbi példáját Egyiptomban, Krisztus előtt 1500-ból, III. Thutmósis korából tárták fel, valójában csak
az egész órákat mutatták.

Az arabok a vízórák mesterei voltak, s a hagyomány szerint a bagdadi kalifa egy ilyent kínált fel a nagy keresztény hódítónak, Nagy Károlynak (Charlemagnénak) 807-ben.

A vízórát hamar felváltották a homokórák, melyek hatalmas példányai díszítették az
Új Világ felfedezésére induló schoonereket.

Az első mechanikus órák minden valószínűség szerint a 13. század környékén jelentek meg Nyugat-Európában, a szerzetesi közösségekben. Az éjszakai szolgálat ugyanis megkívánta egy független ébresztő rendszer létrehozását, amelyre éjszaka a napórák alapból nem voltak képesek, a vízórák pedig csak rövidebb időtartamokat tudtak átfogni –
s egyik sem felelt meg eleve a célnak, tekintettel arra, hogy csendesen működtek.

Az első mechanikus órák harang- és templomtornyokat ékesítettek impozáns sziluettjükkel, melyeket egyre kisebb modellek követtek.
(Apropó, a Silhouette szó XV. Lajos pénzügyminisztere nevéből ment át a köztudatba,
s adta a fotókat megelőző ábrázolásnak, a papírból kivágott árnyképeknek nemzetközi megnevezését.)

A kisebb méretű órák hamar megtalálták útjukat a magánlakosztályokba, túllépve
a királyok és egyéb udvari előkelőségek privilégiumán. A reneszánsz individualizmusa tette aztán lassan az órát személyes öltözék állandó kiegészítőjévé, mely egyben modern társadalmunk talán egyik legtipikusabb szimbólumának előfutára is volt.

Genfben az óragyártás hagyományát
a hugenották teremtették meg. Míg Calvin szigorúan megtiltotta híveinek az ékszerek viseletét, az óra használatát mint hasznos, és ezáltal megengedhető dolognak tekintette. Ennek eredményeként a 16. században számos ékszerész és aranyműves váltott órakészítésre.

Mégis a tényleges gyökereket az 1572. év augusztus 23.-i
Szent Bertalan éjszakájában találhatjuk. Mint azt már korábban,
a Reformátorok fala kapcsán jegyzett írásban több helyütt tárgyaltuk, a hugenották párizsi lemészárlása, majd üldözése hatására
a kézművesek jelentős osztálya hagyta el Franciaországot, magával vivén szakmája tudását és készségeit. A menekültek egyik befogadó bástyája, Genf  is otthont adott számos órásmesternek is.

1601-ben már a genfi és a város polgárává vált francia órások meg is alakítják első önálló céhüket, útjára indítva ezzel azt az óraművességet, amely Genfnek tartós hírnevet szerzett.

1630 körül születik a zománcozott miniatúra festés Franciaországban. Hasonlóan az erre a korra jellemző aranyműves technikákhoz, mely páratlan mesterműveket alkotott, ez az új forma rohamos fejlődéssel, 20 év alatt elért a perfekcionizmus szintjére.

Blois kastélya

Születését Jean Toutin nevéhez, a Châteaudun-i aranyműveshez fűzik, aki technikáját Bloisban fejlesztette ki, ahol akkoriban a francia király második udvart tartott fenn, virágzó kézművességnek adva helyet benne. A zománc miniatúrák aztán a párizsi udvarban hamarosan a legnagyobb szenvedéllyé váltak.

A technika maga egy fém – leginkább arany – felületre vitt fehér zománc alapozással kezdődik. A színek ezután finomra őrölt zománc pigmentek felvitelével keletkeznek, amely különböző színeket pár csepp levendula olajjal kevertek ki előtte. Fokozatos égetéssel kristallizálják és rögzítik véglegesen a ragyogó színekben izzó képet. Hamarosan nem akadt olyan koronás fő Európában, akinek ne lett volna leghőbb vágya ilyen miniatúra birtoklása.

1685-ben a Nantesi Ediktum visszavonásával azután,
a kizárólag protestánsok által űzött zománckép kereskedelem szó szerint elűzetett Franciaországból. Csakúgy, mint az órások esetében, a zománc mesterség számos művelője Genfben talált új otthonra, s itt hamarosan össze is fonódtak előbbiekkel. Ettől a perctől Genf vált
a zománcfestészet európai bölcsőjévé, mint ahogy itt fejlesztik ki 1760-ban azt az átlátszó fedőréteget, amely
a képnek különleges fényt és tündöklést biztosít, megerősítve a vibráló színek mélységét és csillogását. A genfi művészek voltak később, akik felhagytak az aranylemez fehér alapozóval történő lefedésével, engedve ezáltal az aranyat átragyogni a zománc festésen.

Liotard portré 1736 körül, Charles-Edward Stuartról

Petitot, aki még Toutinnál tanult és Bordier nyitotta a genfi zománcfestő művészek sorát, követve Jean-Etienne Liotard által.
Liotard aki talán a leghíresebb genfi születésű pasztell festő, művészi pályáját mint zománcozó kezdte a Fabrique nevű híres műhelyben, mely egyesítette a város aranyműveseit, ékszerészeit és órásait.
A később világjáró festőművész, Liotard sosem feledte zománcos  múltját, amely technika kézjegyei részben tetten érhetők vásznain is, másrészt szokásává vált műveit időről időre, egy azonos miniatúrában is elkészíteni.

A 19. század hajnalán Genf a zománc miniatúrák vita felett álló fővárosa volt.
1789-ben 77 művész dolgozott a Fabriqueban és festette zománc miniatúráit az exportra szánt luxus termékekre. A város fő bevételi forrását teremtették meg munkájukkal. Ennek a nemzedéknek széles körben elismert legkiválóbb miniatúristája Jacques Thouron.
De megtalálhatóak már soraikban a női művészek is, akik enigmatikus alakja Elisabeth Terroux volt.

Három bájos miniatúra párizsi és genfi műhelyekből Jacques Thouron munkáiból.

A hagyomány modern folytatója a diplomás képzőművész Suzanne Rohr, aki 1967-ben kapta első megrendelését a Patek Philippe házból és készítette el Renoir “Két fiatal nő a pianónál” képét zománcra, melyet aztán évente 2-3 további mestermű követett.
A Patek Philippenek kizárólagosan dolgozó művésznő vallomása szerint, ezen műveket sosem “szolgai másolással” készíti, hanem azok karakterébe beleviszi saját személyiségét is.

A 17. század kezdetétől, az 1660-1680-as évekig az óra dekorációk lehengerlő szépségével és művészi fokával azonban nem tartott lépést az óraművek pontossága. Azokat egy napon belül akár többször is utána kellett állítani
a templom, – vagy egyéb nyilvános intézmények óráinak.

1657-ben azután a holland Christian Huygensnek sikerült az idő járását összekapcsolnia az ingamozgással s azt
egy körkörös mozgássá alakítani, amivel mindössze 1-2 perces differenciára csökkentette a napi eltérést az időmérésben. Ezzel megnyitotta az utat az abszolút pontosság eléréséhez, amely az egész
19. századi kutatást és fejlesztést jellemzi majd.

Az 1780-as években Genf az óraművesség történetének egy igen izgalmas fejezetét nyitja meg, élőlények mozgását utánzó automaták megszerkesztésével. Ezek a legegyszerűbb figurától, mely karja mozgatásával mutatja az időt – a komplett pásztor-jeleneteket, színházi darabokat vagy koncerteket visszaadó jelenetekig terjedtek. Az automaták aztán felhasználásra kerültek az élet minden területét felölelő tárgyak ábrázolásában – az illatszeres amforától, a tubákos szelencéig, gyakran zenegéppel egybekötve.

Pillangók, virágok és gyümölcsök, kerubok és zeneszerszámok – megszámlálhatatlan bősége a különlegességeknek árasztotta el az órakészítők műhelyeit.

Míg az időmérő eszközök többsége csupán dekorativitásával emelkedett ki, mások praktikus célokat is szolgáltak:
mint színházi látcsövek, női manikűr eszközök, vagy kis pisztolyok, melyeknél
a ravasz lenyomásával a csőből kis virág bújt elő, finom illatot árasztva.

Ezek múló divatok voltak, azonban szépen példázzák a kor kézműveseinek kiemelkedő mesterségbeli tudását.

A zenélő szerkezeteket eleinte kis harangjáték csengettyűk,  később pedig “bütyköshenger” működtetett, mely apró fésű formába rendezett fémlapocskákat hoztak rezgésbe.

A 18. században az órakereskedelem jelentős piacot töltött be, s a genfi órák Európán kívüli forgalma először az ottomán birodalomban kap jelentős szerepet, s eleinte angol közvetítéssel a konstantinápolyi udvarból eljut Kínába is.

Törökországba először a svájci órák valószínűleg misszionáriusok, diplomaták
és kereskedők útján kerülnek, mint kuriozitások. Komolyabb kereskedelem közöttük
a 16. század végére alakul ki, majd Konstantinápoly Galata kerületében  francia közbenjárással, svájci órások kolóniája is megtelepedett. 1628-ra a kolónia már olyan nagyra nőtt, hogy egy Antoine Léger nevű lelkipásztort is oda küldtek, s a városban saját templomot illetve iskolát is építettek.

Isaac Rousseau, a filozófus, Jean-Jacques Rousseau édesapja is tagja volt
a Törökországban megtelepedett genfi órásoknak. Ő órajavításra specializálta magát, illetve a Topkapi palota ingaóráinak kinevezett gondozója tisztét töltötte be. Ez igen fontos beosztás volt, mivel ezeknek az óráknak kellett a pontos időt az imákhoz jelezni.

Ezen svájci mesterek és kereskedők, szoros kapcsolatban voltak hazai társaikkal,
lehetővé téve a Fabrique számára jelentős nagyságrendű termék forgalmazását Konstantinápolyban.

A 19. században Kínával is már direkt módon érintkeznek, s Svájc Kína első számú óra ellátójává válik.

A virágzó kereskedelem csúcsát 1810-1820 között éri el, amelynek azonban további 10 év múltán, az ópium háború kitörése vet véget. A zenélő órákat különösen kedvelték ezekben a relációkban, melyek könnyen megkülönböztethető helyi jelleget és valami diszkrét exotikus bájt is kölcsönöztek e termékeknek, melyeket jellemzően az 1850-es évekig állítottak elő.

Érdekessége a kínai piacra gyártott megrendeléseknek, hogy azok mindig párban készültek, amelyre különböző magyarázatok maradtak fenn a szakmán belül.

Az egyik magyarázat a helyettesítő óra elmélete, mely szerint, ha egy szerkezet javításra szorulna, a Kína és Svájc közötti távolság miatt, az akkori időkben évekbe is beletelhetett, mire a kijavított óra visszakerült tulajdonosához. Közelállóbbnak tűnik az a magyarázat, mely arra a tradícióra támaszkodik, hogy Kínában a dolgok kereskedelme mindig párban zajlott. Hogy ez a Yin- és Yang filózófiája okán, vagy egyszerűen a szimmetria szeretete miatt – legyen szó lovakról, ágyasokról, vagy éppen időmérőkről –  keletkezett szokás volt, senki nem merte figyelmen kívül hagyni. A genfi órakészítők azonban itt is tovább léptek:
a tökéletesen azonos órákat felváltották az egymást tükröző képpárokkal.

1839. az év, amikor a múzeumnak is nevet adó lengyel menekült, fiatal lovaskapitány Antoine Norbert de Patek – tehetséges órás honfitársával, Francois Czapekkel megalapítja Genfben, a Patek, Czapek & Cie néven órás manufaktúráját. 1830. november 29.-én, miután a cári seregek kegyetlenül vérbefojtják a lengyel felkelést és Lengyelország autonómiáját elvesztve orosz provinciává süllyed, menekültek ezrei hagyják el az országot, köztünk a mi két hősünk is.

Az új órakészítő műhely eleinte a lengyel történelmi témákra és hagyományokra (fekete Madonna ábrázolások) nyúl vissza művészeti vonalon. Idővel azonban ellentétek keletkeznek a két partner között, melyek hatására Czapek kilép a cégből. Ez idő tájt találkozik Antoine Norbert de Patek az 1844. évi Párizsi Ipari Kiállításon
Adrien Philippevel, aki új találmányának igyekezett híveket szerezni a párizsi órások körében, ám hiába. Újítása hatalmas lépést jelentett a modern órák irányában, kiváltva
az óra beállításához és igazításához szükséges külön kulcsot az órára helyezett felhúzó szerkezettel.

Patek azonnal felismerte a találmány jelentőségét, partnerséget kötött a feltalálóval,
s megalapult a Patek Philippe cég.

Viktória királynő órája

1851-ben aztán a Londoni Hyde parkban,
a Kristálypalotában rendezett világkiállításon
Victoria királynőnek ajándékozták az első kulcs nélküli Patek Philippe órák egyikét, mire a királynő kinevezte
a céget udvari szállítójának. Ezzel megnyitotta az ajtókat
a cég előtt Európa többi palotájába is.

Ugyanezen évre datálhatók a Patek Philippe cég üzleti kapcsolatai – elsőkként az óragyártók között – az
Egyesült Államokkal, a Tiffany & Co. New York céggel kötött szerződés útján.

A cég jelen van az 1870-es évektől kezdődően
Latin Amerikában is, de az eladások ténylegesen csak
a század vége felé lendülnek fel, amikor disztribútorként bekapcsolják a Gondolo & Labouriau Rio de Janeiro-i céget. Partnerük találmánya volt az a módszer, amelynek elvére épülő – ma már bizony tiltott – kereskedelmi praktikákkal napjainkban is találkozhatunk.

Klubot szerveztek 180 szenvedélyes óra vásárlóból, akikkel 79 héten át heti 10 dollárt befizettetve, hetenként kihúztak egy nyertest. A nevezett időszak végén mindannyian, akik addig nem nyertek, ám kifizettek fejenként 790 dollárt, kaptak egy Patek Philippe órát.
A fenti “játékra” a cég megalkotta az ünnepelt, Chronometro Gondolo névre hallgató,
és kizárólag ennél az óránál alkalmazott speciális kaliberű óraművet.

Victoria királynőt még számos híres ember követte a Patek Philippe tulajdonosok sorában, mint például Lev Tolsztoj, Csajkovszkíj (3.-1877-ben készült órája), Richard Wagner, Marie Curie (1.-mely a genfi Société des Beaux -arts 1894.évi ajándéka), Albert Einstein. Az alábbi kollázson láthatóak még Katherina Dolgoruka, II. Sándor cár második hitvese részére 1909-ben készült óra (2.), Regla 3. hercege, Mexikó számára 1909-ben készített óra (4.), 1897-ben III.Viktor Emanuel udvari szállítójának leszállított óra (5.), s 1848-ban az osztrák Calerghi grófnőnek családi címerével díszített óra (6.).

Az extrákkal felszerelt óra-különlegességek sorát az a sarkkutató, Richard Evelyn Bird megrendelése nyitotta 1926-ban, amelyet az első Antarktik útjára készíttetett speciális dupla házba ágyazva, az erős mágneses mezők elleni védelemként.

A fokozatosan ipari nagyhatalommá növő Amerika az 1900-as évekre kitermelte dúsgazdag tycoonjait, akik mohón csaptak le mindenre, ami luxus kategóriát képviselt.
A különleges, és finom órák iránti szenvedély két olyan mágnás versenyét eredményezte
a huszas évek fordulóján, mint a brilliáns autó-mérnök James W. Packard és a titokzatos new-yorki tőkés Henry Graves jr. Mindketten a Patek Philippehez fordultak igényükkel, hogy a lehető legnagyobb számú extrával bíró órát készíttessék el maguknak.

Az 1927-ben Packardnak leszállított 10 különlegességgel ellátott óra forgó számlapja
500 csillagból álló égi képet ábrázolt, mely Packard születése napján Ohio fölött látható csillagjegyeket tartalmazta. De a világ legkomplikáltabb órája Gravesnek készült, amelyet 1933-ban szállítottak le neki, hat év fejlesztésének eredményeként, 24 extrával ellátott  zsebóra formájában. Magának a Patek Philippe cégnek is 56 évébe tellett, míg saját rekordját megdöntötte, megalkotva a Calibre 89-et.

James Ward Packard órája, 1927

Henry Graves jr. órája

1935-ben egy független genfi órásnak,
Louis Cottiernek sikerül megalkotni azt az univerzális időjelző mechanizmust, amely egyidejűleg mutatja
a helyi időt, s számos, egyéb városban érvényes időt. (1870. óta, a világ  24 időzónára osztása óta folytak ilyen irányú fejlesztések.)

Cottier számos szériát tervezett a Patek Philippe részére is az univerzális időmérőiből. Két modell, melyeket 1940-től 1950-ig,  illetőleg 1953-1966-ig gyártottak, kiemelkedő helyet foglal el a műszaki mesterművek, s ezáltal a mindenkori gyűjtők listája sorában: a Ref. 1415 és Ref. 2523 hivatkozási számú karórák.

Az első, az 1415 referencia számú  óra 33 ; míg a 2523-as Ref. számú óra 41 város, illetve régió, vagy ország idejét képes megmutatni.

A karóra a huszadik században nyer teret, s szorítja ki fokozatosan a zsebórát, amely időközben mint férfias szimbólum identifikálódott. Először a katonaság körében ismerik fel a csuklón viselhető órának az előnyeit, akiket gyorsan követnek majd a biciklisták, lovasok, és az autózás úttörői. Ezek az első karórák azonban még nagyon érzékenyek voltak mindenféle behatásra: porra, vízre, hőmérséklet változásra, rázkódásra.

Kiterjedt javítások technikai és esztétitikai téren, életstílus és trendek változásai egyre jobban előtérbe, s divatba hozzák a karórát, míg a zsebóra teljesen idejét múlttá válik.

A Patek Philippe itt is megalkotta nyerő márkáját, a Calatrava keresztje szimbólumát felhasználva, s legendát teremtett:
a tapasztalat és precizítás legendáját. Az idő birtoklásáért vívott verseny diadalát.

Maga a Calatrava legenda 1158-ra nyúlik vissza, amikor a templomosok és johanniták a Szent Földön vívták keresztes háborújukat, egy cisztercita barát életre hívta Ibéria legfontosabb lovagrendjét
a muszlimok ellen folytatandó háborúhoz. Calatrava várának védői és győztesen megvívott csatái fölött a zászlón ott lobogott a kereszt szimbóluma, a győzők szimbóluma.

A diszkréten elegáns Calatrava órák sora született 1934-1946 évek között:

Az 1940 – 1960 közötti időszak kiemelkedő előretörését hozza a karórának, az egyik legmegszokottabb és folyamatosan viselt darabját a modern vívmányoknak.

1989-ben a cég alapításának 150.-ik évfordulójára hozza ki a Patek Philippe legújabb kreációját, a kilenc év kutatásának és fejlesztésének gyümölcsét, a Calibre 89 -re elkeresztelt márkatermékét.
Az óragyártást és időmérést tudománnyal és mesterségbeli tudással ötvöző, 1728 darabból felépített mestermű a valaha gyártott legkomplikáltabb hordozható órát testesítette meg.

Meg sem próbálom visszaadni, mindazt, amit el lehet mondani róla, de a nagyon érdeklődőknek mellékelem angolul és németül az óra képe mellé csatolt műszaki leírást.


A még modernebb kor digitális és kvarcórás tömegtermékeivel szemben a patinás cég
a tradícióira építve fenntartja az igényes óragyártás hagyományait, s mindig megújuló designével, limitált szériákban készített termékeivel továbbra is tartja állásait a világ porondján, mint Genf egyedül fennmaradt komplex óragyártó manufaktúrája. Ez azt jelenti, hogy változatlanul maga tervezi, fejleszti, állítja elő minden egyes darabját,
és részletét óráinak – miközben élen áll az új technológia alkalmazásában.
Több mint 70 szabadalma átfogja az óragyártás teljes vertikumát – s marad fogalom
a luxus, az elegancia, s a költséges gyűjtőszenvedély szótárában.

Kívánom minden olvasómnak, hogy lehetőségeik elérjék egyszer azt a szintet, amikor hirtelen egy Patek Philippe pult előtt meg kell hozni a nehéz döntést, hogy melyiket válasszam? Én magam részéről beérem a gyönyörködés tehermentes örömeiben 🙂

A teljes anyagot a múzeum kiadványából kivonatoltam és fordítottam magyarra, remélvén, hogy mint én, mások is sok újdonsággal és ismerettel gazdagodnak általa.
S közben erősen remélem, hogy a tulajdonos sem perel be copyright jogok miatt 😉 .

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Művészet, Svájc, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

5 hozzászólás a(z) Genf – egy epikus költemény az Időhöz bejegyzéshez

  1. Vályi Huba szerint:

    Levél. Genf – egy epikus költemény az időről.
    Tisztelt író.
    Nagy élvezettel olvastam írását.
    Ennek több oka van.
    Szakmámból adódóan sokat tartózkodtam Svájcban.
    Elsősorban, az óragyárakat és javító műhelyeket látogattam.
    Természetesen a Jura vidék óramúzeumait is látogattam, amennyiben lehetőségem volt.
    A független múzeumokon kívül (Le Locle, La Chaux-de-Fonds) általában a nagyobb gyáraknak is van kiállításuk. Sajnos a Genfi múzeumban személyesen nem jutottam el. Csak a leírása van a birtokomban.
    Az Ön írása, mint külső szemlélő természetesen, elsősorban csak az órák külsejéről szól.
    Engem valójában a szerkezet érdekel. Sajnos ezekről a kiállításokon általában nem közölnek részleteket.
    A Le Locle – i múzeumban, volt lehetőségem az óratokokat kinyitni és belülről vizsgálni a csodálatos műszaki remekeket.
    Még egyszer gratulálok írásához. Igen sok munkájába kerültetett

    Üdvözlettel
    Vályi Huba

    • elismondom szerint:

      Nagyon köszönöm elismerő sorait. Természetesen úgy van, ahogy írja, én csak a laikus szemével tudtam rátekinteni a kiállított tárgyakra, bár megmondom így is teljes volt az elragadtatásom. Gyakorlatilag ugyanis úgy mentünk be a múzeumba, hogy ha már itt van, megnézzük, de igazán nem hittem, hogy bármi érdekeset láthatnánk ott. Szerencsére alaposan rácáfoltak előítéletemre, és szerencse, hogy bementünk. Kívánok Önnek további jó munkát és szép élményeket kedves órái között.

  2. Visszajelzés: A Rhône-nal a Jonctionig (5 – az ismeretlen Genf) | Fölöttem a felhő

  3. Susan Klincsek Szecsi szerint:

    Fantasztikus képanyag, élvezetes Írás. Gratulálok. Illusztrátorként referencia képek után bóklászva találtam rá a site-ra és itt ragadtam egy időre. Köszönet érte. 🙂
    Susan Klincsek Szecsi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s