Genf, a Szépművészeti Múzeum és Liotard

Ha már az Óramúzeum kapcsán találkoztunk Liotarddal, gondoltam beugrunk kicsit Genf Szépművészeti Múzeumába, a Musée d’Art et d’Histoire -ba (MAH), ahol két termet is szenteltek Liotardnak.

Az 1903-1910 között megépült múzeum hatalmas területet átfogó épületében többféle gyűjtemény kapott helyet. A földszinten elsősorban archeológiai gyűjtemény található
az emberiség őskorától egyiptomi, görög, etruszk és római kori anyagokat felölelő különleges darabokig.

Külön részlege van a mindennapok tárgyainak a nyugati kultúra évszázadaiban
(ón, – és ezüsttárgyak, fegyverek, vértek, ruházat, bútorok), s a legfelső, második emeleten a festmények gyűjteménye. Az időszakos kiállítások kivételével a múzeum ingyenesen látogatható, azonban ügyelni kell arra, hogy igen rövid ideig, csak 5 óráig tart nyitva délután!

A Svájc nem hivatalos nemzeti gyűjteményének számító képgyűjtemény közönség elé tárt része az impozáns lépcsőházon át elérhető, hatalmas bevilágító tetővel fedett épület második emeleti termeiben látható. Mint igen sok múzeumnál, a teljes gyűjtemény nagyobbik része, helyhiány miatt itt is
a raktárakban található.
Ennek a helyzetnek a javítására születtek már tervek a kiállító tér növelhetőségére, legutóbb a nagyméretű udvarban felállítandó üvegkubus formájában.

Önarckép 1744 – Uffizi

Visszatérve Liotardhoz, akit a 18. század egyik legeredetibb és legtehetségesebb rajzolójának tartottak, kortársai széles körének portréival kifinomult ábrázolásokat örökített az utókorra. Eltérően a kor festői gyakorlatától, portréi nem hízelgőek, valósághűen ábrázolja modelljeit, nem nélkülözve azokon
a pszichológiai mélységeket. Arcképeivel, akár hírességeket, a kor uralkodó osztályának tagjait, exotikus figurákat vagy éppen kiterjedt családját és önmagát ábrázolják is, azonnal bensőséges kapcsolatba kerülünk, oly mértékben élő, emberközeli ábrázolások. Bár sokféle műfajban (zománc miniatúrák, üvegfestés, rézkarc, olaj) alkotott, de legkiemelkedőbb pasztellfestői munkássága.

Művei megtalálhatóak a világ különböző jeles gyűjteményeiben (Louvre,Párizs; Uffizi, Firenze – ahol önarcképe már életében kiállításra került -; Zwinger, Drezda; Amsterdam Rijksmuseum, J. Paul Getty, New York Metropolitan, National Galery London stb.), mint ahogy alkotói terepe is igen széles hatósugarú volt.

Liotard: Szappanbuborékokat fújó gyermekek – Schönbrunni kastély

Ahogy azt már más genfi életrajzoknál is gyakran olvashattuk, Liotard apja is 1685 után
a francia Montélimárból menekült Genfbe, aki szakmája szerint ékszerész volt.
Jean-Étienne Liotard (Genf 1702 dec. 22  – Genf 1789 jún. 12) tanulmányait Gardellénél és Petitotnál kezdi a zománc és miniatúra festészetben, amely folytatásaként 1723-ban már Párizsban találjuk Jean-Baptiste Massé miniatura műhelyében.

3 év tanulás után önállósítja magát és a portréfestészetből kíván megélni.
Így kezdődik egy hihetetlenül gazdag és mozgalmas életút, melynek állomásai 1735-től, csak felsorolás-szerűen: Nápoly, Róma ( XII. Kelemen pápa és több kardinális képmása), Konstantinápoly (5 évig), ahol ragyogó képekben örökítette meg a kelet világának viseletét, szokásait, mindennapjait.
Itt adaptálja excentrikus küllemét adó keleti ruha- és sapka- illetve nősüléséig (1757)
a szakállviseletet. Leírt megjelenése miatt “a török festő” -ként (« le peintre turc ») is szokták őt emlegetni.

Ezután következik első bécsi tartózkodása, ahol az előkelő, nemesi családok és a császári család udvari festője lesz. Ekkor festi tán legismertebb pasztelljét, a ma Drezdában látható “Szép csokoládéslányt”.

Jean-Étienne_Liotard_La belle chocolatière

Következő állomásai: Velence, Darmstadt, Genf, Lyon, majd ismét Párizs, azután London. Annyira felkapott festő eddigre már, hogy fennmaradt dokumentumok szerint Londonban egyetlen évi keresetét 6000-7000 £-ra becsülik.


1755-ben rokonaihoz megy Hollandiába, Delftbe – és megfordul Amsterdamban, valamint Hágában is. Itt áldozza fel szakállát, amely házassági feltétele volt Marie Farguesnek, egy Amsterdamban élő francia protestáns kereskedő lányának, akivel aztán letelepszenek Genfben. Utazásait azonban változatlanul folytatja, hasonló ritmusban és kiterjedésben mint korábban.

Alábbi képeken felesége és legidősebb fia 1766-os ábrázoláson, illetve a bájos gyermek portré 1760-ból való, s a 22 hónapos kisfiát mutatja.

Az idilli családi jeleneten feleségét és kislányát örökíti meg:

Magáról mintegy 15 önarcképet festett, melyeken önmagát sem kímélve, hűségesen – néha iróniával – ábrázolja az öregedés folyamatát.
A zöld függönyös kép, melynek alcíme A nevető Liotard, egyben egy tréfa a képben, amely a közismert ókori festőverseny legendájára utal vissza, amely szerint Zeuxis olyan élethűen festette le a szőlőszemeket, hogy a madarak rászálltak képére csipegetni. Ezért Zeuxis megkérte vetélytársát Parrhasiust, hogy húzza vissza a képre a függönyt, hogy megóvja azt a madarak rombolásától.

Az utolsó, 1783-ban készült kép szokatlan módon egész alakban ábrázolja a festőt,
aki felesége halála után újra elkezdi növeszteni szakállát, azonban az őt körülvevő,
szinte légüres tér, mintegy magányát visszhangozza.

.     

Élete második bécsi utazását 1762-ben teszi, amikor Mária Terézia megrendelésére lefesti annak 11 gyermekét. Nekem ezek a kis portrék a kedvenceim, amik annak idején
a császárnőt is annyira meghatották, hogy attól kezdve minden utazására magával vitte azokat.

Azon túl, hogy a szeretettel lefestett gyermeki portrék rendkívül finomak, érdekes rálátást nyújtanak későbbi nagy események szereplőire. A Wikipédia Mária Terézia gyermekeiről készült felsorolását egészítem ki az alábbiakban a Jean-Étienne Liotard által 1762-ben készített rajzokkal. A képek fölé húzott egérrel leolvasható az érintett gyermek ábrázoláskori életkora.

Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc (a későbbi I. Ferenc német-római császár) 1736.évi házasságából 16 gyermek született, velük létrejött a Habsburg–Lotaringiai-ház:

  1. Mária Erzsébet Amália főhercegnő (1737–1740), kisgyermekkorban meghalt.
  2. Mária Anna Jozefa főhercegnő (1738–1789), betegsége miatt egy klagenfurti kolostorba vonult vissza.
  3. Mária Karolina Ernesztina főhercegnő (1740–1741), kisgyermekkorban meghalt.
  4. József Benedek Ágost főherceg (1741–1790), később II. József néven német-római császármagyar és cseh király (1764–1790).
  5. Mária Krisztina főhercegnő (1742–1798), aki 1766-ban Albert Kázmér szász–tescheni herceghez (1738–1822) ment feleségül.
  6. Mária Erzsébet főhercegnő (1743–1808), akit XV. Lajos francia király feleségéül szántak, de betegsége miatt egy innsbrucki  kolostorba kényszerült vonulni.
  7. Károly József Emánuel főherceg (1745–1761), fiatalon meghalt.
  8. Mária Amália főhercegnő (1746–1804), aki 1769-ben I. Ferdinánd pármai herceghez (1751–1802) ment feleségül.
  9. Péter Lipót József főherceg (1747–1792), I. Lipót néven toszkánai nagyherceg, 1790–92 között II. Lipót néven német-római császármagyar és cseh király.
  10. Mária Karolina főhercegnő (*/† 1748), születésekor meghalt.
  11. Mária Johanna Gabriella (1750–1762), akit IV. Ferdinánd nápolyi királlyal jegyeztek el, de meghalt az esküvő előtt.
  12. Mária Jozefa főhercegnő (1751–1767), akit elhalt nővére, Johanna Gabriella után szintén IV. Ferdinánd nápolyi királlyal jegyeztek el, de ő is meghalt az esküvő előtt.
  13. Mária Karolina Lujza főhercegnő (1752–1814), aki elhalt nőverei helyett 1768-ban feleségül ment IV. Ferdinánd nápolyi királyhoz (1751–1825), a későbbi
    I. Ferdinánd nápoly–szicíliai királyhoz, így Nápoly és Szicília királynéja lett.
  14. Ferdinánd Károly Antal főherceg (1754–1806), Lombardia főkormányzója, aki 1771-ben elvette Estei Mária Beatrix Rikarda modenai hercegnőt (1750–1829), és megalapította a Habsburg-Lotaringiai-ház Este-Modenai ágát.
  15. Mária Antónia főhercegnő (1755–1793), aki 1770-ben feleségül ment XVI. Lajos francia királyhoz. A francia forradalom során férjével együtt kivégezték. Fia, Lajos Károly francia trónökös herceg 1795-ben fogságban halt meg.
  16. Miksa Ferenc főherceg (1756–1801) püspök, kölni választófejedelem,
    a Német Lovagrend nagymestere, érsek.

Micsoda képek, micsoda életek!
Mondjuk ez is egyértelmű példázata a III. Frigyes (1415-1493) német-római császár óta
a Habsburg dinasztia mottójává vált mondásnak:
„Míg mások háborúznak, te boldog Ausztria házasodj!”
Igen groteszk lenyomata ennek, hogy 3 leányát is eljegyezte IV. Ferdinánd nápolyi királlyal, az előzőek korai és nem várt halálát követően. Végülis az itt még csak 10 éves Mária Karolina főhercegnő igen erélyes és sikeres társuralkodója lett a nápolyi királynak, mely időszakot a Nápolyi bejegyzéseimben ( https://elismondom.wordpress.com/2011/09/02/napoly-a-13-ik/) már érintettem.

A másik, leginkább érdeklődést felkeltő portré
a tragikus sorsú Maria Antoinette leendő francia királyné 7 éves korában készült portréja, melyen már kissé átsüt a frivolnak is kikiáltott királyné pompaszeretete. Ugyancsak róla, ugyanekkor készült
a bécsi Hofburgban található, másik igencsak elragadó ábrázolás.

A francia királyi udvartartásában csak a gondtalan szórakozást kereső, életvitelében a szépséget felső priorítássá emelő, s a realitásokkal mit sem törődő királynéként nem látta a küszöbön álló forradalmat,
ám a veszély és végső katasztrófa pillanataiban igazi királynői tartással fogadta sorsát és mutatott példát bátorságból.

Liotard 1783 -tól, – a magányos képe keletkezési évétől – felfedezi kertjében termő gyümölcsei ábrázolásával a csendéletek világát, melyben ugyanolyan kiváló pasztelleket alkot, mint korábbi, személy ábrázolásainál.

A múzeum másik két jelentős svájci festő alkotásaiból rendelkezik szignifikáns gyűjteménnyel, melynek válogatott képeiből állít tablót az ország festőművészetének.
Ezek a festők már korunkhoz közelebb állnak, s nagyjából azonos időszakban éltek, s az impresszionizmusból kinövő, illetve azt követő két irányzatba sorolhatók be:
Ferdinand Hodler (Bern, 1853. március 14. – Genf, 1918. május 19.) a szimbolizmus, majd a szecesszió,
Felix Vallotton (1865. december 28. – Párizs, 1925. december 29.) pedig az avantgard Nabis mozgalom képviselője.

Hodlertől különösen sok tájkép is maradt fenn a környező alpoki területekről, illetőleg
a Genfi tóról.

1895- és 1911 közötti években szinte minden évben és évszakban megörökítette a Genfi tavat. A többnyire a Chexbresből adódó tó látványát gyönyörű színekben vitte vászonra napfelkeltében, napnyugtában vagy éppen déli napsütésben. A szecesszió vonalvezetését
és ornamentikáját magán hordozó tó ábrázolása nem egy aukción robbantott kasszát, mint pl. legutóbb az alábbi kép, egy, a zürichi  Sotheby’s 2011-es árverésén.

Ugyanezen szögből a kép 1905. évi változata a genfi MAH gyűjteményéből:

S a formákat nagy színfoltokként kezelő felfogásban készült képe a témáról 1915-ből, illetve 1918-ból:

Hodler oevréje ennél sokkal bővebb, ám azzal e helyütt nem kívánok foglalkozni, inkább csak jelzés erejéig szerettem volna őt is megemlíteni, mint ahogy Genf városa méltánylásaként a Múzeum hátsó részét lezáró picinyke, de gyönyörű parkban emlékére emelték az alábbi szobor kompoziciót:

Vallotton Önarckép, 1897

A posztimpresszionizmus záróakkordjának számító Nabis csoport dekoratív stílusával egyben a szecesszió előfutára, Felix Vallotton egyes méltatói pedig a szürrealizmus első megjelenését is kötik személyéhez.

A lausannei születésű ifjú már 17 éves korában Párizsba költözik, s ott csatlakozik a Nabis csoporthoz, akik nevüket a héber próféta szóból származtatják. Ők egy új stílus prófétáiként szakítanak az impresszionizmus színhasználatával, átváltva az igencsak erőteljes, nagy foltokban alkalmazott primer színekre. Szakítanak a perspektíva évszázadok óta uralkodó irányzatával, s síkban, plakátszerűen ábrázolt témáikkal új szemléletet teremtenek.

Kedvelt témáik az enteriőr, ahogy az Vallotton számára is hosszú időn keresztül alaptéma volt. 1900. után aztán áttér az emberi test – főként női test – ábrázolására, majd a húszas évek első felében – Franciaország különböző vidékeit bejárva – számos tájképet készített.

Vallotton képeiből a http://www.the-athenaeum.org/art/list.php?s=tu&m=a&aid=398&p=1 linken egy kiváló 106 db-os válogatás tekinthető meg, s nyújt aláfestést munkásságához.

A szakrális művészeti körből a múzeum legértékesebb darabjai a svájci Konrad Witz
1443-1444 között festett Petrus-oltára táblaképei, melyek eredetileg a genfi
St. Péter katedrális számára készültek, de csak a 4 szárnya maradt fenn.
A csodálatos halfogás képén a háttérben ábrázolt táj egy valóságos ábrázolása a Genfi tó partjának.

A múzeum nemzetközi anyagában számos nagynevű művész alkotásai megtalálhatóak, kezdve a Rodin szobroktól Rembrandton át Modigliániig sokan.

Alant minden összefüggés és kronológia nélkül adok egy kis kiragadott válogatást ezekből.

 

Jean Jacques Rousseau megnyerő portréja után, zárásul egy kevésbé komoly témával búcsúznék, a szintén genfi születésű, 1767-1849 között élt tájkép és állatfestő
Jacques-Laurent Agasse édes kis kopóival:

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Művészet, Svájc, Történelem, Utazás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Genf – ahogy Liszt láthatta | Fölöttem a felhő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s