Kőszegi séta Ottlikkal – az Iskola

“Tulajdonképpen csak kétféle napunk volt, Schulze-nap és Bognár-nap. A létezésnek ez már tovább alig egyszerűsíthető üteme. Kedden délután gyakorlat volt, szerdán ebéd előtt szabadkézi rajz, csütörtökön vívás, pénteken fürdő. Schulze-Bognár. Bognár-Schulze.”

Ami ezekből az időkből legváltozatlanabbul fennmaradt, az az étterem hatalmas bolthajtásos tere. Elől a fakorláttal elválasztva zenekarnak szolgáló emelvény volt, s ezen az esztrádon is állt két terített asztal, másként nem tudott volna benne elférni a háromszázhúsz főt számláló négy évfolyam. Az ebédlő ezen vége volt a tiszteknek fenntartva. A falon Ferenc József fehér egyenruhás fiatalkori életnagyságú képmása.

A természetesen itt is minden zárt rendben – 10 fős asztaloknál a tisztek után a negyedévesek, leghátul az újoncok -, parancsszóra (imához, leülni stb.) történt. Mégis ez
az első pont a napirendből reggel, ahol kicsit lazul a feszültség a hajnali negyed hatos ébresztő, sorakozó, szabadtéri csuklógyakorlatok befejeztével, s a délelőtti tanórák előtt. Sokszor kap szerepet Ottliknál az évszakok váltakozásainak leírásainál is a sokablakos földszintes helyiség.

Szeptemberben még korán kelt a nap. Már a hálóteremben kivilágosodott. Aztán tolódott egyre későbbre a napkelte. Csak a csuklógyakorlatnál kezdett pirkadni. Aztán az étteremben égtek a lámpák, és mialatt reggeliztünk, akkor világosodtak lassan az ablakok. Még később, az első órán hajnalodott, decemberben már csak a második órán.

Fekete éjszaka volt a csuklógyakorlatokon, s egyre hidegebb. Az étterem ablakai bepárásodtak a kakaógőzben, még mielőtt betódultunk volna és teleleheltük volna.

Ébresztőkor már világosodott. Kezdtek szólni a madarak. Aztán napról napra még korábban. Arra ébredtünk, hogy a kelő nap első sugarai ott csillognak a folyosóra nyíló ablakok tejfehérre mázolt üvegén.

A faburkolatú félhomályos folyosókról felkanyarodó széles kétszárnyú lépcső fokai ki voltak kopva. A mai lépcső már nem ugyanaz, mint Ottlik idejében volt.

A lépcső, ahogy már volt szó róla, az Iskola a határon boldogság helyszíneinek egyike. Érzékletes példa arra, hogy a boldogság átfogalmazódik bizonyos közegben és körülmények között, s határtalan boldogsággá tud válni, hogy magad dönthetsz a következő lépésedről.

Ez a minimális szabadság, a lélek könyöknyi mozgástere, mondja Ottlik, már elég ahhoz, hogy legalább egy pillanatra kikerüljünk abból a rendből, ami körülvesz minket. Ebben a lélektelen zárt világban, szélsőséges helyzetek során át találják meg regénye hősei az utat, hogyan függetleníthetik magukat akár a fogda rácsai mögött is, s találják meg személyes szabadságukat.

A szabadság pedig megtanulható. Kiverekedhető. Tejsavból, gyantából, kacsazsír és radírgumi maradékából, szerecsendió ízéből, Trieszti Öböl képéből, szombathelyi országútból összegyúrható. S ha összegyúrható, akkor innen már csak egy lépés – egyetlen lépcsőfok, legyen az akár az Iskolában, akár a Lukács fürdőben vagy bárhol a világon –, hogy elbeszélhető legyen.

S aztán a lépcsőfordulóban, ha nem is a
“Tulp tanár anatómiájá”vagy a “Las Meninas” (Udvarhölgyek/Velázquez) műnyomataira, mint a könyvben, de képekre bukkanunk, amelyek egyfajta dokumentáció gyűjtemény
az iskola életéről. Az épületről rózsaszínben úszó többé-kevésbé pontos festmény, térképek, életképek. S itt is, ha közelebb hajolunk, meghökkentő képekkel találkozunk, többek között a kopaszra nyírt, kicsiny emberkék látványával a beton fürdővályú előtt.

“Péntek délután volt mindig a fürdés az alagsorban – a péntek is átkozott nap volt. Ágyékkötőszerű, kis fürdőnadrágunkban, majdnem meztelenül, Schulze ugráltatott a félőrült siettetésnek és a kényelmetlenségnek ravaszul kiagyalt pokla volt ez a fürdő. Előre rettegtünk tőle, pontosabban, pénteken déltájt, a két utolsó órán kezdtem meg a rettegést…”

Bébé, a könyv leginkább átlag, hétköznapi ember típusa így kesereg a mosakodás kapcsán a könyv különböző részein:

...akkor még (kezdeti időszak), abban a korban még ez nagyon természetellenes volt; mi normális emberek mindnyájan szívből utáltuk a mosakodást.  S amikor rossz hír terjeng a növendékek között: Bánom is én, gondoltam, csak legalább a fürdés maradna el.

S a fenti kinagyításon a jobb alsó kép az iskola második emeletén található kápolnáját mutatja. Ez most díszteremként funkcionál, de tisztán kivehető ma is még az eredeti szándék a kialakításban.

 Elől látható a szentély helye. A bejárattal szemben a főalléra néző templom-szerű hosszú ablakok.

S itt hátul tán még ugyanazok a szekrények, amelyek tövében Medve lopott magának kis szabadságot, azáltal, hogy protestáns létére engedélyt kért a katolikus szertartás látogatásához, noha ehhez fél órával még korábban kellett kelnie.

“…másodnaponként, amikor Schulze volt szolgálatban, a kápolna hátsó padjában üldögélve töltötte el az időt ébresztőtől a levonulásig. Így megmenekedett a nap legrosszabb félórájától, Schulze legnehezebb perceitől.”

Itt aztán szabadon álmodozhatott, s nagy valószínűséggel ezekben a nyugodt percekben gondolta ki szökése tervét, részleteit. És amikor megteszi, megszökik, majd visszatér – illetve utána lehetősége lenne édesanyjával hazamenni,- akkor már nem tud. Az iskola
a része lett, ő már idetartozik. És akkor, a fogdában jön el a pillanat, amikor megtalálja lelki nyugalmát, eljut addig a kegyelmi állapotig, amikor elfogadja helyét, sorsát.

Isten tudja, hanyadik felébredésekor egyszerre csak békesség fogta el.

Mintegy szimbolikus módon, az Iskola a határon boldogság helyszínei is leginkább az épület által bezárt területen kívül helyezkedtek el, mintegy jelezve, hogy nem tartoznak ehhez a rendhez. Az épülettömböt megkerülve, mögötte kezdődik a kert, melyben ma az eredeti épülettel azonos módon helyezkedik el a már 30-as években épült bővítmény az új iskola részére, s mellyel a könyv szereplőinek természetes módon, nem lehetett dolga. Itt valószínűsíthetően akkortájt a kisebbik gyakorlótér egy része terült még el.

Az épületet elhagyva azonban már eljutunk az egykori atlétikai gyakorló pályák, a régi tornatér területére, s ott áll a ródlidomb is, ma is kiemelkedve a terepből, a játszótér mögött. Itt volt valahol a park északnyugati részében az uszoda is, amely mögött

homokvárat építettünk, versengve egymással, tapasztottuk a sarat, elmerült figyelemmel.”

Ha úgy tetszik, ez a gyermekek világa, teljesen kívül esik a zárt alakzaton. Ez az a külső fasor, ahol a fákról potyogott a ritka fekete bogyó, a szerencse dió.

A parkot, hátul a kórház kis épületét és külön kertjét, a gazdasági udvart, mindent körülfutott a magas, kilométer hosszú kőkerítés, mint egy kisebbfajta kínai nagy fal.

Ide, messzire az épületek mögé helyeződik a regény másik nagy boldogság helyszíne, eldugva a kert tövében: a futópálya. Ez a vonal lenne az, ami az egykori futópálya volt:

S a szánkódombtól balra, ami leginkább kiesik a zárt alakzatból, az intézeti kórház kis kertkapun át megközelíthető világa.  Itt belépve nem csak annak a durva világnak fordítunk hátat, amely szigorú katonai drilljével, a felszínen futó cselekmény, Merényiék hatalmaskodásaival folyamatosan borzolja egészséges erkölcsi lelkületüket, de itt szabad gyermeknek lenni. A kórház az egyetlen hely, ahol nem érvényesülnek az iskola szabályai, nem kell parancsra cselekedni, nincs napirend, itt nem kiskatonák többé. Még az ellenfél csapatának tagjai is furcsán emberi módon viselkednek itt.

Medve számára ez a helyszín, a kegyelem megtalálásának egyik helyszíne, amikor végre érzékelhette, hogy van egy másfajta létezés, a lehetőség egy másik fajta létezésre, mint ami az iskolában van. ” … az élet mégis nagyszabású dolog

A regény szereplői mindahányan gyakorlatilag ezzel a problémával – ellenállás – vagy alkalmazkodás – küzdenek, s adják meg a válaszukat a maguk módján a lázadástól a behódolásig és azonosulásig, vagy a teljes értetlenségig (Apagyi példája – aki kiválásától ezen világ számára halottá is válik) terjedő magatartás formákon át. Vagy ott van pl. Czakó Pál, aki bátor gyereknek született. Nem színészkedett, és nem okos lélektani számításból viselkedett így; ez volt a természete.

A három főszereplő közül Medve a lázadó, a zenész Szeredy, akiből  hiányzott minden erőszakosság; irtózott beavatkozni mások dolgába, – s Bébé aki a legpraktikusabban szemléli a dolgokat, s igyekszik beilleszkedni, mármár át is billenve a Merényiék klikkje alkotta (negatív) értékrendhez.

Értettem. Ne képzeljem, hogy fontos vagyok bárkinek, vagy jogom van bármihez.
Rég megtanultam már, hogy itt nem nagyon lehet ugrálni, azaz mozgolódni, nevetni, sírni, haragomat vagy jókedvemet szabadjára engedni. Ehhez más hőmérséklet kell…

Megették a reggelimet, kiröhögtek, s egy kicsit megrugdostak, nehogy elbízzam magam. 

Nem tudta, hogy máshonnét nézve ezt a zárt rendszert, akár beljebbről, akár kívülebbről nézve, ő itt a támadó fél, s nem a Varjú. Tudta azonban, hogy a megkövetelt gyávaságnak is megvan a pontos mértéke.”

Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek közt.”

S az évek folyamán az ő passzivitásuk lassan megszűnik. Megőrzött erkölcsi érzékükkel felismerik, hogy a kiszolgáltatottságot a belső függetlenséggel tudják ellensúlyozni.

A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”

A kórház oldalán fut az a falszakasz, ahol Medve átmászva kijutott a külvilágba, ám mint maga is belátta, számára nem ez volt a menekülés útja. 

Gesztenyefasor választotta itt el a gyakorlóteret az intézeti kórház és a gazdasági udvar léckerítésétől. A külső fasoron túl sűrű bokrok, fák takarták el a magas téglakerítést, s a dzsungelövezet mélyén, a fal tövében is lehetett tanyázni. A világ kint, a tág és szabad világ mezőkből, dűlőutakból, ugaron hagyott földekből állt. Bizakodva néztem a nyugati ég alját. De persze nem maradt el a fürdés.

Ezen a hátsó úton haladva találjuk a kiszolgáló épületek sorát, mögöttük- ma már a 87-es út vágja ketté – voltak a kertek, sertésnevelde, melyeknek mind fontos szerep jutott az intézmény ellátásában. Az itt látható iskolai mosoda egykor még a város szennyesét is mosta.

Ezzel szemben áll a zenede – ahol a kürtösök is gyakorolnak – épülete. Hiszen ne feledjük, itt elitképzés folyt, ifjú katonatiszt jelölteket neveltek, s a katonatisztnek érteni kellett a zenéhez, s lehetőleg játszani valamely hangszeren.

Ahogy Medve anyja is magyarázta: örülniük kell, hogy felvették ráadásul ingyenes, államköltséges helyre, egy ilyen kitűnő iskolába, s hogy az ország nehéz, elszegényedett helyzetében milyen nagy dolog az, ha valakit kész pálya, biztos megélhetés vár, és katonatiszt, úriember lesz belőle. 

Ez az úriemberiség aztán olyan mértékben rögzült is a tudatukban, hogy Ottlikról, aki elég ambivalens módon viszonyult ehhez a katonai világhoz, közkeletű az anekdota, mely szerint  valamelyik ismerőséről társaságban azt mondták, hogy hazudott. Ottlik azonban mit sem törődve a dologgal, közölte, hogy az ki van zárva. De miért? – kérdezték a jelenlevők. “Azért, mert katonatiszt”- s ezzel a dolog részéről le volt zárva.

Ottlik már betöltötte 47. évét, amikor megjelent ez
a könyve. (Első könyve, a Hajnali háztetők is csak két évvel korábban.) Amikor olvasom, s újraolvassuk Ottlikot, egyre több réteg látszik felfesleni benne.
Én úgy érzem, hogy Ottlik soha nem is írt más könyvet. Ezt kezdte, vagy folytatta többi (csekély számú) művében is, még szereplői (Halász Péter, Medve Gábor, Szeredy Dani) is folytonosan visszatérő alakjai. Szerintem teljesen ráillik őrá is
a Szeredynél megírt, nehezen megtalált útja a probléma megoldásnak, – feldolgozásnak: az események elbeszélése.

Behatóan boncolgatja az előzmények hosszú során át, az emberi lélek rezdüléseiből kiinduló folyamatokat, helyzetük kiismerését, önmaguk pozicionálását benne, a jellemük, személyiségük fejlődése folyamatát, felnőtt énünk kialakulásának eredőit. S ebben természetesen nagy szerepet játszik a mindenkori környezetünk, s nála is, mégha minden ízével tiltakozott is az ellen a világ ellen, kitörölhetetlen marad életéből, mélyen beépült az szöveteibe.

Délután pedig beosztottak bennünket újoncokat nagyság szerint a fél századunk két szakaszába, a többiek közé. A jobbszárnyon az első tagpár második sorába kerültem, Szentiványi és Szabó Gerzson közé, Medve pár emberrel lejjebb, Czakó pedig a balszárnyra. Ez a helyünk nem afféle elméleti, jelképes hely volt csupán: konkrétabb és valóságosabb helyem talán azóta sem volt életemben.
…..  a helyem Szabó Gerzson és Szentiványi között a sorakozónál, ismerősebb hely volt már a régi, otthoni lakásunk legmeghittebb szögleténél is. mintha egy vonatnak lennék bizonyos kereke.

“Mint vén, hétpróbás, agyonrafinált és elkérgesedett katonák, hatodéves, hetedéves korunkban is ezt csináltuk még szeptemberben; pedig akkor már nyugodtan nekifoghattak volna délutánonként akár annak is, hogy megpróbáljanak módszeresen leszoktatni bennünket a vigyázzállásról – a halálunkig úgysem sikerült volna. Bár talán Medve a koporsójában is finoman összeteszi a bokáját; legalábbis nehezen tudom másként elképzelni.”

Mindez az élmény, tapasztalat és megfigyelés egy életre meghatározó valamenynyiük számára: A sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett
a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s
a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad”; Erős
és szilárd tartalom ez az emberben [+] a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű és csak játék”.

Megható példát mesélt erre vezetőnk. Egy Ottlik megemlékezésen megjelent egy hatalmas termetű, ősz öregúr, s elmondta, hogy ő iskolatársa volt Ottliknak. Mire azonnal faggatni kezdték viszonyáról az Iskola a határon könyvhöz, hiszen akkor még jellemzőbb volt a régi cőgerek tiltakozása, ellenkezése az ábrázolással szemben. A válasz pedig valahogy így hangzott: A regény olyan nekünk mint Anteusznak az anyaföld. Ahová vissza lehet nyúlni, ha baj van a világgal, ahol mindig lehet valamit találni, megnyugtatja az embert.

(Anteusz – Antaiosz: a görög mitológiában a tenger istenének, Poszeidónnak és a föld istennőjének, Gaiának fia, aki legyőzhetetlen, amíg érintkezik anyjával, a földdel; Héraklész a levegőbe emelte, s úgy fojtotta meg.)

Ottlikkal folytatva:

A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll
egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen,..”

Nagyon szépek azok a mondatai, amelyekben az időről ír, miközben a regény idősíkjai is folyamatosan váltakoznak:

Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném. 

Mint meghódított birodalmat, nyeglén járom széltében-hosszában a letelt időt, pedig amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani
a napokat…

Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben.

Rosszul mondtam el az egészet. 

 Nem így telt velünk az idő. Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően…porszem rakódott porszemre.

S ezekből a porszemekből kialakult egész létüket meghatározó életfelfogásuk.

…- bár mindezt nehéz megmagyarázni egy idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt.
A világ hülye valószínűtlenségét”. (Mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk. Akivel ezt meg akarnám értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva
az egész katonaiskolai életünket.”)

 Saját megdöbbenésem egy más időbeliségről: az iskola diákjai új hobbijukként amatőr rádióépítésbe kezdenek, hiszen a kor legfrissebb szenzációja a rádió! Én még néztem az élő interjúkat Ottlikkal, s mégis az én életemnek már mennyi más műszaki felfedezés az alakítója, micsoda távlatban a detektoros rádiótól!

Nekem kihagyhatatlan képe az időbe helyezésnek a következő gyönyörű leírás:

Aztán meleg nyár jött. Egy délben nagy zivatar. Utána kibújt a nap, fémes, kékeszöld, vad színekben csillogtak az ázott lombok. Visszatelepedett a kánikula mélységes nyugalma.

Már ébresztőkor érezni lehetett a mozdulatlan levegőt, a fényesen feszülő nagy nyári égboltot. Jólesett belépni a hűvös vesztibülbe.
Jólesett az épület hűvös folyosóin mászkálni. Érezni a földszinti levesszagot. Látni Tulp tanár anatómiáját a szemünk sarkából. Végigsimítani a lépcsőház ismerős tapintású fakorlátját. Soron kívüli uszodákat potyáztunk ki negyedévesek, és strandoltunk, mint a grófok.

Gyönyörű szavakkal ábrázol, ugyanakkor többször érzékelteti, hogy a szavak nem elég jók.

Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.

Mint később valahol mondta:

A regény nyelven-inneni tartalmakat igyekszik létrehívni. A regényt már csak
a hallgatás előzi meg.

Ahogy az akkor még tiszta, gyermeki lelkületű Medve Gábor tűnődéseiben ekkép válaszol
“A néma gyereknek anyja sem érti a szavát” mondásra: “Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen.”

A regénybeli kommunikáció is éppen a szinte ki sem mondott szavak, elharapott mondatok, mormolások, de méginkább hallgatásokon át jut érvényre. Az együtt töltött években kialakult közös beszéd első olvasatban mókás érzelemi megnyilatkozásai:

Sűrű, sokféle és árnyalatos rúgásainkkal sok mindent ki tudtunk fejezni. Ezeket a közléseket szintén nagyon nehéz szavakra lefordítani. Önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód volt ez, mint a beszéd és az írás vagy a kép, a zene vagy a csók, s rá lehetett szokni, ha egyszer elkezdte az ember.

….próbáltam békíteni Medvét. – Dögölj meg! – mondtam.

Nekem nagyon tetszett az az őszinteség, ahogy a gyermek látásmódját meg tudta őrizni magában, a már jócskán felnőtt emberben. Ettől lesz nagyon is hiteles az előadásmódja, közlései.

De tovább sodródunk a parkban, feltehetőleg érintve az egykori teniszpályák, korcsolyapálya, vagy a tornácszerű öreg kuglipálya területeit.

A szerző egy helyütt, a maga feltette költői kérdésre ….miről szól az Iskola a határon?, rögtön felel is: „Természetesen a szabadságról.”

Sétavezetőnk két példával él ehhez a kérdéskörhöz: a sokak által az Iskola a határon folytatásának tartott, posztumusz megjelenésű Budában sokat gondolkodik Medve Gábor
a szabadság fogalmán. Petőfi Nemzeti dalának híres sorára: Rabok legyünk, vagy szabadok?- tiszteletlenül így szól: Hülye vagy te Sándor. Ha már választani tudsz, akkor szabad vagy.

Mint ahogy a gályarab is szabad, amikor leoldozzák láncairól dolgát végezni, s ott állva
a hajó szélén, előtte a végtelen óceán. Mi ez, ha nem szabadság? Ez az 1-2 pillanat, míg előtte van a végtelenség, bőven elegendő.

Ez az Ottlik-féle szabadság és az Ottlik-féle létértelmezés egy nagyon meghatározó eleme.

Mintegy zárszóként ezekhez a gondolatokhoz, a súlyos főépület ma is meghatározó előterében, a valamikori szökőkút vonalában az intézet mai kis lakói, ki-ki a maga fogyatékosságának fogságában, – felszabadító, örömteli foglalkozásra igyekeznek vidáman.

Esterházy Péter, aki Ottlik iránti tiszteletből, és az Iskola a határon imádatától indíttatva Ottlik 70. születésnapjára egyetlen rajzlapra, mintegy félév munkájával rámásolta az egész könyvet, így ír:

Az ő nyomán ,tudjuk’, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy
ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.

Ismét Esterházy Péter szerint:

Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.”

S az Ottlik-féle feloldás a rejtélyre … a szabadság, a szeretet és az alkotás kegyelme soha »nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut…«”

S a befejezéshez is Ottlik sorokat szeretnék választani:

…azzal, hogy megszületett Marosvásárhelyen, körülbelül épp akkortájt, amikor egy sátorban, a Déli-sarkon, Scott kapitány beírta naplójába utolsó bejegyzését:
It seems a pity, but I do not think I can write more. Úgylehet kár, de azt hiszem,
nem tudok többet írni.

Ennél a mondatnál könnyű elakadni.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Városnézés
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s