Kávéházi sarok – Ottlik

Ezt a képet Párizsból hoztam magammal,
s ahányszor ránézek Párizs ölel körül,
s azonnal kis boldogság pillangók verdesik szárnyaikat valahol belül, s én bódultan sóhajtok oh, Párizs…

Igen, Párizsban még ma is lépten – nyomon találkozol ezekkel a kis hangulatos utcai kávézókkal, amelyek asztalai számunkra eléggé szokatlanul többnyire az utca felé vannak székeikkel fordítva, s az asztalok egymás mögötti sorokban követik egymást. Mert hogy itt párizsi hetykeséggel félreteszik
az álszemérmet, mert igenis érdekli az embereket, az előttük elvonuló nyüzsgő élet, az utca emberének viselete, a pillanatok történései, az élet villanásai. S mindez páholyból nézve, egy jó illatú gőzölgő kávé, vagy éppenséggel a kánikulától felfrissülést adó jeges ital mellől. (S ugyanígy az utolsó napi esti búcsú a Bastille téren, életed első mojitójával.)

Nápolyban, ahol a kávézás önmagában egy életformát határoz meg, mégis gyakoribb
a beugrunk egy feketére típusú fogyasztás – felhörpintjük, s pörgünk tovább.

Budapesten a kávéház intézménye jellemző módon a XX. század elején vált a társadalmi élet alakítójává, a politikai és irodalmi élet helyszíneivé, de még a nők felszabadulásának is kifejezője, mivel itt jelennek meg először egyedül nyilvános helyen, akár férfi kíséret nélkül is.

Saly Noémi e terület kiváló kutatója és ismerője, számos ilyen témájú publikáció szerzője. Budapesti rovatom indításakor erősen csábított, hogy a kávéházak nyomán is indítsak egy századfordulós virtuális sétát, de ezt nálam sokkal jobban elvégezte már fent említett irodalom- és helytörténész, aki nem mellesleg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa. Ám folyamatosan belebotlok apró kis “színesekbe” e téren, s úgy döntöttem ezen kis morzsákat megosztom Veletek.

Ottlik kapcsán éppen a Centrál kávéházról jegyezték fel az író alábbi visszaemlékezését.

Kelébyvel a Centrál kávéházban ismerkedtem meg, a harmincas években. Mint több más, kisebb vagy nagyobb kávéház, a Centrál is nyitva tartott reggelig – vagyis éjjel-nappal. Az Elysée-nek nagyszerű virslije volt, és mindenhez járt egy adag majonézes krumplisaláta. A Miamiban női zenekar játszott (és Cziczvarek bácsi volt az újságos), biliárd a Simplonban volt a legjobb, irodalmi imbisz, meg káposztaleves, reggel felé, a New Yorkban. De a Centrál Cukor utcai szárnyában kettő után nyugalomban olvashatott az ember egy szimpla fekete mellett négyig-ötig. “Gusztikám, tud visszaadni tíz pengőből?” – mondtam a fizetőnek, ha egy vasam se volt; és Guszti elegánsan leszámolt kilenc negyvenet, s szaladt, meg sem várta, hogy hozzátegyem: “Pénteken behozom.” A fekete drága volt, hatvan fillér, borravalót senki nem lesett, még Pista bácsi, a “kőbölcsős” hatvanéves újságosfiú sem, hordta mázsaszámra a lapokat, külföldi folyóiratokat a pamlagra. A gazda, a tekintélyes Mészáros Győző az Ipartestület elnöke volt, és ott ült fél háromig, rajta volt a szeme a jószágon. Néha átküldött Gusztival a saját főzésű kisüsti diópálinkájából az asztalunkhoz, “tisztelete jeléül, hogy méltóztassunk megkóstolni”. Fél hatkor takarítottak, fél hétkor jött a pék, aztán az első reggeliző vendégek. Kora ebéd után egy időben Karinthyval üldögéltem mindig az Egyetem utcai ablakban.
1945-46-ban még jártunk a Centrálba, volt folyóiratunk, a Magyarok, míg 47-ben új szerkesztő át nem vette, az Újhold, Lengyel Balázs lapja, Kassák és Fodor József Új Időkje, Sárközi Márta Válasza, írók voltunk idehaza, amíg 47-48-ban ezt is, azt is,
a Centrált is meg nem szüntették. Így aztán ma már nemcsak a mesebelien sovány kávéházi barátom emlékét gyászolja el az a kis egykori írás, hanem, legalábbis nekem, a Centrálét is.

 Az épület, melynek aljában a híres kávéház helyezkedett el, szabálytalan, trapéz alakjával a Ferenciek terét zárja a Károlyi Mihály u 9. sz. alatti házhelyen. Mellette kanyarodik az Irányi utcából érkező forgalom az Erzsébet hídra, illetve a Petőfi Sándor utcába vezető aluljáróba, mögötte
a szűk kis Cukor utca. Építője a már korábbiakban is emlegetett Quittner Zsigmond volt 1887-ben.

A régi Centrál kávéház valóban központi helyen állott, úgy a korai pesti belváros tekintetében, mint a körülötte található számos nyomda vonatkozásában.

A régi Centrál Kávéház egyik legfontosabb hagyománya a híres vendéglátáson túl a kávéház intellektuális jellege, a pezsgő kávéházi szellemi élet volt, hisz egykor éjjel-nappali nyitva tartás mellett festők, építészek, szobrászok, újságírók, színházi emberek, fotósok, muzsikusok, művészettörténészek, orvosok, egyetemi tanárok otthona, törzskávéháza volt.

S az írók, újságírók megtelepedését különösen kedvezményezte, hogy itt állott az akkori sajtót szinte monopol helyzetben kiszolgáló Atheneum nyomda hatalmas tömbje, mely az Erzsébet híd építése következtében elhatározott városrendezési bontásoknak esett áldozatul.

Így aztán az utolsó pillanatban elkészült cikkeket, a folytatásokban közölt írások következő fejezeteit, vagy a verseket még lapzárta előtt át lehetett küldeni a kifutó fiúval, aki rendszerint visszaúton már a honoráriumot is hozta értük.

Szabó Lőrinc: Centrál

A Centrál, modern akadémia,
pezsgett, forrt. A költők törzsasztala
rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth,
Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt
tudós és író, öt és nyolc között
mind odagyűlt. Vers-börze működött,
és lexikongyár; Mikes sakkozott,
Babits korrigált; Elzevirt hozott
Kner Gyomáról; Karinthy vitte új
feleségét; Heinrich, az öregúr,
csepűlte a konzervativokat;
Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt
Meredithet lekötni; pletyka, pénz
s száz terv lengett a szivarfüstben; és
hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein
(s Horváth Henrik új kecskerímein),
Mihály kocogott: “Főúr, fizetek!” –
S mentünk, nézni detektivfilmeket.

A Centrál Kávéház nevezetes Kerek Asztala körül szerkesztette Kiss József a Hét című újságot, innen indult el, majd ide tért vissza 1920-ban a New York Kávéházból a Nyugat.

Törzsvendég volt itt Ady, Karinthy, Móricz, Babits, Osvát, Kosztolányi, Krúdy, Ignotus, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Kaffka Margit, később Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter – hogy csak néhányat említsünk az akkori szellemi életének nagyjai közül. 1940 és 1944 között a Centrálban működött a Bólyai Akadémia irodalmi és társadalomtudományi baráti kör Püski Sándorral, Féja Gézával.

A második világháború után a Centrálban szerkesztették az első irodalmi folyóiratot – az Újholdat – így lettek a kávéház törzsvendégei Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Szabó Magda, Mándy Iván, Örkény, Ottlik, Hubay, Devecseri Gábor, Somlyó György.

1949-ben az államosítás során bezárt a kávéház, s különböző célokra használták fel ezután a helyiségeit. Volt itt a metró építők étkezdéje, s a híres Metro Klub első helyszíne. Innen indult útjára Zorán zenekara először Zenit néven, majd felvették a klub nevét, s az én korosztályomnak már csak a Metro együttes ugrik be a szó hallatán. Utánuk lett az ELTE Eötvös klubja, illetve ez utóbbival társbérletben az épületben működő külkereskedelmi vállalat ifjúsági klubja, amíg újabb korunkban visszaállították eredeti funkciójában.

A bejegyzésben idéztem az egykor.hu kávéházra vonatkozó írásából és felhasználtam ott megjelent képeket. Részemről pedig egy kis extra nosztalgiával fűszereztem, mivel személyes kötődésem van az épülethez, gyermekeimnek pedig névadó ünnepségei zajlottak a Centrál valamikor patinás falai között. 

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Magyarország, Városnézés
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s