Budapesti mozaik – Gellérthegy és az eltűnt Tabán 2.

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…


Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs – kezdi Szerb Antal Budapesti útikalauzát (Marslakók számára) a Tabán fejezetnél.

De ha már Szerb Antal szóba került, hatalmas élményben volt részem a héten,
a Zsidó Nyári Fesztivál keretein belül Falusi Mariann tolmácsolásában bemutatott Ulpius dalszínházban. Mit ér az Antal, ha Szerb címen készült műsor az író életéről, saját művei felhasználásán keresztül finom érzékenységű összekötő szöveggel. S az egyes szövegrészek között Falusi Mariann fantasztikusan és hatalmas műfaji változatossággal ékesítette az előadást dalokkal, a zenészek pedig olyan mértékben hagyták magukat elragadtatni, hogy szívet-lelket túlcsordító élmény volt. – Az már sajnos “szép” világunkat jelzi, hogy szükségesnek tartották
a rendezők a bejáratot rendőrökkel biztosíttatni.

De vissza a Tabánhoz. Remélem azóta mindenki felcsapta a forrásokat és kikereste a 330 török eredetű szavunkat! 🙂

1686. szeptember 2.-án három hónapos ostrom után sikerült Budát a 145 éves török uralom alól felszabadítani. Az ostrom krónikája számos forrásból megismerhető.

Buda az ostrom után, 1686

Estére azonban lángban állt az egész polgárváros, s kideríthetetlen, hogy az elkeseredett védők, vagy a féktelenséggel zsákmányoló győztesek gyújtották-e föl.
2 nap múlva oltották el a tüzet.
Bél Mátyás leírása az állapotokról: “Igen rettenetes, és szinte elképzelhetetlenül mocskos volt a város kinézete. Több ezer holttest feküdt az utcákon …. Nem maradt egy ház se, mely ne lett volna átlyukasztva, szétrombolva, vagy kilőve.”

Hát bizony a török kor után beköszöntött évszázadok nem sok jót hoztak. Először is politikailag az ország a török uralom alól osztrák függőségbe került. A Habsburg Birodalom, mint a felszabadító Szent Liga tagja, Magyarországot meghódított területnek tekinti, s az 1687-es pozsonyi országgyűlésen kimondatják a rendekkel a Habsburgok örökös királyságát. Kizsákmányolás, elnyomás, erőszakos katolizáció.

Mindezt szűkítve a Tabánra, így szól a krónika:

A korszakból ránk maradt képek:

Pest és Buda látképe 1732-ben.

Majd még a Gellérthegy tetején ábrázolt mindenkori építményekre külön kitérnék, fenti képnek a kapcsán azonban szeretném felhívni a figyelmet a palánkvár alatt látható kálváriára (képre kattintva nagyítható!), amelyet a Szent Gellért tiszteletére épített
12. századi, és a török időkben elpusztult templom köveiből a jezsuiták 1715-ben emeltek. Ez fejlesztette ki a hagyományos gellérthegyi búcsút, amely már az 1830-as években is nagy tömegeket vonzott a hegyre.

Lady Montague fenti levelét annyival egészíteném ki, hogy az ostrom idején elpusztult Tabán csaknem teljesen lakatlan maradt 1690. őszéig, amikor Magyarországra menekült óhitű és katolikus rác családok telepedtek itt le – összesen hatszáz család, azaz mintegy 3000 fő. Ez Buda lakosságának mintegy ötödét tette ki akkor. Bizony a 17. század elején mind Pest, mind Buda 10-13 ezer fő körüli lakossága eltörpült más európai városok akkori lélekszáma mellett. ( Párizs 100.000 lakos, Montpellier 70.000, Angliában
12 városnak van 30.000 fölötti lakossága.)

Az ostrom után elnéptelenedett Buda betelepítése tárgyában az Udvari Haditanács már 1686. szeptember 29.-én rendeletben adja ki kívánságát, hogy “legjobb lenne a Felsővárost (Várat) csupa némettel és katolikussal, az alsót (Vizivárost) pedig rácokkal és magyarokkal vegyesen betelepíteni…”

A Tabánban a katolikus rácok közvetlenül a Duna mellett és a vár alatt, míg az ó hitű görögkeletiek az Ördögárok két partján, valamint a Gellérthegy és a Naphegy közötti síkságon teremtették meg otthonaikat. A két települést a Görög utca választotta el egymástól.

Ők hozták rendbe az elvadult szőlőket és telepítettek új szőlőfajtákat, minden valószínűség szerint nekik tulajdonítható a kék szőlő meghonosítása a budai hegyekben. A 18. század folyamán végig a legértékesebb szőlőknek a gellérthegyi és sashegyi tőkék számítottak.
A tabáni rác parasztoknak és kapásoknak legnagyobb része szőlőműveléssel foglalkozott. Az állattartás (legelők hiánya, kicsiny telkek) budai viszonylatban nem jelentős, de ezek között is legnagyobb arányban a rácok képviselik magukat. Juhot pl. csak ők tartottak.

A Tabánt a visszafoglalás után épült sánc vette körül, mely a budai várfaltól (mai Dózsa György tér tájékán) indult és a Gellérthegy északi oldalán végighaladva ért el a Dunához.

Tabán látképe 1787 – J. és P. Schaffer színezett rézkarca

A tabáni utcáknak csupán egy része feküdt azonban utcarendben, a többi meglehetősen nagy összevisszaságban, rendszertelenül, amiken a telkek feltűnően kicsinyek (10-20 öl).
A Tabán legfontosabb útvonala a mai Döbrentei utca volt, egyrészt országút jellege, másrészt a Budát Pesttel összekötő hajóhíd közelsége miatt. Az itteni házak a városrész előkelőbb és gazdagabb lakosainak a birtokában voltak.

Kiemelkedőbb épület csak néhány akadt: a Rác fürdő, a mai Rudas fürdő, mellette a császári sörfőző ház, két őrház, a boszniai ferencesek háza, mellette a katolikus templom, körülötte a temetővel. Valószínűleg ez az a temető, amely Krúdy alábbi soraiban kap kissé morbid emléket:

Galgóczi, amikor járni tanult: a templom körül sétálgatott, mégpedig azon a helyen, ahonnan az 1838-i árvíz elvitte a halottakat koporsóstól együtt, a sírgödrök megmaradtak mint emlékek, amelyekbe vigyázatlan embernek bele lehetett pottyanni. Volt olyan tabáni ember, különösen részegeskedése idejében, aki már minden kiürült sírgödörben aludt darab ideig, csak más kerületből való kezdett ordítani, ha éjszakai bódorgásában beletévedt valamely gazdátlan lyukba; ordított, míg a bakterképű emberek érte jöttek a sekrestyéssel, aki ezen a tájon a viaszgyertyákat és a létrát kezelte. Valamikor Galgóczi is belepottyant egyik-másik verembe, de sohasem kiáltott, csak akkor, ha más is zuhant mellé, és idegen kocsmabeli borokat kezdett kiadni magából, különben pedig megvárta a hajnalt.

A heti piacokat a mai Döbrentei téren tartották, a fa és terménypiac pedig a Fehérsas téren volt. Ide vezetett a Budaörs felől jövő országút folytatásaként a Hosszú utca (ma Hadnagy utca). A Budaörs felől jövő, vagy arra menő, s a piacokat kikerülő forgalom a Hosszú utcától a rác temető mögött kiágazó Kereszt utcán bonyolódott le, a Szarvas téren és az Apród utcán át a Hajóhíd felé. A régi rác temetőből az egyetlen ittmaradt emlék az a kő kereszt, amely a Kereszt tér közepén áll, s lett annak névadója. Körülötte a temetőt már régen megszüntették, mivel a 18. században  a rohamosan fejlődő városrész csak ebbe az irányba tudott terjeszkedni.

Nehéz megint nem idézni Krúdyt, akitől íme két különböző megközelítés:

“Meghalni annyi, mint egy rosszkedvű napon kimenni a helybeli temetőbe, s onnan vissza nem jönni.”

” ...józanul, nyitott szemmel, remegés nélküli térddel, meg nem csukló bokával, kínjukban le nem tépett mellénnyel és nadrágszíjjal a derekukon akartak a másvilágra menni; nem pedig úgy, mint azok a szerencsétlen boros emberek, akiket itt-ott kamraajtó-kilincsre vagy gyümölcstelen gyümölcsfára akasztottan, házak hátsó részében, szemétdombokon összerogyottan, árkok mélyében, ebektől se nyalogatott szájjal: holtan találtak eddig a Tabánban.”

S még egy kis krúdys visszautalás a 18. század első erőtlen próbálkozására a Habsburg önkénnyel szemben ébredező nemzeti öntudat szabadkőművesi mozgalmára, Martinovics mozgalomra, tabáni viszonylatból.

…a Fehér Sas tér amaz egyemeletes házában lakott, amelyben hajdanában Martinovicsért és társaiért szenvedtek, imádkoztak, gyülekeztek és tanácskoztak az elfogott összeesküvők menyasszonyai, jegyesei, női ismerősei, mint Fraknói méltóságos címzetes püspök úr ezt megírta könyvében.”

Mint tudjuk, utánuk nevezték el a Tabánnal közvetlen szomszédos város, a Krisztinaváros akkor még Feldmarschall v. Tábornok rétet Vérmezőnek, ahol a magyar jakobinus mozgalom – ma már eléggé vitatott szerepű – vezetőjét és társait 1795. május 20.-án (Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Sigray Jakabot, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet), illetve 1795. június 3.-án Szolárcsik Sándort és Őz Pált kivégezték.

Testüket titokban jeltelen sírba temették, hogy még a rebellis emlékét is kiirtsák
a köztudatból. A vágyott célt ugyan a Habsburgok nem érték el, mint azt sok irodalmi mű születése is bizonyítja. Két költőnk, két hosszabb lélegzetű verséből kivonatoltam most néhány beszédes szakaszt:



Így aztán ha emlékük nem is, nyughelyük sokáig feledésbe merült, mígnem 1914-ben  a véletlen folytán egy levéltáros bukkant az egykori vizivárosi katonatemető szélén hét kereszttel jelölt névtelen sír dokumentációjára.
Ennek alapján a  Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út sarkánál elkezdett ásatások eredményre vezettek: Kihantolták a tetemeket, levágott koponyájuk a lábszárcsontok közé helyezve. A történelem azonban többször közbeszólt, s még hosszú út vezetett a végső pihenőig.
1960.-ban került sor újratemetésükre  a Kerepesi temetőben kialakított díszsírhelyen.

Némileg sikerült ezt a bejegyzésemet megint többszörös mellékvágányra juttatni. De ha már így elkanyarodtam a temetők felé, a teljesség miatt megemlítem még, hogy török idők temetési helyeit nem ismerjük: az 1686-os ostrom mindent elpusztított. Evlia Cselebi leírásában ennyi említés történik Buda temetőiről: “E városnak minden temetője nyugotra Gül-Baba mellett van, ott nehány …..vitéz csendes völgyben fekszik, és segítségért (=  imádságért) könyörög.”

A török temetőkről kiragadott részletet már az előző bejegyzésben elhelyeztem, ám álljon itt egy 1638. évi rézmetszet Budáról, melynek előterében látható török temető valahol
a Vár és Krisztinaváros (utóbbi területén állt valamikor Logod középkori falu, mely a török korban nyomtalanul eltűnt – esetleg itt?) mögötti területen.

Tessék, adok egy kis segítséget az elhelyezéshez a Tabán térképes képarchívumából, ha nem is a török időkből!

Fennmaradt viszont néhány turbános török sírjel, ezek ma a Rondella Tabán felőli oldalán, a parkban láthatóak. Tudjátok, ott, ahova az LGT hívott a 70-es években a hegyoldalba,
a tabáni nagykoncertekre május 1.-én.

A tabáni lakosok árpádkori temetőjének maradványait az 1935-ös ásatások hozták felszínre. Az új temetőt a Csend utca mentén, a Hadnagy utca folytatásában 1796-ban nyitották meg. Ez a mai térképre vetítve az Alkotás és a Hegyalja út valamint az Avar utca és Csörsz utca által közrezárt területet jelenti. Annak idején a Hegyalja útnak ezt a szakaszát éppen a temetőre utalva nevezték Csend utcának.

A Tabáni temető legfontosabb emlékei a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22.-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe. Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott a lenti képen látható Burdina Alajos őrnagyé. 1867. után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877. májusában obeliszk került, s a főváros örök időkre vállalta azok fenntartását.

Az utolsó temetést 1916-ban tartották itt, majd a temetőt 1962-ben felszámolták.
A nevesebb halottakat a Kerepesi temetőben helyezték el. A honvédsírok a közkertté alakított területen maradtak…

A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, az annak közepén 4 gesztenyefa árnyékában állott Virág Benedek egyszerű sírja. Virág Benedek, a “szent Öreg” (Kosztolányi) földi maradványait a temető bezárásakor először a pálos rendiek a Gellérthegyi Sziklatemplomba vitték, majd annak 1960. évi befalazásakor a Kerepesi temetőben díszsírhelyen helyezték nyugalomba.

A Tabáni temetőben temették el Lenhossék Mihály orvosprofesszort és Döbrentei Gábor nyelvészt, a Magyar Tudományos Akadémia tagját, első titkárát is.

Részlet Kosztolányi Dezső “Tabáni temető” c. 1922. április 30.-án a Pesti Hirlapban megjelent írásából:

Tabáni_temető_5

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Magyarország, Történelem, Városnézés
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s