Budapesti mozaik – Gellérthegy és az eltűnt Tabán 3.

Budapest,

mindig rohanó életünk terepe, s közben alig látjuk. Ha mégis, az a kosz, a kutyaszar, az elcsúfító graffitik, a Rákóczi út évtizedek óta pusztuló kirakatai. Feketedő, sok helyütt még belövésekkel tarkított házfalak, vagy a málló vakolat. Na és a botrányosan rossz úttesteink. Szégyen, mondjuk sóhajtva…
De tudjuk-e látni a Deák teret, ahol  egykor nyüzsgő piac volt, s a sarkon Jókai fordult be az istentiszteletre az evangélikus templomba?
A határokon túli zarándoklataink során könnyen transzba esünk egy –egy város kiemelkedő épülete, vagy látványossága előtt – s itthon, csodák mellett meg sem torpanunk. Gondoltam hát, időnként felelevenítek egyet-egyet belőlük… Mozaik lesz, de hátha kialakul lassan ebből is egy nem hétköznapi város…


Lassan eljutottunk a Tabán szinte kézzelfogható múltjáig.

De mielőtt a történelmi szálat tovább követnénk, ígértem, hogy szentelünk egy pillantást a Gellérthegynek is.

Már a neve sem volt mindig ugyanez. A Gellért legenda elterjedése után is csak fokozatosan terjed használata, hiszen még a XIV. században keletkezett Bécsi Képes Krónikában is korábbi nevén említik. Korábbi (árpádkori) nevei pedig Kelenhegy, illetve Pestihegy v. Pesti Öreg hegy voltak. Kelen vezér átkeléséről ezen a helyen már volt szó – mint ahogy más források szerint a teljes honfoglaló sereg itt kelt át, lévén a Duna a vízbe nyúló hegy miatt itt a legkeskenyebb, s ezáltal a legkönnyebb átkelés a hatalmas vízen.

Ezzel a Pest megnevezéssel is igen tarka a kép, és a találgatások sora. Az egyik verzió szerint, mivel a hegy mellett élők mészégetéssel foglalkoztak amelyhez a követ (márgát)
a Gellérthegyről és a Naphegyről hordták – kemencéikről honosodott meg az elnevezés, melynek ősi neve pest volt. (A németek is a pest szó azonos fordításából képezték az Ofen nevet, melyet mai napig alkalmaznak Budára.) De hogyhogy ma mégis a másik oldal neve
a Pest?

A magyarok mindenkor előszeretettel szállták meg a nagyobb folyók mindkét partját. Hirtelen támadások ellen így védekezhettek legkönnyebben, s a halász-révész mesterségnek is ez a települési mód kedvezett legjobban. Mivel ez a település nem csak törzsi szálláshely volt, hanem jövő-menő kereskedőnépek megállóhelye is, nem a nemzetség(fő)ről nevezték el.
Földrajzi jellegzetesség és fontos hely az egész környéken csak a révhely volt.
A rév tehát a pestekhez, a kemencékhez vezető rév volt: a pesti rév! Ilymódon feltehető az is, hogy nemcsak a hegyoldalban levő kőfejtők, kőbányák, mészégető kemencék, barlangok, hanem maga a hegy volt a rév meghatározója, hogy magát a Gellérthegyet hivták eleinte Pestnek.
Később a folyó két partján elhelyezkedő település részeinek a megkülönböztetéséül használták a méretek alapján a jobb parti településre a Kispest szót. Okmányokon is így szerepel parvus v. minor Pest. Ezt az elnevezést találjuk Mátyás király uralkodásáig, akkor már mint Buda várának alsó városa szerepel (paroch. s. Gerardi de suburbio oppidi Budensis alias növi montis Pestiensis).

Visszatérve a hegyhez: A Gellérthegy alján levő, a mártír szentről elnevezett híres templom és a hozzáfűződő események nevezetessége aztán feledtették a hegy és a helység régi nevét, s a XV. századra elterjedt a Szent Gellért hegy név használata. (Nép ajkán a torzult formái: Cengellér, Cengöllér.)

Aztán egyszercsak hozzáragad még egy megnevezés: boszorkányhegy. Ez ugyan már a népi folklór része, ám gyökerei visszanyúlnak a keresztény hit terjesztéséig.

A XVI. században egész Európában magasra lángoltak a boszorkányok alatt
a gyűlölet máglyái. Az általánosan elterjedt boszorkány misztika szerint azok bizonyos hegyekre járnak, amely ördögök, rossz szellemek gyülekező helye, s ott mindenféle bűnös praktikákat folytatnak, ne adj isten, fajtalankodnak.

Ezek a képletek természetesen az egyház köreiben keletkeztek, még a pogány szertartások kiírtása céljából, amelyeknek előszeretettel választották helyszínéül
a kimagasló helyeket: dombokat, sziklákat, hegyeket, mintegy oltárul használva isteneikhez. Minden pogány szertartásnak lényeges alkotó eleme az öröm, a mulatozás, a keresztény értelemben szilaj dorbézolás, vad, féknélküli élvezete a földi örömöknek.

A XVII. századtól bukkannak fel nálunk először olyan adatok, melyben a boszorkányokkal kapcsolatban Szent Gellért hegye is szerepel.

» bűvös­bájos, ódó-kötő, varázsló, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel cimboráló, másokat megrontó boszorkányos személy «
A szegedi boszorkányperek anyagaiban pedig ilyenek találhatók: »háromszor szoktak Sz. Geller hegyére menni. Sz. György, Pünközsd, Sz. Luca napján.«

S ebből tán már kitetszik az is, hogy a szó mintegy fogalommá módosult a nyelvben: nem magára Szent Gellért hegyére vonatkozott csak, hanem bármely olyan dombra, halomra, hegyre, hol olyan jellegű összejöveteleket tartottak, mint valamikor az elterjedt hit szerint, Szent Gellért hegyén.

A németeknél ugyanez a hely a Harz hegység legmagasabb foka, a Brocken, mely ott hasonló változásokon megy át, s a népnyelv Blocksberg-ként használja, s ugyanígy Németország számos, más vidékén is.

A német nyelvű Pest-Buda térképeken a Gellérthegy helyén látható felirat mindig Blocksberg. Bár vannak, akik ezt a törökök után ottmaradt palánkvár = Blockshaus névhasználatra vezetik vissza.

És ha nagy kanyarral is, de eljutottam a gellérthegyi ábrázolásokon látható változatos építményekig. Sőt, írásos forrásokból elmondhatom, hogy már a kelták idejéből is feljegyezték, hogy az eraviscus törzsnek erős vára volt a Gellért hegyen, mely ellátta
a környék védelmét.

Abból a körülményből, hogy a Gellértfürdő környékén római korbeli téglákból és kövekből rakott nagy falakat is találtak, arra következtethetünk, hogy a római korban a hegy lábánál másik erőd is állott, amely tabáni társával ezt a fontos átkelőhelyet két irányban biztosította.

Eleink korából egy érdekes bejegyzést nem tudok kihagyni, s ez szerint  II. Lajos király a Gellérthegy alatti táborból indult katonáival a mohácsi csatatérre.

Erről az időszakról annyi információt leltem, hogy a török idők előtt egy kis kápolna állott a hegy tetején. Ez a kápolna szintén az 1046-ban mártírhalált halt Szent Gellért püspök emlékére volt szentelve. Miután 1541-ben a törökök megszállták Budát, Ferdinánd seregei innen, a Gellérthegyről lövették a körbezárt várat. (Mint ahogy Görgey is tette 1849. májusában Buda várát ágyúzván, melyre hamar jött Hentzitől a válasz: két héten át lövette Pest városát. Ekkor pusztultak el a híres klasszicista épületek a Duna soron.)

Mint tudjuk a törökök maradtak, s az eseményekből tanulva, Szulejmán a hegyre saját őrházat építtetett, melynek belső része kőből készült, köré pedig palánk védőfalat emeltek. Evlia Cselebi leírása szerint a 800 lépés kerületű, szép erős várban 100 fegyveres és tíz ágyu szolgálta a védelmet. A törökök egy nagy csata után nagy tisztességgel ide temették mártír halált halt janinai származású papjukat, Gürz Eliászt, s ezért ők a hegyet Gürz Eliász dombjának nevezték.

A törökök a már – legkorábbi adatok szerint 1237. óta – jelenlevő szőlő mellé gyümölcsfákat, köztük a hegy déli lábánál fügét telepítettek. Ezekre a virágzó kertkultúrákra alapult később (1860.) a Vincellérképző Intézet, amely a mai Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem és a Budai Arborétum elődje volt.

Anélkül, hogy újra könnyen eltérnék az eredeti témától, néhány idevonatkozó név, akikkel már találkozhattunk:  “A magyar nyelvű vincellérképzés alapjait 1834-ben a Mayerffy Ferenc által Schams Ferencnek bérbe adott 5 kh-as szőlőfajtagyűjtemény teremtette meg a Gellért-hegy oldalában.” – Schams Ferenc, aki az első magyar nyelvű pesti útikalauzt írta, s már többször citáltam. Mayerffy névvel esetleg az előző fejezet képeit böngészve találkozhattunk, ahol két, a koaliciós háborúban elesett ifjú Mayerffy sírköve is látható.
Az ő családjuk Szerb Antal által elképzelt száz évvel korábbi majális leírásánál eképpen szerepel (az idézetet kicsit hosszabbra hagytam, annyira hangulatos):

Egy másik városmajori fa alatt a Mayerffy-család ül, a nagy patrícius família. Nekik inas bontja ki a kosarat és helyezi el tartalmát egy gyönyörű kiterített kendőre, finom pástétomokat és nyalánkságokat. Valamivel odébb cseh tüzérek röhögnek csehül bizonytalan jellegű tabáni nők társaságában és Brudern báró csodálatos sétapálcával és egy bécsi hölggyel a karján elmegy előttük, mosolyogva. A kis vendéglő előtt Pfisterer András királyi protomedicus sörözik Birkenwasser tanácsnokkal. Két lépéssel odébb óbudai zsidók ülnek a földön, prémes kaftánban, amelyet a nyári nap sem tud levarázsolni róluk; kezük lázas izgalommal magyaráz. Az úton összekarolva sváb lánykák, Rozik és Rézik andalognak szőkén és együgyűen és mögöttük kardos jurátusok pödrik bajuszukat és sajnálják, hogy nem tudnak németül. Egy fapadon szakállas, komoly rácok ülnek, helytelenítően nézik a nagy nyüzsgést, egy egészen fiatal, görögruhás lány édességgel kínálja őket, egy fiú pedig a földön ül és tamburázik nekik. És cigányok, főképp cigányasszonyok és rajkók mindenfelé, hogy az orientalitás teljes legyen.

Ezt a csodálatos tarkaságot talán csak Konstantinápolyban találni. Mennyi nép találkozik itt békességben! Magyarország valamikor Közép- és Kelet-Európa Amerikája volt, a környék minden hajótöröttjének menedéke, csodálatos kolónia, hatalmas és termő anyamellére örömmel és türelemmel ölelt minden idegent.
Így épült fel Pest a semmiből nagyvárossá úgyszólván percek alatt.”

Ehhez a gondolatfoszlányhoz már csak egy név hiányzik, az én ismereteim közül:
A török idők után további szőlőket telepítettek, az utolsó nagy szőlőültetés Kerkápoly Károly birtokán volt. A szőlőket a filoxéra nemsokára elpusztította.” A Gellérthegy borai közül a leghíresebb a Kerkápoly-féle fehér szemelt, mely több helyütt előfordul Krúdy novelláiban.

Barabás_Miklós-_Gellérthegy,_vízfestmény_1838 - OSZK

De térjünk vissza a török korba, egy Evlia Cselebi idézettel:

A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától, a Közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól (mai Szabadság-hegy) egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi (ma Kelenföld) dombjaiig menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllőkert van.”

A török palánkvár pedig ezen az 1602-es (Pest- Buda ostromát ábrázoló) képen is látszik:

Aztán elmúlt a török kor is, s a palánkvárból is csak a lábazat maradt. Erre épül 1813-15. között a Csillagda. (Utódja ma is a hegyen, csak annak oldalában, a Sánc utca 3. szám alatti Uránia Csillagvizsgáló.) A nagyszombati egyetem Budára költöztetésekor vált szükségessé a hozzátartozó csillagvizsgáló elhelyezése. A József nádor jóváhagyására épült Csillagda
a szabadságharc idején pusztul el, s ezt követi Haynau által más indíttatásból elrendelt építtetés.

Igaz, ő előtte már voltak másnak is tervei a Gellérthegy kihasználására. Széchenyitől származott az ötlet, amit azóta is, újra- meg újra elővettek, és készültek rá tervek (közülük egyik másik irtózatos: hatalmas piramis szerű építmény, melynek a tövében egész Pest városa mint kis hangya a térképen): egy nemzeti pantheonra.

Ezekre az időkre esik a lakosság köreiben egyre divatosabbá váló szokás, a budai hegyek egyes tájaira irányuló kirándulások. A hagyományossá vált húsvéti gellérthegyi kiruccanások színes forgatagát és a mulatságait számos korabeli leírás rögzíti. (Idézéstől helyszűke miatt ezúttal eltekintek.)

A két part között propelleres átkelőhajók (Fecske és Hattyú; kapitányaikat csak propelleresként emlegették) szállították a tolongó népet.

Talán kicsit ennek a szokásnak a felelevenítéseként tervezik 2013. év húsvétjára egy afféle Hungaricumok utcája megnyitását a Citadellán igényes és rendezett módon.

Fenti képeken már a következő hegyteteji építményt, a Citadellát is láthatjuk.
A szabadságharc leverése után merült fel a gondolat, hogy a Gellérthegyről kiindulva erőd rendszert építsenek fel a magyarok féken tartására. Végül csak a Citadella – osztrák hadmérnök Emanuel Zitta tervei szerint – készült el, 1850-54 között. Az  építmény képletesen, és gyakorlatilag is uralkodik Pest-Buda fölött. Fekete-sárga zászlóval a homlokán, lőréseiből kikukucskáló ágyuival bármelyik pillanatban alkalmas lehetett volna a város rommá lövésére. Hadi célokra azonban – eredeti formájában – ezt sem használták soha.

1897.-ben aztán megegyezés születik az uralkodó és a város között a Citadella átadásáról.
A fellegvár kapuja fölötti falszakaszt jelképesen lebontották, megfosztandó erőd jellegétől.

A kazamaták kiürültek, és a hely hamarosan betörők, tolvajok tanyája lett, mígnem a századfordulón szükséglakásoknak utalták ki, nyomortanyává változtatva az erődöt.

A citadella titkai VU. 1913.szept. 7.

És egy elbűvölő családi fotó hátterében 1930. tájáról, a Fortepan gyűjteményéből.

Egyébként 1847.-ben a budai közgyűlés, Döbrentei Gábor Döbrentei Gábor MTA Művészeti gyűjtemény P1560931 javaslatára a hegynek Kelen bérc nevet adta, “hivatalosan” ma is ez a hegy neve.
(?-olvastam valahol.) Ágai-_Gellérthegy

A filoxéra vész kipusztította szőlők helyébe fákat telepítettek, s a századfordulón elkezdődött a Dunába zuhanó dolomit sziklák megerősítése, s a sűrűn előforduló kőomlás elleni védelem érdekében a hegy lábánál támfal építése.

A hegy oldalába először (1904.) Szent Gellért szobra került, mely azon 10 szobor egyike, amelyet Ferenc József ajándékozott a városnak. (Négyről már szóltam a Körönd kapcsán.) A Szabadságszobor nő alakját, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását, 1947-ben állították a 140 méterrel a Duna fölé (tengerszinttől 235 m) magasodó hegy ormára. A szobor maga
14 méteres, talapzatával együtt 40 m.

Sok mindenről nem írtam a Gellérthegy kapcsán (Szent Iván barlang, sziklakápolna, Gellért-szálló és fürdő stb.), elsősorban azért, mert most a Tabánra koncentrálva, inkább csak az ezzel határos oldalát szerettem volna kiemeltebben kezelni.

Amit azonban szeretnék itt megemlíteni, hogy a Gellérthegy déli oldalába befutó kis Minerva utcában állt a II. világháború alatt Svédország Nagykövetségének épülete, ahonnan Raoul Wallenberg életmentő munkáját folytatta.

Van itt azonban egy, a magyar köztudatból bántóan hiányzó láncszem, az ugyancsak svéd Nina és Valdemar Langlet házaspár ismerete, akik már 1932. óta itt éltek Budapesten, s Wallenberget megelőzve végeztek humanitárius és a Svéd Vöröskereszt nevében embermentő munkát. Magam is rövid ideje hallottam létezésükről svéd barátomtól, akinek és családjának az özvegy Nina Langlet jó barátja volt, ám ahogy fogalmaz: az emberi agy csak egy megváltót tud elviselni.  Pedig érdemes megismerkedni történetükkel, amelyhez az alábbi linken rövid összefoglaló található:  http://www.eszperanto.hu/egyeb/langlet-es-a-halatlan-budapest.pdf

Igaz ugyan, hogy a budapesti rakpart átnevezések kapcsán ők is kaptak egy szakaszt, – és Újpesten is van egy utcácska elnevezve róluk, de félek nem sokan tudják, kik rejtőznek a nevek mögött.

A Gellérthegy 1987. óta a világörökség része.

Ahogy már írtam, se szeri, se száma a Gellérthegy kapcsán keletkezett írásoknak.

Én különösen nagy élvezettel olvastam annak a kis fiúcskának az emlékeit, akit Ágai Adolf Utazás Pestről-Budapestre c. Porzó név alatt kiadott regényében kelt életre, és aki nem más, mint az író maga. Mindent elmond a könyv bevezetője :

KEZDŐDIK ez az én utazásom fakó szekéren — végződik piros bársony zsöllyékkel bútorozott gyorsvonati szakaszban. Az elején keservesen fog tüzet az épp feltalált gyújtószál (a nép masinának nevezte), faggyú-gyertya világított, melynek az ember nem győzte leszedni a hamvát a koppantóval; olyan szerszámmal, melynek rendeltetését a mai nemzedék föl sem bírná ösmerni s csak a múzeumi régiségek között ha akadna párja rozsdás középkori sarkantyúk és XVIII-ik századbeli ostyasütők társaságában. Faggyúgyertya, koppantó az út elején — s íme: az út végén káprázatosan ragyog a villamos fény.
Már ebből is látszik, hogy hosszú volt ez az én utazásom. Megindultam 1842-ben, megérkeztem 1907-ben.

Lenyűgöző olvasmány, s a résztvevő hitelességével tárja elénk ennek a 65 évnek a történéseit, amely csakúgy mint a mi századunk, hatalmas ívet írt le technikai és társadalmi fejlődésben egyaránt.

Kicsit szemezgettem a könyvből a jelen bejegyzéssel összecsengő témákból:

“A Gellért-hegy tetejéről a maihoz fogva kicsi bár, de gyönyörű képet nyújtott már akkor is a kettős főváros.
Jobbra is, balra is a szemvesztő távolig tündöklő Duna kanyargásai, át-átölelgetve egy szigetet. A Rákos lankáiról mintha a Duna szélére csúszott volná le Pest; s tán mindössze két gyári kürtőnek a füstszalagja ha repkedett fölötte: a hengermalomé, meg a czukorfmomítóé. A többi füstöcskék becsületes polgári konyhák tűzhelyéről bodorodtak fel. A széles Dunán kelepelő malmok. Erősebb mozgás csupán akkor látszott a vizén, ha molnárlegények eveztek ki, vagy a parton tele hasú gabonás hajókat vonszolt kajla gerinczczel a vérig korbácsolt lovak hosszú sora.”

“Gyerekkoromban estenden vigyáztuk a Gellértet: föl van-e már húzva a póznán a kerek kosár? Jön-e már a bécsi hajó?

A bécsi hajó. Az a csodás szerkezetű jármű, melyet nem húz ló, sem nem hajt evező vagy széltől dagasztott vitorla, hanem röpíti két ormótlan lapátkeréknek gyors forgása. Nem lehet az! Oda rohantunk a kikötő dobogójára, meggyőződni felőle, igazán magától jár-e az a nagy hajó s igazán ezelőtt harminczöt órával indultak el rajta az emberek a császári rezidencziából a nádori székhelyre?

Úgy azok és nem különben. Még tegnapelőtt a Práterben söröztek a «Jégi madárnál», s ma este, ha kedvük tartja, a «Komlóban» muzsikáltatják magukat, vagy — ami ennél több — láthatják enszemeikkel: hogyan vacsorálnak ott Kossuth Lajos, Nyáry Pál, Szentkirályi Móricz, meg a többi híres férfiak, mintha csak halandó emberek volnának ők is.

komlókert_vendéglő, mai Városháza utca
Az a vastag kürtő, mely a zsíros füstöket okádja, a tüzes katlan gyehennája fölött áll, míg az ő karcsú vörös fiából, a keskenyebb kürtőbül, szakad a fehér gőz, a fölösleges erőt bocsátva ki magából, melyet az a pokoli tűz a vízből fejlesztett.”

“Télen pedig rendesen beállott a Duna. Partjain, mint valami szertehányt üveghegység torlódott egymás tetejébe a jeges szikla, míg lenn a síkon forrt az élet. Sokadalom, valóságos nép ünnep tarkállott-zajongott a folyam hátán. Még ringlspil, is forgott rajta. A szélesre-hosszúra kicsiszolt csuszkán a Redoute-épülettől a Rudas, azon is túl: egészen a Sárosfürdőig lehetett iringálni, s nem csekély föltűnést okozott, midőn valamely idegen, jobbára a hídépítő angolok egyikemásika, korcsolyázva iramlott végig a jégen.

Egy-egy vígabb esztendőben kocsitartó vastagságra fagyott meg a Duna. S a természet, mely nem tűri, ha élet nélkül van bármely alkotása: csakhamar megnépesíté a merev, hideg tükröt. Ilyenkor vásári sokadalom zsongott a hátán, tűzhelyek hívó füstje karikázott a torlaszok felett, sípolt a bokrétás pereczes, korcsolyázott a fiatalság. A megzsibbadt városközi viszony újra neki pezsdült s áldották a folyónak éltető halálát; “

“Tisztelni fogom kopaszodó Gellért-fejét, melyre a fővárosi kertész-fodrász úr azóta ékes faiskola-parókát és cserje-fürtöket illesztett. Csak a házi-sapkára, a czitadellára nézve, volnának külön kívánságaim. Vagy tán csak egy kívánságom: oda építenénk a Széchenyi István «Üdvleldéjét». A szó rettenetes, de tartalma annál nemesebb. Magyar királyok, hősök, költők és tudósok emlékcsarnokát szánjuk e hegy ormára: «A toutes les gloires de la Hongrie.» Magyarhon minden dicsőségeinek. A leggondosabb rostálás mellett is, úgy hiszem, sűrűn népesedne meg a magyar nemzet Valhallája.”

De hát ki volt ez a varázslatos tollú író ?

Idézem az EPA Budapesti Negyedének idevonatkozó mondatait:

Porzó divatos tárcaíró. Csicseri Bors élclapszerkesztő.
A jóságos Forgó bácsi egy gyermekújság gazdája. Ezeknek az írói álneveknek viselője, Ágai Adolf a legkevésbé sem volt hasadt személyiség. Három énje jól megfért egymással.

…cikkeket kezdett küldözgetni a Hölgyfutár-nak, a Vasárnapi Ujság-nak, a Hon-nak és más lapoknak.
Porzó a Hon-ban és a Pesti Napló-ban lépett fel tárcaleveleivel, Csicseri Bors a Bolond Miská-ban tűnt fel, Forgó bácsi a Kis Lap című gyermekújságot szerkesztette, ráadásul Ágai a saját nevén is kiadott egy képes irodalmi hetilapot Magyarország és Nagy Világ címmel.
Az igazi huszárvágás azonban a nagyvárosi, “polgárosult” humort megtestesítő élclap létrehozása volt. Ágai Adolf (azaz Csicseri Bors) a Deák-párt = kormánypárt megbízásából alapította meg a Borsszem Jankó-t, amely hatalmas siker lett. Az élclap csöppet sem bánt kíméletesen a kormánnyal. Ágai következetesen vívta » azt a háborút, amelyet, mióta élek, folytatok a nyegleség, a léhaság, a dölyf és a “virtus” ellen – a magyarság, a lelkiismeret szabadsága s a civilizáció mellett«. Ezt a szemléletet fejezték ki a Borsszem Jankó – nem túlzás – zseniális figurái: Mokány Berci, a bárdolatlan vidéki nemes; Mihaszna András, fővárosi m. k. rendőr (“mert röndnek muszáj lennyi!”); Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella, a csúnyácska dúskeblű honleány (titokban költőnő); Koroghy Bendő, a tandíjmentes filozopter; Spitzig Iczig, a magyar érzelmű zsidó kispolgár (akinek a fiát már Spitzényi Árpádnak hívják); Titán Laci, az ősgenie; Sanyarú Vendel, a kishivatalnok meg a többiek.

És ha már adtam egy kis kóstolót a 19. századi jeges Dunáról, hadd zárjam a képet Kárpáti Aurél 1914. évben kiadott Budai képeskönyv című könyvének a jégzajlásról papírra vetett karcolatával:

A pestiek kétszer keresik fel évente Budát. Először nyáron, mikor a croquis-írók az uborkasalátáról kezdenek szomorú vicceket mondani, amely uborkasaláta kizárólag budai tejfelben élvezhető s legközelebbi ismertetőjele a mellette lévő rántottcsirke s másodszor most, télen, mikor a Svábhegy havas oldala Katona Nándor kék és lila színeiben csillog.
Zajlik a Duna s a pestiek a februári dél fényességében apró csoportokba verődve álldogálnak a Halászbástya fehéren szikrázó tornyai alatt.
Csillogó szemű, pirosra fagyott kezű s igen különböző arcú és pénztárcájú emberek gyülnek itt össze ilyenkor s csendes, mélázó vágyakozással bámulják a téli Dunát, amely mozit játszik nekik. Pillanatról-pillanatra változó arabeszkeket ír a széles víz hátára az úszó jég. Szeszélyesen cakkozott havas táblák torlódnak össze, egymás hátára futva s furcsa, riszáló muzsikát zengve a fehérsipkás Gellérthegy és a Redoute komor, meredek homloka között. Olykor kicsillan itt-ott a csodálatosan tiszta és hideg víztükör s egy percre éles, eleven rajzban szalad lefelé az Erzsébethíd négy kis góttornyocskájának képe az átlátszó mélységbe, mint egy óriási camera obscurában. Azután újra jönnek a mozgó szigetek, reccsenve futnak egymásba s fantasztikus térképeket formálnak a színes, friss akvarellek fölé. És a csavart kőoszlopokhoz támaszkodó sárga, fekete és szürke nagykabátokból, kacéran libegő boákból és vastag shawlokból kiváncsi, érdeklődő arcok mosolyognak, öreg, fáradt és fiatal, vidám, kerekrenyitott szemek bámészkodnak a természet groteszk mozgóképszínházán.
– Mademoiselle, – csendül fel egyszerre mellettem egészen valószínütlen franciasággal egy élénk gyerekhang, – est-ce que c’est de véritable glace?
S az álmodozó szemű, fitos orrú kis francia bonne mélázva bólint rá széles karimájú bársonykalapjával: igazi, persze hogy igazi jég.
És én most egyszerre megértem ezeket az ácsorgó, sóvárgó nézésű, topogva fagyoskodó embereket, akik nap-nap után feljönnek ide nézni a jeget, csiklandoztatni sápadt arcukat a déli napsugárral s elfelejteni egy félórára a kissé bizonytalan stílben épült bérkaszárnyákat, a tülkölő autókat, a szűk utcákon dörögve vágtató kocsikat, hazánk bronzba merevített jeleseit, akikkel iszonyodva álmodik a pesti gyerek, a piros hordársipkákat, a felemelt házbért, az akadémiai pályadíjakat, szóval a huszadik századnak ezt az egész finom, nagyszerű és sokszor pokolba kívánt kultúráját. Ezeknek az embereknek – tessék csak nevetni – a természet kell. A természet, az igazi jég, amit nem gyárban állítottak elő, ami emberek nélkül, sőt dacára az embereknek lett, fönn, valahol Passau körül, nem a vízállás rovatban, de erdős hegyoldalak közt, egy átlátszó, holdas téli éjszakán. Vézna, köhögős mellű hivatalnokok, Nestlé-liszten gömbölyödött apró emberkék, vizes szemű nevelőnők, deresbajuszos öreg urak, népség, katonaság, pórok és nyugalmazott államvasúti ellenőrök, eh, mit tudom én kik, – úgy jönnek ide egy másik világból, amely ott zakatol előttük lenn a mélyben s amelyet léniával és cirkalommal mértek ki, mint akik nagyon elepedtek már valamiért, ami nincs körülhatárolva, eltelekkönyvelve s ami nem egészen biztos, változatlan és pénzért megvehető. És kábultan a sárga napfénytől, remegő orrcimpákkal, nyitott ajkkal állnak ott, kicsi, félénk csoportokba verődve és nézik, értik és érzik a felhők és vizek játékát.
A Lánchíd innenső oroszlánja alatt éles csattanással hasad ketté egy hatalmas jégtábla. Fehéren porzik az agyonsúrolt jégtörmelék s a nap aranyos taréjt csillant meg a tetején. Megrebbent, izgatott szemek fordulnak arra s magában mindenki lázasan tippel: a kisebb darab úszik-e jobbra vagy a nagyobb? És mindenki fűz hozzá valami reménykedést. Ha igen: akkor… és ha nem: akkor…
És ez nem véletlen. Ez az a szál, amely ahhoz a másik világhoz fűzi őket, amely keserű vágyakozást érlelt a szívükben minden után, ami véletlen, kiszámíthatatlan és szabad. És ez az a különös valami, ami még a jókedvüket, a nevetésüket is megöregíti, fanyarrá teszi. Ez az, amiért még a Dunát is csak akkor szereti a pesti kétlábú tollatlan, ha mozit játszik neki s ami annyira elérzékenyített most egy rossz franciasággal pötyögő gyereknek szomorú együgyűségében. A természettel beszélget itt egy csomó ember, szemközt fordulva Pesttel, sóvárogva nézve a csillogó, ezüstös jégtáblákat, amiket idegen, messze és bizonytalan célok felé hajt a sima, zöld víz s a hónapos szobák lakója dadogva, elakadva próbálgatja a beszédet a Kozmosszal. De nehezen megy. Messzire szakadt a földtől, amely kicsiráztatja a füvet, a levegőtől, amelyben sirályok kergetőznek és a víztől, amely szűretlenül és városi szabályrendelet nélkül folyik. És amíg a beszédet próbálja, minduntalan a másik, a cementfundamentumra épített világ nyelve téved a szájára. De ha a lóverseny, a fogadás izgalma űzi is ki a zajló jéghez, ha aeroplán-hadnak látja is a sikongó, fehérszárnyú madársereget, ha moziképet is vár a Dunától, mégis van valami elrejtett, föl-fölébredő ősi kivánság az érzései, a gondolatai alatt, ami még a százezerkoronás főnyeremény óhajtásánál is erősebben gyökeredzik benne s amit talán ő, talán az apja, vagy még a nagyapja hozott magával igazi hegyek közül, igazi pusztáról, ahol nem géppel készítik a jeget, ahol nem kerül pénzbe az a metamorfózis, amely a hóból sarat csinál s ahol nem kérdezik a kis, pufókképű, karikára nyitott szemű gyerekek a mademoisselle-től, hogy igazi jég úszik-e a vízen?
Ezért ácsorog ott fönn a bástyán egy csomó pesti ember februári délelőttökön, fázva, szomorkodva és reménytelenül színes, pompázó álmokat álmodva.

 

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Magyarország, Történelem, Városnézés
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Budapesti mozaik – Gellérthegy és az eltűnt Tabán 3. bejegyzéshez

  1. I just couldn’t depart your web site before suggesting that I really enjoyed the standard information a person provide for your visitors? Is gonna be back often to check up on new posts

  2. Visszajelzés: A Gellért fürdő előtt – Hogy volt? | Fölöttem a felhő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s