Cèzanne nyomain a Szépművészetiben 4. – az impresszionizmus hatása

Az előbbiekben alaposan elemezett – és ürügyükön a kronológiától megint alaposan mellékösvényre térítő – három nyitó képet az ifjúkori szakasz (2. bejegyzés) kiemelt alkotásai követik.

Ezen festményeinek szenvedélyes hangvételű témái – erőszak, elfojtott vágyak – a sötét színek, robusztus alakok nagy széles mozdulatokkal, vastagon, sokszor még csak nem is ecsettel felvíve – spakli, rongy, ujj – kerültek a vászonra. A tanuló évek képein a régi mesterek hatása még  jóval egyszerűbb módon jelentkezik, azt egy egy mozdulaton, motívumon keresztül érhetjük tetten. A hivatalos párizsi Salon folyamatosan visszautasította festményeit, így először 1863-ban a Salon des Refusés-ben (= Elutasítottak Szalonjában) jelent meg festménye a nagyközönség előtt. Az akadémikus beidegződéseken még nem tud túllépni, de makacs kísérletező, aki nem hagyja magát befolyásolni.

Ez az időszaka mintegy tíz évig tartott, s a nagy fordulat 1872-74 táján következik be képeinél. Suisse apó akadémiáján első ismeretségei Renoirhoz és Pissarohoz kötik, aki utóbbi, a maga mindenkiétől elütő modorával, nyugodt, harmonikus személyiségével, mintegy apa figurává lép elő Cèzanne számára.

Camille Pissaro, Cézanne rajz 1873 körülPissaro az, aki a fiatal festő munkáiban meglátja a bennük mocorgó zsenit, s tereli át figyelmét fokozatosan a plain air festészet, a tájfestés irányába.

A Cèzanne életrajz írók általános véleménye szerint, az ifjúi évek vidám emlékű fürdőzései után, ez az a ritka periódus Cèzanne életében, amikor igazán felszabadultan élvezi az életet, vidáman tölti az időt két festő barátja,
Pissaro és Armand Guillaumin társaságában, Auvers sur Oise és  Pontoise között a szabadban. Együtt festenek, játékos rajzokon örökítik meg egymást, amelyről szintén láthatunk példákat a múzeum életrajzi falszakaszán.

(Cèzanne rajza Camille Pissaroról, 1873 körül)

Majd (ők) hárman a csónakban:

Cézanne rajza- Hárman a csónakban P1040959

Ennek az időszaknak az emléke, az a Cèzanne életében készült mindössze 5 rézkarc, melynek egyikén barátját, Armand Guillaumint örökíti meg. Cèzannenak ugyan nem volt szokása képeit szignálni, itt azonban a játékosság újabb tükröződéseként, jelekkel látják el munkáikat, amelyről nem gondolják, hogy műalkotások. Pissaro jele a virág, Guillauminé egy összegömbölyödött macska, s Cèzanné….egy akasztófa! Íme:

guillaumin-with-the-hanged-man-1873

Ebben a vidám és elfogadó környezetben Cèzanne is fogékonnyá válik Pissaro mondataira, hogy világosítsa palettáját, ne mindig a belső szorongásaira hallgasson, próbálja megnézni a világot maga körül.

S természetesen, ahogy egymás mellett felállított állványaikon festenek, akaratlanul is ellesi impresszionista társai fogásait. A változás nagy.
Jó hangulatú, könnyű, akvarell-szerű képek születnek. Olajképei most sokkal vékonyabban vannak felvíve, sőt helyenként még a vászon is kilátszik. Kevés olajat használ, kevés oldószert, inkább csak a pigmenteket.

S a halottmosdatás képéhez képest látványos a fordulat: több, világosabb, és dinamikusabb színek, számtalan árnyalattal. Az ecsetkezelés technikája is megváltozik. Nincsenek széles gesztusok, pici, de fegyelmezett, apró párhuzamos ecsetvonásokból áll össze a kép, ami a felületet nagyon mozgalmassá teszi.

XIR407388

Pissarotól veszi át ezt az ecsetkezelést, ahogy Pissaron keresztül Corot (Pissaro nála tanult) gyöngyház színű fényeit, tájképein.

1874-ben és 1877-ben részt vesz az impresszionisták első és harmadik kiállításán. Műveit
a kritika nevetségesnek találja és elutasítja. Cèzannet ez nem tántorítja el elképzeléseitől, de még barátai sem mindig értik meg. » Ne higgyetek a műkritikusoknak! Fessetek! Ebben van a mentség « mondja. Azonban ekkor már egyre távolodik az impresszionistáktól is.  Ebben az időben már az impresszionizmus kezd iskolává válni, s
ő nem vonzódott úgy az elmélethez, mint a nála egy generációval fiatalabb neoimpresszionisták. Vallja, hogy a kép beszél önmagáért:

a festészetről többet és jobban beszélhetünk szemtől szemben a tárggyal, mintsem merőben okoskodó elméleteket fejtegetve, amik közt gyakran eltéved az ember.

Bár magát nem mondja elméleti embernek, összetett gondolkodása, intellektusa kimutatkozik képein – minél előbbre haladunk az időben, annál inkább így van.

Ehhez egy kulcs műve, az impresszionista szakaszt követő fordulóban kiállított képe: Madamme Cèzanne vörös karosszékben (1877).

Mme Cezanne vörös karosszékben, 1877- Boston Fine Museum

Ez a kép jól példázza azt, amint a régiekből és kortársaiból is táplálkozva, ám teljesen újat teremt – megalapozva egyben a modern képzőművészeti esztétika elveit.

Ezért itt is kicsit részletesebben adom tovább azt az izgalmas beavatást, amelyet vezetőnk Rilke példáján keresztül vezetett le nekünk.

Cèzanne halála (1906) után egy évvel Párizsban az Őszi Szalonon hatalmas retrospektív kiállítást rendeznek műveiből – ahol mindenki, aki él és mozog, megfordul – így Rilke is, és élményeiről írásban számol be feleségének.

Két héten át, nap mint nap visszatér a helyszínre, mert eleinte ez a kép nagy zavarba hozza. Nem érti, nem tudja leírni, mit lát, pedig ő a szavak embere, aki lényegében saját eszközeivel, a szavakkal, maga is képekben dolgozik.
Látszólag egy portréval, a festő felesége portréjával állunk itt szemben, de a portrékkal szembeni elvárásainknak ez a kép egyáltalán nem felel meg! Az ábrázolt személyről, karakteréről, életéről semmit – de semmit nem tudunk meg.

Három nap tépelődés után Rilke el is engedi ezt a gondolatot, s akkor rájön, mi a kép lényege. Erről ekképpen ír következő levelében:

„Egy földes-zöld fal, amelyben vissza-visszatér egy kobaltkék minta, egy piros, kipárnázott, alacsony karosszék … egy hölgy ül, függőleges csíkozású ruhában, amely egészen könnyű zöldeskék és kékeszöld kis szétszórt foltokkal van jelölve…Mintha minden hely tudna az összes többiről.… A piros fotelt egy olyan szín együttes veszi körül, amely ezt a pirosságot erősíti és alátámasztja…… a polgári realitás mégis kész átadni a maga helyét a végérvényes képi létezésnek… Minden a színek egymáshoz való viszonyán múlik” 

Az egyértelmű, hogy az intenzív, erősen kiemelkedő piros itt, ami a “fő dallam”, de mivel is éri ezt el Cèzanne?

Komplementer színek, színpárok Ha megszemléljük a képet, látjuk, hogy az egyetlen szín, ami mindenütt jelen van – még az asszony arcán lévő árnyékokban, visszfényekben is: az a zöld!

Igen, ez a piros komplementere, amit már az impresszionisták is szerettek direktben kijátszani – gondoljunk csak pl. Ferenczy zöld füvei fölött a piros ernyőre, vagy az asztalterítő piros csíkjára!

Ez Cèzannenál azonban sokkal rafináltabban valósul meg. A fotelt olyan színharmónia veszi körül, amelynek minden egyes pigmentje azért van, hogy ezt a pirosságot hangsúlyozza.

Ahogy Rilke írja: ” ez minden festészet első, és végérvényes piros fotelje.”

Egészen eddig, vagyis Cèzanneig, csak ábrázoló festészet létezett: a néző megszemléli a képet, és látja ami rajta van. Esetleg még értelmezheti a témát, a történetet mögötte.

De azt, hogy hogy van megfestve, azt nem is látni, sőt el van tüntetve a szem elől.

Rilke felismerése: “Hozzá kell szoknunk: Cèzanne képein egyszerre látjuk ami
a képen ábrázolva van, és hogy ez közben egy kép; látni ahogyan megcsinálja
.”

És így van. Cèzanne nem gondolja, hogy a képnek másnak kell lennie, mint ami.
A kép az kép; a valóság az valóság.”  A kettő nem kell találkozzék.  Ő festeni akar.
Nem akar  mondani valamit, nem akar üzenni. A kép egy autonóm, önmagában létező dolog.

De hogy tud ő érzelmeket is, személyiséget is kifejezni, arra gyönyörű példa a már a felvezető bejegyzésemben is közölt Önarcképe 1875-ből. Álljon itt hát még egyszer: Paul-Cézanne-Önarckép-1875

Ez a szántszándékkal nem finomkodó, mondhatni nyers, torzonborz alak, aki szívből utálja az impresszionisták ” mi vagyunk a modern, bohém festők” önképét- amiben ő nem akar részt venni, elhatárolja tőle magát. A róla egyébként is kialakult “vidéki bunkó” véleményt, ahol csak lehet, még erősíti is – nem akar tetszeni. Ennek kidolgozásánál vastag, szabálytalan ecsetérintései is mintha ezt hangsúlyoznák.

A háttérben a képen látható festmény részlet barátjának, Armand Guillauminnak a műtermében lógó Esős idő c. képe, de még annak is a száraz realista modorban fogant művét itt mintegy átfogalmazza, Cèzanne ezt is igen vehemensen festi le. Párizsban is már csak annyi időt tölt, amíg a Louvreban illetve a Trocadero múzeumban feltöltekezik,
s utolsó éveiben már ki sem mozdul Aixből.

Zárásul álljon még itt Delacroixnak egy ugyancsak illeszkedő értelmezése:

A festmény olyan, mint egy gépezet, amelynek minden porcikája érthető, ha valaki ért hozzá, amelyben – amennyiben jó képről van szó – mindennek megvan a maga szerepe, ahol az egyik színnek mindig az a rendeltetése, hogy kihangsúlyozzon egy másik színt, ahol néha egy-egy rajzi hiba is indokolt, ha valamilyen fontosabb dolgot lehet vele megértetni.”

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Művészet
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s