Velence temetője – San Michele

Nem gondoltam, hogy Velencei jegyzeteim befejezése után ilyen sokáig nem jelentkezem saját fórumomon, de most valahogy a november elejei emlékezéshez hozzásodródott ezen utolsóként feldolgozott úti élményem temető képe, a San Michele. Egy kicsiny temetősziget Velence fölött északkeletre. A képem áttételes, mivel magam is csak az internetről, a Velence iránt felébredt mindent tudni akarok, virtuális és irodalmi kalandozásaiból fakadt.

Cimeterio di San Michele

Ez utóbbiak közül is legfrissebb az élmények sorában Joseph Brodsky – Velence vízjele vékonyka, de annál mélyebb nyomot hagyó kötete. A könyv az író Velence élményéről szóló lenyűgöző szőttes, mely 17 téli utazásának emlékeiből nyeri el alakját, s ahová véglegesen is megtért, mivel végakaratának megfelelően itt temették el korai, 56 évesen szívrohamban bekövetkezett halála után.

Dante's barge, Georgy Frangulyan

vu-satellite-du-cimetic3a8re-san-michele

Brodszkij (Brodsky az angolos írásmód) Leningrádban – Szentpétervárott – született
1940-ben, és vált költővé, amely alkotásait azonban a Szovjetunióban üldözték, őt magát érte 5 év kényszermunkára ítélték.

A FENEVAD HELYETT

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

                                                                                             /Baka István fordítása/

A nemzetközi közvélemény hatására másfél év után szabadult, de folyamatosan zaklatták, majd 1972-ben emigrált és az Egyesült Államokban telepedett le. 1987-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat.

XII
A disszidálni készülő görög
kerített egy bőszájú zsákot, és a
piac környékén összefogdosott
tizenkét macskát (feketéket); ezzel
a karmolászó, nyávogó teherrel
ért éjjel az erdős államhatárra.
Hold fénye áradt, ahogy júliusban
szokott csak áradni. Az őrkutyák
bús csaholása visszhangzott a szurdok
minden zugában: elcsitultak a
macskák, megdermedt szinte mind a zsákban.
S a görög így szólt halkan: “Jó utat!
Athéne, most ne hagyj el! Járj előttem,
vezess!” – magában hozzátette még:
“Hat macska épp elég lesz erre a
határszakaszra. Minek pazarolni?”
A kutya nem szalad fel a fenyőre.
S a katonák – e népség babonás.
Ment minden, mint a karikacsapás. Hold,
macskák, kutyák, babona és fenyők –
a mechanizmus működött. Felért
a hegygerincre. Ám e pillanatban,
midőn már egyik lába másik állam
földjén állt, rádöbbent, hogy mit mulasztott:
megfordult, s megpillantotta a tengert.
Ott hullámzott alant, a messzeségben.
Az állatoktól eltérőn az ember
elhagyni képes azt, amit szeret
(így tér el méginkább az állatoktól).
De, mint kutyát a nyálcsurgása, élő
természetét elárulják a könnyek:
“Thalassza!…”
Ám e szörnyeteg világban
soká nem ácsoroghatsz nyílt szinen,
a hegygerincen, holdfényben, hacsak nem
akarsz céltábla lenni. Vállra véve
terhét, vigyázva indult lefelé,
a kontinens mélyébe, és előtte
feltűnt a horizont helyén a fenyves.

POST AETATEM NOSTRAM -részlet (  Baka István fordítása)

Innen, az USA-ból kezdi el téli látogatásait a városba, s ír róla felejthetetlen sorokat, melyek már az indításnál letehetetlenné teszik a könyvet:

Sok holddal ezelőtt a dollár 870 líra volt, én pedig harminckét éves. A földgolyó is kétmilliárd lélekkel könnyebben forgott, és üres volt a stazione bárja, amikor megérkeztem azon a hideg decemberi éjszakán. Ott álltam és vártam az egyetlen embert, akit ismertem abban a városban. A nő, aki kijött volna elém, sokat késett.
….
Az ásítozó bárpultoson és a mozdulatlan pénztároson, e Buddha-szerű matrónán kívül egy árva lélek sem járt arra. Ám semmire sem voltunk jók egymásnak: már elpazaroltam teljes szókincsemet, amellyel nyelvükből rendelkeztem, az espresso már elhangzott, kétszer is.

Aztán mindig újra- és újra előbukkannak az elragadtatott sorok a városról, amelybe ha eddig nem vágytunk volna, tolla nyomán biztos, hogy elkerülhetetlennek tartjuk magunk is a személyes találkozást.

Télen, különösen vasárnap, arra ébred itt az ember, hogy kong a város számtalan harangja, mintha csipkefüggönyökön túl egy hatalmas porcelán teáskészlet remegne a gyöngyházszürke ég ezüsttálcáján. Az ember kinyitja az ablakot, és a szobát azonnal elárasztja a kinti kongásterhes köd, amelynek fele nedves oxigén, fele kávé és ima. Nem érdekes, hányféle-miféle gyógyszert kell aznap reggel bevennie, az ember érzi, hogy még nincs itt számára a vég. Éppen így nem érdekes, mennyire autonóm az ember, mennyire árulták el, mennyire mélyen ismeri önmagát, és ez mennyire csüggeszti el, mert rájön, hogy még van számára remény, vagy legalábbis van jövője. (Francis Bacon mondta, hogy a remény nagyon jó reggeli, de pocsék vacsora.) Ez az optimizmus a ködből táplálkozik, annak is az ima részéből, különösen reggeli idején. Ilyen napokon a város valóban porcelánkülsőt ölt, cinkkel borított kupolái teáskannákra vagy felfordított csészékre emlékeztetnek, a csengő-bongó ferde harangtornyok olyanok, mint ottfelejtett, égben oldódó kanalak.

Fokozatosan átmeneti vendég lettem mindkét életemben.. Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül hogy garanciát kapna arra, hogy viszontszeretik. …
Ez a város lélegzetelállító mindenféle időjárásban, amelynek a változatai egyébként is valahogy végesek.

Azt hiszem, Hazlitt mondta, hogy ezen a vízi városon csak egy levegőbe épített város tenne túl.

Az az ötlet viszont, hogy egész Velencét múzeummá alakítják, ugyanolyan abszurd, mint az igény, hogy vérátömlesztéssel keltsék életre. Először is, amit friss vérnek vélnek, arról végül kiderül, hogy egyszerű állott vizelet. Másodszor, a város nem alkalmas múzeumnak, minthogy maga is műalkotás, a legnagyobb mestermű, amelyet az emberi nem létrehozott.

Velence a szem szerelmese.

Szemünk a legautonómabb szervünk. Érthető, hiszen figyelmének tárgya okvetlenül mindig kívül helyezkedik el. A szem nem láthatja magát, csak tükörben. Az utolsó, ami becsukódik, amikor a test elalszik. Nyitva marad, ha a test megbénul vagy meghal. A szem akkor is regisztrálja a világot, amikor nincs rá különösebb oka, és minden körülmények között ezt teszi. Kérdés, miért? A válasz: mert a környező világ ellenséges. A tekintet az alkalmazkodás eszköze egy olyan környezethez, amely akkor is ellenséges marad, ha nagyon jól idomítottuk magunkhoz. Minél tovább tartózkodunk egy környezetben, annál ellenségesebbé válik, és nemcsak az öregkorról beszélek. Egyszóval, a szem a biztonságot keresi. Ezzel magyarázható, hogy a szem vonzódik a művészethez, általában véve is, de a velencei művészethez különösen. Ez magyarázza a szem éhét a szépre, amint magának a szépnek a létezését is. Mert a szép vigaszt nyújt, mert a szép biztonságot ad. Nem fenyeget azzal, hogy megöl, és nem tesz beteggé. Egy Apolló-szobor nem harap, de még Carpaccio pudlikutyája sem.

Ha feltesszük, hogy a szépség a fény legzseniálisabb módon történő elosztása a retinára, a könny annak beismerése, hogy sem a retina, sem a könny nem képes a szépséget megtartani. A szeretet tulajdonképpen fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel.
Mert mi elmegyünk, a szépség pedig marad. Mert mi a jövő felé fordulunk, míg a szépség az örök jelen. A könny egy kísérlet arra, hogy itt maradjunk, késlekedjünk, összeolvadjunk a várossal.

Nekem, mint újkori olasz szerelmesnek különösen szívemből szólnak ezek (a kicsit Máraira hajazó: ” Vannak népek, amelyeket elismerünk vagy respektálunk… Az olaszokat szeretni kell. Mert szegények. Mert jóindulatúak. Mert olaszok.”) mondatok:

Úgy gondolom, hogy ez a város megmutatja az elemek minden külső mintáját és a tartalmát is. Olyan sokáig és kitartóan fröcskölt, fénylett, sugárzott és tündöklött, törekedett fölfelé minden elem, hogy nincs abban semmi meglepő, ha némely vonatkozásuk megszilárdult a katasztrófákért és hús-vér valósággá vált. Hogy ez miért éppen itt történt meg, fogalmam sincs. Bizonyára azért, mert az elemek hallották, hogy itt olaszul beszélnek.

S más velencei benyomások között bukkannak fel ezek az egyedi hangvételű sorok:

Már régen felismertem, hogy nemes erényre vall, ha nem csinálunk nagy dolgot az érzelmi életünkből. Munkából mindig van elegendő, és a külső világból is. És végtére is, mindig itt van ez a város. Amíg létezik, nem hinném, hogy akár engem, akár mást képes lenne megbénítani vagy elvakítani egy szerelmi tragédia. Emlékszem egy napra, aznap kellett elutaznom egy hónapos, magányos ittlét után. Éppen befejeztem az ebédet egy kis trattoriában a Fondamente Nuove eldugott részén, roston sült halat ettem, hozzá megittam egy fél üveg bort. Mindezzel bennem megindultam a szállodám felé, hogy felvegyem a csomagomat, és fogjak egy vaporettót. Lesétáltam a Fondamente Nuovén négyszáz métert, egy kicsi mozgó pontként ebben a nagy vízfestményben, azután bekanyarodtam a Giovanni e Paolo kórház mentén. Meleg, napos idő volt, az ég kék, minden szép volt. Hátam mögött a Fondamente és a San Michele, a kórházfal mentén haladtam, bal vállam szinte súrolta, hunyorogtam a napra, és hirtelen úgy éreztem, macska vagyok. Egy macska, aki éppen most kebelezett be egy halat. Ha valaki megszólított volna akkor, biztosan nyávogva válaszolok. Abszolút és állati módon boldog voltam. Tizenkét órával később persze, amikor leszálltam New Yorkban, belecsöppentem életem legkínosabb kalamajkájába, legalább is akkor úgy tűnt. De a macska még bennem időzött, ha ő nem lett volna ott, a mai napig egy igen költséges intézményben kaparnám a falat.

Abbahagyom, mert ennyi erővel az egész 120 oldalas könyvet kimásolhatnám, de nekem ezek a sorok nagyon is egyértelműsítik azt a tényt, hogy éppen itt nyugszik a velencei partok előtt, a velencei halottak szigetén.

A sziget, mely eredetileg a kamalduli szerzeteseknek adott otthont, funkcionált börtönként is, csak Napoleon rendeletére, 1807-ben vált temetővé. A rendelet járványügyi szempontból indokolt volt, ám a sziget hamar, mintegy 100 év alatt betelt. Ezért a kiemelt és védett sírok kivételével a sírokból 10 évenként kihantolják az eltemetetteket és csontjaikat közös osszáriumba rakják, így teremtve helyet az új igényeknek.

Brodszkijon kívül azonban más neves halottjai is vannak a temetőnek, köztük a közismert velencei személyiségek és művészek mellett, kiemelten sok az orosz származású. Itt nyugszik például a zeneszerző Igor Sztravinszkij, vagy az orosz balett atyja, Gyagilev is.

De itt kapott nyughelyet a politikai nézetei miatt máig vitatott életművű amerikai költő,
a korai modernista mozgalom  egyik fő alakja, Ezra Pound. Alakja Brodsky könyvében is felbukkan, midőn elkíséri egyik ismerősét az Olga Rudgehoz, valamikori neves hegedű művészhez látogatóba, aki 50 éven át tartó szerelmi viszonyt ápolt a Mussolini lelkes hívévé vált Ezra Pounddal.

A mellékelt linken/klippen (mely egy 25 perces video Brodszkij életéről) a 24:03 percnél élő képek láthatóak a szigetről, s temetőről.

Ami fenti klippen nem látható, az a 2007-ben az 52. Velencei biennálén a lagúnában felállított, ideiglenesnek szánt modern bronz alkotás (Georgy Frangulyan műve) a Dante bárkája, melyben gyönyörű utalással az Isteni színjátékra, a költő kísérője, Vergilius a holtak világa irányába mutat, mely ezúttal nem más, mint a kicsinyke San Michele szigete.

Dante és Vergilius szobra Sanm Michele előtt

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Irodalom, Olaszország, Utazás
Címke: , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Vilnius fényes és sötét arca (Baltikum 21) | Fölöttem a felhő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s