Toszkán lankákon 6 – Pius városa, Pienza

Hát akkor most már kellő képpel rendelkezünk II. Piusról, akinek kicsinyke városa falai alatt leparkolva, hamarosan felkaptatunk a város szívébe, s mondhatni innen már át is látjuk a harmóniát sugárzó várost. Giovanni Pascoli költőjük megfogalmazásában, a város  “egy gondolatnyi szerelemből és a szépség álmából” született.

Álmodója II. Pius, megbízását a firenzei építésznek Bernardo Gamberellinek adta, akit   azonban mindenki csak Il Rossellinoként emlegetett, s ma a város (sétáló) főutcája róla van elnevezve.

Az eszményi város tervezésében, II. Pius is részt vett, a hozzá hasonlóan nagy tudású, s pápai kötelékekben is tevékenykedő, nagy kortárs, Leon Batista Alberti építészeti szellemében, akinek többek között tanítványa volt Rossellino is. Alberti építészeti teóriájának a fő érdeme, hogy az antik építészeti mintákat eredeti tisztaságukban alkalmazta, s esztétikájában átfogó szereppel ruházza fel a szépséget – amikor a mesterségbeli tudáson túl a teljes városképet veszi figyelembe.

Erre a koncepcióra alapult hát Pienza átépítése, ami ugyan a pápa halála miatt mindössze 4 évre (1459-1462.) korlátozódott, s mivel pénz hiányában később sem változtattak rajta, így a központi tér köré csoportosuló, a kezdődő reneszánsz jegyeivel felruházott történelmi városrész tisztán visszatükrözi annak 15. századbeli mását. Az egységes tervek szerint megépült tér az első nagy léptékű városrendezési kísérletnek számít az ókor óta.
A kialakított ideális városkép egész Itália építészetében iránymutatóvá vált, s az ember alkotó géniuszának kimagasló megnyilvánulása kritériumai alapján 1996-ban fel is veszi az Unesco a világörökségi listájára.

A látnivalók túlnyomó része is erre – a II.Piusról elnevezett – térre koncentrálódik a katedrálissal és reneszánsz paloták sorával.

A katedrális előtti trapéz alakú tér a szemlélőben azt a benyomást kelti, hogy az
1462. augusztus 29.-én felszentelt épület hatalmas, noha azt csak a perspektíva okozza.
A halszálka mintában téglákkal lerakott burkolatot az építész nagy téglalap alakú szekciókra osztotta, egy kis körgyűrűvel a középső sorban.

Kétszer egy évben ezeken a köveken különleges látvány bontakozik ki. Eredetileg a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején, a templom körvonalai, önmaga tökéletes arányú árnyát megrajzolva a térre vetülnek, ahol még a templom körablaka is a körgyűrűvel azonos helyen helyezkedik el. II. Pius memoárjaiból (Commentari, IX,24) kiderül, hogy a templom orientációját is eszerint határozták meg, s a jelenségnek megvolt a maga vallásos üzenete a hívek felé. Az 1582. évi naptárreform, s a szoláris évhez képest keletkező törtnapok miatt ez az időpont mára eltolódott, s ténylegesen április 1.-én, illetve szeptember 11.-én figyelhető meg ez a jelenség.

A világos travertinből emelt Mária Mennybemenetele katedrális (Cattedrale Santa Maria Assunta) a tér meghatározó eleme, melynek egyszerű, tiszta vonalvezetésű homlokzatát a megbízó, II. Pius pápai címere díszíti.

Az Alberti mantovai, firenzei templomépületeit idéző, reneszánsz épület tágas, világos belső terében meglepetésszerűen gótikus elemekbe ütközünk. A pápát ugyanis korábbi utazásai során lenyűgözték az északi gótikus csarnoktemplomok, s a belső térszervezésben az építész ezért nem bazilikát, hanem háromhajós templomot épített, gótikus stíluselemekkel díszítve.

A Rossellino műhelyéből kikerült faragványok a reneszánsz ízlésvilágát tükrözik, míg a névadó, Szűz Mária témakörrel kapcsolatos oltártáblák a gótikus sienai festészet szellemében születtek. A képeken a Madonnát a gyermekkel ábrázolják, mindenkor 4 szent társaságában.
(A művekről részletesen kinagyítható a mellékelt ábra.→)

A katedrális jobb oldalán a Piccolomini palota, melyet a pápa nyári rezidenciául építtetett, s a firenzei Palazzo Rucellai (Alberti – Rossellino) mintájára készült. A tér bal oldalán, a Palazzo Piccolominivel szemben, a püspöki palota (Palazzo Vescovile) áll. A palotát hívják még Palazzo Borgiának, mivel azt II. Pius ajándékozta Rodrigo Borgia bíborosnak,
a későbbi VI. Sándor pápának, aki a Katolikus Egyház alkancellári tisztségében (amely hivatalba még nagybátyja, néhai III. Kallixtus – sz. Alfonso Borgia juttatta) akkoriban legszorosabb munkatársa volt. A palota 11 termében ma egyházművészeti múzeum (Museo Diocesano) működik.

A pápa által szubvencionált építkezések az új városi struktúrában, részben a pápai udvar használatára szánt paloták létrehozását célozták, ám építtetett 12 új házat a “nép” számára is, saját költségére. Bizonyára nem véletlenül alakult ki a toszkán nép ajkán az ironikus mondás:

” Quando ero Enea, nessuno mi volea. Ora che son Pio, di tutti son lo zio.” – Amikor még Enea voltam, senki nem akart engem. Most, hogy Pio vagyok, mindenki nagybátyja lettem.

(Az olaszoknál a zio, zia – nagybácsi, nagynéni – igen erős, majdnem a szülőkével azonos családi kötődést, pozíciót jelent.)

A tér jobb oldalán, a saját céljaira emelt Piccolomini palota legfőbb építészeti érdeme,
a kapcsolata a természettel és az őt körülölelő tájjal. Az egyszerű, szabályos alaprajzú palota kis reneszánsz kertet – az első reneszánsz függőkertet – fog közre, melynek loggiás belső oldaláról csodálatos panoráma nyílik a teljes Orcia völgyre (Val d ‘Orcia), háttérben
a Monte Amiata vulkáni kúpjával. Az épületet 1962-ig, utolsó leszármazottja elhunytáig,
a Piccolomini család lakta, s ma bizonyos részei múzeumként működnek, ahol eredeti berendezések, műtárgyak, könyvek, iratok tekinthetőek meg. Érdekesség, hogy Zeffirelli Rómeo és Júlia filmjének azon jeleneteit itt forgatták, amikor a két fiatal első alkalommal találkozik a Capulet házban rendezett bálon.

S a palota előtt a Rossellino Corso és tér sarkán bájos kő kút, mely a Pozzo dei Cani néven szerepel a turista kiadványokban, jóllehet a két oszlop fölötti architrávon II. Pius neve  olvasható rajta.

Van még egy kút a palota ugyanezen oldalán, de a függőkert felőli végén, amely mellől magunk is kapunk egy piciny szeletet a látványból, amely a pápai palota loggiájáról látható. A magas fal, a függőkertet hivatott megtámasztani a kinyúló szikla oldalán.

A tér még nem tárgyalt oldalán, a templommal szemben a Palazzo Comunale, azaz a városháza (lásd fenn második fotó) áll, amelyhez a mintát Rossellino a firenzei Palazzo Vecchioról vette, ám ez annál légiesebb, a földszint magas oszlopokból álló árkádsorának köszönhetően. A felső szinteken sgraffito díszítés és a pápai címerek. Az emeleti kétosztásos ablakformák megegyeznek a pápai palotánál alkalmazottal. A téglából emelt csipkézett óratornyot később adták hozzá, ügyelve rá, hogy annak magassága ne haladja meg a katedrálisét, ezzel is hangsúlyozva az egyházi hatalom elsőbbségét a civilével szemben.

A város főutcája két végén városkapukkal záródik: északon a Porta al Prato, délen a
13. századi Porta del Ciglio. Az északi kapu felé igyekezve a Palazzo Piccolomini szomszédságában Itália egyik legrégebbi ferences épülete az egyhajós kis Chiesa di San Francesco, szentélyében 14. századi sienai iskola festőinek freskóival.

S innen a városi séta, méz színű falak közt, oda- majd vissza, csupa hangulat.

S a kapu belülről:

s a külső oldala:

S kicsit kifelé, a külső városfal felé fordulva, megint eláll a szívverésünk.

Visszatántorgunk a kapuhoz, s elindulunk a városon át déli irányban (ez is a Francigena útvonala volt), de a Corsoról a kíváncsiság befordít a kis via dell’ Amoréra, s újra kinn vagyunk a városfalon, s ránk zúduló szépségtől túlcsordulunk.

De mi van a falon túl?

Mondhatnám a Val d’Orcia, de ez így kevés. Maga a gyönyör, a lábat megremegtető elgyengülés, a szédülés. És szemünk átalakul kamerává, s agyunkban ezer expozíció kattan, és beraktározzuk mert hátha mindjárt felébredünk, hisz ez már annyira szép, hogy nem is lehet igaz.