Vilnius legendái – (Baltikum 7)

vilniusangelai-cs13
Vilniusról nagyon nehezen fogok tudni írni. Van róla 1 100 kép a mappámban, s még több a fejemben, s azóta, hogy ott jártam, megszaporodtak az információk is a hozzáolvasott irodalomból. Mégis… A képek nem olvadtak össze bennem, nem látom egyben a várost, sosem néztem le rá. Az “ezer ” templomtornya nálam nem állt össze egy panorámává,
de minden lépésnél az utcák között ki- és felbukkant egy-egy újabb élmény.
S ettől persze közelibb is, s talán élettel telibb.
Leginkább még ez, az interneten talált, már EURO-val leváltott egykori pénzén, a litason ábrázolt motívum, ami a nálam is rezonáló legnagyobb kivágás a litván fővárosról.

litas-scan0117

Innen ki is indulhatnánk, hiszen ez egyben a városnak is a szíve, a Katedrális tér.

vilnius_folyokHiszen a monda is ide kapcsolódik, mely szerint, Gediminas a Neris folyó és a Vilnia patak torkolatához vadászni ment, s mikor estére fáradtan nyugovóra tért, álmot látott. Álmában egy vasfarkas, hatalmas hangon – mintha száz farkas lenne belsejében – ordított. Reggel hívta is gyorsan a “látóként” tisztelt pogány papot, Lizdeikát, – az egyetlen, néven is szereplő pogány pap ebből a régmúlt időből – aki megfejtette az álom üzenetét: azon a helyen várost kell alapítani, amely erős, mint a vas, és híre messzire jut, mint a farkasüvöltés.

Így esett, hogy a domb tetejére, ahol álmában a farkast látta, várat építtetett, a szakrális helyen pedig, ahol megpihent, újjáépíttette a pogány szentélyt, amelyben szokásaik szerint áldozati tűz égett.

varhegy-es-nemzeti-muzeum

Sarokban a képen a Neris egy szeletkéje látható a Mindaugasról elnevezett híd lábával. Ennél még ma is vadregényesebb a kis Vilnia, melyet hívnak még Vilnelének és Villenkának is. (És úgy egyébként a szó jelentése hullámzó, hullámos )

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A város legmagasabb pontján (48 méter) álló torony a Gediminas torony, s a téren álló posztamensről maga Gediminas mutat le kardjával, kijelölve a felépítendő város helyét.

Meg is írja egy 1323-ban kelt levelében (itt történik Vilnius első említése) „in civitate nostra regia Vilna“ – fejedelmi városunkban, Vilnában.

vilnius-img_6785-gyo

Ahogy a képeket nézzük, a vár maradvány, még csak-csak. Noha az eredeti feltehetőleg még fából készült, de tudjuk, hogy ez a város is számtalanszor leégett a középkorban, s a várat is nyilván folyamatosan bővítették, erősítették. S amint már Trakainál is láttuk, a litvánok elég rugalmasan kezelik a történelmi emlékeket. (= Ha elpusztult, felépítik újra.) A Katedrális tér burkolatában eltérő színű kövek jelzik az egykori alsó várfal nyomvonalát.

Ám a klasszicista székesegyház és Gediminas (1275-1341.) között évszázadoknak kellett eltelnie.

S ez így van.

Még egy, a XVI – XVII. századi, az OSZK gyűjteményében levő Vilniusi térképen megjelenő ábrázolás is igen más képet mutat a maihoz képest. Itt a vártemplomként (4.sz.) jelölt épület az alsó várfal felénk eső, tornyos bal szélső egysége.

(Venclovától meg tudjuk, hogy a Vilnia folyócskát, melynek volt egy kis mellékága is, csak később terelik a tér mögé, mai medrébe.)

vilnius-vilna-a-xvi-xvii-szazad-fordulojan-orszagos-szechenyi-konyvtar

Ahogy magam is idéztem, Gediminas pogány szentélyt emelt a minden valószínűség szerint elpusztult/elpusztított Mindaugas féle keresztény székesegyház helyére, amely viszont úgyszintén – mint majdnem valamennyi keresztény templomuk – pogány áldozati, ill. szakrális hely fölé lett építve.
A 20. században egy véletlen folytán azonban sikerült a vélhetően 14. századi templom alapjait lenn a kriptákban megtalálni, néhány itt eltemetett király és hitvese maradványaival együtt. A hagyomány úgy tartja, Mindaugast és feleségét is itt helyezték nyugalomra, erről azonban semmi dokumentálható lelet nincsen. Ugyanitt tárták fel Litvánia legrégibb falfestményét a 15. századból, mely Máriát Jézussal és Keresztelő Szent Jánossal ábrázolja.

katakomben_vilnius4

Ahogy erről már korábban szó volt, a litvánok Európában utolsónak tértek át a keresztény hitre. Habár Mindaugasnak volt rá egy kísérlete – amit ugyan egyes szomszédos fejedelemségek krónikái eleve csalárdnak ítéltek (mert titkon továbbra is régi isteneinek áldozott és elégette a halottak testét- írják), de nem szűnt meg egycsapásra a pogány hitvilág. Főistenük Perkūnas, a mennydörgés istene volt, de mítoszkutatók szerint lelket tulajdonítottak mindennek, ami felbukkant körülöttük: elsősorban a fákat és a tüzet imádták, de a folyókat, köveket, kígyókat, madarakat vagy a méheket is.

grand_coat_of_arms_of_vilnius-svgMég Vilnius címerében szereplő Szent Kristóf, aki a gyermek Jézust viszi át a folyón, is tulajdonképpen pogány gyökerekkel rendelkezik. Mondják, hogy a megkeresztelkedés után egy korábbi legendabeli óriást funkcionáltak át, aki a monda szerint feleségével a hátán kelt át a gázlón. (A litván államnak viszont ma is megmaradt harcias pogány címere: egy feje fölé kardot emelő lovas vitéz.)

Felmutatott áldozataikat nem csak isteneiknek, vagy egyes szerződések megpecsételésére hozták, de pl. Gediminas temetési ceremóniáján élő emberek is égtek a halotti máglyán. Hamvait ezt követően a hagyomány szerint itt, a róla elnevezett domb oldalába helyezték.

vilnius-p1630726

S tulajdonképpen éppen a temetés módja volt az, ami a pogányok és a keresztények között a legélesebb választóvonalat képezte. A kor minden keresztény dokumentuma a halotthamvasztást rója fel a pogányok legfőbb bűnéül. A baltiaknál ez a szokás délkeletről, az 5 – 6. századtól terjedt el, s húzódott északra. Csak a 10. századra ért fel a tengerpartig.
Az urnának igen gyakran lovaikat is (élve) mellétemették, de helyenként még évszázadokig párhuzamosan is létezett mindkettő temetési forma.
Halottaikhoz viszonyuk kettős volt: részben féltek tőlük, s hogy ne tudjanak visszajárni alkalmazták az égetést, ugyanakkor ételt raktak a halott otthonának gondolt sírra. A népi hitvilágban sok hagyomány tovább élt, s én szinte valamennyi azóta kézbe vett szépirodalmi műben találkoztam még nyomaival Mickiewicztől, Miloszon át, Kondrotasig.  Kondrotas : A kígyó pillantása című remek könyvében például egy igen bizarr szokást ír le, az 1863. körüli, ill. azt követő időszakra helyezve a cselekményt:

A nagypapa halálát minden rémség nélkül, a család körében a nyugodt felkészüléssel – a nagypapa hagyományokban gyökerező instrukciói mellett – várják, majd bonyolítják le szervesen eljutva a halotti torig. Amely torhoz a halott nagypapát szépen felöltöztetve az asztalfőre ültették, elé megrakott tányért s egy icce sört tettek, s az összehívott rokonság az asztalt körülülve fogyasztott, és emlékezett. Majd másnap a nagypapát egy nyitott koporsóba tették, s így folyt tovább a tor a temetésig.

A téma noha morbid, a leírás nagyon “természetesen” mondja el a történetet, amelyet semmiképpen nem az író fantáziája teremtett. Már a kilencedik században egy angol utazó leírja, hogy a litvánok halottaikat hamvasztatlanul hagyják feküdni rokonaik és barátaik társaságában egy hónapig, néha két hónapig is. A magasabb rangú embereket pedig akár fél évig is hagyják a házban a földön feküdni, miközben egész idő alatt isznak és mulatoznak egészen a hamvasztás napjáig. Máshol is találkozni hasonló leírásokkal, ahol a szokás kialakulását a természeti és időjárási viszonyokra vezetik vissza.

A mocsaras, árterületes vidékeken a tél olyan kemény, hogy még a szomszéd tanyák is elzáródnak egymástól, megközelíthetetlenné válnak. Ha aztán ilyenkor hal meg valaki, ott marad a házban, egészen tavaszig, míg a jég tova nem tűnik….A padmalyon mindenütt ott a koporsó készenlétben.”

litvan_lobogo

Ha már ide kanyarodtam, még egy kapcsolódó ismeretet osztok meg veletek, éspedig a poroszokról olvasottak alapján. Arra már szintén korábban utaltam, hogy a poroszok a nyugatbalti törzsek ágához tartoztak, akik elvándorolva a Visztuláig, eltűntek a történelemben (kiirtották, vagy beolvasztották őket), s csak a nevük élt tovább a területen lakó németekre ragadva.

A nevük valószínűleg földrajzi szófejtésből ered, azaz a lengyelek szemléletében a Visztulától keletre lévő terület megjelölése: Po-Rus = Oroszföld határáig. A porosz ugyan letelepült társadalomnak volt tekinthető, életében az állattartás – központi gazdasági jelentőséggel a lótartás – fontosabb szerepet játszott, mint a földművelés. Nos a poroszok a 9 – 12. században erős törzsszövetséget alkottak, s katonai társadalmuk nem differenciálódott – jóformán kizárólag köz-szabadokból állt, akik közül nem emelkedett ki vezetői réteg. Ennek oka pedig az volt, hogy a vagyon nem öröklődött.

A temetést lóversennyel kötötték össze,  s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét. Ugyanezzel magyarázható a területen talált sírjaik szegényessége.
A litvánoknál hasonló szokásként feljegyezték, hogy 1377-ben Algirdas nagyfejedelem halálakor 18 lovát is elhamvasztották vele együtt.

vilnius-p1620872-aa

Gediminas lányát, Aldonát 1325-ben feleségül adja III. (Nagy) Kázmér, későbbi lengyel királyhoz, megteremtve ezzel egy lengyel-litván szövetség alapjait. Természetesen lányának a házassághoz fel kellett venni a keresztséget, melyben az Anna nevet választja.

Anna királyné 1339-ben fiúutód nélkül váratlanul elhunyt. Ekkor Nagy Kázmér hűséges szövetségesével, Károly Róbert magyar királlyal megállapodást köt, hogy amennyiben törvényes fiúgyermekek nélkül hal meg, akkor a koronát Károly Róbert vagy a fia örökli. A Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon, halálakor 1370-ben, valóban utód nélkül
(5 lánya volt és 3 fia ágyasától) hal meg, s Nagy Lajos (Károly Róbert fia) követi a trónon. Miután biztosította a leányági örökösödést, a lengyel trónon – nem kevés huzavona után – 1384-ben Hedvig lánya követi, akit lengyelül Jadwigaként ismernek. A magyar – lengyel perszonálunió Nagy Lajos halálával így megszűnt, ugyanakkor egy új, a
lengyel-litván perszonáluniónak nyitotta meg az utat, amikor a lengyel királyné, Jadwiga és a litván nagyfejedelem Jogaila házasságot kötnek.

Ez az a pont, ahol Litvánia története gyökeres fordulatot vesz, s bekövetkezik az a megkésett esemény, amely az ország nyugati orientációját (és európai begyökereződését) biztosítja: a kereszténység felvétele.

Itt tulajdonképpen visszatérhetnék a Katedrális tér látványosságainak taglalásához, kezdve a székesegyház bemutatásával, a 2000-es években újonnan felépített fejedelmi és királyi palotáig, vagy a korábban a külső vár falát képező, különálló harang- és óratoronyig, amelynek elődje meglátásom szerint, a fenti OSZK-s térképen a folyóra néző, kiemelkedő, ott világító toronyként megnevezett építmény.

vilnius-p1620857

vilnius-img_1771-fotozsuzsi

vilnius-img_1804-fotozsuzsi

vilnius-img_1708-veronka

Mindazonáltal a kalandos fordulatokban mindenkor is bővelkedő történelem itt is olyan színesen szövődött, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy azt rövidítve bár, de le ne jegyezzem. (Akit ez fárasztana, azzal találkozunk a következő bejegyzésnél, a látványosságok felsorakoztatása kapcsán!)

Tehát, a litván – lengyel és sok esetben a magyar krónika összefonódása így esett:

Koronázásakor Hedvig mindössze tíz éves volt, s apja már csecsemő korában odaígérte, majd 4 évesen eljegyezte az akkor 6 éves Habsburg Vilmossal. A két gyermeket ezután együtt nevelték Bécsben. Az esküvő elhálására csak a megfelelő életkor betöltése után (fiúknál 14, lányoknál 12 év) kerülhetett volna sor. Ez azonban rengeteg turbulencia mellett, végül nem következhetett be.

Miközben a lengyel főnemesek a Német Lovagrend erősödő támadásaival szemben egy litván szövetségben láttak megoldást, a litvánoknak – ugyancsak kapóra jött egy beházasodási lehetőség a lengyel uralkodó házba. Bár országuk mintegy hétszer nagyobb kiterjedésű volt mint a lengyeleké – a keleti határaikon erősödő moszkvai nagyfejedelemség veszélyt jelentett a soknemzetiségű litván birodalomra, melynek
9 millió lakosából 8 millió ortodox vallású keleti szláv volt.

litvan-nagyfejedelemseg-a-15-szazadban-tkp

Érzékletes példa a mai fogalmainktól igencsak eltérő térkép értelmezésére: Puskin drámájának, a Borisz Godunovnak egyik jelenete “egy kocsmában” “a litván határnál” játszódik. Még a mai szlavisztika hallgatók is ekkor a Vilniustól mintegy 30 km-re teszik fejükben a helyszínt. Valójában a 16. században játszódó cselekmény idejében az csupán száz kilométerre volt Moszkvától.

1381-ben, egy évvel azután, hogy Dmitrij moszkvai nagyfejedelem a Donnál szétverte a tatár kán seregeit, a pravoszláv metropolita a litvániai Kijevből Moszkvába tette át végleg székhelyét. Jogailában is felmerült ekkor a moszkvai szövetség gondolata, amelyhez célszerűnek látszott egy házasság Donszkoj Dmitrij lányával, miközben áttér a pravoszláv hitre.
Azt azonban Jogaila is érzékelte, hogy a a görögkeleti hit felvétele aligha szüntette volna meg a keresztes támadások ürügyét, hisz Róma a pravoszlávokat félig-meddig pogánynak tartotta. A nyugati és keleti kereszténység az egyházszakadást követően változó erősséggel, de szemben állt egymással. Míg a XIV. században gyakori volt a latin jellemzés: est Christianus, non Ruthenus – keresztény, nem orosz. Igaz a másik oldal krónikáiban is gyakoriak a „pogány latinok”, „pogány németek” kitételek.

Lényeg – a lényeg, a lengyel és litván érdek egymásra talált, s 1385. januárjában tárgyalások kezdődtek az új lengyel királynő kiházasításáról, s annak feltételeiről.
A Vilniusban járó követeket Jogaila derekasan meg is vendégeli, s még fürdőbe is elviszi őket. S mivel Jogaila testét bőven borította szőrzet, a lengyel nagyurakban még az is felmerült, hogy tán farkasember (a barbár fogalma tág teret engedett ekkor még a fantáziának a fejekben). No persze mit nekik ez az apróság, a még szinte gyermek Hedvig iránt, aki a leírások szerint igen szép nővé lett (vörösesszőke haj, 175-180 cm körüli magasság, vékony csontok, arányos testalkat) – nem tápláltak különösebb empátiát.
A tárgyalások eredményeként megszületik ugyanez év (1385.) augusztusában a Krevói egyezmény, benne a litvánok megkeresztelésére vállalt kötelezettséggel.

Közben a Habsburgokat felkavarta a váratlan fordulat, s minden erővel szorgalmazták a fiatalok házasságának elhálását. Vilmos meg is jelenik Krakkóban a Wawel falai alatt, azonban kiűzik onnan, majd az országból is. Hedvig, miután a pápa érvényteleníti ezt a házasságát, frigyre lép 1386. február 18.-án a litván nagyfejedelemmel, aki 3 nappal korábban (rokonságával együtt) a waweli székesegyházban megkeresztelkedett.
A keresztségben a Ladislaus (latin) – magyarul Ulászló nevet választja, amelyet a lengyel történetírás Władysław II. Jagiełłoként használ.

jadwiga-kiralyi-pecsetjeÍgy ő lett a Jagello dinasztia (mely Magyarországnak is 3 királyt adott) megalapítója, s ekként 1386–tól, haláláig 1434 -ig, Lengyelország királya (1399-ig feleségével, Hedviggel közösen társuralkodóként), illetve Litvánia nagyfejedelme.

Mint tudjuk 1392-től a hatalom gyakorlását Litvániában átengedi Vytautasnak. A Krevói egyezmény értelmében a két ország perszonáluniót képez, melynek ugyanaz az uralkodója, ám külön-külön kell megválasztani őket a lengyel királyi, illetve a litván nagyfejedelmi címre.

A litvánok megkeresztelésére vállalt kötelezettsége teljesítését 1387-ben, visszatérve Litvániába II. Ulászló meg is kezdi. Ebben nagy segítségére van felesége, Hedvig – Jadwiga. Míg a nagyfejedelem által levezényelt keresztség felvételek messze nem a megtérés, a vallásos meggyőződés alapján, de tömegesen zajlanak – addig Hedvig igen nagy humánummal, s bölcsen folyik bele, s veszi át fokozatosan ezt a feladatot, elnyerve a nép szeretetét, s később tőlük ráruházott címét: Litvánia apostola.

Míg Jogaila – Ulászló pogány alattvalóit csoportosan hajtotta a folyóhoz, s egy-egy csoportnak ugyanazt a katolikus nevet adta – Hedvig az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta. A térítést próbálja úgy véghez vinni, hogy szemináriumot alapít litván papok képzésére először Krakkóban, majd Prágában – akik a népük nyelvén, ismerve annak adottságait, lelkületét, tudják köztük a hitet terjeszteni.
Mindkét országában sokat tett a katolikus kultúra megszilárdításáért, templomokat építtetett, szentkönyveket és liturgikus felszereléseket vásárolt. 1388-ban férjével együtt létrehozza a vilniusi litván püspökséget. Krakkóban bencés kolostort alapított, ahol az istentiszteletet a nép nyelvén tartották, illetve teológiai fakultással bővítette a krakkói egyetemet. A teológiai tanárok kötelességévé tette, hogy a nép számára is tartsanak előadásokat, hogy gondolataik a széles tömegekhez is eljussanak. Ő maga tiszta lelkű volt, imádságos életet élt. Hedvig szívén viselte a betegek, árvák, szegények, elesettek sorsát. Gyakran látogatta a kórházakat, és ápolta betegeiket. Sokat próbálkozott a parasztság nyomorának enyhítésével.

Mindezekért lengyel népe minden idők legnagyobb királynőjeként tisztelte, s meg volt győződve közeli szentté avatásáról. Ebben annyira hittek, hogy amikor fiatalon, 26 évesen a szülésbe belehalt, testét nem a királyok kriptájába, hanem közvetlenül a Wawel főoltára alá temették, arra a rövid időre. Boldoggá avatási eljárásába már 1426-ban belekezdtek, ami azonban többször évszázadokra is megszakadt. Ennek ellenére a nép szívében elevenen élt Hedvig tisztelete és emlékezete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Végül II. János Pál pápa 1997. június 8-án avatta szentté Krakkóban.

jadwiga_andegawenska-szarkofagja-a-wawel-szekesegyhazban-krakkoban

Advertisements

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Baltikum, kultúrtörténet, Litvánia, Vallás, Városnézés
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s