Litvákok a történelem viharaiban (Baltikum 24)

vilniusangelai-cs13

II. Sándor cár 1881. évi meggyilkolását követően az orosz birodalomban szélsőséges megtorlások következtek be, köztük az államilag szervezett pogromok is. (Nem véletlen, hogy – noha a szétszóratásban élő zsidók között pogromokat az ókortól kezdve mindig és mindenütt rendeztek –, a pusztítást jelentő orosz szó vált nemzetközivé). Az elkövetkező évtizedek több százezer áldozatot követelő pogromjaitól megrettent zsidók ekkortól kezdenek tömegesen Amerikába menekülni. Ám megtalálhatjuk őket szétszóródva az egész világon, különösen magas az arányuk Izraelben és Dél Afrikában.

litvakok-a-vilagban-vilnews-com-_litvaks_forum

A XIX. század végén ezek a pogromok még nem érték el Vilnát, de még 1905-ben sem.

A XIX-XX. század fordulóján a litván antiszemitizmus még összehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint a lengyeleknél vagy az oroszoknál. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a litvánok parasztok lévén, szinte mind falun éltek, a kereskedő és iparos zsidók pedig mind városban (stetlekben), s gazdasági érdekeik így nem ütköztek.
A litván antiszemitizmus ekkor még nem faji alapú, hanem főként a hagyományos középkori antijudaizmus volt – ami a zsidókat Isten-gyilkossággal vádolja – s ennek gerjesztője leginkább a katolikus egyház volt. Miközben a katolikus papok rendkívül pozitív szerepet vállaltak – litván nemesség híján – a nemzeti ébredés és újjászületési mozgalomban, zsidóellenességük táptalaja lett a népi antiszemitizmusnak. Erre jellemző példák, hogy falun sokszor a prédikáció hatására a vasárnapi mise után került sor zavargásokra. Ehhez járult még, hogy a nacionalista mozgalmak alapja, identitásuk kifejezője a nemzeti nyelv volt, s a jiddisnél maradó zsidók nem tudván litvánul, legfeljebb az addigi kultúrnyelvekhez, a lengyelhez vagy az oroszhoz asszimilálódtak.

Azonban mindjárt az I. Világháború elején mintegy 150–200 ezer “megbízhatatlan és a németekkel szimpatizáló”, kémgyanús zsidót telepítettek ki –pogromok kíséretében – Oroszország belsejébe.
Így, amikor a háború 1915. őszén (Yom Kippur idején) elérte Vilniust, a bevonuló németekben a zsidók a kisebbik rosszat láthatták. II. Vilmos császár hadserege elfoglalta a várost, s ezzel 120 év után véget ért az orosz megszállás.

1915_vilnius-_nemet_hadsereg_bevonul

vilmos-csaszar-erkezese-a-vilnai-katedralis-terre-ipk_1

Nagyon nehéz időszak következett, éhezéssel, munkanélküliséggel, háborús pénzbehajtásokkal, miközben az addig virágzó ipar és kereskedelem elenyészett. Ugyanekkor felvirágzott a jiddis oktatás és kultúra. Megnyílt az első héber nyelvű főiskola
és egy jiddis színház is.

vilnius_1915_j-_bulhak-png

Az új városvezetés igyekezett maga mellé állítani a vilniusiakat, s bár a németet nyilvánították hivatalos nyelvvé, megengedett volt a litván, lengyel, belorusz és jiddis használata is. S amikor 1917-ben kitört az orosz forradalom, a litván nemzeti érzelmekre alapozva megengedte, hogy összeüljön egy húsztagú nemzeti Tanács (Taryba), a leendő litván kormány és alkotmány kidolgozására. A németek elgondolása ezzel egy bábállam megteremtése volt, amely szoros kötelékkel Németországhoz kapcsolható lesz.
A stratégiája azonban visszafelé sült el.
A Tanács 1918. február 16.-án (elnökségben Jonas Basanavičius és Antanas Smetona)

Aláírás háza, Pilies gatve - House of Signatories

bejelentette a független Litvánia – etnikai területein való – visszaállítását Vilniussal mint fővárossal.

Ez a törvény képezte az alapját a független Litvánia államiságának aztán mind a két világháború között, mind a Szovjetuniótól való függetlenség kikiáltásakor 1990-ben.
A nap ma hivatalos állami ünnep, s az egykori Strahl ház a Pilies utcában, melynek második emeletén a törvényt aláírták, az “aláírás háza” (Signatarų namai) múzeumaként őrzi az emléket.

Németország és (a bolsevik) Oroszország 1919. március 3.-án aláírta a Breszt-litovszki békét, ahol Oroszország lemondott a balti államokról és elfogadta az új német határt, melyet a Németország által elfoglalt keleti területek jelentettek. (Majd mindent visszavon az 1918. november 13.-i német összeomlás hatására.)

1918. után aztán Vilna gyakorlatilag négyszer cserélt gazdát.
Volt itt néhány hónapig tartó Litván Tanácsköztársaság, aztán lengyel legionáriusok, majd a Vörös Hadsereg kezére került a város, miközben utóbbiak átengedték kormányzásra azt a litvánoknak, mivel azt remélték néhány hónap múlva egész Litvániát a bolsevik Oroszországhoz csatolhatják.

wilna_1916_001ff

Hogy nem váltak már ekkor a Szovjet Szocialista Köztársaságok családjának tagjává, végső soron annak köszönhető, hogy a Vörös Hadsereget 1920. augusztusában Varsó alatt súlyos vereség érte. Ez kényszerítette az oroszokat arra, hogy egyelőre tiszteletben tartsák azokat az 1920. nyarán kötött békeszerződéseket, amelyekben ünnepélyesen lemondtak minden jogukról, és örökre elismerték Észtország, Lettország és Litvánia önálló létét.

A hadi helyzet kaotikus változásai a zsidókat jóformán csak annyiban érintették, hogy épp melyik antiszemitizmus kiáltja ki őket árulónak, s melyiktől kell inkább tartaniuk. Eszerint hol orosz barátságuk, hol németbarátságuk, hol litvánbarátságuk, hol burzsuj voltuk, hol bolsevik voltuk miatt üldözték vagy éppen gyilkolták őket.

A versailles-i békeszerződés a várost történelmi jogon a litvánoknak ítélte, amit Lengyelország a Népszövetség nyomására az 1920. október 7-én el is fogadott.
Az egyezményt a lengyelek már október 9-én csalárd módon megszegték.
Józef Piłsudski álma egy föderatív lengyel állam létrehozása volt a régi Rzeczpospolita mintájára, ezért a következő színjátékot találta ki. Tábornoka, Lucjan Żeligowski ezen a napon lázadást színlelve csapataival elfoglalta Vilniust (és környezetét – mintegy 13 ezer km² területet), s kikiáltotta az ún. Közép-Litvániát.

1922-celebration_vilnius-bekebelezesenek-unneplese-_1922Alig egy évvel később, a Népszövetség tehetetlenségében jóváhagyta a status quót, s a megszállt városban 1922. elején általános parlamenti választás keretében próbálták meg legalizálni Vilnius bekebelezését Lengyelországba. Vilniust ekkor közel azonos arányban lakták lengyelek és zsidók, 2-3 % litván, s töredék belorusz nemzetiség mellett. A kisebbség és a zsidók bojkottálták a szavazást, s a Népszövetség érvénytelennek nyilvánította azt. Mindez nem változtatott azon, hogy 1922. március végével Vilnai vajdaság néven a területet Lengyelországhoz csatolták, s egyúttal megszűnt Közép-Litvánia Köztársasága.

Előállt egy furcsa helyzet: egyik oldalon a fiatal demokratikus litván állam, kényszerűen Kaunasba helyezett ideiglenes fővárossal, másikon Vilnius a távoli Lengyelország részeként, furcsa zárványt képezve.

S ez az állapot megmérgezte az évszázadokig közös történelmet élő két nemzet viszonyát. Litvánia hadiállapotban levőnek tekintette magát Lengyelországgal, megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, kölcsönös uszítás, ellenségeskedés egészen 1938. márciusáig (lengyel ultimátumig) tartott.

A zsidók helyzete az előállt viszonyok között, eleinte mindkét területen, mondhatni igen kedvezően alakult, míg a viszonylagos paradicsomból eljutottak a holokauszt poklába.

Új, Choral Zsinagóga - Vilnius

  • A Litván Köztársaság (1918-1940.) független létének hajnalán – addig talán soha nem élvezett – nemzetiségi autonómiát biztosított a zsidóknak. Már 1918. végén felállították a zsidó ügyek minisztériumát, s önkormányzataik révén megvalósult egyfajta zsidó autonómia (független zsidó hitközségek, független, állami támogatást élvező, jiddis és héber tanítási nyelvű zsidó iskolarendszer ), amely egyre gyengülő mértékben ugyan, de végig működött is. Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy kitűnjön: a gyűlölt lengyel kisebbség viszont semmiféle támogatásban nem részesül.
    Litvániában nem volt numerus clausus, nem voltak zsidótörvények.
    S míg 1938-ig a lengyelekre tekintettek, mint fő ellenségre, az antiszemitizmus legfőbb eleme, a bűnbak-képzés is késve, s eleinte enyhe formában jelent meg csak. „Litvánia a litvánoké” jelszóban testet öltő gazdasági, majd az 1930-as években felerősödő, főként importált faji antiszemitizmus, azonban itt is belopakodik, amely például már 1929-ben pogromokhoz is vezetett. Az idő előrehaladtával, az 1930-as évek végére aztán majdnem olyan hevessé fajult, mint másutt a régióban.
  • Vilniusnak a két világháború között mintegy 50 ezer zsidó lakosa volt, s ezzel a város össznépességének több mint 40 %-át tették ki (a többségi lengyel, és 3%-nyi litván mellett). Csak zsinagógák és imaházaik száma 110 felett volt, s Vilnius szellemi örökségét ápolva-továbbfejlesztve a korabeli Európa talán legfontosabb zsidó központjává vált.
    Jiddis és héber nyelvű óvodák, iskolák és gimnáziumok voltak, tanárképző főiskolák, melyek ellátták egész Lengyelországot tanítóval, sajtó és könyvkiadás, kiállítások, gazdag zenei élet, saját sport klubjaik s stadionjuk létezett.
    1925-ben itt alakult meg a JIVO (Jiddis Tudományos Intézet, 1940. óta YIVO Institut for Jewish Research néven New Yorkban működik), de politikailag is aktívak: cionisták és a szocialista beállítottságú zsidó Bund mozgalma állt (vezetőit Altert és Erlichet később Sztálin lövette agyon) – szemben az antiszemita endekekkel.
    Míg kulturális téren kiemelkedő és színes pezsgést látunk, gazdaságilag Vilnius egy stagnáló, jelentéktelen lengyel vidéki várossá silányult, mindennemű kereskedelmi befolyás nélkül. A harmincas évektől az itt élő zsidóknak is el kellett szenvedniük a kilátástalan szegénységet, a nyomort – s a növekvő lengyel antiszemitizmust. 1929-től ható gazdasági válság, majd ennek nyomán az ország fasizálódása egyre erősebbé vált, miután 1935-ben a zsidóbarát, de legalábbis antiszemita-ellenes Piłsudski meghalt, s
    a politikai elit, főként a tisztikar antiszemitizmusa 1938–39-re elviselhetetlenül fokozódott. Az antiszemitizmus egyik fészke a Stefan Batory egyetem volt. Hallgatói már 1931-ben, majd évenként pogromot rendeztek.
Ugyanekkor járt (1929-34.) ide egyetemre Czesław Miłosz költő, aki már fiatalon szembehelyezkedett a hivatalos retorikával, s személye ma is összekötő kapocs a két nép és kultúra között. Édesanyja litván, apja lengyel lévén egyesítette magában és folytatta azon hagyományokat amelyet Mickiewicz képviselt egy évszázaddal korábban. Irodalmi csoportot és folyóiratot szervezett Žagary néven, amely elnevezés litván volt, s száraz ágakat, rőzsét jelent, amit Vilnius környékén a parasztok használnak gyújtósnak.
1978-ban a két litván gyökerű, akkor már onnan emigrációba kényszerült nemzetközileg ismert költő/író, Miłosz és Venclova “Vilna-Vilnius” címen kiadott levelezésében Miłosz eképpen emlékezik városára:

Vilnius zsidók lakta (Wielka, Niemiecka és Dominikańska = Didžioji- Vokiečių- Dominikonų utcák határolta) negyedéről ebből az időszakból fennmaradt leírások egy itt maradt múlt eleven emlékét látják, ahol öreg, kicsiny és sötét, számos tűzvész után összevissza újjá- és egymásra épített házak, közöttük számos passzázzsal, áttekinthetetlen labirintust alkotnak. Általánosságban a házak semmi stílust nem képviselnek, inkább egyszerűség jellemzi őket – az antiquitás és eredetiség múltat idéző bájával. Szabálytalan és szűk utcák kanyarognak, melyek fölött árkádok futnak. Az utcákon keleties zűrzavar és szagok…

Vagy ahogy Venclova idézi: a város legegzotikusabb része, keleties boltívekkel, lármás, szűk boltokkal. Nem a legtisztább utcák, szemétkupacok, utcára öntött mosogatólé. Másféle szokások, hagyományok. Semmi határ a magán- és nyilvános szféra között. Szakadatlan színielőadás folyt, amelyben részt vettek vándorkereskedők, fuvarosok, mesteremberek és inasok, szakállas bölcsek. Járdákon mindenféle, a bútortól a tűzifáig és ruhákig. Kapumélyedések pincékbe, kis udvarokba, furcsa folyosókra vezettek… Mellékutcák óriás, egységes piacteret alkottak. Közvetítettek Kelet és Nyugat között, nyelvi akadály nem volt, míg a litvánok között csak kevesen értették az ő (helyi) nyelvüket.

jan_bulhak16

Minden esetre mi amikor itt sétáltunk, egészen más kép tárult elénk: szépen kipucolt városka, görbe, hangulatos utcákkal, ötcsillagos szállodával, s valami igyekezet, hogy kiülős, sétálóutcás-vendéglős, turista csalogató helyet kínáljanak.
A szándékot egyelőre nem követte a célközönség reakciója, mivel eléggé kongó utcákon jártunk. Kétségtelen, hatott ránk a látvány – bár most, hogy mindezt elolvastam róla, amit épp megosztani próbálok veletek, valahogy ágaskodik bennem a lélek. Vigasság helyévé átlényegíteni egy területet, ahol mérhetetlen kínszenvedések között egy nép utolsó napjait- óráit élte…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Pont ide, a Stiklių utcába terelték hosszú, kegyetlen gyalog-menetben falujából Kanovics – Gyertyák a szélben könyve kis hősét is, Dánielt:

-Készülj!-parancsolta a Vörös. (..a Vörös Valjus, a volt orgonista, aki a háború előtt kirabolta a katolikus templom kasszáját, és elsőnek került rács mögé a szovjethatalom idején..)
-Hová?
De minek is kérdezem? Elvisz egy darabon, aztán elő a géppisztolyt, és csak a felriasztott varjak reppennek föl az égbe, nyomukban a lelkemmel, és az Isten, a mi mindenható és végtelenül könyörületes istenünk nagylelkűen így szól:
-Jó egészséget, Dániel! Már csak te hiányoztál. 
A Vörös a főutcán terelt végig, s az elvétve fölbukkanó járókelők valamennyien köszöntötték géppisztolyát… 
***
-Mindenkit nem tudnak megölni – vetettem közbe.
-Dehogyisnem! De még mennyire hogy meg tudnak! Fölébred a világ, megdörzsöli a szemét – minden a helyén van: a folyók, a madarak, a fák, a különböző népek…még az abesszinek is…Csak mi nem vagyunk.
-Hogyhogy mi?
-Mi, zsidók.
***
-Le-lehet, h-hogy az Úristen m-még megkönyörül r-rajtunk- mondta Hájem, a samesz (aki dadogott), ahogy elnézte a gettó fölött függő palaszürke, őszi fellegeket.
Hájem arca áttetsző és sárga volt…tele bánattal és hervadással. Úgy rémlett, fél, hogy megégetik az alkonyi fények, a bíborszínű levelek, amelyek olyan hangtalanul és megadóan keringtek a Stiklių utca fölött, mint elaggott gondolatai.
-Az Istent, az Istent – gúnyolódott vele Lájzer, – háromezer éve…nap mint nap…kifogástalanul imádkoztunk az istenünkhöz… Aztán mit imádkoztunk ki tőle? Mit? A gettót?

     ***

Nagy Isten, hányszor indultam magam is visszafelé – …a Stiklių utcából oda, a városkánkba, a házam küszöbéhez, a drága ajtóhoz, amelynek akár a csalogánydal, olyan édes volt a nyikorgása.
  Ó, milyen édesen nyikorog az otthoni ajtó!
  Valamikor majd visszatérünk oda. Nem gondolatban, hanem a valóságban. Valamikor majd nem leszünk fölöslegesek benne, a házunkban.
   Valamikor.

***

Ha megmondja,…akkor biztosan megcsókolom. (Szerelméről faggat valakit. Él-e?Látta-e, s hol?) Sírig barátja leszek. Igaz, hogy most a sírig sokkal közelebb van, mint a fürdőig.

***

  Ahogy sejtettem, a tél nem tartotta magát sokáig, a nap elolvasztotta a hóbuckákat, és a Stiklių utca megelevenedett, megtelt sárral, hullott levelekkel, s ahogy Hájem mondta: könnyekkel vegyes vizű csermelyek csobogásával.
Az utóbbi napokban tengernyi könny hullott. Minden ház sírással telt meg: azok is, amelyekben már nem maradtak gyerekek, és azok is, amelyekben még voltak.
Mit csinálnának az emberek könnyek nélkül? Kenyér nélkül még el lehet élni, gondoltam, meg meleg ruha és fedél nélkül, de könnyek nélkül nem. Ha valamennyit összegyűjtenénk, bizonyára tó, de az is lehet, hogy tenger lenne belőle.
Judit
(a szerelme) azt mondta, hogy a világon van Japán-tenger. És Kínai…Meg Norvég… Miért ne lehetne Zsidó is?
A könnyek Zsidó tengere.

Hát ez az, ami nekem már mindig eszembe jut, ha a vilniusi Stiklių utca nevét látom. Meg látom a hóembert az udvaron, amely mint a rendíthetetlen ólomkatona, órákon át rezzenetlenül vigyázzállásban tűri a razziát, amelyet a gyermekek begyűjtésére rendeltek el. Azután majd az öregek következnek, s viszik őket Paneriai erdeibe.

S a hóemberben Wilhelm, a kis menekült német zsidó gyermek van elrejtve. A könyvnek ez a legmegrázóbb jelenete: az őrület szélén álló kétségbeesett anya, s a rejtekhely nélküli sivár gettóbeli szállás, kilátástalan könyörgés gettótársaihoz fia megmentéséért. Azok csupa törött, tehetetlen ember, akik maguk sem értik hogy kerültek ilyen helyzetbe, nincsenek rá megoldásaik, beégett válaszok. S a kétségbeesésből kipattant az őrült megoldás, Wilhelmre egy hóembert építeni. S a vész múltával mintha újra született volna maga a gyermek, s
                                   …az élők és holtak vegyes kórusa bölcsődalt dalolt a hóembernek.

paneria-memoral

De ez még egy fájó, bonyolult történet, amiért még egy részben ki kell térjek erre a vészkorszakra, amellyel úgy tűnik máig nem tudott megbírkózni a litván lelkiismeret, ahogy a litván zsidóság szinte teljes megsemmisítésének kérdéskörét hallgatásba burkolja.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Baltikum, Irodalom, Litvánia, Történelem, Vallás
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s