Az elszámolatlan múlt (Baltikum 25)

vilniusangelai-cs13

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy bármi megtörténhet, és hirtelen mi leszünk az iszlámok zsidói, kiszolgáltatottan, saját otthonunkban, Európában. Ugyanannyi okkal és elvakultsággal hiszik, hogy joguk van erről ítélni és lemészárolni a keresztény embert – minél többet, annál jobb – , mint ahogy tette ezt 70-80 éve egy másik elmélet elit csapata és kollaboránsaik.

A nemzetközi média ma naponta szolgáltat nagyon is ismerős képeket, embercsoportok kivégzéséről (többnyire gyermekek, asszonyok, öregek) fanatikus fegyveresek által Szíriából. A kép ugyanaz, csak a szereplők változtak.
Ma leginkább keresztény áldozatok térdelnek gyilkosaik előtt.

Az ember(iség) élete oly törékeny, s néha csak egy hajszálon múlik.
A fenyegetés megvan, s ki tudja, nem tévesztettük-e el máris azt a lépést, ami még megállíthatja az olyan katasztrófát, ahová a világ a müncheni sörpuccs után roham léptekben közeledett.

Á, ez nem lehet- hárítunk rögtön zsigerből. Biztosan?

1939. augusztus végén aláírt Molotov – Ribbentrop paktum titkos záradékában Közép Európát befolyási övezetekre osztották. E szerint eredetileg Litvániát a németeknek kellett volna elfoglalniuk, azonban cserébe Lengyelországért, átsorolták a Szovjetunióhoz.

ribbentrop_molotov_1939

Vilnát és környezetét 1939. szeptember 19.-én szállta meg a Vörös Hadsereg, majd egy kölcsönös együttműködési szerződés keretében a szovjet kormány október 10.-én átadta a területet a független Litván Köztársaságnak.

Ez az együttműködési szerződés – amit valamennyi balti állammal megkötöttek – természetesen szovjet kezdeményezésre, s melyet az erőviszonyok ismeretében nehéz lett volna a másik félnek elutasítania – lényegében a szovjet hadseregnek szabad átvonulást, és támaszpontok telepítését engedélyezte az adott balti államban.
(A Vilnius környékén állomásozó lengyel csapatok nagy része Litvániába menekült, abban a hiszemben, hogy a Vörös Hadsereg segítségnyújtási céllal jön, Hitler ellen. No internálták is őket azonnal, valahová Oroszország belsejébe. Ugyancsak ebben az időben mintegy 14 ezer lengyel zsidó menekült Vilniusba, abban a reményben, hogy megmenekülnek a náci terror elől. )

Litvánoknál is nagy volt az ünneplés, hogy az évtizedek óta minden keserűség tárgya, Vilnius újra visszakerült az anyaországba. Akkor még senki nem sejtette, hogy az önállóság alig több mint fél évig tart csak, s hogy Sztálin íróasztalán már eldöntött tény volt Litvánia okkupációja, és ennek keretében elkészült a balti nemzetek kiirtására irányuló ördögi feladatterv, ami nyitányaként 1940. június 13/14.-e egyetlen éjszakáján emberek tízezreit gyűjtöttek be- végeztek ki, vagy deportáltak. (Litvánok közül mintegy
34 ezer – ebből 7 ezer zsidó, lettektől 15 ezer, észtektől 10 ezer fő az érintettek száma.)

soviets_entering_wilno

A történelemben csak a Szent Bertalan éjszakájához, vagy a Kristályéjszakához hasonlítható eseményt egy olyan népcsoporttal szemben hajtották végre, amely akkor még nem tartozott a Szovjetunióhoz, ám a sok esetben 25 évig tartó szibériai kényszermunka büntetés indokaként hazaárulás (értsd: szovjet), avagy ugyanezzel szemben elkövetett ellenséges tevékenység volt megjelölve. A hazaárulók között csecsemők, családanyák, szélsőséges esetben eszperantóul beszélők, vagy bélyeggyűjtők. Sztálin a balti népek értelmiségét, polgárságát, papokat, katonatiszti állományt célozta meg, gyakorlatilag lefejezve ezzel az adott nemzetet.

A rettenet éjszakája után egy nappal, 1940. június 15.-én intézett a Szovjetunió ultimátumot Litvániához, s egyidejűleg csapatai elfoglalták az országot. Ezt követte egy hathetes „népi demokratikus” időszak parlamenti választásokkal szovjet módra, államosítással, a „kulákok” földjeinek szétosztásával, s a terrorgépezet beindításával.
1940. augusztusban mint a Szovjetunió 14. köztársasága megalakult a Litván SzSzK, amely 1941. június 22-ig, a német megszállásig állt fönn. Maguk a litvánok a helyzetet így jellemezték keserűen : Vilnius a miénk, Litvánia az oroszoké.

Ez volt azoknak a szörnyűséges eseményeknek a előzménye – nyitánya, amelyek a litván társadalomban máig tartó meghasonlást idéztek elő.
Kicsit szeretném megvilágítani ennek a tragédiának az összetevőit, hiszen ezekhez az adatokhoz már csak hosszabb (leginkább nemzetközi történelmi dokumentumokban, holokauszt- és shoah intézményeinél) keresgélés után jut az ember. S ehhez a fejezethez mottóként szeretném újra csak Venclovát idézni :

Jogunk van büszkélkedni nemzetünk legjobbjaival, de ha valamelyik
honfitársunk rosszat tesz, az különösen fáj. Egy dolog, ha egy francia vagy
egy spanyol tett valami rendkívülit, s számomra más, ha egy litván, mert
abban mintegy én is benne vagyok.

vilna-zsido-uzleti-negyed

wilna-market2-1941

A zsidókkal szemben hirtelen megváltozott az addigi (európai összehasonlításban) mérsékelt bánásmód, s a legdühöngőbb antiszemitizmusba váltott. Bűnbak kellett, s a korszellem is ezt diktálta, a valósan felhozható tény azonban csak ennyi:

  • Az akkor illegalitásban működött, mindössze 1 200-1 500 tagot számláló
    Litvániai Kommunista Párt tagjainak több, mint a fele zsidó volt, azaz kétségtelen felülreprezentáltak voltak ezen törpe kisebbségben, ami alapján kialakult a “minden zsidó kommunista, minden kommunista zsidó” megfogalmazás.

vilnius_nepesseg_szam_alakulasa_1765_-_2007

1939. szeptember 1.-i statisztikai adatok szerint 57-60 ezer zsidó élt Vilnában, ezekhez jött még a lengyel menekültek (14 ezer fős) csoportja – utóbbiak közül 6-8 ezren Sugihara japán konzul vízumával továbbutaztak Kelet-Ázsián keresztül Palesztinába.

  • Ami még megállapítható, hogy az 1941. végén a Vörös Hadseregen belül megalakult litván nemzeti hadosztály egyik százada is zsidókból állott. Gyakran hangzott el utólag az a vád is: Miközben az 1940. év nyarán a szovjet bevonulást a litvánok könnyel a szemükben, a zsidók ujjongva köszöntötték.

A vádak megfogalmazói azonban szem elől tévesztették, hogy a zsidók nemcsak ott, de a deportálásokban is a lakosságon belüli arányukat messze meghaladóan, túlreprezentáltak voltak, s ők voltak azok is, akiknek a tulajdonát (ipari üzemek 57%-a, kereskedelem 83%-a, privát tulajdonukat) államosították a szovjetek.
Továbbá az a több mint 200 ezer parasztcsalád, amelyik kérvényezte, hogy a “kulákoktól” 1940. szeptemberében elkobzott földekből kapjon, azok között egyetlen zsidó sem volt.

Arról nem is beszélve, hogy a litvánok szovjetellenessége is csak a szovjet rendszer fokozatos megtapasztalása és csupán az 1941. júniusában tetőző terror után vált általánossá és alakította szembenállásukat a zsidókkal.

Miközben Litvánia a két világháború között – és a II.VH alatt a Szovjetunió és Németország között lavírozott – hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepének vakhitétől vezérelve, addig a zsidók, érthető okokból a németekkel szemben a szovjetekben látták a kisebbik rosszat.

A zsidókkal szemben, még a németek bejövetele előtt kitört pogromhullám elindítói Litván Aktivisták Frontja (LAF) nevű szervezet felhívásai, röplapjai és kiadványai voltak, amelyek a zsidóknak “felmondták a vendégjogot”, s azonnali távozásra szólították fel őket. S még a németek bevonulását megelőzőleg, olyan hátborzongató vérfürdőt rendeztek, hogy egyes leírások szerint a később bevonuló náciknak már csak a munka maradék részét (= a zsidók gyökeres kiirtása) kellett elvégezni.

Wilna, Juden, litauischer Polizist

A németek bevonulását megelőző, litvánok által végrehajtott öldöklést olyan hátborzongató kegyetlenségekkel tetézték, ami ép emberi elmével megmagyarázhatatlan. Én végigolvastam néhány ilyen – csakis külföldi üzemeltetésű, a genocídiummal, holokauszttal kapcsolatos beszámolót – amit nem is kívánok itt idézni, annyira borzasztó. Ha valaki mégis ennél közvetlenebb forrásból szeretne némi bepillantást nyerni, magyar forrásból ezt javaslom. Ezekben a pogromokban a litvánok legalább 10 ezer zsidót gyilkoltak meg. (S csupán melléktevékenységként kifosztották, elhurcolták javaikat.)

Íly módon a náci Németország betörése (1941. június 22.) egybeesett a deportálások tetőpontjával. Az új inváziót sokan felszabadításként élték meg. A náci hadsereg ünnepélyes fogadtatásban részesült: köszöntésükre a felsőbb osztályos tanulók plakátokat
festettek, a német tankokat virágokkal szórták meg. Vilniust ellenállás nélkül elfoglalták a háború harmadik napján.

Szorosan a Wehrmacht sarkában jöttek az SS különítmények, Einsatzgruppéikkal és Sonderkommandóival, s haladéktalanul kibocsátották első korlátozó rendelkezéseiket a zsidókkal kapcsolatban: megkülönböztető jelzés viselése, nem járhattak a város főutcáin, tilos volt közlekedési eszközre szállniuk, kitiltották őket a nyilvános helyekről, megszüntették alkalmazásukat és az üzletek csak korlátozott mennyiségű élelmiszert adhattak el nekik.

vilna-round-patch

Első zsidó gyilkosságokat július 4.-én jegyezték fel. Aztán naponta reggel- és este 500 embert gyilkoltak meg, vagy alkalom szerűen több ezret, sűrű razziák keretében.

A litvánok nemcsak a német megszállás előtt, de utána is segédkeztek a zsidók kiirtásában, s nem csupán a helyi közigazgatás és rendőrség, de a külön e célra alakult litván büntetőszázadok és a németeket támogató, szovjetellenes „partizánok” is.
Az 1941. júliusában felállított Einsatzgruppékban, ezekben a „mozgó vágóhidakban” egyes számítások szerint 8:1 volt az arány a különös kegyetlenségükről hírhedtté váló litvánok és a németek között.
Egyes becslések szerint a meggyilkolt litván zsidók 1/2- 3/4 -ét lehet a litván önkéntesek számlájára írni. A németek belső értékelése szerint, a litván zsidók kiirtása nem lett volna végbevihető a helyi lakosság buzgó közreműködése nélkül, akik antiszemitizmusát és szovjet-gyűlöletét használták fel a németek a kollaborációhoz.

vilnius_getto_letszam_alakulasa_1941-1943Vilniusban 20 önkéntes helyi zászlóalj 8 400 embere (paneriai lövészek) feladata kifejezetten a gyilkolás volt. Tessék csak egy pillantást vetni a mellékelt táblázatra:
1941. júniusától decemberéig a 80 ezres zsidó létszám 12 ezerre apadt! A következő években
a növekedések újabb – környéken felszámolt telepekről, vagy később már külföldről ide áthelyezett – zsidók érkezése miatt jelentkeznek. A létszám ingadozása azonban azt is jelzi, hogy a gyilkosságok folyamatosan és szisztematikusan zajlottak mindvégig. Eleinte otthonaikban, az utcán, bárhol – míg a kivégzés szerű gyilkosságok színtere, a Vilnius melletti Paneriai erdőben (Ponar, Ponary) volt. Itt azok a gödrök, amelyeket a Vörös Hadsereg ásott közvetlenül a háború előtt, üzemanyag tárolás számára, holttestek ezreit fogadták be.
1941. decemberéig becslések szerint már 50 ezer volt az itt meggyilkolt zsidók száma – litvánok mellett, lengyelek, orosz hadifoglyok, egyéb ellenállók. Maguk az áldozatok egészen (1941.) szeptember 3.-ig nem tudtak a hely tényleges szerepéről, azt hitték/ hitették el velük, hogy áthelyezik, illetve munkatáborba viszik őket. Ekkor egy asszonynak sikerült megmenekülnie, de jellemző módon még a gettó lakói sem hittek neki, egyszerűen rémhírterjesztőnek titulálták.

Az igazi gettósítás szeptember 7.-én kezdődött, amikor az egész városból ideterelték a zsidókat, az utcákat elkerítették, a kerítésre néző ablakokat befestették, bedeszkázták.

main-gates-vilnius-ghetto-1942

 Két gettót alakítottak ki, ahová eleinte véletlenszerűen kerültek az emberek, de az elhelyezési  körülmények mindegyikben nyomorúságosak voltak, ahol életterük mintegy 1-1,5 m²/ főre zsugorodott. A kisebbik (Ghetto II.) – 9-11 ezer fő befogadására – azon a belvárosi területen volt, ahol mi is sétáltunk az egyetemtől kiinduló girbe-gurba utcákban, s amelynek a határát a Német (Niemiecka/Vokiečiu) utca jelentette, míg a nagyobbik – 29 ezer fő elhelyezése céljából – a Ghetto I. a Német utcán túl kezdődött.

bigvilniusghettomap
A kettő közötti elválasztó sávként szolgáló Német utca mindegyik számára a külső limitet jelentette. A gettóknak csak 1-1 bejárata és kijárata volt, a terület két ellenkező oldalán, ahol német és litván önkéntesek őrizték a kapukat.

wilno-ghetto-gates-1945rajz-saadia-bahat-b-1928

Idővel a Ghetto II. csak a munkaképtelenek, öregek, gyerekek, munkát nem találóknak szolgált, ahonnan egyenes út vezetett Paneriaiba. Mindössze 45 napig állt fenn, addigra megölték minden lakóját. Kiirtásuk is különös cinizmussal lett végrehajtva, az október 1.-én induló négy ütemét, Yom-Kippur Action-ra keresztelték, a zsidók legnagyobb ünnepéről. A másik tábor lakóit mint (kényszer)munkaerőt használtak,
a tábor felszámolásáig.

vilnius-getto-kollazs

A nagy gettó mintegy 2 évig, 1943. szeptember 23.-ig maradt fenn, a gettók likvidálására utasító 1943. június 21.-i Himmler rendeletet követve. Ekkor mintegy
8 000 -10 000 túlélőt vittek a Rossa térre, ahol szétválogatták őket. A még munkaképeseket munkatáborokba (férfiakat Észtországba, nőket Lettországba), mintegy 4 300-5 000 idősebb nőt és gyermekeket koncentrációs táborokba küldték, amely utóbbiakat senki nem élte túl. Több száz idősebb felnőtt és gyermek útja pedig a Paneriai erdőben fejeződött be. Mindössze 2 000 ember maradt Vilniusban, rejtekhelyen életben, a zsidó közösségből.

wilna_-1943-1

Paneriaiban megkezdődött a terhelő bizonyítékok megsemmisítése, a tetemek elégetése. Ekkor sikerült mintegy 40 fogolynak – akiket az eltakarításra szállítottak oda – megszöknie, s 15 túl is élte a szökést.

ponar_tunelA felszabadító Vörös Hadsereg 1944. július 13.-án ért Vilniusba.
Ekkorra már szinte a teljes virágzó litván zsidó közösség eltöröltetett a föld színéről. Litvániában a holokauszt nemcsak a leghamarabb kezdődött, de a leghatékonyabb is volt egész Európában.

Mi okozta katasztrófájukat? Elsősorban a külső körülmények, a nácik népirtó programja. De pusztulásukban nagy szerepet játszott a litván társadalomban eluralkodó mély politikai és erkölcsi válság, az iránytalanság, a nacionalista öncsalásra való hajlam, a hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepében való vakhit, a kicsinyes hatalomvágy, a fenyegető valóság semmibevétele, az országot vezetők alkalmatlan politikája. Sokan hozzáteszik: az antiszemitizmus a legtragikusabban azonban abban a közönyben nyilvánult meg, amellyel a litvánok eltűrték, hogy a németek már 1941. decemberére a litvákok 80%-át tömegsírba lőjék, s végigvigyék megsemmisítésüket.

Hát ez az a szégyenletes “családi titok” amit a litvánok azóta is rejtegetnek. (Az angol sceleton in the cupboard – szólás mintájára =csontváz a szekrényben.)

A ” litván zsidókérdés” egészen a rendszerváltásig csak a nyugati emigráció ill. amerikai, izraeli, német, brit történészek számára létezett. Éppen Venclova volt az, aki a közbeszédet elindította az USA-ból. S hogy ez mennyire frusztrálja a litván tudatot, még nála is lekövethető az idők folyamán (1975, 1988, 2005.) e témában írt írásainál. Míg eleinte ő is hajlamos bizonyos helyzetek magyarázgatására, a szovjet gyűlöletből indított cselekvésekben felmentést találva, ám szükségét érzi folyamatosan ezen első állásfoglalása folyamatos kiigazítására, míg eljut az egyértelmű kijelentésig, hogy nincs mentség – a bűn akkor is bűn marad, s hozzáfűzi a végső konzekvenciát:

A MI bűneinket nekünk magunknak kell megmagyaráznunk és megbánnunk. –
szükségtelen más népekre hárítanunk. Azok majd elszámolnak a maguk bűneivel.

És éppen ez az, ami nehezen megy. Truska, Liudas: Litvánok és zsidók a 19. század végétől 1941. júniusig Vilnius, 2005 című tanulmányában a következő elemzést adja:

A litvánok nem szeretnek a múlt kellemetlen ügyeiről beszélni. Az ötven évig tartó megszállás után, ami alatt bármifajta függetlenségi törekvést bemocskoltak, s a nemzetet kisebbrendűségi érzéssel oltották be, ma a nemzet „szépnek” akarja látni történelmét, s a nem is oly távoli múlt minden kudarcáért szeret ’másokat’, elsősorban a zsidókat vádolni. Az önkritikus szembenézés a múlttal nem túl népszerű, és sokak számára egyet jelent az ország megrágalmazásával.

Ugyanennek a hozzáállásnak a tettenérése olvasható ki Cornelius Hell, osztrák irodalom kritikus, esszéista 2009-ben kiadott könyvéből is, amikor leírja “kalandjait” Vilnius zsidó múltját dokumentáló emlékek felkutatása kapcsán. Az író pedig igazán pozitívan elfogódott a litvánokkal szemben (mint ahogyan én is), hiszen 1984-86. között a Vilniusi Egyetem irodalom tanszékén oktatott, ezer szál – barátok, kislánya születése – köti ide,
s 25 éve vissza-visszajár, s lényegében a német nyelvű olvasók az ő szemüvegén át látják a litvánok földjét, és Vilniust.

Már a KGB múzeumban a szovjet éra deportálásait és a genocídium összemosását kifogásolja, amelyben nem áll egyedül, s amelyben szintén van egy durva csúsztatás, de ebbe most nem mennék bele.
Így, amikor Cornelius Hell 2009-ben felkerekedik, hogy végigvegye ezeket a helyeket, keserű felismeréseket tesz: mintha szándékosan jelölnék adott esetben a lehető legkisebb táblával (= van, csak ne tűnjön fel) a zsidó múzeum Paménkalnio utcai kis faházát, hogy még az egy sarokkal előtte megkérdezett helyi lakos (Hell tud litvánul) is csak annyit tudott mondani, melyik irányba kell legyen található. S amikor Paneriai erdejét, a város délnyugati szélét veszi célba, akkor érik csak meglepetések! Tömegközlekedés (trolibusz) végállomása Paneriai “alsó” végén van, míg a keresett emlékhely – amit természetesen ugyanúgy nem jeleznek sem a buszon, sem később, Paneriai “felsőn” található. De, hogy odajusson, kalandosan még át kell másznia a le/elzárt vasúti töltésen s innen már gond nélkül feltalálja magát. (Igaz visszafelé az új meglepetés, csak késő este megy visszafelé busz, vonat meg már nem jár.)

Én is ugyanebből az érthetetlenségtől borzoltam idegeimet, hiszen ez a kicsi litván nép, amely annyi csapásból újra- és újra fel tudott állni, szó szerint halált megvető bátorsággal fonódott a Balti láncba, a nála nagyságrendekkel hatalmasabb és erősebb – sőt brutálisabb elnyomójával szemben, miért kezeli ennyi elfojtással a zsidó múltat?

DE:
Úgy tűnik ez is hamar a múlté. Idén januárban akadtam egy litván blogon a következő hírcsokorra: váratlan botrány tört ki, amikor egy népszerű TV vetélkedőben egy zsidó szerző dala után a zsűri egyik tagja, a népszerű színésznő és egykori képviselő, Astra Baukute felugrott és Hitlert imitálva, náci köszöntéssel “Zydas, zydas (zsidók, zsidók)” -kiabálta, a hallgatóság kitörő tapsa mellett. A közösségi médiában ez azonnali és heves tiltakozást váltott ki, melynek hatására a nemzeti televizió nyilvánosan elnézést kért, és a showt beszüntette, s ezen túl Baukutét kirúgták egy másik tv műsorból is, melynek több, mint 10 éve állandó szereplője volt. – Másik ilyen esemény, amikor középiskolás diákok The Forgotten  (Elfeledettek) címmel egy filmet forgattak, amely a litvániai holokauszt zsidó áldozatainak állít emléket, s azt online feltették az internetre. Tanárukat aki támogatta őket a projekt végrehajtásában, ezt követően egy látszat ürüggyel eltávolították állásából. Amire azonban a hivatalok nem számítottak, olyan példátlan hevességű diáktiltakozás tört ki erre, akik magukat az iskolában elbarikádozták, melynek eredményeként az igazgatót elbocsátották, a tanárt pedig visszavették. Maga a litván blogíró írja, hogy ez még egy évvel is csak ez előtt, elképzelhetetlen lett volna.

És azóta csak fel-fel bukkannak hasonlóan pozitív üzenetű hírek, amelyek közül én legjobban annak örültem, hogy a városi önkormányzat támogatása mellett, fiatalok elkezdték a Nagy Zsinagóga maradványait kutatni, s eljöhet az idő, hogy ott újra Zsinagóga, vagy annak bármilyen formájú mementója (esetleg romjai) fog állni. S akkor úgy érzem helyére kerül valami nagyon méltánytalanul kezelt dolog. Akkor már egy felkészületlenebbül jött turista sem sétálhat úgy a város szívében, hogy ne vegyen tudomást annak ősi lakóiról.

vilniusi-zsinagoga-romjai-1944

Remélem hűséges olvasóim nem pártolnak el tőlem, e miatt a csöppet sem könnyű – és legkevésbé sem vidám, hosszú bejegyzés miatt. De úgy éreztem, miután eddig is – előre nem tervezetten – elég mélységében végigkövettem Vilnius kapcsán Litvánia történelmét, ha ezt a részt kihagyom, az ugyancsak történelem csonkítás volna.

Ezért, így a végére egy kis lelazításul némi (angol) humor. A vicc szóviccen alapul, amely az angol occupation kétértelműségét használja ki, ugyanis jelent foglalkozást, és megszállást is.

Passport control at the airport.
– Nationality?
– Russian.
– Occupation?
– No, no, just visiting.

Útlevél-ellenőrzés a reptéren.
– Állampolgársága?
– Orosz.
– Foglalkozása? / Megszállás?
– Nem, nem, csak látogatóban.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Baltikum, Litvánia, Történelem, Vallás
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s