Szabadkai olvasónapló

“Magyarországon szeptember az elit hónap, se meleg, se hideg, egészen lutheránusnak való idő. A magyar turista ilyenkor kerekedik neki a nagyobb utazásoknak. Mint ahogy magam is most szántam rá magam, ahova a szívem régóta húz, Szabadkára. “-írja Mikszáth Kálmán.

Szabadka 002 P1760934 Köztársaság tér, Kék szökőkút

S ahogy Mikszáth, mi is szeptemberben fordultunk meg Szabadkán, régi hiányérzettől is űzve, hogy Kosztolányi szülővárosát, gyermekkora színhelyét személyes élménnyé tegyem. Hogy megismerhessem a várost, ahol Kosztolányi Dezső, s ugyanígy unokaöccse,
Csáth Géza (eredeti nevén Brenner József) is születtek, s töltötték gyermekkorukat, melynek lenyomata ott található irodalmi örökségünkben. S ezáltal közöm van hozzá, még ha időközben az átrajzolt határok miatt, ki is szakadt a hazából.

Látnom kellett a várost, amelynek, s lakóinak félreérthetetlen leírását ott találjuk a Pacsirta és Aranysárkány regényeiben, számtalan elbeszélésében, vagy a Szegény kisgyerek panaszai versciklusában.

Mert vén Szabadka, áldalak,
mint hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény,
poros hársfája “A szegény
kisgyermek panaszá”-nak.

„Élményeim ma is gyermekélmények, és szenzációim gyermek-szenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg…”

Szabadka P1770133 Gimnázium

Megnéztük hát a gimnáziumot (tervezte Reichle Ferenc, épült 1899-1900), melynek fizika és matematika tanár édesapja egyben főigazgatója 1901-től 18 éven át. –  Az épület kis mellékutcára nyíló oldalában lakásuk s emlékszoba. – Ide járt Kosztolányi Dezső is, egészen addig, amíg konfliktusba keveredve egyik tanárával, eltanácsolják. Gimnáziumi tanulmányait magántanulóként Szegeden fejezi be, s vizsgái olyan jól sikerültek, hogy nyáron jutalomból egyedül utazhatott el nyaralni Fiumébe.

Amikor Esti Kornél 1903-ban az érettségin praeclare maturus lett, édesapja… kezébe adja a pénzt, százhúsz koronát s azon oda utazhat, ahova kedve tartja.
Nehéz volt elszakadnia édesanyja szoknyája mellől. Sárszegen* nőtt fel, könyvek és orvosságosüvegek között. Esténként, minekelőtte lefeküdt, mindig meg kellett győződnie, hogy anyja, apja, öccse és húga az ágyában van-e, a szokott helyén, csak azután bírt aludni, az ingaóra ketyegésénél. Ha pedig egyikük-másikuk kirándulásra ment a tanyára és történetesen nem hált otthon, akkor inkább átvirrasztotta az éjszakát, úgy várta a fordulatot, mely majd megint mindent a régi, boldog egyensúlyba billent. Mindaz ellen, amitől félt, a család volt számára a menedék. Ez vette körül, mint valami fülledt, homályos, ragadósan-szemetes galambdúc.
Másrészt vágyakozott is innen, kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy, az utcák, az emberek egyformák, s a napok, az évek bizony kevés változást hoznak. Fullasztó, poros délutánok voltak itt és hosszú, sötét esték. A könyvesboltok kirakataiba irkákat tettek ki és naptárakat. Szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött, de a színházban rossz darabokat játszottak, s ő jobb híján ezeket nézte meg a kakasülő diákhelyén. Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sima, végtelen kékséget. Így – hősi elhatározással – föltette, hogyha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül.  (Esti Kornél, Harmadik fejezet)
* Szabadkát novelláiban sárszegi kisvilágként örökíti meg

Szabadka P1770136 Kosztolányi szobor- Szarapka Tibor,2013

A gimnazista Kosztolányi szobrát néhány éve állították fel a gimnázium mellett húzódó Kosztolányi emlékparkban, amiben már ezt megelőzően volt róla egy mellszobor. Remélhetőleg utóbbinak találnak még Szabadkán egy megfelelőbb új helyet, mert kicsit furcsa ez a jelenlegi elrendezés.

A kellemes fasor másik végén balra nyílik a Szent Teréz tér, avval az Avilai Szent Terézről elnevezett  székesegyházzal, amelyben az 1885 virágvasárnapján (március 29.-én) született költőt megkeresztelték.

Szabadka P1770144 Szent Teréz tér

A templomba nem jutunk be, s a homlokzatán éktelenkedő hatalmas repedés nem sok jót mutat állapotáról, bár olvasmányaim szerint belsejét valamikor a ’70-es években teljesen felújították.

Amit viszont nem is lehet a tekintetnek kikerülnie ezen a téren, a hatalmas emlékmű, mely építése kezdetekor még a repülőszerencsétlenséget szenvedett Horthy Istvánnak (Szabadka 1941-ben átmenetileg visszakerült Magyarországhoz) szántak, majd átalakult a Fasizmus Áldozatainak emlékművévé.

Kosztolányi 1903-ban elhagyja Szabadkát, Budapestre költözik, s a továbbiakban csak látogatásokra érkezik, majd a Trianoni döntés után fájdalmasan éli meg gyermekkora színhelyének elvesztését, mellyel fokozatosan elindul az addig többségében magyarlakta Szabadka átváltozása, s a Kosztolányi alkotta városkép egy elmúlt világ állóképévé változik.

Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.

/Kosztolányi Dezső: Vers – Csáth Gézának/

A városban a magyarság ma már csak kisebbséget alkot, amelynek léte a Tito-i korszakban sokszor válik fenyegetetté (kitelepítés).

Szabadka P1760839 Szabadság tér, Népszínház

Szabadka P1760824 Városháza tér

Előttünk ezek a folyamatok talán a legkevésbé ismertek, hiszen a térség kezelése a politika szintjén a különböző korszakokban más- és más volt, de lényegében a mi nemzedékünk fejében szinte kitörölték, érzéketlenítve lettünk iránta. Erdélyről mindig mélyek maradtak tudatunkban is gyökereink, ismerjük a ki-és betelepítések tragédiáit a svábokról, a szlovák – és cseh határmenti települések lakóiról, s az osztrák sógorral mindig kissé monarchikus viszonyt ápoltunk, s az ottani egykori magyar részek inkább kis irigységre sarkalltak, ha valamire. Aztán délre volt Jugoszlávia, a számunkra félnyugat, amelyen át viszonylag könnyű átjutási folyosó nyílt a 60-as, 70-es évek disszidenseinek. Ennyi.

Szabadka 012 P1760937 Városháza

Hogy milyen lehet a határtól 12 km-re fekvő Szabadkán, s környező településeken magyarként élni, az legfeljebb az elmúlt 1-2 évtized “magyar-verései”-ről szóló hírek nyomán került a köztudatba. De a legnagyobb sokk, ami déli szomszédunk kapcsán megrázta tudatunkat, az az 1991-2000 között lezajlott véres délszláv háború volt, a
II. világháború utáni első nemzetközi konfliktus Európában. Itt, közvetlen közelünkben, életre kelt rémálom, amelyben egy mesterségesen létrehozott (jugoszláv) állam darabjaira hullik, addig békésen együtt élő szomszédok egymás torkának esnek, s a háború törvényei szerint minden oldalon borzalmak történnek, az áldozatok száma 250.000 körüli.
S érintettként ott van a Szerbia részét képező Vajdaság is, benne élő magyarjaival.

Kérdeztem a férjemet, mit csinált, amikor az esti TV-híradó után minden este a jugoszláv helyzetet elemezte az M1, hogy furcsa volt-e arra gondolnia, hogy a
II. világháború után először újra bombáztak Európában… Azt mondta a férjem, eleinte figyelte a híreket, de néhány hét után átkapcsolt a focira, meg kiment a konyhába sörért.

Azért ez fájt.                                                           / Lovas Ildikó_ Kijárat az Adriára/

Szabadka P1760936 Köztársaság tér, Kék szökőkút

Ennek a frusztrációnak a lélekben örökös sebeket hagyó kettősségét – kisebbségként élni egy országban, s egy gyilkos háborút folytató állam polgárának lenni – ábrázolja Lovas Ildikó a Kijárat az Adriára, James Bond Bácskában című, egyébként egy nagyon élvezhető kerettörténetbe ágyazott, remek stílusú könyvében, miközben érzékenyen adagolja, mintegy az elme játékos csapongásával, a feldolgozhatatlant.

Az idő múlásával azt a legnehezebb megérteni, hogy van olyan állapot, helyzet, amikor már nem számít, van-e igazság egyáltalán. Az, hogy a félelem, amely bekúszik a kapuk alatt, az eszme, amelyet hinni kell, de követni annál inkább, ekkora fájdalmat tép ki a lélekből, nem számít.

Szabadka P1760928 Köztársaság tér, Kék szökőkút (Zsolnay)

…hogy a nemzetellenes kisebbségeket ki kell telepíteni, gyakran gondolkodtam azon, hogyan menekülnék a néhány hónapos gyerekkel, vagy hogyan ülnék be vele a szekrénybe, ha jönnének fölmérni a szükséges házak közt a miénket is, hogyan bírnám rá, hogy ne sírjon.

És nekem nem volt kedvem elmenni, nem így terveztem. Igaz viszont, hogy az ország, ahol éltem, mindent elkövetett, hogy meghozza a kedvem. … El is ment a kedvem tőle, hogy ott éljek, ahol. De ez nem azt jelenti, hogy megjött volna ahhoz, hogy elmenjek. Így aztán nagyon kedvetlenül éltem, szégyenben, félelemben, így.

Nem akarok arra gondolni, hogy itt élek. Csak itt lakom. Ez a kompromisszum.

Jugoszláviai magyarnak lenni, a Délvidéken, a vajdasági magyarnak lenni – nem könnyű feladat.
Magyarnak lenni – igen egyszerű művelet, de lehet, hogy kitartóan kell gyakorolni.

Szabadka P1760929 Köztársaság tér, Kék szökőkút (Zsolnay)

A bennünket szó azokat jelöli, akikről az utolsó majd száz évben általában sőttel kezdik a mondatokat: sőt a velünk élő nem szláv népeknek is jogegyenlőség és haladás; sőt nem tíz, hanem tizenötmillió; sőt nem felejtjük el a határon kívül élőket sem.
Sőt!

Aztán, amikor 1991-től jó néhány éven keresztül a nemzeti hovatartozást centizni kezdték, a gyávaságot kilométerben mérték, és a határhoz igazították. Aki áttelepült áruló. Én meg azt hittem, hogy a megbolondult, vérben úszó egyszer-volt-országban legalább egymás közti létünk természetesebb.

Lovas Ildikó (tatár kisebbség)

Szabadka 004 P1760926 Köztársaság tér, Kék szökőkút

Határrajzolás és NATO-csapatok szabad mozgása. Kinek mi jut.

Az pedig, ahogyan lassan szégyenné vált, mint annyi minden más, szégyenné lett az ország polgárának lenni, a tenger esetében azzal kezdődött, hogy a Horvát Nemzeti Gárda körülzárta a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáját Gospićban, Dél-Horvátországban, ahol a várakozás csakhamar harcba torkollott és elpusztította a város nagy részét.

Dubrovnik..
Vukovár, Eszék ostrom alatt, a baranyai falvak disznóoljaiban szilvakék lábú halott asszonyok hevernek, a tartalékosok behugyoznak a kukoricásban megbújó tankban, miközben úgy pattognak a golyók a tank testén, mint nyugalmas vasárnap délután a kukorica a tűzhely platniján..

(Legalábbis úgy gondolom, hogy minden más, úgymint hős, bátor és rendíthetetlen, Richard Burton volt a drvari offenzíváról szóló filmben.)

Szarajevó ostroma tovább tartott, mint a hírhedt leningrádi. Több mint három év fűtés, világítás, telefon, vezetékes vízellátás nélkül. Erről nem beszélhetek. Erről csak annyit mondhatok, hogy annak az országnak a polgáraként éltem, amely támogatta ezt, részese volt annak a három évnek. És a többinek is: Knin, 1990. január- augusztus; Bosznia, 1992. április-1994. június.

… később délen vonatot állítanak meg, hogy tizenkilenc munkából hazaigyekvő muzulmán vallású embert kivégezzenek, az ország nyugati fenyveseinek zúgása alatt lányok, sőt asszonyok változnak véres, lüktető, kifordított vonagló hüvellyé, a tartalékosok egyre messzebb szöknek, bujkálnak, a kiskatonák szülei egy éjszaka alatt megőszülnek, vagy átjuttatják fiaikat a zöld határon…
..miközben a szülő egyre csak várja a telefonhívást: „Jól vagyok, a Julcsi néniék nagyon kedvesek, de azt mondták, most már találjak albérletet. Letelepedésért folyamodtam, visszautasítottak.” Ezt a hívást várják, mert ismerőseiktől tudják, hogy így szokott lenni.

Tehát így zajlott az ország mindennapi élete… A menekültek menekültek. A behívó elől bujdosók bujdostak, vagy elmentek az országból. Többnyire elmentek. Aki maradt, szégyenkezett és félt.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.

Meg aztán miről is írhattam volna jegyzeteket? Talán barátaim levelét kellet volna csatolnom, akik…Veszprémben telepedtek le? Örültem, hogy élnek, örültem, hogy élünk.
Az át nem vett behívók számáról kellett volna jegyzeteket írnom?
Vagy azokról a sajtótájékoztatásokról, amelyeken a Jugoszláv Hadsereg tisztjei feketébe öltözött szülőket, feleségeket fogadtak.., hogy elmondják: a Horvátországban elesett katonákért ennyi és ennyi dinár jár.
Ne mondja nekem, hogy önként, ne mondja nekem!
Az udvarról vitték el a férjemet, a hároméves fiam a karjába kapaszkodott, úgy ráncigálták ki a rendőrök.

Az ember nem hiszi, hogy lelőhetik, mint egy kutyát. Filmekben, könyvekben. De nem az életben. Míg csak nem.

Európában, XX. század végén, a XXI. század első évében.

Szabadka 005 P1760927 Köztársaság tér, Kék szökőkút

És milyen válaszai lehetnek az embernek ezekre a helyzetekre, ha úgymond, belekeveredik a történelembe?

Lovas Ildikóé-i valahogy így hangzanak:

…leginkább angol szoktam lenni, azt játszom: vidéki házban, kockás plédekben könyvet olvasok.
… nem adhatom föl, ragaszkodom a szigetemhez, a szokásaimhoz, bár az orrom nem elég hosszú, de amúgy teljesen az vagyok, van saját szobám, és borongós lelkem, s ami fő, nem tudom, mit jelent a szó: csetnik, nyilas, usztasa, nem hallottam azt, hogy: baszom az anyád, ilyesmi. És a mozifilmek is az én nyelvemen beszélnek. Leginkább.

Nyolc éven át, …úgy történtek körülöttünk a dolgok, csak azt nem tudtuk, mikor, melyik tavasszal kerül ránk a sor, a részvéttel félelem keveredett, a távolságtartással bemocskolódás.

Furcsa fogalom az ország. Például nem járok lehajtott fejjel Észak-Korea miatt…Együttérzek, sajnálkozom, fel is háborodom. Furcsa jószág az együttérzés is. Semmire sem kötelez, nem nyomaszt. És nagyon kicsire tud zsugorodni.
A kilencvenes évek elején a jugoszláv háború áldozatai miatt lehajtott fejjel jártunk: furcsa fogalom az ország, beleivódik a lélekbe, lelkiismeretbe, és ami pusztulása, lakóinak pusztulása miatt a normális emberekben kialakult, nem együttérzés volt, hanem szégyen – és természetesen a félelem, hogy itt is, velem is, velünk is megtörténhet.
A kilencvenes évek végén pedig azt latolgatták, hogy hová nem eshet bomba. És ebben nem volt semmi szégyen, együttérzés is kevés, leginkább félelem és megkönnyebbülés volt.

…ez volt az első nemzetközi konfliktus Európában 1945 óta, és ugyancsak ez volt az első olyan háború, amelyben a győztes fél egyetlen katonája sem vesztette életét, és a hadászat stratégái azt mondták, ez már a jövő ígérete, s a jövő háborúiban senki sem fog meghalni, az ellenséget kivéve.

Az önfeláldozásról szóló történeteket, a partizánok, kurucok, szabadságharcosok tisztaságát pedig filmben és könyvek lapjain továbbra is szeretjük.

Felejteni és élni kell. Jóleső amnézia, amiről szó van, s éppen annyi ideig tart, amennyi ahhoz kell, hogy ne bolonduljon meg: akinek férje hadifogságban, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét főbe lőtték, akit megerőszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.
Ilyesmi az élet.

És nincs másik életünk.
Az az egy kicsi, mindennapi életünk van. Arról mondható valami.
Eltöltöttünk egy világban húsz-huszonöt évet, és nem köphetjük le, de nem is szerethetjük. S nem azért, mert egy új háborúban tönkreverték, hanem azért, mert hamisságokkal volt megtöltve, amelyekről legföljebb, ha sejtéseink voltak.

Sok mindenbe betekintést nyerünk arról a Tito-i rendszerről és élettérről is, amiről kevéssé voltak ismereteink, s mely sok elemében mégis ismerős, másokban meg nagyon is eltér. Nekem itt újabb sötét ponttal bővült mentális térképem az emberi gonosztettek huszadik századi színtereiről: Goli otok szigetével, ahol akárcsak Sztálin, itt Tito pusztította egykori elvtársait, partizánjait.

Ilyen egy diktatúra.  S közben észrevenni, hogy elmúlt az élet – jó esetben – szinte fele.

Súlyos és megrendítő felismerések ezek.

Nem tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, nem viselkedhetünk úgy, mintha nem az ellenség oldaláról jöttünk volna, nem érezhetünk úgy, mintha bűnösök lennénk, nem játszhatjuk azt, hogy amiben felnőttünk, rendben volt.

Tegnapi és holnapi romok közt építgetni az életet?
Mégsem tudhatjuk, mennyivel jár előttünk a lélek.

Úgy néz ki, bármerre indulok is, az, ami 1991. és 2000. között történt, állandóan felbukkan.

Nehéz örökség és sajnos semmi, de semmi biztosíték nincs rá, hogy nem történik/ nem történhet meg újra és újra. Velem is, veled is.

Én úgy gondolom, hogy nem kedvelem a kommunistákat. Nem kedvelem emellett a nacionalistákat sem. Nincsenek ínyemre az ájult részeg kötekedők sem, akik belém kötnek, valamint a liftből pitbullal kiszálló volt-házmesterek sem, akiknek kutyája a fiam mellének ugrik.
Hát finnyás vagyok.

Valamennyi idézet Lovas Ildikó tollából származik.

Szabadka P1760935 a Szabadka béke városa,Sava Halugin alkotása, 1995

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, Művészet, Szerbia, Történelem
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Adelmann Anna szerint:

    Sohasem gondoltam bele. Nagyon megrázó.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.