Goethe kézszorítása

Ha kicsit sok az adatokból, utaim rendszerezéséből, feldolgozásából álló munkában szabadságot adok magamnak, s kivonulok egy (remélhetőleg) jó könyvvel a kezemben a hintaágyamba. Ezúttal meg sem próbálom a kertbe vonulást, mert percenként ide kell ugranom a komputeremhez, hogy kimásoljak gyönyörű mondatokat, kedves és mély humanizmust sugárzó történeteket Lénard Sándor kezemben levő írásaiból.

Lénard Sándor 1910-ben Budapesten született, mindössze nyolc évet élt Magyarországon, húszat Bécsben, tizenhármat Rómában és huszonegyet Brazíliában. … írja róla felsorolás szerűen egy szócikk. Bécsben orvosi egyetemet végzett, majd
1938 -ban az Anschluss után Olaszországba menekült, Rómában élte meg a világháború végét.
1951-től 1972- ben bekövetkezett haláláig a brazil őserdő szélén egy kicsiny, világtól elzárt völgyben az ottani szerény viszonyok között peregtek le napjai, ahogy írja: “S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy „minden javát magánál hordja”.

S ennek az életnek gyönyörű sorokban – de nem  a szokásos önéletrajzi formában – megírt eseményeit, élményeit saját humánus értékrendjén átszűrve,  háttérben lappangó humorral és sok-sok (klasszikus – és orvosi) tudással megírt történeteit olvasva ujjong a lélek. Egyet ezekből hadd osszak meg Veletek:

“Sok mindenem elkallódott, volt, amit elloptak, aki értéktárgyaimat a háború alatt semleges területen megőrizte, meg is tartotta; könyveimet elkölcsönöztem, és nem láttam viszont… A kézszorítás még az enyém. Szívesen átadom fiatal költőknek és a líra barátainak. Még ha akarnám se adhatnám el egy Goethe-gyűjtőnek vagy egy amerikai múzeumnak.
Nem az én érdemem, hogy megkaptam, és tudom, hogy nem az egyedüli példány. Goethe bőkezűen osztogatta kézszorításait, látogatói továbbadták… aki keres és kutat, másokat is lelhet.
Egyelőre a sajátomnak örülök, mely csak három kézen ment át – s ezek közül kettő ügyesen forgatta Goethe szerszámát. Kézszorításomat Heine vette át. Külön e célból utazott Weimarba a sárga postakocsin. Egy barátságos nyári délután állított be a már szoborszerű öregúrhoz.
Könnyű volt Goethe előtt meghajolni. Beszélgetni már sokkal nehezebb; az olümposzi Zeusz lemennydörög a halandókra, és biztosan meghallják – de nem könnyű felszólni hozzá. Heine mondott valamit az újabb irodalmi irányzatokról. Goethe tanári gesztussal leintette.
– Ön min dolgozik? Mit ír?
Heine inkább vesztett egy barátot, inkább megkockáztatta a felségsértést, mintsem hogy elhallgatott volna egy tőrdöfésnek beillő gondolatot.
– Faust-drámán dolgozom.
Az agg vitéz is értett a víváshoz, parírozott:
– És vannak más üzletei is Weimarban?
Aztán letették a fegyvert, Goethe kezével, mely megírta Werther-t, megszorította Heinéét, amelyben még a Loreley nyugodott.
Évtizedekre rá ez a kéz fáradtan feküdt egy párizsi ágy szélén. Heine épp hogy élt még. Egy fiatal bajor tanító ült az ágy mellett. Azért jött Párizsba, hogy kimondja ezt a mondatot: „Szeretem; csodálom verseit.”
A betegnek jót tett ez az orvosság. Megköszönte, és cserébe átadta a kézszorítást.
A tanító gondosan megőrizte, habár a betűket csak a táblára írta, és sohasem fonta versbe. Huszonöt évi tanítás után nyugdíjba vonult, és a müncheni Angolparkban sétálással töltötte délutánjait.
Ott találkozott vele Hans Carossa, az irodalom iránt érdeklődő fiatal orvostanhallgató. A parkban tanulta az izmok neveit, ott kereste a rímeket. Nagy respektussal hallgatta, mit mesél a tanító a Pere-Lachaise felé tartó Heinéről. Kezet fogtak.
Carossa maga mesélte el a találkozás történetét. A könyv címe: „Das Jahr der schönen Täuschungen”. Figyelemre méltó, hogy a könyv 1940-ben jelent meg. Heine nevét akkor kimondani hallatlan vakmerőség volt. A Gestapo uralkodott, Weimart ritkán emlegették, a közeli Buchenwaldot sokszor. Carossa még egy Hoffmanstahl-verset is idézett, bízván, hogy a cenzorok nem ismerik a meg nem nevezett költő vétkes családfáját.
Carossával a Spanyol Lépcső felett ültem Rómában. Az Örök Várost nem érdekelte az ezer évre tervezett birodalom, az olcsó győzelmek. Itt még a kövek is emlékeztek, hogy volt az, amikor Hannibal ante portas állt, és újra elvonult. Rómában csend volt 41-ben.
– Legszívesebben itt maradnék – mondta Carossa. – Fogalma sincs, mi mindent kell manapság visszautasítania egy német költőnek. Bárcsak mindent visszautasíthatna az ember!
Csak bólintottam.
– Jó dolguk van a rómaiaknak – mondta. – Nálunk már nem érdemes élni. Egy maroknyi vers… ez az egyetlen, ami az életből megmaradt.
És ott fenn, az obeliszk mellett átadta a kézszorítást. Szívesen adom tovább, enyém marad úgyis. Jót tesz érezni, milyen rövid a másfél évszázad, milyen közel vagyunk egymáshoz mi, európaiak… Goethe Beethovennel is kezet rázott Karlsbadban, Beethoven Haydnnal, amikor átadta neki az első négy zongoraszonátát. Haydn többször volt együtt Mozarttal, Mozartnak találta ki Johann Christian Bach a négykezes zongorázást, Johann Christian pedig az apjától is kaphatott valamit, egy kézszorításnál többet… faházam tulajdonképpen nincs is a világ végén! “

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Irodalom, kultúrtörténet
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Rózsáné Nagy szerint:

    nagyon jó írás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.