Az út az élet – egy el nem küldött levél

A cím első felét Kerouactól vettem, a másikhoz egy kis magyarázat fűződik.

Ez az év is már búcsúzni készül, s számos eseménye között sokszor felidéződik bennem egy nyár eleji érettségi találkozó emléke, ami bizony már önmagában is tekintélyes, az 50. évfordulónk volt, s itt egyik osztálytársunk egy korábbi összejövetelünk után írt, de el nem küldött levelét most felolvasta nekünk.

És innentől menthetetlenül személyesbe vált ez a bejegyzés.

Osztálykirándulás III.o. 003

A fiókban maradt levél így szólt:

Felébredek a 35. érettségi találkozót követő reggelen. Korán van. Aludhatnék még,
de nem tudok. Kavarognak a gondolataim. Most jövök rá, hogy az a találkozó, amelyről úgy jöttem haza, mint az összes többi szokványos találkozóról, megrázó volt. Megrázott. Felemelő is volt. Felemelt. Jó volt. Jóvá tett? Sok mindent jóvátett. Harmincöt évnyi élet fejenként. 23-an voltunk együtt, ez annyi, mint 805 év . Ha jól tudom Matuzsálemnek jutott ennyi.
A mondás szerint mindenkinek van egy élete, és mindenkinek van egy regénye.
A mieink már nem novellák. Ezek már fejenként többkötetes regények,
három – négy percben elmondva. És nekünk most, másnap, harmadnap ezeket a
pár perces epigrammába sűrített életeket kell tovább gondolni, regénnyé fejleszteni. Azt mondja az egyik, hogy háromszor házasodtam. Azt mondja a másik, hogy háromszor voltam menyasszony. És ezekből életek, sorsok, regények lettek. De mi erről csak ennyit tudunk. A többit hozzá ki kell találjuk. A regényt. És mivel közben mi is éltünk 35 évet, ki is tudjuk találni. Legalábbis egy változatot. Az ő életét a mi saját változatunkban. Hajt az idő, a pincérek zörögnek. Mindjárt bezárunk. Pedig annyi mindent kellene még kérdezni, hogy a mi változatunk legalább kicsit hasonlítson az övére. Az eredetire. Közben pedig áll az idő. 35-38 évvel ezelőtti tájakon lebegünk.
Mennyire más világ volt. Fiúk-lányok. Tanultuk egymást. Tanultuk a szerelmet. Volt aki az első csókot tanulta, volt aki az első házasságot, vannak, akik – reméljük – az utolsót is. Vannak, akik életre szóló sebeket kaptak. Mennyi regény!
És beköszönt a történelem. Mi még vastagon a szocializmus, a „konszolidáció” gyermekei és a „gulyás kommunizmus”fiataljai vagyunk. És vannak, akik megszöktek, disszidáltak ebből. Nem a politikai rendszerből. Az nem érdekelt minket. Azzal csak együtt kellett élni. Itthon kellett együtt élni. A személyes sorsuk jobbra fordulásáért emigrálók vajon megtalálták, amit kerestek? Tudom a választ. Igen is meg nem is. T. Jutka mamája elmondta, hogy az elvált férje zaklatásai elől menekült. A férj néhány éven belül meghalt. De Jutka már soha nem akar haza települni. Az ő regénye kint folytatódik. Péternek a bátyja fűt-fát ígért. A fűt-fát nem kapta meg, de ma már minden más oda köti.
Különleges fényt adott a tegnapi napnak Péter jelenléte. Egy kicsit mindenki neki mesélt. Ővele tényleg nem találkoztunk 35 éve. A többiekkel – azt hisszük – félszavakból is megértjük egymást. Neki talán egész mondatokat kell mondjunk.
És lenne mondanivalónk. Csak nincs időnk. De van hitünk. Mindenki hitt valamiben, de nem nagyon tudtuk egymásról. Akkoriban ez nem volt téma. Ma mindenki elmondhatja. És el is mondja. Jóska is a magáét, Éva is a magáét. Gáborral barátságunk egyik alapja, hogy mi akkor elmondtuk egymásnak.
Micsoda fordulat a regényben. Éva az örökbefogadott fiúról szóló néhány mondattal az egész életét –a mi saját verziónk szerinti életét – gyökeresen megváltoztatta.
Ha másért nem, már ezért érdemes volt találkozni. Csak néhány egyszerű szóval mondja A. Magdi, hogy van öt gyereke. Aki egyetlen egy gyerek felnevelésében részt vett, tudja, hány regény kötetet töltenek meg, amik e szavak hátterében vannak. És közben megtanult lováriul.
És hány kötet a munkanélküliség gondja, a kenyérért való aggódásé, a magányé, a politikai konfrontációé? Hány kötet a ki nem mondott szavaké? Hány, aki el se tudott, el se akart jönni….és aki már el se jöhetett.
Jó lett volna többet tudni M. Magdi színész-iskolájáról és arról a munkáról, ami
egy-egy fellépés mögött van. Vagy P. Ágiék zenekaráról. Tovább tudjuk gondolni ezeket a regényeket. A saját verziónkat. De jó lenne tudni az eredetit.
Órákig hallgatnám a világjáró Tolnay házaspár élményeit, de e néhány percbe csak a karitatív tevékenység fér. Mert annak el kell hangzania. Szerencsére el is hangzott.
Volna mit megbeszélni. Talán lesz rá alkalmunk. Az utolsó jelenet előttem, amikor lent az utcán Péter átölelte Évát és bocsánatot kér mindazért, amivel – szándéka nélkül – megbántotta. Kívül álló olvasó talán giccsesnek mondaná, de szép befejezése egy fejezetnek.
Ennyit írtam le kavargó gondolataimból. Nem vagyok író. Legfeljebb vállalkozási szerződéseket vagy műszaki leírásokat szoktam fogalmazni. Ezért ez a sok zagyvaság. Minden esetre köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy elmondtátok és most köszönöm, hogy elolvastátok. (A. Géza)

És mi meghatottan nézzük egymást, mert szerencsére – noha vannak fájdalmas veszteségeink – még mindig együtt vagyunk. Sajnos éppen Péternek, akinek annyira örültünk ezen a korábbi találkozón, többé már nem szoríthatjuk meg a kezét, úgy három évvel ezelőtt örökre búcsút intett nekünk. De mintha csak tegnap léptünk volna ki a gimnázium kapuján, itt vagyunk a meghitt körben, jó érzéssel eltöltő magas létszámban. Mindenki arcán még ott van az egykori kamasz, még ha azóta legtöbben már nyugdíjasok – ámde csinos és jó karban levő nyugdíjasok 😉 – vagyunk. Páran még dolgoznak – mérnöki, orvosi, művészeti – szakmájukban, hivatásukban. Két orvosunk még mindig napi 10 órákban- és afelett, küzd egészségünkért, hiszen középgenerációjuk gyakorlatilag eltűnt az országból. Vagy öt éve felbukkant körünkben, s azóta lelkesen visszajár az Amerikába szakadt egykori angyalföldi kisvagány, akinek egyedül már akkor jogosítványa volt, s most ezzel igazolta magát, örvendező és hitetlenkedő szemeink előtt  🙂 .

Sokaknak szebbnél szebb unokáik, s páran még mindig vágyunk rá. Gyermekeink felnőttek, s világpolgárok lettek. Míg nekünk lassan nyílt ki a világ- eleinte csak a baráti szocialista országok határai, addig ők már nem ritkán külföldön dolgoznak – nekem így születhettek genfi képeslapjaim, vagy kontinenseken átrepkedve gyűjtik a személyes élményeket olyan távoli helyeken is mint Japán. S lassan rajtuk keresztül nyílik számunkra is nagyobbra a világ, s megfertőzve lázasan merülünk el a japán pagodák, kertek, szertartások, jelképek ismeretlen világába, vagy szerzünk olyan maradandó élményeket az izlandi irodalom által, ami lelkünk mélyéig megráz.

S közben peregnek napjaink, hozva jót, szépet, örömet, boldogságot – néha fájdalmakat, veszteséget, csalódást, keserűséget – de hát így teljes az élet. S reméljük, hogy távozásunk sem lesz nehéz, és helyünket mindig megálltuk…

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: Évfordulók, Barátság
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Az út az élet – egy el nem küldött levél bejegyzéshez

  1. Márta Szakács szerint:

    Köszönöm szépen! Szép ünnepeket kívánok .

    Fölöttem a felhő ezt írta (időpont: 2019. dec. 16., H 14:50):

    > elismondom posted: “A cím első felét Kerouactól vettem, a másikhoz egy kis > magyarázat fűződik. Ez az év is már búcsúzni készül, s számos eseménye > között sokszor felidéződik bennem egy nyár eleji érettségi találkozó > emléke, ami bizony már önmagában is tekintélyes, az 50. é” >

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.