Most Cs. Szabó Lászlót olvasok

1940. évben írta balatoni képeslapjait, s kiemeltem belőle néhány darabot:

Ázsia e tóhoz is utánunk jött. Napszálltakor kifeslik keleti pompája. Úgy játszik a színekkel, mint egy perzsa szőnyegszövő. Hozzá képest a legszebb tengerszem is hideg, kedvetlen és fakó; szörnyű nemzőjére : a jégkorszakra emlékeztet. Ha ilyen az igazi tó, a Balaton inkább ősmocsár. Olyan, mint a nyelvünk: testvértelen, édes. Ilyen tavat láthatott Kőrösi Csoma, Reguly, Vámbéry kirgiz ruhában, puha csizmában, egy dél-szibériai síkságon.

Csodálatos Balaton – Dégi Nóra videója

Századokon át a kereszténység fönn lakott a hegyeken, a magyar lenn a zsombékban, ahol a ritka madár költ. Azóta a nép a szárazra szorult, vonakodva áttér a mezei munkára. Ázsia eltűnik a partról, s ami a helyére kerül, egyelőre csak pesti Levante. De a tó tükrét esténként megérinti egy napkeleti varázsló. … A színeivel üzen vissza Ázsiába.

Szigliget

Olyan a táj, mint egy románc, amit lantszóra énekel egy lány. Egy kisfiú könyököl a térdére, huszár akar lenni, hogy megcsókolhassa. Pengető hangszerre írták ezt a vidéket.

Három hegy fogódzik össze, egy bóbitás, egy tarajos s egy gyapjas. A legkisebb a legszomorúbb, a legnagyobb a legvidámabb, szőlő mosolyog az oldalán. …

A völgyhajlásra valaki elejtett egy kápolnát, s bennfelejtett egy imádkozót. …

A halak hallgatják a harangszót. Csak a kedvükért szállt ki a vízre, ebben az órában nincs halász a tavon. Az alkony a legkisebb hegyre borul, hirtelen hűvösebb lesz a tetején az erdő. Eddig szomorú volt a hegy, mint a balsejtő szív, de az alkonyban elmosolyodik.

Udvari

A sírokon faragott kőszívek. Ez volt valamikor a fejfa Udvardiban. Mintha azt mondanák, hogy csak a szívünk erősebb a halálnál, csak a szeretetért tűr minket a föld, a tenger s az ég. Később abbahagyták ezt a szokást, látták, hogy a világ nem tanul belőle.

Füred

Ma ő a szépanya a balatoni kútfők közt. Fehér arcú dámának festeném; nagyon egyenesen ül, hosszú, nemes kezében elefántcsont fejű pálca, s a lába még mutatni való. …

A fiatalság nehéz és megalázó betegség, gondolja, ki kell heverni. Werther áll minden pálya elején, s a csapongó, fölényes, kacér Westöstlicher Divan a végén. Nem lehetne mindjárt a végével kezdeni? A mosoly akkor esik jól először, mikor a lélek már őszül kicsit. Nézd, öreg Füred, nézd az arcomat. Már mosolygok. Már keveset akarok. De amit még akarok, örömet szerez.