Életünkben már minden napnak találtak valami új jelentést, hordozni valót. Már meg sem halljuk, vagy legfeljebb egy pillanatra felkapjuk a fejünket, amikor véletlenül valamelyik médiából megtudjuk, hogy ma ennek- vagy annak van világnapja. S igazából legtöbbször csak megmosolyogjuk, hogy nahát, ennek meg mi értelme van?
Tegnap aztán az egyik hírlevélben elért az üzenet, hogy szeptember 8.-án az olvasás világnapja van, melyet 1965. november 17.-én nevezett meg így az UNESCO. (Ilyen régen már?) Célja az volt, hogy felhívják az írás-olvasás fontosságára az emberek figyelmét, s arra, hogy ez a tudás alapvető emberi jog, a tanulás alapköve.
Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy számomra ez a napi kenyér – amelyért még a közértbe sem kell menni – legfeljebb a könyvtárba, ha nincs meg otthon, vagy nem érhető el az elektromos médiában.
De még akkor is kéznél van, ha lassan már minden megszokott tevékenységünkben korlátozva vagyunk, ahogy ezt tavasztól megtapasztaltuk, a karantén idején.
Én is elhallgattam itt, mert utazási blogomhoz az alapélmény, az utazás zárójelbe tétetett. Noha van még számtalan – időhiány miatt – elhalasztott, feldolgozatlan témám “dobozban”, de úgy éreztem valami új, friss inspiráció nélkül ezeket már nekem is nehezemre esne életre kelteni. Az egyetlen, ami ebben az időben bármikor elérhető volt, az olvasás öröme, a fejben utazás – akár tájakon, de többnyire emberi történetekben, az élet ezer színében.
S az indító gondolathoz eszembe jutott egy Varró Dánieltől olvasott ajánlás, vagy az ő szavaival – Üzenet az olvasóknak:
Mivel az olvasásnak volt most az évada, – jusson az eszetekbe Závada, – Esterházy Péter és Tandori Dezső, – meg a többi potyaleső, – de mindannyiunknak sok örömet szerző – kortárs magyar szerző. – Hiszen írók nélkül az olvasás bajos – (eszembe jut még Parti Nagy Lajos), – ha ők nem volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák, – kénytelenek volnának olvasni a Románát, – meg a többi rissz-rossz szerelmes füzetet, – ebből az apropóból szól most az üzenet.
De mielőtt még kivenném a szót a számból, – fölteszem a kérdést a jámbor – olvasónak esdvén – itt a költészet és a próza közti mezsgyén, – ami ugyebár a rímes próza, más néven makáma – (mintha az ember aranyat kakálna, – és ami másfelől, mint közismert, nem könnyű dolog, – hiszen olyan, mint repülni gyalog), – szóval fölmerül a kérdés, – hogy az olvasó olvas-e és mikor és hogyan és mért, és – ha ugyan olvas, akkor is mit, – Garaczi Lacit vagy Eörsi Pistit, – és honnan tudja, hogy mit érdemes – olvasni a nyájas, szíves, érdemes – olvasó? – Mit olvasson, ha ő egy kistesó, – ha vénül, – ha szerelmes és a rét gyepén ül, – vagy ha kamaszodik, és tucatszám nőne ki – az arcán őneki – a sok mitesszer meg a csúf kis pattanások? – Ebben a kérdésben adnék szaktanácsot.
Üzenem hát, hogy ki-ki olvasson illőt az alkatához, – ha egyszer úgy határoz, – hogy könyvet kíván a kezébe venni. – Röviden ennyi.
Magyarul: akinek a szíve kőkemény, – annak nem való a költemény, – aki durván harsog, és bömbölve herseg, – az ne olvasson verset, – olvasson inkább prózát, – ha meg akarja őrizni a komoly ember pózát, – sorakozzanak a polcán a vaskos regények – szegénynek, – amíg a szem ellát, – vagy olvasson novellát.
Ezen belül, aki nem ragad bele a sárba itt alant, – akinél jelentkezik a kaland, – mint hiány, – aki a lelke mélyén indián, – és aki szerint az anyjukat – azoknak, akiknek fáj a vadnyugat, – az jobban teszi, ha Coopert és Karl Mayt – meg más hasonló regényeket fal majd. – Aki Prousttól – prüszköl, – és irtózik Joyce-tól, – annak gondolom, jobban fekszik Tolsztoj, – viszont akinek az olvasás csak afféle ebéd utáni ejtőzés, – az olvasson Rejtőt, és – ha még nem olvasta a Svejket – (ami elég sokat sejtet), – akkor ajánlom neki Hasekot, – ne sokat – habozzon, – lapozzon – bele, – de ha elégedetlen vele, – és ha nem jön be neki Wodehouse, – mert amilyet ő ír, olyat tud száz, – leküzdeni a lélek undorát – olvasson egy kis Kunderát.
De ne olvassatok ti prózát, – mimózák! – És ne olvassatok prózát, ti kábák, – akiknek a lábát – az élet – kemény bakancsa nyomja, mert szűk a méret, – és fölsértik apró kavicsok; – olvassatok ti Babitsot!
Hiszen azok az ászok, akik a lírát – írják, – és akinek alkotóterülete a próza, – az a tehetségét nyilvánvalóan elaprózza, – szóval sok-sok verseskönyvet vegyetek, – húzzák le a súlyos verseskötetek – a kabátzsebeket, retikülöket, tasókat, – ezt üzenem a nyájas olvasóknak.
Fölöttem a felhő 