Kaunas, az egykori ideiglenes főváros (Baltikum 26)

Mostantól igyekszem a legkevesebb történelmet belefoglalni a városnézésekbe, mivel Vilnius kapcsán nagy vonalakban elhangzottak az egész ország – sőt Baltikum történelmét alakító jelentősebb események.

Vagyis azt is tudjuk, hogy az I. világháború után kikiáltott független litván állam fővárosát – hangsúlyozottan ideiglenes jelleggel – kénytelen Kaunasba helyezni. Az ideiglenes jelleg eltart vagy 20 évig, amikor 1940. júliusában Vilniust újra visszakapják.

kaunas-elnoki-hivatal-1920-1940

Akkor, s azóta is sokan és sokszor leírták, hogy Kaunas (Kowno, Kauno, Kauen) semmiben sem hasonlítható Vilniushoz – sem nagyságban, sem történelmi vagy kulturális hagyományaiban, sem építészeti jellegzetességeiben.

Sőt, egy, ebben az időszakban játszódó regényben, amikor a kormány igyekszik feladataihoz felnőni, miközben a társadalom különböző rétegei sietve próbálnak a hatalomhoz törleszkedni, ott szerepet, és posztokat kapni, azaz építkezés folyik a városban – mind társadalmi, mind az új honfoglalók berendezkedése értelmében, a hosszú idő után Párizsból hazatérő szereplő így látja Kaunast:

A külföldi városok után rendkívül kicsinynek és szánalmasnak találta Kaunast. Földszintes állomásépület, hepehupás tér, félrebillent, roggyant faházakból álló utca, lyukas háztetők, zötyögős, macskaköves úttest. Az út két oldalán szennyvizes árok. Az utcatáblára pillantott: Vytautas sugárút…. Paták csattogtak, s egy botladozó, sovány gebe rosszul öltözött utasokkal ládafélét húzott a sínen… A külföldet járt utas kihaltnak találta a várost. Hiányoztak a fürgén cikázó autók, a csillogó autóbuszok…de még a siető járókelők is. Mindenütt lassú ütem, lassú élet….

kaunas-1920-as-evek-kollazs

Vagyis: egy másik “Pece-parti Párizs”.

Mi azonban ebből a nem éppen hízelgő városképből semmit sem láttunk. Ellenkezőleg.
Egy nagyon gondozott, jó léptékű kisváros tárult elénk, gyönyörű fekvéssel, számos megkapó, középkort idéző épülettel, s egy érseki székhely flairjével.

Litvánia két legnagyobb folyója a Nemunas és Neris összefolyásánál, a kis félszigetet alkotó csücsökben alakult ki az óvárosi magja Litvánia második legnagyobb városának, amely ma mintegy 307 ezer (2014.évi adat) lakosnak az otthona. (S ez a lakosság talán a “leglitvánabb”, mivel a szovjet érában nem telepítettek ide ipart, így itt alig található orosz kisebbség.)

kaunas-p1630896-nemunas-partjan

kaunas-varos-terkepe-1795-1929-1935

A térképen szeszélyesen kanyargó Nemunas Litvánia legfőbb folyója. Neve nekünk kaunas-logoismerősebben cseng a Nyemen formában, míg a németek Memelnek hívják. A folyó fehérorosz területen eredve, Klaipeda alatt éri el a Balti tengert, azaz, fontos viziút, erősítve ezáltal a város életében korán nagy jelentőséget kapott kereskedelem szerepét.

Ugyanis a legenda szerint 1030 – ban alapított település 1408-ban (Vilnius után másodiknak) Nagy Vytautastól megkapja a Magdeburgi városi privilégiumot, számos monopol joggal – amelyet IV. Kázmér 1440-ben extra kereskedelmi kiváltságokkal erősíti meg. Ebből a legfontosabb, az éves vásártartási joga, amellyel minden év augusztus 15.-től 8 napon át élhet. Ugyanekkor a városba érkező kereskedőknek megtiltotta a kiskereskedést, vagyis csak Kaunas kereskedőinek adhatták el árujukat. Kaunas a Litván Nagyhercegség legnagyobb kereskedelmi központjává vált. A Hanza Szövetség is haladéktalanul (1441.) szerződésre lép a várossal – amely kereskedőivel már 1398 óta szoros kapcsolatok épültek ki, s megnyitja a városban helyi fiókját.

Jagello Sándor 1492. évi rendelete szerint Litvániában a vándorkereskedők csak a Magdeburgi joggal rendelkező városokba vihetik be árujukat, miközben, a kaunasi kereskedőknek raktározási, rakodási kiváltságot biztosított. Így aztán a város jelentősége, gazdasága igencsak nőtt, fejlődött a kézműves ipara. Első 4 megnyitott műhelyét hamarosan követték mások, s mintegy 36 szakmát tartottak nyilván már a XVIII. századra.

Ezen kereskedő és raktárházak szépen felújított példáit láthattuk a város sétáló utcájában (a kézműves söröző felé igyekezvén.)

Igen – igen, a sörkedvelők ki sem hagyhatják itt ezt a különlegességet, hiszen már Mickiewicz is megénekelte a Pan Tadeuszban:

„Barát-tubák, Kovnóból való bizonyára;
annak világhíres a méhsöre s dohánya.”

S kiváló vezetőnk ismeri is a titkos helyet, ahol a helyszínen frissen főzött mézsör a betérő jutalma.

avylis-sorfozde-es-csapszek

Nade, nagyon előre futottam, hisz egyáltalán nem járunk még itt.

Megérkezni ugyanis a Nemunas (jobb) partjára érkeztünk, s balra is, jobbra is, kicsinyke ékszer formájú templomok intenek felénk. Az egyszerű fehér tornyos evangélikus templom, az óváros egykori német negyedében, a németek korai megjelenéséről tanúskodik – s a város egyben a legnagyobb számú német nemzetiségnek adott
fedelet -, ahol már 1550. évben hirdették az új hitvallást.
A kecses vörös téglás, kora gótikus templom viszont a ferences minoritáknak a Boldogságos Szűz Mária Menybemenetele temploma, Vytautas korába tekint vissza, ílymódon Kaunas legrégibb gótikus temploma. A hagyomány szerint ugyanis ő építtette hálaadásból, egy, a tatárokkal vívott (vesztett) csatából történt megmenekülése emlékére. A templom tornya még a századfordulós képeken másként nézett ki, bár lehet, hogy ez a kúpos inkább hasonlíthat az eredetire. (Kaunast is rengeteg háború, tűzvész pusztította.)
A köznevén Nagy Vytautas templom belsejébe bekukkanthatunk ezen a videón keresztül: https://youtu.be/grVsWWMo98E

Sokszor árasztotta el a víz a folyó árterében álló kicsiny kereszt alakú templomot.
A legmagasabb vízszintemelkedéssel (2.9 méter) járó áradást 1946. március 24.-én jegyezték fel a templom történetében. Mai szabályozás mellett már feltehetőleg ez a veszély nem fenyeget, s ha arra járunk, elég figyelmünket a város sziluettjét kirajzoló tornyokra függesztenünk, amelyek hamarosan személyes ismerőseinkké válnak.

kaunas-a-nemunas-partjarol-kollazs

Olvastam egy kedves történetet a két templom közötti partszakaszon a jobb és bal partot összekötő Nagy Vytautas hídról. Az eredetileg 1812-ben facölöpökre épült híd, – melyen át Napoleon serege menekült Oroszországból – az óvárost Aleksotas városrésszel köti össze.
A XIX. század elején az Aleksotas területe Lengyelországhoz, miközben Kaunas jobb parti része Oroszország északnyugati régiójához tartozott, utóbbiban az ortodox egyház még a Julián naptárt használta. Az egyik part szláv Julián naptára és a másik, katolikus régió Gergely naptára között 13 nap eltérés volt. Viccesen a hidat a világ leghosszabb hídjának mondták, mivel 13 nap telt el, mialatt valaki átkelt a hídon.

Épp csak pár lépésre innen az első keresztutcában, újra ámulatba esünk. A lángoló gótika pompájába öltözött lakóház, ami előtt földbe gyökerezik lábunk.

A  Perkūnas ház nevét az egyik feltárás során, udvarán talált pogány főisten kicsiny szobráról kapta. Az épületben 1441-1532 között a Hanza kereskedők központja működött, majd volt itt jezsuita kápolna, színház, iskola, múzeum, a szovjet időkben raktár.
A rendszerváltás után visszaadták a jezsuitáknak, akiknek a rendháza és temploma (két rózsaszínbe játszó tornya, fenn a panoráma képen máris bemutatkozik!) körbeöleli ezt a lenyügöző jezsuita kulturális központot, ahol kis tárlatot rendeztek be az iskola egykori híressége, Adam Miczkiewicz számára, aki 1819-23 között itt latin nyelvet tanított.

kaunas-p1630759-ter-sarka-bazilikaval

És ha már a tornyokra kitértünk, máris az utcavégén – a legközelebbi célpont, a Városháza tér túlsó sarkán – látszik a Péter és Pál apostolok székesegyháza tornya, mely Litvánia legnagyobb, 1921-től bazilika minor rangot viselő templomát ékesíti. A mérete (84 m hosszú, 34 m széles) sem innen, sem a beépített környezetéből nem becsülhető fel – illusztrációul két fekete-fehér hangulat fotót fűzök be ide. A második a Nemunas bal partján, az Aleksotas városrész hegyén – háttérben az óvárossal – örökíti meg a népdalokat éneklő társaságot.

(A népdalok a baltiak, így a litvánok életében különleges jelentőségre tettek szert. Gyakorlatilag a függetlenségi törekvések egyik első megnyilvánuló közösségi élménye, az erősen nemzeti hangsúlyt kapott dalversenyekhez kötődik, hívták is ezért azt a “daloló forradalom”-nak.)

A gótikus külső egy fantasztikus barokk belsőt takar, amely leírásába bele sem kezdek, beszéljenek arról a képek.

kaunas-img_3601-peter-es-pal-apostolok-bazilika-foto-veronka

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A bazilikában számtalan papot és püspököt helyeztek örök nyugalomra, a templom külső falánál pedig Maironisnak, a pap költőnek a szarkofág szerű síremléke.

Amennyire gyönyörű ennek a templomnak a belseje, azonban a központi térnek, a Városháza térnek egyértelműen a leglélekzetelállítóbb remeke maga a városháza, amit a népnyelv egyszerűen fehér hattyúnak nevezett el. Azt hiszem nem kell magyarázni, miért.

kaunas-p1630762-kauno-rotuse-varoshaza

A város széleskörű jogi és adómentességeinek megőrzése és gondozása, a város életének működtetése az önkormányzat felelősségteljes feladata volt. Választott elöljárói s a hozzá kapcsolódó testületek képviselői mindenki mást (gazdagokat is) meghaladó tekintélynek örvendtek. Ehhez az emelkedett feladathoz határozták el egy megfelelő városháza építését 1542-ben. Az épület a későbbiekben helyet adott a városi fogháznak is (pincéjében), első szintjén kereskedelmi irodáknak, míg másodikon a közigazgatás székelt. Az óvárosi városháza ma már csak reprezentatív célokat szolgál, illetve esküvők színhelye. (Az Újvárosban van a többi közhivatallal, számos állami és rezidenciális valamint kulturális intézménnyel a modern városháza.)

Az 53 méter magasra szökő tornyával, központi elhelyezkedésével a városháza ma is meghatározó építészeti eleme, és dísze az Óvárosnak. Illusztrációul kölcsönöztem néhány madártávlatos fotót is az internetről.

kaunas-rotuses-aikste-kollazs

A jobb felső kép bal szélén a jezsuiták Xavéri Szent Ferenc temploma, s rendháza, amely látogatásunkkor éppen állványok között várta újrafestését, s ahogy a tornyokon már látható, ezúttal egy rózsaszínes- narancssárgás ruhát kap.

kaunas-img_3604-veronka-jezsuita-tmpl

Már megszoktuk, hogy Litvánia templomait a szovjet rendszerben a legkülönfélébb profán célokra használták, itt azonban mégis égnek állt a hajunk, amikor hallottuk, hogy belsejében sportcsarnok – kosárlabda palánkkal, stb. – kriptájában pedig szauna működött. 1992-ben újraszentelték, s a régi gazdái, a jezsuiták visszaköltöztek épületeikbe.

A tágas központi teret körbevevő házak önmagukban is gyönyörűség forrásai, ám a tér árnyas fáival, kellemes pihenő helyeivel kiváló relaxációs hely, de ha valaki épp egy kis üdítőre, kávéra, vagy egyéb gasztronómiai élményre vágyik, akkor is válogathat a kínálatban.

kaunas-varoshaza-ter-1-kollazs

kaunas-varoshaza-ter-2-kollazs

kaunas-varoshaza-ter-3-kollazs

És most újra váltunk, Kaunas egy újabb vonását megismerendő, ami nem más, mint központi egyházi szerepe. A leendő Kaunas egyházmegye alapjai 1417. évre nyúlnak vissza, amikor a Samogitiai püspökség Medininkai székhellyel megalapult. Miután a történelem folyamán Litvánia hovatartozása gyakran változott, az egyházmegyék is többször átalakultak. Amikor a lengyelek elfoglalták és 1922-ben Lengyelországhoz csatolták Vilniust, Kaunas nem csak Litvánia ideiglenes fővárosa lett, hanem 1926. április 4.-től Kaunas főegyházmegye érseki székhelye is. ( XI. Pius pápa apostoli rendelete). Ekkor a területen itt volt egyedül érsekség, s központja körül kiépült egy litván “kis Róma”, kanonoki házakkal, papnevelő intézménnyel (szemináriummal), szemináriumi kápolnával, hatalmas könyvtárral. Az érseki palotában ekkor nunciatúra is működött.

Mindezt megtaláljuk a városháza mögött, a Neris folyóhoz közeli, északnyugati jobb sarokban elhelyezkedő épületegyüttesnél, amit a fenti, madártávlatból felvett képen szintén jól elkülöníthetünk.

kaunas-p1630776a-szentharomsag-templom

Ennek az együttesnek a térhez legközelebb álló impozáns Szentháromság temploma volt
a kiindulási eleme a későbbi szemináriumnak. A bernardinus apácák a 16. század második felében telepedtek meg Kaunasban. Az ő számukra (egy pusztító tűzvész után)
1624 – 1634. között építették ezt a kő templomot, valamint egy két szintes kolostort, melyben megközelítőleg 20 apáca lakott, többnyire gazdag nemesemberek lányai.
A területet körbekerítették, ekkor még sima, léckerítéssel. A harangtorony később épült a templom mellé.
1864 – ben a bernardinus nővérek kolostorát bezárták, s épületüket a Samogitai püspökség kapta meg papnevelde céljára. A Szentháromság templom Kaunas plébánia templomaként szolgált tovább, míg a püspöki szeminárium használatára a Szt. György templomot rendelték.

kaunas-p1630783-motiejus-valancius-szoborA templom fala mellett Motiejus Valančius püspök szobra áll, akit az 1863. évi orosz elnyomás elleni felkelést követően 1864. decemberében helyeztek ide, s aki 1850-től haláláig (1875.) püspöki rangban vezeti a szemináriumot. A korszakot nagy vallási, politikai és társadalmi változások jellemezték, melyben a püspök jelentős szerepet vállalt. Kiemelt érdemei vannak a nacionalista mozgalom terén: ő vezette be a litván nyelvű oktatást a szemináriumban, a könyvcsempészet működtetésében is része volt. Holttestét a katedrális kriptájában őrzik.

A harangtorony alatt jutunk át az érsekség kertjébe. Balra az impozáns épület az Érseki palota, s innen jobbra a szeminárium udvarába jutunk.

kaunas-erseki-palota

kaunas-szeminarium

Miközben a Független Litván Köztársaság idején a Kaunasban a Szeminárium mondhatni virágkorát élte, évente emelkedő számban képezett ki papokat; 1940-ig összesen 3078 növendéke volt. (Ez átlag 205 szeminarista/év). További vívmány volt, hogy az 1922-ben alakult kaunasi Litván Egyetem (1930-tól neve Vytautas Magnus Egyetem) 6 karából az egyik a Teológia-Filozófia lett, ahonnan igen sok tudós katolikus személy került ki.

1940-ben és 1944-ben a kétszeri szovjet megszállás alatt az egyetemen megszüntették a Hittudományi kart és mindent megtettek a papnevelés ellehetetlenítésére. Eleinte a szemináriumokban 150 fős felső határt szabtak meg, majd ezt követően fokozatosan csökkent a limit. 1951-től a Szovjetunióban már csak 2 katolikus szeminárium működését engedélyezték: egyet Rigában, s egyet Kaunasban. Kaunasban évenként felvehető papnövendékek száma 2-re csökkent (Riga 1, majd 1970-től 2). Így a 6 évfolyamon maximálisan 12 tanuló lehetett.

Ezenközben a meglévő papokat minden eszközzel üldözték, korlátozták tevékenységükben, deportálták évtizedekig tartó kényszermunkára Szibériába, vagy éppen kivégezték őket.
A litván (balti) egyháznál kifejezetten egy vértanú egyházról beszélünk. Egész Litvánia területén a politikai “olvadás” kezdetéig mindössze 40 papot lehetett megszámlálni, ebből is sokuk házi fogságban – s ugyanekkor Vilniusban 2, Kaunasban 1 katolikus templom működött.

litvan-papok-deportalasa-szovjet-idoszak

A 80-as években kezdődött enyhülés első jele volt, amikor a moszkvai pátriárka (Pimen) meghívta a frissen megválasztott II. János Pál pápát egy látogatásra. Ennek előkészítésének titkos feladatával Lékai László bíborost bízták meg, azonban a Vatikán egy kikötéssel élt, hogy engedjék őt be (titokban) erre a területre is. Ekkor tölt el Lékai bíboros 2 napot Litvániában – Vilniusban, s 1-2 órát itt, a szemináriumban is.)

kaunas-p1630796-szeminarium-szent-gyorgy-templom

A 80-as évek végén kapja vissza az egyház (ferencesek) a  Neris part közelében álló Szent György templomot, igen leromlott állapotban. 2005. júniusában nyíltak meg újra a templom kapui. Ma már  EU-s alapok igénybe vételével elkezdődött a felújítás, de még a belső igen beszédesen tanúskodik a bekövetkezett pusztulás fokáról.

kaunas-img_2021-fotozsuzsi-szent-gyorgy-templom

kaunas-szt-gyorgy-tmpl-kulso

A Szent György háromhajós csarnoktemplom Litvánia egyik legértékesebb temploma, 1504. körül, a francia gótika stílusában épült, amelynél sokan a vilniusi Szt. Anna templom építőjének kézjegyeit látják megjelenni. A 17. században legalább háromszor (1603, 1624, 1668.) leégett, s 1655-ben pedig az orosz megszállók pusztították, hogy végül csak a falak maradtak, míg a tető beszakadva, oszlopok bedőlve. A 18. században újjáépítik, s bútorzata magját azok a fából készült, faragott barokk berendezések alkotják, amelyek ugyan erősen sérült formában, ám fennmaradtak.
Aztán a cári uralom feloszlatja a tulajdonos ferencesek rendjét is, s csupán a templomot hagyja meg a papneveldének imaházul. De a legszomorúbb időszak a szovjet uralom alatt köszönt a templomra, amikor részint gyógyszer raktározásra és a főoltárt ejtőernyő szárításra használták.

kaunas-p1630850-szent-gyorgy-templom

kaunas-szent-gyorgy-tmpl-belso

A bernardinusok egész működése alatt a templomon rajta hagyták nyomukat a konvent barátai és a városban erős kézműves céhek (szabók, szűcsök, cipészek, adóbehajtók és hajósok) testvériségei, akik számos oltár (12 db volt belőle, a leghíresebb a Szt. Anna oltár) felállítását tették lehetővé. Noha az archív forrásokban nem lelhető fel semmi a készítők kilétéről, mégis okkal lehet feltételezni, hogy a bernardinus barátok maguk voltak, akik műhelyeikben éveken át munkálkodtak templomuk díszítésén.

Különösen eredeti az 1680-ban felállított szószék, melynek mellvédje, illetve a felfelé vezető lépcső fala 11 db, fatáblára festett képpel van díszitve, felette a piramis formájú áttört, faragott hangvető, tetején Jézus-Krisztus a Megváltó szobrával.

A tulajdonképpeni berendezést képezték azok a 17. század végi fa galériák, amelyek a kóruskarzathoz vezettek, s mint a népi ládák kazettái, színes virágcsokorral vannak befestve. A mellette a falon kifüggesztett, keskeny, stilizált szőlővessző ornamentikájú szalagok az elveszett orgona felépítményéhez tartoztak.

kaunas-p1630851-szent-gyorgy-templom-galeria-es-orgona-dekor

kaunas-img_3576-veronka-festett-galeria

Kalandos a története a szépen restaurált csodatevő erejűnek mondott boldogságos Szűz Mária kegyképnek. A templom archívumában 1669-ben említik először, amely akkortájt a legismertebb Mária ábrázolás volt. Valószínűsíthetően a 18. században átmenetileg díszítette még a főoltárt is. Utolsó felbukkanása a Szent György templom 1939. évi leltárjegyzékében lelhető fel, s ezután sokáig nyoma veszett a legkorábbi bizánci hodegetria ikonográfiába tartozó képnek.

kaunas-p1630824-szent-gyorgy-templom-kegykep1978-ban a kaunasi egyetemen vallástörténetet oktató, s szakrális művészetben jártas pap docense kezdett kutatni a kép után, amíg eljutott addig az információig, hogy 1962-ben, a templom bezárásakor annak sok műkincse a Páduai Szent Antal bazilikába került, ahol a pincében nyomára is bukkantak a kerete nélkül ott heverő képnek.

S most átadjuk a helyünket a templomban az esküvőre készülő fiatal párnak, s még megtekintjük, a templommal szembeni egykori kaunasi vár falmaradványait, amely fontos szerepet játszott a 14. századi svéd és teuton lovagok támadásai megállításában.

Annyi mindenről terveztem még itt Kaunas kapcsán írni,vagy legalábbis említést tenni, úgyis mint a számtalan fesztiválról, vagy az egyetlen litván operett színházról, a Čiurlionis Nemzeti Művészeti múzeumról, az ördög ábrázolások bizarr múzeumáról, a sajnos itt is tombolt borzasztó holocaustról, s az így elhíresült IX. erődről – meg arról, hogy az itteni kegyetlenkedésekben a feljegyzések szerint magyar katonák is részt vettek -, vagy a nemzeti hősként tisztelt pilótákról, Stepanus Dariusról és Stasys Girėnasról, akik a repülés hőskorában, New Yorktól átrepülve az óceánt, alig a cél- szülővárosuk, Kaunas elérése előtt zuhantak le és haltak hősi halált. Nade már megint rettenetesen hosszúra nyúlt így is a bejegyzésem, pedig még egy legendáról itt mindenképpen írni kell.

S ez nem más mint a BC Žalgiris Kaunas kosárlabda csapata.

A litvánok abszolút többségének ugyanis a katolikus hit mellett még egy hitvallása van: s ez a kosárlabda, melynek sztárjait istenítik. Az egésznek valószínűleg a gyökerei 1939-re nyúlnak vissza, amikor Litvánia adott otthont a férfi kosárlabda Európa bajnokságnak, s a házigazda megnyerte a Kaunasban tartott tornát.
Az  1944-ben alapult Žalgiris kosárlabda csapat Litvánia legnagyobb hagyományokkal rendelkező, és egyben legeredményesebb csapata, otthona pedig Kaunas. Neve ama bizonyos történelmi ütközet litván nevéből ered, amikor Grünwaldnál (Tannenbergnél) a litvánok legyőzték a teuton lovagrendet. Színük pedig zöld. Felsorolhatnám ugyan a csapat dicsőséglistáját, de ez azt hiszem számunkra annyira nem érdekes, még ha ámulatba ejtő is.

the-other-dream-team-1988-szoul

Ehelyett megpróbálok valamit abból a hangulatból átadni, ami a róluk – illetve az “álomcsapatról” készült 2012. évi The other Dream Team c. filmből átsüt, amelyet a YouTube-n spanyol változatban – angol felirattal sikerült végignéznem.

Kezdődik a film evvel a 4 fiatalemberrel, akik az 1988. évi szöuli olimpián izgalmakkal teli versenyen megnyerik az olimpiát a Szovjetuniónak. Az egész világ megjegyzi magának a szovjet csapat brilliáns játékát, ám akkor még senki nem foglalkozik azzal, hogy az 5 fős kosárlabda csapatból 4 nemzetisége litván, Kaunasból.

dream-team-film-11

Ugyan a Szovjetuniónak győzelmet kivívó fiúk valamennyien már szovjet állampolgárnak születtek, sosem értek meg más világot, ám zsigerileg bennük van a kaunasi tudat- egy olyan nemzet tudatáé, ahol egyetlen család sem akadt, akinek valaki hozzátartozóját ne hurcolták volna el a Gulágra, vagy ne tűnt volna el nyomtalanul, mint az a “jó” sztálini időkben a mindennapokhoz tartozott.

A fiúk, mint a délamerikai szegénynegyedekből kinőtt foci bajnokok, apró koruktól szenvedélyesen pattogtatják a labdát, iskolában, grundon, sivár, csupa beton lakótelepeiken felfabrikált palánk alatt. Valahogy érzik, ez az a mód, ahogy kiemelkedhetnek, életüknek adhatnak egy más dimenziót. S ez sikerül is, de egyúttal egy egész nemzet önmagába vetett hite reményévé, jelképeivé is válnak. Valahogy olyan hangulat és eufória lengi körül meccseiket, mint 56-ban Melbournban a mi vizilabdásainkét.

dream-team-film-12

Ha ők játszanak, pl. a nemzeti bajnokságokon a moszkvai Vörös Hadsereg elit csapata a CSKA Moszkva ellen, Kaunasban (de bizton egész Litvániában) kiürülnek az utcák, a kóbor macskákon kívül egy lélek sem jár odakinn, mindenki a TV készülék előtt drukkol.

S a csapat története egy dicsőséges diadalmenet, ahogy learatnak minden babért miközben egy egész nemzet titkos hite, szabadságharca jelképesül bennük. A film közben érzékeny hátterét festi a rajtuk átzúduló történelemnek, s minden akadály ellenére ennek a nemzedéknek sikerül: a szabadság, amit csak apáik éltek meg, hirtelen valósággá válik, s az 1992 -es barceloniai olimpián már egy fiatal Litvánia képviseletében állnak a dobogóra, amely bronz éremért a fináléban a (Balti államok nélküli) Szovjetunió válogatottját kellett legyőzniök. Mint a mesében a legkisebb gyermek esete…

Aztán megnyílik nekik is a világ, ketten játszanak 7- ill. 8 évig az NBA – egy-egy csapatában, másik ketten évtizedekig profi játékosok a különböző nyugat-európai országok csapatainál, majd visszavonulásuk után otthon, vagy épp Oroszországban (!) jó nevű vezető edzők, Kosárlabda Szövetségek alapítói, elnökei. Sabonist pedig 2011-ben a Hírességek Csarnokába is beválasztják.

A film rengeteg megindító jelenetében megéljük azokat az eseményeket, amikor még erősen működött a szovjet típusú államgépezet. Az országnak dicsőséget hozó fiúkat külföldi kiutazásuk előtt politikai kurzusban részesítik, hogyan is kell a nyugati világot szemlélniük. Ami persze meghozza tudathasadásos gyümölcsét, mikor bőrükön megtapasztalják milyen is a rothadó kapitalizmus. Amelynek “luxusát” már hosszú évek külföldi meccsei után, először USA-ba szerződött játékosként is sokkosan élik meg. (Sabonist, akit az NBA 1986-ban meghív a Portland Trail Blasers-hez, de akkor még a SzU nem engedi ki, csak cca. 10 év múlva 35 éves “újonc”-ként tud csatlakozni a csapatba és játszik az NBA-ben 7 évig). De mindennél jobban szíven ütött engem az a vallomása, hogy ami Amerikába érkezve a legmegdöbbentőbb volt, hogy az emberek mosolyogva fordulnak egymás felé.
Ó, te 50 évig nyomorgatott szocialista ember, aki mindig résen van, arra van kondicionálva lelkileg, hogy még arra is vigyáznia kell mire gondol, nem, hogy még kimondja – hisz így is bármiből kovácsolhatnak ellene terhelő adatot!

Erre rárímel egy mondat, a nemrég játszott NDK filmből “nekünk van szocialista világképünk, csak a világról nincs képünk”- mondja a frissen ledöntött falon átsétáló NDK-s fiatal a Bornholmer strassei átkelő szabad világi oldalán elbizonytalanodva megállva hídon.

Nade ez a Žalgiris történet mindenképpen egy igazi happy endes lezárása egy 50 éves elnyomásnak, ami miatt ezek a kaunasi fiúk és a BC Žalgiris hazájukban mindenkor többet jelentenek egy átlagos sportsiker szereplőinél.

S az egészet lekerekítendő, tessék egy 2 perces rövid virtuális sétát tenni, a remélhetőleg már ismerős városban, amelyből egyetlen kaunasi sem vágyik el a fővárosba:

Kategória: Baltikum, Litvánia, Történelem, Vallás, Városnézés | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az elszámolatlan múlt (Baltikum 25)

vilniusangelai-cs13

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy bármi megtörténhet, és hirtelen mi leszünk az iszlámok zsidói, kiszolgáltatottan, saját otthonunkban, Európában. Ugyanannyi okkal és elvakultsággal hiszik, hogy joguk van erről ítélni és lemészárolni a keresztény embert – minél többet, annál jobb – , mint ahogy tette ezt 70-80 éve egy másik elmélet elit csapata és kollaboránsaik.

A nemzetközi média ma naponta szolgáltat nagyon is ismerős képeket, embercsoportok kivégzéséről (többnyire gyermekek, asszonyok, öregek) fanatikus fegyveresek által Szíriából. A kép ugyanaz, csak a szereplők változtak.
Ma leginkább keresztény áldozatok térdelnek gyilkosaik előtt.

Az ember(iség) élete oly törékeny, s néha csak egy hajszálon múlik.
A fenyegetés megvan, s ki tudja, nem tévesztettük-e el máris azt a lépést, ami még megállíthatja az olyan katasztrófát, ahová a világ a müncheni sörpuccs után roham léptekben közeledett.

Á, ez nem lehet- hárítunk rögtön zsigerből. Biztosan?

1939. augusztus végén aláírt Molotov – Ribbentrop paktum titkos záradékában Közép Európát befolyási övezetekre osztották. E szerint eredetileg Litvániát a németeknek kellett volna elfoglalniuk, azonban cserébe Lengyelországért, átsorolták a Szovjetunióhoz.

ribbentrop_molotov_1939

Vilnát és környezetét 1939. szeptember 19.-én szállta meg a Vörös Hadsereg, majd egy kölcsönös együttműködési szerződés keretében a szovjet kormány október 10.-én átadta a területet a független Litván Köztársaságnak.

Ez az együttműködési szerződés – amit valamennyi balti állammal megkötöttek – természetesen szovjet kezdeményezésre, s melyet az erőviszonyok ismeretében nehéz lett volna a másik félnek elutasítania – lényegében a szovjet hadseregnek szabad átvonulást, és támaszpontok telepítését engedélyezte az adott balti államban.
(A Vilnius környékén állomásozó lengyel csapatok nagy része Litvániába menekült, abban a hiszemben, hogy a Vörös Hadsereg segítségnyújtási céllal jön, Hitler ellen. No internálták is őket azonnal, valahová Oroszország belsejébe. Ugyancsak ebben az időben mintegy 14 ezer lengyel zsidó menekült Vilniusba, abban a reményben, hogy megmenekülnek a náci terror elől. )

Litvánoknál is nagy volt az ünneplés, hogy az évtizedek óta minden keserűség tárgya, Vilnius újra visszakerült az anyaországba. Akkor még senki nem sejtette, hogy az önállóság alig több mint fél évig tart csak, s hogy Sztálin íróasztalán már eldöntött tény volt Litvánia okkupációja, és ennek keretében elkészült a balti nemzetek kiirtására irányuló ördögi feladatterv, ami nyitányaként 1940. június 13/14.-e egyetlen éjszakáján emberek tízezreit gyűjtöttek be- végeztek ki, vagy deportáltak. (Litvánok közül mintegy
34 ezer – ebből 7 ezer zsidó, lettektől 15 ezer, észtektől 10 ezer fő az érintettek száma.)

soviets_entering_wilno

A történelemben csak a Szent Bertalan éjszakájához, vagy a Kristályéjszakához hasonlítható eseményt egy olyan népcsoporttal szemben hajtották végre, amely akkor még nem tartozott a Szovjetunióhoz, ám a sok esetben 25 évig tartó szibériai kényszermunka büntetés indokaként hazaárulás (értsd: szovjet), avagy ugyanezzel szemben elkövetett ellenséges tevékenység volt megjelölve. A hazaárulók között csecsemők, családanyák, szélsőséges esetben eszperantóul beszélők, vagy bélyeggyűjtők. Sztálin a balti népek értelmiségét, polgárságát, papokat, katonatiszti állományt célozta meg, gyakorlatilag lefejezve ezzel az adott nemzetet.

A rettenet éjszakája után egy nappal, 1940. június 15.-én intézett a Szovjetunió ultimátumot Litvániához, s egyidejűleg csapatai elfoglalták az országot. Ezt követte egy hathetes „népi demokratikus” időszak parlamenti választásokkal szovjet módra, államosítással, a „kulákok” földjeinek szétosztásával, s a terrorgépezet beindításával.
1940. augusztusban mint a Szovjetunió 14. köztársasága megalakult a Litván SzSzK, amely 1941. június 22-ig, a német megszállásig állt fönn. Maguk a litvánok a helyzetet így jellemezték keserűen : Vilnius a miénk, Litvánia az oroszoké.

Ez volt azoknak a szörnyűséges eseményeknek a előzménye – nyitánya, amelyek a litván társadalomban máig tartó meghasonlást idéztek elő.
Kicsit szeretném megvilágítani ennek a tragédiának az összetevőit, hiszen ezekhez az adatokhoz már csak hosszabb (leginkább nemzetközi történelmi dokumentumokban, holocaust- és shoah intézményeinél) keresgélés után jut az ember. S ehhez a fejezethez mottóként szeretném újra csak Venclovát idézni :

Jogunk van büszkélkedni nemzetünk legjobbjaival, de ha valamelyik
honfitársunk rosszat tesz, az különösen fáj. Egy dolog, ha egy francia vagy
egy spanyol tett valami rendkívülit, s számomra más, ha egy litván, mert
abban mintegy én is benne vagyok.

vilna-zsido-uzleti-negyed

wilna-market2-1941

A zsidókkal szemben hirtelen megváltozott az addigi (európai összehasonlításban) mérsékelt bánásmód, s a legdühöngőbb antiszemitizmusba váltott. Bűnbak kellett, s a korszellem is ezt diktálta, a valósan felhozható tény azonban csak ennyi:

  • Az akkor illegalitásban működött, mindössze 1200-1500 tagot számláló Litvániai Kommunista Párt tagjainak több, mint a fele zsidó volt, azaz kétségtelen felülreprezentáltak voltak ezen törpe kisebbségben, ami alapján kialakult a “minden zsidó kommunista, minden kommunista zsidó” megfogalmazás.

vilnius_nepesseg_szam_alakulasa_1765_-_2007

1939. szeptember 1.-i statisztikai adatok szerint 57-60 ezer zsidó élt Vilnában, ezekhez jött még a lengyel menekültek (14 ezer fős) csoportja – utóbbiak közül 6-8 ezren Sugihara japán konzul vízumával továbbutaztak Kelet-Ázsián keresztül Palesztinába.

  • Ami még megállapítható, hogy az 1941. végén a Vörös Hadseregen belül megalakult litván nemzeti hadosztály egyik százada is zsidókból állott. Gyakran hangzott el utólag az a vád is: Miközben az 1940. év nyarán a szovjet bevonulást a litvánok könnyel a szemükben, a zsidók ujjongva köszöntötték.

A vádak megfogalmazói azonban szem elől tévesztették, hogy a zsidók nemcsak ott, de a deportálásokban is a lakosságon belüli arányukat messze meghaladóan, túlreprezentáltak voltak, s ők voltak azok is, akiknek a tulajdonát (ipari üzemek 57%-a, kereskedelem 83%-a, priváttulajdonukat) államosították a szovjetek.
Továbbá az a több mint 200 ezer parasztcsalád, amelyik kérvényezte, hogy a “kulákoktól” 1940. szeptemberében elkobzott földekből kapjon, azok között egyetlen zsidó sem volt.

Arról nem is beszélve, hogy a litvánok szovjetellenessége is csak a szovjet rendszer fokozatos megtapasztalása és csupán az 1941. júniusában tetőző terror után vált általánossá és alakította szembenállásukat a zsidókkal.

Miközben Litvánia a két világháború között – és a II.VH alatt a Szovjetunió és Németország között lavírozott – hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepének vakhitétől vezérelve, addig a zsidók, érthető okokból a németekkel szemben a szovjetekben látták a kisebbik rosszat.

A zsidókal szemben, még a németek bejövetele előtt kitört pogromhullám elindítói Litván Aktivisták Frontja (LAF) nevű szervezet felhívásai, röplapjai és kiadványai voltak, amelyek a zsidóknak “felmondták a vendégjogot”, s azonnali távozásra szólították fel őket. S még a németek bevonulását megelőzőleg, olyan hátborzongató vérfürdőt rendeztek, hogy egyes leírások szerint a később bevonuló náciknak már csak a munka maradék részét (= a zsidók gyökeres kiírtása) kellett elvégezni.

Wilna, Juden, litauischer Polizist

A németek bevonulását megelőző, litvánok által végrehajtott öldöklést olyan hátborzongató kegyetlenségekkel tetézték, ami ép emberi elmével megmagyarázhatatlan. Én végigolvastam néhány ilyen – csakis külföldi üzemeltetésű, a genocídiummal, holocausttal kapcsolatos beszámolót – amit nem is kívánok itt idézni, annyira borzasztó. Ha valaki mégis ennél közvetlenebb forrásból szeretne némi bepillantást nyerni, magyar forrásból ezt javaslom. Ezekben a pogromokban a litvánok legalább 10 ezer zsidót gyilkoltak meg. (S csupán melléktevékenységként kifosztották, elhurcolták javaikat.)

Ílymódon a náci Németország betörése (1941. június 22.) egybeesett a deportálások tetőpontjával. Az új inváziót sokan felszabadításként élték meg. A náci hadsereg ünnepélyes fogadtatásban részesült: köszöntésükre a felsőbb osztályos tanulók plakátokat
festettek, a német tankokat virágokkal szórták meg. Vilniust ellenállás nélkül elfoglalták a háború harmadik napján.

Szorosan a Wehrmacht sarkában jöttek az SS különítmények, Einsatzgruppéikkal és Sonderkommandóival, s haladéktalanul kibocsátották első korlátozó rendelkezéseiket a zsidókkal kapcsolatban: megkülönböztető jelzés viselése, nem járhattak a város főutcáin, tilos volt közlekedési eszközre szállniuk, kitiltották őket a nyilvános helyekről, megszüntették alkalmazásukat és az üzletek csak korlátozott mennyiségű élelmiszert adhattak el nekik.

vilna-round-patch

Első zsidó gyilkosságokat július 4.-én jegyezték fel. Aztán naponta reggel- és este 500 embert gyilkoltak meg, vagy alkalom szerűen több ezret, sűrű razziák keretében.

A litvánok nemcsak a német megszállás előtt, de utána is segédkeztek a zsidók kiirtásában, s nem csupán a helyi közigazgatás és rendőrség, de a külön e célra alakult litván büntetőszázadok és a németeket támogató, szovjetellenes „partizánok” is.
Az 1941. júliusában felállított Einsatzgruppékban, ezekben a „mozgó vágóhidakban” egyes számítások szerint 8:1 volt az arány a különös kegyetlenségükről hírhedtté váló litvánok és a németek között.
Egyes becslések szerint a meggyilkolt litván zsidók 1/2- 3/4 -ét lehet a litván önkéntesek számlájára írni. A németek belső értékelése szerint, a litván zsidók kiirtása nem lett volna végbevihető a helyi lakosság buzgó közreműködése nélkül, akik antiszemitizmusát és szovjet-gyűlöletét használták fel a németek a kollaborációhoz.

vilnius_getto_letszam_alakulasa_1941-1943Vilniusban 20 önkéntes helyi zászlóalj 8400 embere (paneriai lövészek) feladata kifejezetten a gyilkolás volt. Tessék csak egy pillantást vetni a mellékelt táblázatra:
1941. júniusától decemberéig a 80 ezres zsidó létszám 12 ezerre apadt! A következő években a növekedések újabb – környéken felszámolt telepekről, vagy később már külföldről ide áthelyezett – zsidók érkezése miatt jelentkeznek. A létszám ingadozása azonban azt is jelzi, hogy a gyilkosságok folyamatosan és szisztematikusan zajlottak mindvégig. Eleinte otthonaikban, az utcán, bárhol – míg a kivégzés szerű gyilkosságok színtere, a Vilnius melletti Paneriai erdőben (Ponar, Ponary) volt. Itt azok a gödrök, amelyeket a Vörös Hadsereg ásott közvetlenül a háború előtt, üzemanyag tárolás számára, holttestek ezreit fogadták be.
1941. decemberéig becslések szerint már 50 ezer volt az itt meggyilkolt zsidók száma – litvánok mellett, lengyelek, orosz hadifoglyok, egyéb ellenállók. Maguk az áldozatok egészen (1941.) szeptember 3.-ig nem tudtak a hely tényleges szerepéről, azt hitték/ hitették el velük, hogy áthelyezik, illetve munkatáborba viszik őket. Ekkor egy asszonynak sikerült megmenekülnie, de jellemző módon még a gettó lakói sem hittek neki, egyszerűen rémhírterjesztőnek titulálták.

Az igazi gettósitás szeptember 7.-én kezdődött, amikor az egész városból ideterelték a zsidókat, az utcákat elkerítették, a kerítésre néző ablakokat befestették, bedeszkázták.

main-gates-vilnius-ghetto-1942

 Két gettót alakítottak ki, ahová eleinte véletlenszerűen kerültek az emberek, de az elhelyezési  körülmények mindegyikben nyomorúságosak voltak, ahol életterük mintegy 1-1,5 m²/ főre zsugorodott. A kisebbik (Ghetto II.) – 9-11 ezer fő befogadására – azon a belvárosi területen volt, ahol mi is sétáltunk az egyetemtől kiinduló girbe-gurba utcákban, s amelynek a határát a Német (Niemiecka/Vokiečiu) utca jelentette, míg a nagyobbik – 29 ezer fő elhelyezése céljából – a Ghetto I. a Német utcán túl kezdődött.

bigvilniusghettomap
A kettő közötti elválasztó sávként szolgáló Német utca mindegyik számára a külső limitet jelentette. A gettóknak csak 1-1 bejárata és kijárata volt, a terület két ellenkező oldalán, ahol német és litván önkéntesek őrizték a kapukat.

wilno-ghetto-gates-1945rajz-saadia-bahat-b-1928

Idővel a Ghetto II. csak a munkaképtelenek, öregek, gyerekek, munkát nem találóknak szolgált, ahonnan egyenes út vezetett Paneriaiba. Mindössze 45 napig állt fenn, addigra megölték minden lakóját. Kiirtásuk is különös cinizmussal lett végrehajtva, az október 1.-én induló négy ütemét, Yom-Kippur Action-ra keresztelték, a zsidók legnagyobb ünnepéről. A másik tábor lakóit mint (kényszer)munkaerőt használtak,
a tábor felszámolásáig.

vilnius-getto-kollazs

A nagy gettó mintegy 2 évig, 1943. szeptember 23.-ig maradt fenn, a gettók likvidálására utasító 1943. június 21.-i Himmler rendeletet követve. Ekkor mintegy
8 000 -10 000 túlélőt vittek a Rossa térre, ahol szétválogatták őket. A még munkaképeseket munkatáborokba (férfiakat Észtországba, nőket Lettországba), mintegy 4 300-5 000 idősebb nőt és gyermekeket koncentrációs táborokba küldték, amely utóbbiakat senki nem élte túl. Több száz idősebb felnőtt és gyermek útja pedig a Paneriai erdőben fejeződött be. Mindössze 2 000 ember maradt Vilniusban, rejtekhelyen életben, a zsidó közösségből.

wilna_-1943-1

Paneriaiban megkezdődött a terhelő bizonyítékok megsemmisítése, a tetemek elégetése. Ekkor sikerült mintegy 40 fogolynak – akiket az eltakarításra szállítottak oda – megszöknie, s 15 túl is élte a szökést.

ponar_tunelA felszabadító Vörös Hadsereg 1944. július 13.-án ért Vilniusba.
Ekkorra már szinte a teljes virágzó litván zsidó közösség eltöröltetett a föld színéről. Litvániában a holocaust nemcsak a leghamarabb kezdődött, de a leghatékonyabb is volt egész Európában.

Mi okozta katasztrófájukat? Elsősorban a külső körülmények, a nácik népirtó programja. De pusztulásukban nagy szerepet játszott a litván társadalomban eluralkodó mély politikai és erkölcsi válság, az iránytalanság, a nacionalista öncsalásra való hajlam, a hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepében való vakhit, a kicsinyes hatalomvágy, a fenyegető valóság semmibevétele, az országot vezetők alkalmatlan politikája. Sokan hozzáteszik: az antiszemitizmus a legtragikusabban azonban abban a közönyben nyilvánult meg, amellyel a litvánok eltűrték, hogy a németek már 1941. decemberére a litvákok 80%-át tömegsírba lőjék, s végigvigyék megsemmisítésüket.

Hát ez az a szégyenletes “családi titok” amit a litvánok azóta is rejtegetnek. (Az angol sceleton in the cupboard – szólás mintájára =csontváz a szekrényben.)

A ” litván zsidókérdés” egészen a rendszerváltásig csak a nyugati emigráció ill. amerikai, izraeli, német, brit történészek számára létezett. Éppen Venclova volt az, aki a közbeszédet elindította az USA-ból. S hogy ez mennyire frusztrálja a litván tudatot, még nála is lekövethető az idők folyamán (1975, 1988, 2005) e témában írt írásainál. Míg eleinte ő is hajlamos bizonyos helyzetek magyarázgatására, a szovjet gyűlöletből indított cselekvésekben felmentést találva, ám szükségét érzi folyamatosan ezen első állásfoglalása folyamatos kiigazítására, míg eljut az egyértelmű kijelentésig, hogy nincs mentség- a bűn akkor is bűn marad, s hozzáfűzi a végső konzekvenciát:

A MI bűneinket nekünk magunknak kell megmagyaráznunk és megbánnunk. –
szükségtelen más népekre hárítanunk. Azok majd elszámolnak a maguk bűneivel.

És éppen ez az, ami nehezen megy. Truska, Liudas: Litvánok és zsidók a 19. század végétől 1941. júniusig Vilnius, 2005 című tanulmányában a következő elemzést adja:

A litvánok nem szeretnek a múlt kellemetlen ügyeiről beszélni. Az ötven évig tartó megszállás után, ami alatt bármifajta függetlenségi törekvést bemocskoltak, s a nemzetet kisebbrendűségi érzéssel oltották be, ma a nemzet „szépnek” akarja látni történelmét, s a nem is oly távoli múlt minden kudarcáért szeret ’másokat’, elsősorban a zsidókat vádolni. Az önkritikus szembenézés a múlttal nem túl népszerű, és sokak számára egyet jelent az ország megrágalmazásával.

Ugyanennek a hozzáállásnak a tettenérése olvasható ki Cornelius Hell, osztrák irodalom kritikus, esszéista 2009-ben kiadott könyvéből is, amikor leírja “kalandjait” Vilnius zsidó múltját dokumentáló emlékek felkutatása kapcsán. Az író pedig igazán pozitívan elfogódott a litvánokkal szemben (mint ahogyan én is), hiszen 1984-86 között a Vilniusi Egyetem irodalom tanszékén oktatott, ezer szál – barátok, kislánya születése – köti ide, s
25 éve vissza-visszajár, s lényegében a német nyelvű olvasók az ő szemüvegén át látják a litvánok földjét, és Vilniust.

Már a KGB múzeumban a szovjet éra deportálásait és a genocídium összemosását kifogásolja, amelyben nem áll egyedül, s amelyben szintén van egy durva csúsztatás, de ebbe most nem mennék bele.
Így, amikor Cornelius Hell 2009-ben felkerekedik, hogy végigvegye ezeket a helyeket, keserű felismeréseket tesz: mintha szándékosan jelölnék adott esetben a lehető legkisebb táblával (= van, csak ne tűnjön fel) a zsidó múzeum Paménkalnio utcai kis faházát, hogy még az egy sarokkal előtte megkérdezett helyi lakos (Hell tud litvánul) is csak annyit tudott mondani, melyik irányba kell legyen található. S amikor Paneriai erdejét, a város délnyugati szélét veszi célba, akkor érik csak meglepetések! Tömegközlekedés (trolibusz) végállomása Paneriai “alsó” végén van, míg a keresett emlékhely – amit természetesen ugyanúgy nem jeleznek sem a buszon, sem később, Paneriai “felsőn” található. De, hogy odajusson, kalandosan még át kell másznia a le/elzárt vasúti töltésen s innen már gond nélkül feltalálja magát. (Igaz visszafelé az új meglepetés, csak késő este megy visszafelé busz, vonat meg már nem jár.)

Én is ugyanebből az érthetetlenségtől borzoltam idegeimet, hiszen ez a kicsi litván nép, amely annyi csapásból újra-és újra fel tudott állni, szó szerint haláltmegvető bátorsággal fonódott a Balti láncba, a nála nagyságrendekkel hatalmasabb és erősebb – sőt brutálisabb elnyomójával szemben, miért kezeli ennyi elfojtással a zsidó multat?

DE:
Úgy tűnik ez is hamar a múltté. Idén januárban akadtam egy litván blogon a következő hírcsokorra: váratlan botrány tört ki, amikor egy népszerű TV vetélkedőben egy zsidó szerző dala után a zsüri egyik tagja, a népszerű színésznő és egykori képviselő, Astra Baukute felugrott és Hitlert imitálva, náci köszöntéssel “Zydas, zydas (zsidók, zsidók)” -kiabálta, a hallgatóság kitörő tapsa mellett. A közösségi médiában ez azonnali és heves tiltakozást váltott ki, melynek hatására a nemzeti televizó nyilvánosan elnézést kért, és a showt beszüntette, s ezen túl Baukutét kirúgták egy másik tv műsorból is, melynek több, mint 10 éve állandó szereplője volt. – Másik ilyen esemény, amikor középiskolás diákok The Forgotten  (Elfeledettek) címmel egy filmet forgattak, amely a litvániai holocaust zsidó áldozatainak állít emléket, s azt online feltették az internetre. Tanárukat aki támogatta őket a project végrehajtásában, ezt követően egy látszat ürüggyel eltávolították állásából. Amire azonban a hivatalok nem számítottak, olyan példátlan hevességű diáktiltakozás tört ki erre, akik magukat az iskolában elbarikádozták, melynek eredményeként az igazgatót elbocsátották, a tanárt pedig visszavették. Maga a litván blogíró írja, hogy ez még egy évvel is csak ez előtt, elképzelhetetlen lett volna.

És azóta csak fel-fel bukkannak hasonlóan pozitív üzenetű hírek, amelyek közül én legjobban annak örültem, hogy a városi önkormányzat támogatása mellett, fiatalok elkezdték a Nagy Zsinagóga maradványait kutatni, s eljöhet az idő, hogy ott újra Zsinagóga, vagy annak bármilyen formájú mementója (esetleg romjai) fog állni. S akkor úgy érzem helyére kerül valami nagyon méltánytalanul kezelt dolog. Akkor már egy felkészületlenebbül jött turista sem sétálhat úgy a város szívében, hogy ne vegyen tudomást annak ősi lakóiról.

vilniusi-zsinagoga-romjai-1944

Remélem hűséges olvasóim nem pártolnak el tőlem, e miatt a csöppet sem könnyű – és legkevésbé sem vidám, hosszú bejegyzés miatt. De úgy éreztem, miután eddig is – előre nem tervezetten – elég mélységében végigkövettem Vilnius kapcsán Litvánia történelmét, ha ezt a részt kihagyom, az ugyancsak történelem csonkítás volna.

Ezért, így a végére egy kis lelazításul némi (angol) humor. A vicc szóviccen alapul, amely az angol occupation kétértelműségét használja ki, ugyanis jelent foglalkozást, és megszállást is.

Passport control at the airport.
– Nationality?
– Russian.
– Occupation?
– No, no, just visiting.

Útlevél-ellenőrzés a reptéren.
– Állampolgársága?
– Orosz.
– Foglalkozása? / Megszállás?
– Nem, nem, csak látogatóban.

Kategória: Baltikum, Litvánia, Történelem, Vallás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Litvákok a történelem viharaiban (Baltikum 24)

vilniusangelai-cs13

II. Sándor cár 1881. évi meggyilkolását követően  az orosz birodalomban szélsőséges megtorlások következtek be, köztük az államilag szervezett pogromok is. (Nem véletlen, hogy – noha a szétszóratásban élő zsidók között pogromokat az ókortól kezdve mindig és mindenütt rendeztek –, a pusztítást jelentő orosz szó vált nemzetközivé). Az elkövetkező évtizedek több százezer áldozatot követelő pogromjaitól megrettent zsidók ekkortól kezdenek tömegesen Amerikába menekülni. Ám megtalálhatjuk őket szétszóródva az egész világon, különösen magas az arányuk Izraelben és Dél Afrikában.

litvakok-a-vilagban-vilnews-com-_litvaks_forum

A XIX. század végén ezek a pogromok még nem érték el Vilnát, de még 1905-ben sem.

A XIX-XX. század fordulóján a litván antiszemitizmus még összehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint a lengyeleknél vagy az oroszoknál. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a litvánok parasztok lévén, szinte mind falun éltek, a kereskedő és iparos zsidók pedig mind városban (stetlekben), s gazdasági érdekeik így nem ütköztek.
A litván antiszemitizmus ekkor még nem faji alapú, hanem főként a hagyományos középkori antijudaizmus volt- ami a zsidókat Isten-gyilkossággal vádolja – s ennek gerjesztője leginkább a katolikus egyház volt. Miközben a katolikus papok rendkívül pozitív szerepet vállaltak – litván nemesség híján – a nemzeti ébredés és ujjászületési mozgalomban, zsidóellenességük táptalaja lett a népi antiszemitizmusnak. Erre jellemző példák, hogy falun sokszor a prédikáció hatására a vasárnapi mise után került sor zavargásokra. Ehhez járult még, hogy a nacionalista mozgalmak alapja, identitásuk kifejezője a nemzeti nyelv volt, s a jiddisnél maradó zsidók nem tudván litvánul, legfeljebb az addigi kultúrnyelvekhez, a lengyelhez vagy az oroszhoz asszimilálódtak.

Azonban mindjárt az I. Világháború elején mintegy 150–200 ezer “megbízhatatlan és a németekkel szimpatizáló”, kémgyanús zsidót telepítettek ki –pogromok kíséretében – Oroszország belsejébe.
Így, amikor a háború 1915. őszén (Yom Kippur idején) elérte Vilniust, a bevonuló németekben a zsidók a kisebbik rosszat láthatták. II. Vilmos császár hadserege elfoglalta a várost, s ezzel 120 év után véget ért az orosz megszállás.

1915_vilnius-_nemet_hadsereg_bevonul

vilmos-csaszar-erkezese-a-vilnai-katedralis-terre-ipk_1

Nagyon nehéz időszak következett, éhezéssel, munkanélküliséggel, háborús pénzbehajtásokkal, miközben az addig virágzó ipar és kereskedelem elenyészett. Ugyanekkor felvirágzott a jiddis oktatás és kultúra. Megnyílt az első héber nyelvű főiskola
és egy jiddis színház is.

vilnius_1915_j-_bulhak-png

Az új városvezetés igyekezett maga mellé állítani a vilniusiakat, s bár a németet nyilvánították hivatalos nyelvvé, megengedett volt a litván, lengyel, belorusz és jiddis használata is. S amikor 1917-ben kitört az orosz forradalom, a litván nemzeti érzelmekre alapozva megengedte, hogy összeüljön egy húsztagú nemzeti Tanács (Taryba), a leendő litván kormány és alkotmány kidolgozására. A németek elgondolása ezzel egy bábállam megteremtése volt, amely szoros kötelékkel Németországhoz kapcsolható lesz.
A stratégiája azonban visszafelé sült el.
A Tanács 1918. február 16.-án (elnökségben Jonas Basanavičius és Antanas Smetona)

Aláírás háza, Pilies gatve - House of Signatories

bejelentette a független Litvánia – etnikai területein való – visszaállítását Vilniussal mint fővárossal.

Ez a törvény képezte az alapját a független Litvánia államiságának aztán mind a két világháború között, mind a Szovjetuniótól való függetlenség kikiáltásakor 1990-ben.
A nap ma hivatalos állami ünnep, s az egykori Strahl ház a Pilies utcában, melynek második emeletén a törvényt aláírták, az “aláírás háza” (Signatarų namai) múzeumaként őrzi az emléket.

Németország és (a bolsevik) Oroszország 1919. március 3.-án aláírta a Breszt-litovszki békét, ahol Oroszország lemondott a balti államokról és elfogadta az új német határt, melyet a Németország által elfoglalt keleti területek jelentettek. (Majd mindent visszavon az 1918. november 13.-i német összeomlás hatására.)

1918. után aztán Vilna gyakorlatilag négyszer cserélt gazdát.
Volt itt néhány hónapig tartó Litván Tanácsköztársaság, aztán lengyel légionáriusok, majd a Vörös Hadsereg kezére került a város, miközben utóbbiak átengedték kormányzásra azt a litvánoknak, mivel azt remélték néhány hónap múlva egész Litvániát a bolsevik Oroszországhoz csatolhatják.

wilna_1916_001ff

Hogy nem váltak már ekkor a Szovjet Szocialista Köztársaságok családjának tagjává, végső soron annak köszönhető, hogy a Vörös Hadsereget 1920. augusztusában Varsó alatt súlyos vereség érte. Ez kényszerítette az oroszokat arra, hogy egyelőre tiszteletben tartsák azokat az 1920. nyarán kötött békeszerződéseket, amelyekben ünnepélyesen lemondtak minden jogukról, és örökre elismerték Észtország, Lettország és Litvánia önálló létét.

A hadi helyzet kaotikus változásai a zsidókat jóformán csak annyiban érintették, hogy épp melyik antiszemitizmus kiáltja ki őket árulónak, s melyiktől kell inkább tartaniuk. Eszerint hol orosz barátságuk, hol németbarátságuk, hol litvánbarátságuk, hol burzsuj voltuk, hol bolsevik voltuk miatt üldözték vagy éppen gyilkolták őket.

A versailles-i békeszerződés a várost történelmi jogon a litvánoknak ítélte, amit Lengyelország a Népszövetség nyomására az 1920. október 7-én el is fogadott.
Az egyezményt a lengyelek már október 9-én csalárd módon megszegték.
Józef Piłsudski álma egy föderatív lengyel állam létrehozása volt a régi Rzeczpospolita mintájára, ezért a következő színjátékot találta ki. Tábornoka, Lucjan Żeligowski ezen a napon lázadást színlelve csapataival elfoglalta Vilniust (és környezetét- mintegy 13 ezer km² területet), s kikiáltotta az ún. Közép-Litvániát.

1922-celebration_vilnius-bekebelezesenek-unneplese-_1922Alig egy évvel később, a Népszövetség tehetetlenségében jóváhagyta a status quot, s a megszállt városban 1922. elején általános parlamenti választás keretében próbálták meg legalizálni Vilnius bekebelezését Lengyelországba. Vilniust ekkor közel azonos arányban lakták lengyelek és zsidók, 2-3 % litván, s töredék belorusz nemzetiség mellett. A kisebbség és a zsidók bojkottálták a szavazást, s a Népszövetség érvénytelennek nyilvánította azt. Mindez nem változtatott azon, hogy 1922. március végével Vilnai vajdaság néven a területet Lengyelországhoz csatolták, s egyúttal megszűnt Közép-Litvánia Köztársasága.

Előállt egy furcsa helyzet: egyik oldalon a fiatal demokratikus litván állam, kényszerűen Kaunasba helyezett ideiglenes fővárossal, másikon Vilnius a távoli Lengyelország részeként, furcsa zárványt képezve.

S ez az állapot megmérgezte az évszázadokig közös történelmet élő két nemzet viszonyát. Litvánia hadiállapotban levőnek tekintette magát Lengyelországgal, megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, kölcsönös uszítás, ellenségeskedés egészen 1938. márciusáig (lengyel ultimátumig) tartott.

A zsidók helyzete az előállt viszonyok között, eleinte mindkét területen, mondhatni igen kedvezően alakult, míg a viszonylagos paradicsomból eljutottak a holokauszt poklába.

Új, Choral Zsinagóga - Vilnius

  • A Litván Köztársaság (1918-1940) független létének hajnalán – addig talán soha nem élvezett – nemzetiségi autonómiát biztosított a zsidóknak. Már 1918. végén felállították a zsidó ügyek minisztériumát, s önkormányzataik révén megvalósult egyfajta zsidó autonómia (független zsidó hitközségek, független, állami támogatást élvező, jiddis és héber tanítási nyelvű zsidó iskolarendszer ), amely egyre gyengülő mértékben ugyan, de végig működött is. Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy kitűnjön: a gyűlölt lengyel kisebbség viszont semmiféle támogatásban nem részesül.
    Litvániában nem volt numerus clausus, nem voltak zsidótörvények.
    S míg 1938-ig a lengyelekre tekintettek, mint fő ellenségre, az antiszemitizmus legfőbb eleme, a bűnbak-képzés is késve, s eleinte enyhe formában jelent meg csak. „Litvánia a litvánoké” jelszóban testet öltő gazdasági, majd az 1930-as években felerősödő, főként importált faji antiszemitizmus, azonban itt is belopakodik, amely például már 1929-ben pogromokhoz is vezetett. Az idő előrehaladtával, az 1930-as évek végére aztán majdnem olyan hevessé fajult, mint másutt a régióban.
  • Vilniusnak a két világháború között mintegy 50 ezer zsidó lakosa volt, s ezzel a város össznépességének több mint 40 %-át tették ki (a többségi lengyel, és 3%-nyi litván mellett). Csak zsinagógák és imaházaik száma 110 felett volt, s Vilnius szellemi örökségét ápolva-továbbfejlesztve a korabeli Európa talán legfontosabb zsidó központjává vált.
    Jiddis és héber nyelvű óvodák, iskolák és gimnáziumok voltak, tanárképző főiskolák, melyek ellátták egész Lengyelországot tanítóval, sajtó és könyvkiadás, kiállítások, gazdag zenei élet, saját sport klubjaik s stadionjuk létezett.
    1925-ben itt alakult meg a JIVO (Jiddis Tudományos Intézet, 1940. óta YIVO Institut for Jewish Research néven New Yorkban működik), de politikailag is  aktívak: cionisták és a szocialista beállítottságú zsidó Bund mozgalma állt (vezetőit Altert és Erlichet később Sztálin lövette agyon) – szemben az antiszemita endekekkel.
    Míg kulturális téren kiemelkedő és színes pezsgést látunk, gazdaságilag Vilnius egy stagnáló, jelentéktelen lengyel vidéki várossá silányult, mindennemű kereskedelmi befolyás nélkül. A harmincas évektől az itt élő zsidóknak is el kellett szenvedniük a kilátástalan szegénységet, a nyomort- s a növekvő lengyel antiszemitizmust. 1929-től ható gazdasági válság, majd ennek nyomán az ország fasizálódása egyre erősebbé vált, miután 1935-ben a zsidóbarát, de legalábbis antiszemita-ellenes Piłsudski meghalt, s a politikai elit, főként a tisztikar antiszemitizmusa 1938–39-re elviselhetetlenül fokozódott. Az antiszemitizmus egyik fészke a Stefan Batory egyetem volt. Hallgatói már 1931-ben, majd évenként pogromot rendeztek.
Ugyanekkor járt (1929-34) ide egyetemre Czesław Miłosz költő, aki már fiatalon szembehelyezkedett a hivatalos retorikával, s személye ma is összekötő kapocs a két nép és kultúra között. Édesanyja litván, apja lengyel lévén egyesítette magában és folytatta azon hagyományokat amelyet Mickiewicz képviselt egy évszázaddal korábban. Irodalmi csoportot és folyóiratot szervezett Žagary néven, amely elnevezés litván volt, s száraz ágakat, rőzsét jelent, amit Vilnius környékén a parasztok használnak gyújtósnak.
1978-ban a két litván gyökerű, akkor már onnan emigrációba kényszerült nemzetközileg ismert költő/író, Miłosz és Venclova “Vilna-Vilnius” címen kiadott levelezésében Miłosz eképpen emlékezik városára:

Vilnius zsidók lakta (Wielka, Niemiecka és Dominikańska = Didžioji- Vokiečių- Dominikonų utcák határolta) negyedéről ebből az időszakból fennmaradt leírások egy itt maradt múlt eleven emlékét látják, ahol öreg, kicsiny és sötét, számos tűzvész után összevissza újjá- és egymásra épített házak, közöttük számos passzázzsal, áttekinthetetlen labirintust alkotnak. Általánosságban a házak semmi stílust nem képviselnek, inkább egyszerűség jellemzi őket – az antiquitás és eredetiség múltat idéző bájával. Szabálytalan és szűk utcák kanyarognak, melyek fölött árkádok futnak. Az utcákon keleties zűrzavar és szagok…

Vagy ahogy Venclova idézi: a város legegzotikusabb része, keleties boltívekkel, lármás, szűk boltokkal. Nem a legtisztább utcák, szemétkupacok, utcára öntött mosogatólé. Másféle szokások, hagyományok. Semmi határ a magán- és nyilvános szféra között. Szakadatlan színielőadás folyt, amelyben részt vettek vándorkereskedők, fuvarosok, mesteremberek és inasok, szakállas bölcsek. Járdákon mindenféle, a bútortól a tűzifáig és ruhákig. Kapumélyedések pincékbe, kis udvarokba, furcsa folyosókra vezettek… Mellékutcák óriás, egységes piacteret alkottak. Közvetítettek Kelet és Nyugat között, nyelvi akadály nem volt, míg a litvánok között csak kevesen értették az ő (helyi) nyelvüket.

jan_bulhak16

Minden esetre mi amikor itt sétáltunk, egészen más kép tárult elénk: szépen kipucolt városka, görbe, hangulatos utcákkal, ötcsillagos szállodával, s valami igyekezet, hogy kiülős, sétálóutcás-vendéglős, turista csalogató helyet kínáljanak.
A szándékot egyelőre nem követte a célközönség reakciója, mivel eléggé kongó utcákon jártunk. Kétségtelen, hatott ránk a látvány – bár most, hogy mindezt elolvastam róla, amit épp megosztani próbálok veletek, valahogy ágaskodik bennem a lélek. Vigasság helyévé átlényegíteni egy területet, ahol mérhetetlen kínszenvedések között egy nép utolsó napjait- óráit élte…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Pont ide, a Stiklių utcába terelték hosszú, kegyetlen gyalog-menetben falujából Kanovics -Gyertyák a szélben könyve kis hősét is, Dánielt:

-Készülj!-parancsolta a Vörös. (..a Vörös Valjus, a volt orgonista, aki a háború előtt kirabolta a katolikus templom kasszáját, és elsőnek került rács mögé a szovjethatalom idején..)
-Hová?
De minek is kérdezem? Elvisz egy darabon, aztán elő a géppisztolyt, és csak a felriasztott varjak reppennek föl az égbe, nyomukban a lelkemmel, és az Isten, a mi mindenható és végtelenül könyörületes istenünk nagylelkűen így szól:
-Jó egészséget, Dániel! Már csak te hiányoztál. 
A Vörös a főutcán terelt végig, s az elvétve fölbukkanó járókelők valamennyien köszöntötték géppisztolyát… 
***
-Mindenkit nem tudnak megölni – vetettem közbe.
-Dehogyisnem! De még mennyire hogy meg tudnak! Fölébred a világ, megdörzsöli a szemét – minden a helyén van: a folyók, a madarak, a fák, a különböző népek…még az abesszinek is…Csak mi nem vagyunk.
-Hogyhogy mi?
-Mi, zsidók.
***
-Le-lehet, h-hogy az Úristen m-még megkönyörül r-rajtunk- mondta Hájem, a samesz (aki dadogott), ahogy elnézte a gettó fölött függő palaszürke, őszi fellegeket.
Hájem arca áttetsző és sárga volt…tele bánattal és hervadással. Úgy rémlett, fél, hogy megégetik az alkonyi fények, a bíborszínű levelek, amelyek olyan hangtalanul és megadóan keringtek a Stiklių utca fölött, mint elaggott gondolatai.
-Az Istent, az Istent – gúnyolódott vele Lájzer, – háromezer éve…nap mint nap…kifogástalanul imádkoztunk az istenünkhöz… Aztán mit imádkoztunk ki tőle? Mit? A gettót?

     ***

Nagy Isten, hányszor indultam magam is visszafelé – …a Stiklių utcából oda, a városkánkba, a házam küszöbéhez, a drága ajtóhoz, amelynek akár a csalogánydal, olyan édes volt a nyikorgása.
  Ó, milyen édesen nyikorog az otthoni ajtó!
  Valamikor majd visszatérünk oda. Nem gondolatban, hanem a valóságban. Valamikor majd nem leszünk fölöslegesek benne, a házunkban.
   Valamikor.

***

Ha megmondja,…akkor biztosan megcsókolom. (Szerelméről faggat valakit. Él-e?Látta-e, s hol?) Sírig barátja leszek. Igaz, hogy most a sírig sokkal közelebb van, mint a fürdőig.

***

  Ahogy sejtettem, a tél nem tartotta magát sokáig, a nap elolvasztotta a hóbuckákat, és a Stiklių utca megelevenedett, megtelt sárral, hullott levelekkel, s ahogy Hájem mondta: könnyekkel vegyes vízű csermelyek csobogásával.
Az utóbbi napokban tengernyi könny hullott. Minden ház sírással telt meg: azok is, amelyekben már nem maradtak gyerekek, és azok is, amelyekben még voltak.
Mit csinálnának az emberek könnyek nélkül? Kenyér nélkül még el lehet élni, gondoltam, meg meleg ruha és fedél nélkül, de könnyek nélkül nem. Ha valamennyit összegyűjtenénk, bizonyára tó, de az is lehet, hogy tenger lenne belőle.
Judit
(a szerelme) azt mondta, hogy a világon van Japán-tenger. És Kínai…Meg Norvég… Miért ne lehetne Zsidó is?
A könnyek Zsidó tengere.

Hát ez az, ami nekem már mindig eszembe jut, ha a vilniusi Stiklių utca nevét látom. Meg látom a hóembert az udvaron, amely mint a rendíthetetlen ólomkatona, órákon át rezzenetlenül vigyázzállásban tűri a razziát, amelyet a gyermekek begyűjtésére rendeltek el. Azután majd az öregek következnek, s viszik őket Paneriai erdeibe.

S a hóemberben Wilhelm, a kis menekült német zsidó gyermek van elrejtve. A könyvnek ez a legmegrázóbb jelenete: az őrület szélén álló kétségbeesett anya, s a rejtekhely nélküli sivár gettóbeli szállás, kilátástalan könyörgés gettótársaihoz fia megmentéséért. Azok csupa törött, tehetetlen ember, akik maguk sem értik hogy kerültek ilyen helyzetbe, nincsenek rá megoldásaik, beégett válaszok. S a kétségbeesésből kipattant az őrült megoldás, Wilhelmre egy hóembert építeni. S a vész múltával mintha újra született volna maga a gyermek, s
                                   …az élők és holtak vegyes kórusa bölcsődalt dalolt a hóembernek.

paneria-memoral

De ez még egy fájó, bonyolult történet, amiért még egy részben ki kell térjek erre a vészkorszakra, amellyel úgy tűnik máig nem tudott megbírkózni a litván lelkiismeret, ahogy a litván zsidóság szinte teljes megsemmisítésének kérdéskörét hallgatásba burkolja.

Kategória: Baltikum, Irodalom, Litvánia, Történelem, Vallás | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Valami elveszett… (Baltikum 23)

vilniusangelai-cs13

…a gyermekkor, az ártatlanság, a remény, – a zsidóság.

-Eljössz velem a városba, Dániel-mondta nagyanyám, mire a szívem felújjongott. Azt hiszem, azon a napon értettem meg, mire is való az emberi szív. Hát persze hogy az örömre. A kéz arra való, hogy dolgozzon meg egyen vele az ember, a láb, hogy a piacra járjon, a boltba meg az imaházba, a fej, hogy ne felejtse el az imádságokat meg  a mindenféle bölcsességeket, a száj, hogy valamire serkentse a másik embert, meg szitkozódva összeteremtse, a szívet meg azért adta az Úristen az embereknek, hogy örüljenek. Mire másra?
…nagyanyám maga sose örült..- Az ember Dániel-oktatott-, szenvedni jön a világra. Aki nem szenved, az nem ember.
Nagyanya, persze, elvetette a sulykot. Én például nem szenvedtem, de azért mégse voltam madár, se kutya, hanem ember. …Biztosra vettem, a mama csak tetteti, hogy meghalt, azért, hogy végre kivigyék nagyanya házából, örökösen perlekedtek minden apróság miatt, különösen miattam,…
Amikor fölcseperedtem, szinte minden áldott reggel kiszaladtam a temetőbe, és elmondtam édesanyámnak titkaimat. Néha odabicegett hozzám a féllábú sírásó, göcsörtös, gyökérszerű kezével megsimogatta a fejem, s komor titokzatossággal így szólt.
– Bizony, így állnak a dolgok, Dániel…

Így mutatkozik be Grigorij Kanovics – Gyertyák a szélben regényének kis főhőse, aki gyermeki nyíltszívűséggel mutatja be nekünk kis világát, a “várostól” (Vilnius) 32 km-re lévő kisvárost szereplőivel, Jojszeffel, a sírásóval, Dragackis kocsmájával, és Rendbácsival. Lájzer a lakodalmi muzsikus, Mendl Svárc fazekas, a talmud kiváló ismerője, Hájem, a templomszolga, Heneh Rápoport a falusi iskola tanítója, Niszn Goldsmidt a rőfös- s a többiek, szabók, órások, a patikus, a borbély, a suszter, a sachter, az ószeres, a vízhordó, képezik a környezetét, akiknek nincs nagyobb igazság a munkánál.

kollazs-zsido-kisemberek

Litvániában a zsidók mintegy 700 évvel korábban jelentek meg, valószínűleg az Európa nyugati vidékein pusztító 1348–51-es pestisjárványt követően, miután nagy számban menekültek keletre, tekintve, hogy a járványért a „kútmérgező” zsidókat tették felelőssé.
A vallási türelmet gyakorló Litvánia jelentette a 14.-15. században az európai (askenázi) zsidóság északkeleti határát.
Vytautastól származik az az első dokumentum, az 1388. évi Privilégium, amely a zsidók helyzetét szabályozza 37 cikkelyben.
Ezekben többek között megtiltotta, hogy a zsidókat rituális gyilkossággal vádolják: ha
egy zsidót egy keresztény gyermek (nem rituális) meggyilkolásával vádoltak, akkor bűnösségét hat tanúnak – három zsidónak és három kereszténynek – kellett bizonyítani.
A vádló, ha a vád alaptalannak bizonyult, ugyanolyan büntetést kapott, mint amelyet a gyilkossággal gyanúsított kapott volna.
A zsidók temetőjét megrongáló keresztényt vagyonelkobzással sújtották. Szigorúan megbüntették azt a keresztényt, aki nem sietett segítségért kiáltó szomszédja megsegítésére. A zsidó lexikon “Litvánia” címszó alatt elmesél egy történetet: litván keresztények késlekednek kimenteni a folyóból egy fuldokló zsidót, mire a segélykiáltásokra odarohanó pap nemcsak hogy megszidta, de alaposan el is tángálta híveit. (T.Venclova: Zsidók és litvánok)

oreg-temeto-pioromont-alapitva-1487-jan-bulhak-5732-1330628246_b1

A törvények beszédesen szólnak arról is, hogy azért a betelepedésük nem ment akadályok nélkül, hisz az előbb jöttek védték jogaikat, ami táptalajt adott az oly régóta népszerű antiszemitizmusnak is. Ez azonban semmi esetre sem volt faji eredetű, hanem vallási, méginkább gazdasági gyökerekre nyúlt vissza, amelyre Vilnius * is igen jó példa.

* ugye időközben mindenkinek világos, hogy a város ezen megnevezése csak a 19. század vége óta
– nacionalista mozgalom kibontakozása, litván nyelv használata – bukkan fel, míg évszázadokig, nyelvenként változó: Vilna, Vilne, Vilni, Vilnia, Wilne, Wilno, Wylno stb. alakokban ismert. (Ugyanígy, ha régebbi térképeket nézegetünk, az utcák megnevezése is aszerint változik, hogy éppen kik lakták az adott időben: lengyelek, oroszok, litvánok.)

A zsidók telepei eleinte három helyre korlátozódtak: Grodno, Brest és Trakai.
Vilnát ugyanis védte a lakóinak adományozott Magdeburgi városi jog (Jogaila, 1387.), melynek értelmében idegeneknek ott letelepedni és ipart űzni tilos. Az első rést “a falon” a 16. században sikerült ütni, amikor két zsidó kereskedő Krakkóból engedélyt (1551.) kapott II. Zsigmond Ágosttól letelepedésre, és meghatározott üzleti tevékenység (köztük pénzkölcsönzés) folytatására Vilniuson belül. Első, – fából épült zsinagógájukat 1573-ban létesítették a Žydų gatvéban (Zsidó utca).

nagy-zsinagoga-helye-terkep

Innentől azután fokozatosan növekvő jelenléttel, ambiciózusan jártak ki újabb és újabb jogokat (tulajdonszerzés, termékkör bővítés, kézművesség), miközben adót fizettek a városnak.
A keresztények kiváltságaik védelmében sokszor folyamodtak a zsidók elleni erőszakhoz, vagy megtorláshoz (temetőjük, zsinagógájuk lerombolása stb.), amely után, a zsidók védelme fokozására 1633-ban IV.Vasa Ulászló lakóhelyükül kijelöli számukra a
Žydų-Mėsinių (=Jatkowa)-Šv. Mikalojaus – Vokiečių (=Niemiecka, Német) utcákat, s egyidejűleg bővíti tevékenységük körét.

Ez a terület, mely az egyetemtől a Német utcáig terjed, ahol már az evangélikusok építkeztek. (Milyen beszédesek a régi utcanevek, melyekből már kevés maradt fenn!- A Mėsinių gatve pl. a Mészárosok utcáját jelöli, később találkozunk még a Stiklių gatvével, ami az Üvegesek utcáját jelöli.) Az egyre inkább túlzsúfolt zsidó negyed ugyanis folyamatos terjeszkedésében majd átugorja a Német utcát is, és egészen a városfalig nyúlik.

IV. Ulászló király engedélyezi továbbá egy kőből (téglából) készült zsinagóga építését is, azzal a kikötéssel, hogy nem lehet magasabb a város templomainál, s nem emelkedhet ki a városrész többi épületéből. Ily módon aztán a reneszánsz és barokk stílusjegyeket elegyítő Nagy Zsinagógába lépcsőkön, lefelé kellett bemenni, hogy megfelelő méreteivel helyet adjon akár 5000 hívőnek is. Az épület később még többször rongálódik, az oroszok 1655-1661-ben felégették, s átépítései (Smuglewicz) során végül klasszicista (Glaubitz) külsőt kap – belseje túlnyomó részt barokk díszítése mellett. A zsinagóga udvarában, melyet Suilhofnak hívtak, további kisebb zsinagógák, rituális fürdő, és a Strashun könyvtár, a világ legnagyobb judaista tanításokat és szent könyveket magában foglaló gyűjteménye, is fellelhető. Sokak szerint egy vallásos ember egész életét eltölthette úgy, hogy ki sem lépett ebből az udvarból.

a-nagy-zsinagoga-a-zsido-utcaban-vilnius-kollazs

vilnius-nagy-zsinagoga-suilhof-udvar

Nagyanyám még nálam is forróbban és szenvedélyesebben fohászkodott. Egyszerűen azt követelte  az Istentől, hogy rajta kívül senkit se hallgasson meg az imaházban. A többiek majd várnak. Ma ő van soron…
Nagymama úgy társalgott az Úrral, mint régi ismerőssel a piacon: egyszer suttogva, máskor kiabálva. Más nagyanyák szemrehányóan néztek rá, akik szintén nem kíváncsiságból jöttek el az imaházba, hanem az övéhez hasonló, ha nem fontosabb kérésekkel. Az öregasszony azonban ügyet sem vetett rájuk, szétlökdöste az Isten trónusa előtt állók sorát, és mindenáron elsőnek akart odajutni a frigyszekrény elé: az Úr kegyeiért nem kellett munkával és pénzzel fizetni, csak böjttel és imádsággal.

1742- től már a város 2 főútvonalán kívül (Hajnal kaputól a Katedrálisig; illetve a Trakai kaputól a St. Jánosok templomáig) bárhol élhettek. (De aki már időközben ezeken szállásolta be magát, maradhatott.) Kialakították ezenközben saját közösségi intézményeiket, mikvét, kóser vágóhidat, temetőt…

Így aztán fokozatosan városalkotó tényezőkké váltak, számban folyamatosan gyarapodtak, annál is inkább, mivel az Úr felszólítását: „Szaporodjatok, sokasodjatok …” (Móz. I. 1,28) a zsidók kötelező parancsként értelmezték, s részarányuk a „többségi társadalomban” egyre nőtt.
Első – nem igazán megbízható – adatok szerint ezer, majd a 17. század közepére már
3 ezer zsidó lakosa van Vilniusnak. Miközben az orosz-kozák megszállás elől menekülve a várost elhagyják, – a katonák épületeiket felégetik – ám újra építkeznek, s száz év múlva (1796) ismét 3600 zsidó adófizetőt tartanak számon az akkor 17500 fő lélekszámú városban. Ez már a lakosság 20 %-át jelenti.
1800. évi cenzusnál pedig ez a szám is megduplázódik, hiszen a 6971 zsidó lakos, az összességében alig változott lélekszámnak már 40 %-át teszi ki. Igaz, lakóházaik aprók, és túlzsúfoltak – egykori kimutatás szerint lakásonként átlag 6,6 főt fogadnak be, s házanként 7 lakás az átlagos otthon-szám.  A megnövekedett zsidó negyed (céhenként saját zsinagógával) a nagyváros szignifikáns részévé vált.

wilna-zsido-utcaA közösségi hierarchia szerint, vezetői a gazdagokból és a magas fokon képzett emberekből kerültek ki, ugyanakkor többségük szerény megélhetését szorgos aprómunkával, illetve egy egy tevékenységre szakosodva teremtette elő. A környező népek nyelveit beszélő kereskedőik jelentős láncszemét alkották az É-D-i irányban a Balti tengertől a Közel-Kelet felé, illetve a K-Ny tengelyen, Európa – és Ázsia közötti nemzetközi árumozgásnak. Társadalmukban legnagyobb megbecsülést a rabbi élvezte, a hitközségi bíró (av beit din), a magid, vagy vándorprédikátor…az orvos, és egyéb tanult emberek.

Az istentiszteleteken nagyapa mindig találkozott a sírásóval, és hazatérőben, nagyanya tudta nélkül, be-be tértek Dragackis kocsmájába,…
-No, vén csont, mikor szándékozol megtérni Istenhez?-kérdezte néha Jojszef, miközben  a kocsmában lecsatolta falábát, s mint egy tuskót az asztal alá tette…
-Hátha te előbb halsz meg, mint én?- protestált szelíden nagypapa megmámorosodva a nagylelkűségtől és a szabadságtól.
-Nekem, öreg, nem szabad meghalnom – jelentette ki a sírásó. – Így állnak a dolgok.
-Neked ugyan mért nem szabad?
-Ki temeti el akkor a halottakat? Mondjuk, meghal példának okáért a szabó. No, hát akkor mi van? Szabó annyi van, mint a kóbor kutya, észre se veszed, megvarrnak azok neked mindent, még a halotti leplet is. Vagy órás. Több órás van nálunk, mint ahány óra. De sírásó egy van mindenkire. Amig másik születik, s mire kitanítják…
-A sírásó nem órás. Nem tart sokáig a kitanítása. A kezébe nyomják az ásót, megmutatják a helyet, és azt modják: “Ásd ki, barátom!”- dörmögte nagypapa. (Aki órás volt)

A Lengyel- Litván Nemzetközösségben széleskörű jogokkal rendelkező zsidóknak önkormányzata volt, s a kulturális és oktatási autonómián kívül, a törvénykezésben is függetlenek voltak. A 16. század végétől legfőbb szervük, a Litván Zsidó Tanács, a va’ad szinte kormányként működött, egészen 1764-ig.
A zsidó iskolahálózatnak köszönhetően a férfiak körében 100%-os volt az írni-olvasni tudás, amely esetükben hébert, vagy jiddist jelentett. Mindez egy olyan időben, amikor mások Európában gyakorlatilag írástudatlanok voltak.

rafael-chwoles-cheder-1986-postcard

A 17. század elején már 40 híres rabbi élt a városban, s Vilnius Európa legnagyobb Tóra-központjaként vált ismertté, s hatalmas szellemi hagyomány hordozójává évszázadokra. Litvánia nagyszerű Tóra-tudósainak és világhírű jesiváinak köszönhetően az országot „második Erec Jiszráélnek” kezdték nevezni, Vilna pedig mint „Litvánia Jeruzsáleme” tett szert hírnévre.
A világ minden tájáról sereglettek ezekbe a jesivákba a tanulni vágyók, vallásos írók, bölcselők, filozófusok, s a legnagyobb zsidó gondolkodók és vezetők közül sokan származtak Litvániából.
Ám mindahányt elhalványította portrait-of-rabbi-elyahu-ben-shlomo-zalman-1720-1797a zsidó vallási hagyomány egyik legkiemelkedőbb alakja, a 18. században itt élt Elijahu ben Slomo Zalman (1720– 1797) rabbi, akit Vilnai Gáonként (=Bölcs) is emlegetnek, s aki meghatározó irányt adott az ortodox judaizmusnak, kiemelkedő a befolyása a kabbala és halakha területén.
A Tóra tanulmányozásához ragaszkodó, de ahhoz a világi tudományokat is fölhasználó gaoni tanítás fő jellemzője a racionalitás, az érzelmektől mentes kritikai szellem. Tudós szelleme már korán megmutatkozott: 7 évesen már beszédet mondott a Nagy Zsinagógában, amelyben a Talmud egy bonyolult részletét magyarázta, két év múlva már kívülről tudta az Ószövetséget, még egy évvel később majdnem az egész Talmudot. Hosszú élete során körülbelül hetven értekezést írt, nemcsak teológiai és filozófiai témákban, hanem algebráról, trigonometriáról, földrajzról, csillagászatról, s egy sor más tudományról – a vallással összefüggésben. Ha kellett, konzultált a szomszédos egyetem professzoraival is. Ő és tanítványai, az utána következő nemzedékek aufkléristái, együttesen teremtették meg Vilnának mint szellemi központnak az alapjait.
vilna-gaon-zsinagoga-romjai-rafael-chwoles-1913-2002Maga igen aszkétikusan élt, a hitközség lakást és imaházat épített neki a Nagy Zsinagóga mellett, mely a háborúban elpusztult, emlékére az Egyetem utca gettóbeli folytatását róla nevezték el.

A könyvei között élő, egyedülálló tekintélyű gáon talmudizmusa szöges ellentétben állt, az ugyanekkor ható, és az ésszel szemben a tömegek érzelmességére, mindenfajta misztikus messiásvárására építő, hasszidizmus alapítója, az ukrajnai Baal-Sem Tov.

Ő nem tudta kívülről a szent könyveket, nem is nagyon ismerte őket, s tanításában mindenki lehet igaz, Istent dicsérő ember a természet csodáiban gyönyörködve, anélkül, hogy körmönfont tudományokba bonyolódna.

Romuadas Rakauskas-litvan-iskola-000ak

A városlakó Gáonnak, a törvény és az írás emberének a haszidok örömteli panteizmusa eretnekségnek tűnt, ám városa,Vilnius megmaradt az ő követésében. Az általa kialakított visszafogott, racionális típusnak, a zsidó kultúra megőrzőjének lenyomatát megtalálni később Izrael megalapítóinak személyében is.

Halálakor ezrek kísérték a temetőbe. Ma már nincs meg a régi (1487 (!)-ben alapított) vilnius_oreg_temetoje-_uj_sport_es_koncertteremtemető sem, amely a Gediminas várával szemben a folyó túlpartján terült el. Oda a szovjetek az 1960-as években egy zene- és sportcsarnokot emeltek, falaiba beépítve az egykori sírköveket, míg a Nagy Zsinagóga helyén kocka alakú óvoda/iskola terpeszkedik.

Gaon és családja mauzóleumát, egy maroknyi földdel sírjáról, átköltöztették messze egy külvárosba, mely már a harmadik – a második Užupisban volt, melyet feldúltak – zsidó temető Vilniusban.

gaon-mnauzoleum

Az északi, askenázi zsidóság külön csoportját, eredetileg Litvánia (jiddisül Lite,
héberül Lita) zsidóit hívták, a jiddisből a 18. század végétől általánossá váló szóval,
litvákoknak.

Jellemzőjük a mély vallásos hit, a szellem és tanulás tisztelete, racionális és intellektuális megközelítése a spirituális területeknek csakúgy, mint a mindennapi dolgoknak.
Öltözékükben, megjelenésükben európaiakká váltak, semmi kaftán, vagy pajesz, stb., ám életük tengelye a vallás maradt. A sabaszt betartották, ami a Vilnius egész ritmusára hatással volt. Néha még a jezsuita prédikátorok is példaként hozták fel a keresztények előtt őket, akikkel szemben nem káromkodtak, s az Isten nevét feleslegesen szájukra nem vették. Az itt meghonosodott zsidó hagyomány és szellem inspirációt adott számos írónak, művésznek – kinevelte világhírű tudósait, zenészeit, nemzetközi szervezeteit (YIVO-tiszteletbeli tagjai között: Einstein, Freud, Chagall, Berstein), vagy adott helyet az orosz cionista mozgalomnak, elnököt a Global Jewis PEN-klubnak.

A vilniusi/litván zsidók kiváltságai az állam (Rzeczpospolita) háromszori felosztásával szüntek meg, amelynek során, az Orosz birodalomba kerülvén, II. Katalin lakhatási zónákba kényszerítette őket. A lakhatási zóna egészen 1915-ig létezett, hivatalosan azonban csak az 1917. februári forradalom szüntette meg.

vilnius-orosz-uralom-alattA cári politika a zsidókérdést radikálisan akarta megoldani: a zsidókat vagy ki kell irtani (például a 25 éves katonai szolgálat bevezetésével), emigrációba kényszeríteni, vagy ortodox hitre áttéríteni. Hivatal viseléstől eltiltották őket, autonómiájukat megszüntették. Vilnában 1847-től orosz nyelvű rabbiképző intézet működött, s ekkor jelent meg az orosz zsidók vékony, de fontos szerepet játszó rétege. Ezzel párhuzamosan csökkent a litvákok és a jiddis Vilna központi szerepe, s olyan új „zsidó” városok alakultak ki, mint Kijev, Harkov és Odessza különösen.

Az orosz birodalomban a XIX. század végére az antiszemitizmus a hivatalos állami politika rangjára emelkedett. Annál meglepőbb, hogy noha általánosságban a politika nem kedvezett nekik, a (még mindig sok esetben egymásnak ellentmondó) demográfiai kimutatások szabályos népességi robbanást jeleznek.

vilnius_nepesseg_alakulas_1765-1916

Először Vilna orosz csapatok általi feldúlása után, és később is azonban annyiszor rá kellett jönniük: a legszélesebb autonómia sem ér szinte semmit, végrehajtó hatalom, hadsereg nélkül (s ilyennel a szétszóratásban élő zsidók egészen Izrael megalakulásáig soha nem rendelkeztek).
Életük minden pillanatban ki van szolgáltatva az uralkodó többségnek, és csak akkor van némi esély a megmaradásra, ha követik a talmudi útmutatást: „Az ország törvénye a törvény.” (Innen a minden rendszerhez alkalmazkodó zsidó sztereotípiája.)

Mert Dániel apja, akihez a városba, a börtönbe igyekeznek nagyanyjával, egy másfajta igazságért, egy másfajta életért küzdött.., s amiről a fiúcska faggatásaira csak rejtélyes válaszokat kap, amik lassan állnak össze fejében a puzzle képévé:

– De mégis, maga szerint miért ültették le?
-Hát tudod, arról van szó, hogy édesapád csodát akart tenni.
-Milyen csodát?
-Megváltoztatni a világ rendjét. Se többet, se kevesebbet.

De a kis közösség többségének más a véleménye:

De hátha nekem nincs szükségem semmiféle igazságra? Hátha én fütyülök arra a másfajta életre?…nem zsidónak való foglalkozás a börtönben ülni. Amióta világ, a világ, mi azzal foglalkoztunk, amiért arannyal, ezüsttel, legrosszabb esetben rézzel fizettek. A világon a legjobb börtön a munka! Az egyetlen, amiért az Istenhez könyörgök, az, hogy hosszabbítsa meg számomra a börtönbüntetésnek ezt az időtartamát.

És ez történt az 1800-as években is. Szorgos kezek keresték a megélhetést, s lehet mondani, meg is találták.
A generációk óta űzött kézműves mesterségükre építve, időszerű termékeket kezdtek gyártani, s eleinte kicsiben, majd egyre bővülő vállalkozásokban tömegtermelésbe fogtak: főleg a ruhaipar területén. Itt az egyszerűbb összeállításokat bedolgozásra, otthonról nőkkel is végeztették. A készterméket a nagy orosz birodalom egész területére elvitték: konfekcionált ruhák, kesztyűk, zoknik, cipők. Csak varrodából az első világháborúig
1000 üzem nyílt, a 131 kesztyűkészítőből 78 alkalmazott 308 dolgozót és 125 segédet. Zoknikészítésből 3-4 ezer ember élt meg, a mintegy 100 vilnai cipészből mindössze 3 volt keresztény. A szíj- és nyeregkészítés pedig kifejezetten zsidó monopólium volt.
Általánosságban a kicsiben indult vállalkozások eleinte legfeljebb 10 főt foglalkoztattak, majd egyre nőtt, akár több százas nagyságrendig a dolgozóik száma. Ezeknél már a termelést is amerikai mintára, külön munkafázisokra lebontott részlegekben végeztették.

1815-ben felállították az első szövet gyártó üzemüket is, de belefolytak a fafeldolgozásba, bútorgyártásba, vagy élelmiszer előállításba (liszt, cukor, édesség, sör), vilniusi vállalkozók tevékenykedtek a dohánygyártás területén, bőrkikészítésben, vagy a nyomtatásban.

Különösen nagyszámban voltak zsidó kézben kis boltok és kereskedések. Míg 1806-ban mintegy 22%-a volt a kereskedőknek zsidó, ez csaknem egészében átkerült hozzájuk: a kereskedelem 77%-t zsidók bonyolították 1897-ben.

Ahogy Vilna kereskedelmi centrummá vált, megjelentek fiókintézményeikkel a fontosabb bankok is a városban. 1904-ben aztán megnyílt az első zsidó kereskedelmi és hitelbank is.

Hihetetlen vitalitás és vállalkozó szellem hatotta át ezt a kicsiből kinőtt közösséget, ugye!?

De hát hol vannak e dicső múlt nyomai? Vilniusban járva egyetlen szó, egyetlen részlet nem emlékeztet ezekre az emberekre. Hogyan?

Európa egyik legnagyobb zsidó közössége litvániai területeken élt- és halt.

ghetto-field-in-jewish-cemetery-in-vilnius

Összességében a Litvánia területén élt zsidók 96 %-a elpusztult a II. világháború folyamán, ami alighanem egész Európában a legmagasabb számarány. 1941. decemberében a
250 ezres zsidóság 5%-a volt még (gettókba zárva) életben, akiket aztán 1943-ban és 1944 -ben öltek halomra vagy vittek haláltáborokba. Így a háborút csak 8 ezer litván zsidó élte túl. (Számuk ma 3-4 ezerre olvadt.) Ezen a sorson osztozott az a 60 ezer vilniusi zsidó is, akiknek oly káprázatos történelmét fentiekben lekövettük.

Hogyan esett ez a szörnyűség, a következő bejegyzésben utána nézünk.

Kategória: Baltikum, Irodalom, Litvánia, Történelem, Vallás | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vilnius modern arca (Baltikum 22)

vilniusangelai-cs13

Kérdés: Hol van a Közel-Külföld?
Válasz: Tankkal nyolcórányira.

A litván viccnek hátterében a közelmúlt történelmének keserű eseményei is állnak.

A peresztrojka hatására sok szovjet köztársaságban felébredt nemzeti öntudat és függetlenségi törekvések igen markánsan jelentek meg Litvániában. Ezeknek a törekvéseknek legátfogóbb szervezetévé az 1988-ban megalakult Sąjūdis (= Mozgalom) vált, mely már megalakulása utáni év február-márciusi parlamenti választásain elsöprő győzelmet aratott az addig egyeduralkodó Kommunista párttal szemben. Tevékenységük egyik látványos megmozdulásáról a 3 balti államot átfonó balti láncról már korábban írtam.

sajudis-haz-kollazs

A földcsuszamlás szerű események mindenkit megleptek, talán ebben is Venclova fogalmaz legérzékletesebben:

… a rendszer, amely ránézésre szilárdabb volt, mint a piramisok, összeomlott. Mint sokan mások, tudtam, hogy nem tart örökké, de nem gondoltam, hogy magam is megérem a bukását-
A parlament házelnökévé, a Sąjūdis vezetőjét, a népszerű zeneszerző és zongoraművész Vytautas Landsbergist tették, aki néhány nap alatt kultikus figura lett. A parlament amelyet még a szovjet törvények alapján választottak meg, kikiáltotta függetlenségét.

sajudis-szervezte-tuntetes

A gorbacsovi vezetés erre blokáddal válaszolt. Beszüntette a kőolajszállításokat, csökkentette a gázellátást. A vilniusi törvényhozás ideiglenesen meghátrált. Továbbra is folytak azonban a szovjet rendszer leépítésére irányuló törvénykezések.
Erre, 1991. január elején a szovjet birodalom úgy döntött, erőszakhoz folyamodik. Tankok és géppuskások megszállták a fontosabb stratégiai pontokat, majd a tévétorony ellen indultak, hogy véget vessenek a cenzúrázatlan adásoknak. Elesett 14 fiatal, akik a tornyot védték. A támadás mindazonáltal nem érte el célját. Ekkor a tankok új célpont, a parlament épülete felé fordultak. Landsbergis benn ülésezett a képviselőkkel, s amikor a lakosságot felszólította, hogy ne engedjenek az idegen hatalomnak, azok a parlamenthez vonultak, barikádokat, és tankcsapdákat építve, január 13.-a hideg éjszakáján (-34ºC ) puszta testükkel védelmezték azt.

tv-torony-temetes

parlament-building

parlament-elott-kollazs

ny-times-1991-01-15 Közben erős nemzetközi visszhangot is talált az okkupáció, s a feszült éjszaka után a szovjet hadsereg visszavonult.
Litvániát a többi felszabadult köztársasággal együtt elismerte a világ (Oroszország is), és Vilniusban a Lukiškės téren ledöntötték a Lenin szobrot.

Nos, mi a Gedimino prospektet bemutató sétánkban elakadtunk éppen itt, a Lukiškes térnél, noha néhány háztömb után a fenti eseményekben főszereplő parlament épületéhez érnénk.

lietuvos-respublikos-seimas-kollazs

Az épület a Gedimino sugárút egyik legfiatalabb együttese, mely még a Litván SzSzK székhelyeként, nem sokkal a fenti eseményeket megelőzően, 1982-ben épült, a szovjet architektúra tipikus jegyeit viselve magán. Tervezője a Nasvytis litván ikerpáros, akikhez számos 1960-1982 között épített modern épület köthető, közöttük pl. a sugárúti sétán már látott Litván Nemzeti Drámaszínház épülete is.

vilnius-img_7053-gyo-parlament-epulete

Még ezeknél is modernebb épületek emelkednek a Neris túlpartján, amelyek már 21. század színeivel vegyítik az egyébként is sokarcú város képét. A 2004. évi EU csatlakozásra alakították ki az új városrészt, ahová a befektetőket várták. A felhőkarcolók építésére két területet jelöltek ki, alapvetően a Konstitucijus  (Alkotmány) sugárút mentén, s a városból kifelé vezető irányban. Ezzel az óváros arculatának megőrzése volt az elsőrendű szempont.

A legmagasabb épület az Európa torony, aljában az Európa bevásárlóközponttal, egyúttal a Baltikum legmagasabb toronyháza is a mintegy 150 méterével. Benne számos excluzív üzlet, kávézó, étterem stb. A látványos épületek között számos bank (kiemelten skandinávok, mivel ezt a pénzügyi rendszert vette át Litvánia), más multinacionális cégek képviselete, de itt van az új Városháza (az óvárosi már csak reprezentációs célokra használatos) és a litván tőzsde épülete is.

vilnius-img_7050-gyo

vilnius-img_6932-gyo

vilnius-img_6939-gyo

vilnius-img_6938-gyo

europa_bevasarlo_centrum_vilnius

És mit is tehetnék mást, hogy megmaradok eddig legtöbbet idézett költőmnél, Venclovánál, s beillesztek egy passzust ide is tőle:

Miután a város a történelem sok körét megfutotta, többször váltogatta állami hovatartozását, lakóinak összetételét, kulturális mintáit, most Vilnius …egy fiatal állam középpontja… Vilnius állandó periféria és határvidék, excentrikus, szeszélyes, szabálytalan város különös múlttal, amely ellentmond a logika és a valószínűség törvényeinek.

vilnius-img_6930-gyo-raduskievic-kastely-es-europa-torony

S egy vallomás – akár a várostól Neked/avagy Tőled a városnak – a rakparton:

vilnius-img_6936-gyo-szeretlek

Ir aš tave myliu =  és szeretlek.

Kategória: építészet, Baltikum, Litvánia, Történelem | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vilnius fényes és sötét arca (Baltikum 21)

vilniusangelai-cs13

Ha csak úgy össze-vissza sétálgatsz Vilnius óvárosában – vagy netán van a kezedben egy ecélból összeállított térkép, történelmi neveket viselő, 14.- 18. századi kezdetekre visszanyúló palotákba botolhatsz:

vilniusi_palotak

Persze itt is sok elmesélnivaló lenne – mint a vad és protestáns Fekete Radvila, amely mikolaj (czarny)-es-jerzy-radziwill-belyegkepcsalád másik, katolikus ága, csaknem pápát is adott – a római
Il Gesuban eltemetett Jerzy Radvila személyében, de a történet helyett kárpótlásul egy gyönyörű, virágmintákba bújt rokon képét mutatom még meg a 18. századból.

Ugyanígy lemondok a korábbi tervemről is, hogy Brodszkijról itt bővebben szóljak, aki a Szovjetunióban elítélve, és lerövidített kényszermunka után Leningrádban nem találva helyét, spontán meghívást kap Ramūnas Katiliustól, vilniusi fizika professzertól, hogy látogassa meg Vilniusban. Másnap délben (1966. augusztus végén) már be is toppant Liejyklos gatve 1. alatti lakásába, ahol aztán sokszor megfordult, s lakott a baráti házaspárnál (Ramūnas and Elė Katiliusnál) amerikai emigrációba vonulásáig. Itt született barátsága Tomas Venclovával is.

Brodszkij-rajza-Venclovanak 1970-04-06 -vilniausmuziejai.lt

Brodszkij-rajza-Venclovanak 1970-04-06 -vilniausmuziejai.lt

katilius_brodskij_venclova-ushkovaban-leningrad-mellett

(Érdeklődők kicsit többet Brodszkijról egy korábbi, velencei posztomban itt olvashatnak.)

Az egykori városfal vonalán húzódó Liejyklos utcai házból rá is láthatott a Radvilák/Radziwiłłek ma már csak töredékében, illetve romosan fennmaradt kastélyára. (L. akvarell)

(S még egy kissé érthetetlen litván szokás is látszik a fenti táblára tekintve – hogy alapvetően csak litvánul írják ki eligazító tábláikat, amivel egy átlag – európai – turista nem tud mit kezdeni. Maximum, még azon a nyelven, amelyhez pl. egy adott személy, intézmény még köthető. Pl: Mickiewicz litván-lengyel; Stendhal litván-francia; St. Paraskeva ortodox templom litván-orosz. A másik egyedi szokás: minden nevet litvánosítanak: így lesz Thomas Mannból Thomo Manno, vagy Joszif Brodszkijból Josifo Brodskio)

Azért néhány személyes kép a fenti térképhez:

radvilu-rumaia

.. s ami maradt:

vilnius-img_6675-gyo-radvila-palota1-vilniaus-22

vilnius-p1630111-radvila-palota-2-vilniaus-g-41

vilnius-p1630335-bzostovskiu-pal

vilnius-img_6701-gyo-olizar-lopacinski-pal-shakespeare-hotel

vilnius-chodkiewicz-pal-keptar-didzioji-4

vilnius-img_6923-gyo varoshaza-rotuse

A városházáról egy “idővonal képekben” összeállítást fűzök ezúttal csupán be, hisz a környezetén (Didžioji és Aušros Vartai utcák, Rotušės aikštės) található látványosságok (Szt. Kázmér templom, Hajnal kapu, Szt. Miklós ortodox templom) kapcsán már sok kört tettem itt. A képek időrendben: 1576, 1763, 1835, 1873 és a mai felülnézeti képe.

01-varoshaza-elso-ismert-1576-vlvlviln67-02

varoshaza-madartavlatbol-vilnius

Ám Vilniusnak is van egy fényes, széles, a mi Andrássy útunkhoz hasonlítható promenádéja, a Gedimino prospekt. Miként már az előző bejegyzésben szó volt róla, az utat szent-pétervári mintára kezdik kialakítani 1836-ban, majd lassan megépül rajta a historizáló és eklektikus paloták sora is.

vilnius_old_town_

vilnius-img_1686-gedimino-prospekt-fotozsuzsi

Az úton minden van, amit egy ilyen fényes prospekt megkíván: excluzív üzletek, éttermek, kávézók, színházak, ötcsillagos szállodák és a köztársaság fontos intézményei: a Parlament, Alkotmánybíróság, Miniszterelnöki Hivatal.

vilnius-img_6680-gyo-gedimono-prospekt

Jónéhány irodalmi kávéházat jegyeztek fel a Gediminon, amely a vilniusi értelmiség kedvelt találkozó helye volt – mint a Literatų kávéház és vendéglő a Katedrális tér sarkán a Sąjūdis házban, vagy a 23. szám alatti Neringa Café, Tomas Venclova és Joszif Brodszkij egyik törzshelye.

A nemzeti színház bejárata fölött a dráma, tragédia és komédia megtestesítő múzsáinak meghökkentő ábrázolása (1981.S.Kuzma).

Ennél is újabb, a Vilniaus gatvé és a Gedimino kereszteződésénél található – korábbi nevén: Városi közigazgatási tér – Vincas Kudirka szobra, melyet 2009. évben avattak fel itt, s azóta a tér is a nevét viseli.

Kudirka (1858-1899) a nemzeti himnusz költője, melynek sorait a szobor mögött álló 12,5 méter magas gránit obeliszkbe ágyaztak. Érdekes a keletkezéstörténete a szobornak:
a gránitot Indiában szerezték be, Kínában csiszoltatták, a himnusz soraival gravírozott üveget Lengyelországban készítették, a bronz szobrot Kaunasban öntötték.
A tér mindig is az éppen uralkodó rendszer központi szerepet betöltő fontos demonstrációs színtere volt. Muravjov 1863 – 1865-ben egy Alekszander Nyevszkij kápolnát alakíttat itt ki, az 1863. évi felkelés leverésében elhunyt katonák emlékére. 1918-ban a forradalmi eseményekben megrongálódik, a bolsevikok leszerelik, később  az alapzata helyébe szökőkutat terveznek, de az sosem készül el.

Aztán a szovjet megszállás 10.-ik évfordulóján Iván Csernyahovszkij emlékművel gazdagodott a tér, aki a szovjet Vörös Hadsereg legfiatalabb tábornoka volt a második világháborúban, s akinek az egységei 1944. július 1.-én kiűzték a németeket Vilniusból.
A szobrot sírja fölé állították, mivel tetemét még halálakor (1945.febr.) Vilniusba szállították. Az egész szimbolikus üzenete az volt, hogy Litvánia (Litovszkaja SzSzR) szerves része volt és maradt a Szovjetuniónak, amely földje hőseinek is sírjául szolgál. Felmerült, hogy a várost az ő emlékére Csernyahovszknak kellene átnevezni, de végül ez a megtiszteltetés a kalinyingrádi körzetben Insterburgnak jutott, melyet máig is így neveznek.

Litvánia függetlenné válása után a holttestet átszállították a moszkvai novogyevicsi temetőbe, szobrát 1993-ban lebontották.

A térrel és a szoborral szemben a Novotel szálló hatalmas sötétített üvegű modern palotája, s kicsivel lejjebb, egy valamivel patinásabb, az egykori Szent György szálló épülete, tetején a sárkányölő szobrával. Épült 1893-1895 között, Tadeušas Rostvorovskis építész tervei szerint. A szovjet időkben Vilnius Hotel, ma egyebek között a Marks and Spencer áruháznak nyújt fedelet. (S a Mark and Spencer alapítója, Michael Marks egy litván gyökerű brit vállalkozó.)

vilnius-szent-gyorgy-hotel-szazadelo

szent-gyorgy-kollazs

S az élhető város jeligére, a város ütőerét délután 6 után, illetve hétvégén teljesen birtokba vehetik a gyalogosok és biciklisták, az autóknak ilyenkor tilos a behajtás. S hogy a sétálást semmi ne zavarja, télen még a járdát is fűtik, s nincs beázott cipő, a legnagyobb hóban sem… Hmm, igen nagyvonalú városvezetés.

gediminka-turista-tkp

És most kitérnék arra a részre, amit már többször előjeleztem korábbi írásaimban, s amiben az az eltérő az eddigiektől, hogy odáig egyáltalán nem mentünk el a Gedimino prospekten. Ez a Lukiškių aikštė, azaz Lukiškės vagy Lukiski tér, ami a sugárút, katedrális tértől a Neris folyóig terjedő szakaszának másik (Nerishez közelebbi) felére esik.

sv-jurgio-_prospektas

A sugárút kiépítése előtt a városnak ez a része már kifejezetten város szélének számított, Mickiewicz és társai ide, és Užupisba jártak kirándulni, ha ki akartak szabadulni a városból.

Gyakorlatilag az egyetlen számbavehető épület a tér északi oldalát zárja le, a Szent Jakab és Szent Fülöp templom épülete, amely előtt (1624) egy fatemplom állott itt.  A templomon túl pedig már a Nerisnek a sugárúttal párhuzamos ága. A domonkosok építette templom és monostor a 17. században többször leégett, míg végül 1727-re megépült az első téglatemplom, 1737-re a kolostor, melyben megnyitották Litvánia első szerzetes kórházát.

Egyébként a tér továbbra is hatalmas, üres terület, amely később vásároknak ad helyet, ám valószínűleg a közeli Neris árterületeként meglehetősen vendégmarasztaló sáros, iszapos a talaja. Erről érzékletes képet nyerhetünk a már korábbi, barokk templomokhoz csatolt mozaikból, amelyet a tér különböző korokból fennmaradt fotóiból állítottam össze.

szent-jakab-es-szent-fulop-templom-kollazs
S a tér története 1863 után igen véresbe fordul. Muravjov, itt állítja fel akasztófáit és végzi ki a nemesi felkelés résztvevőit. S innentől az elnyomás mindenféle formájának befogadója a tér. A déli oldalán a 1890-ben felépült a cári rendőrség hatalmas börtöne, s a sugárút túlsó oldalán (Gediminas pr. 40.) a megyei bíróság épülete. Innentől mondhatni hagyományosan, a mindenkori rendszerek titkosszolgálata rendezkedett itt be, így
1941-1944 között a Gestapo, végül 50 évig a KGB irodáit, börtöneit, kínvallató kamráit fogadja magába a monumentális, historizáló épület.

vilna_palais_de_justice

Az épület földszinti homlokzatán ma számtalan név látható belevésve, azoké az áldozatoké, akik a szovjet rémuralom alatt itt vesztették többnyire fiatal életüket.

vilnius-genocido-auku-muziejus-forras-kindadukish-dsc_0078

Ma a Legfelsőbb Bíróság ülésezik itt, valamint ez a Litván Országos Levéltár otthona is.
S az épület egy részén berendezték a Kommunista Terror áldozatainak múzeumát, afféle Terror házát, amelyet azóta többször bővítették – mind terében, mind témájában, a genocídium áldozatait is belefoglalva. Lehet vezetést kérni, ahol esetenként egykori bentlakók tartják a szörnyűségekbe a beavatást.

S a tér  elnevezéseivel, illetve szobordíszeivel is lekövette az adott rendszer jelképeit.
A lengyel katonai emlékoszlop a lukiski térenlengyel okkupáció alatt Piłsudski  tér, neki ajánlott emlékoszloppal, ahol a lengyel katonai megemlékezések zajlottak.

A szovjet rezsimben Lenin tér, amely közepére 1953-ban felállítják Lenin nagyméretű szobrát. A szobor 1991. évi eltávolítása, amely kép bejárta a világsajtót, az ország függetlenné válásának egyik ikonikus megtestesítőjévé vált.

lenin-szobor-leemelese-lukiski-ter-vilnius

A tér berendezése azóta nélkülözi a szobrokat, koncepciójában inkább csak a város zöld tüdeje, pihenő parkja kíván lenni.

lukiskes_square_-panorama-vilnius

Kategória: Baltikum, Litvánia | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vilnius, Elnöki Palota (Baltikum 20)

vilniusangelai-cs13

Amikor elkezdtem augusztusban a baltikumi úti-beszámolómat írni, azon viccelődtem barátaimmal, hogy nekem ez a blogos címszó kitart karácsonyig. Na de azt én sem gondoltam, hogy eddig még Vilnius-al sem végzek, ami ténylegesen másfél napos tartózkodással, az első helyszínünk volt.

vilnius-artis-hotel-kollazs

vilnius-honvedelmi-miniszterium-koll

Ennyi idő alatt természetesen az emlékek is halványulnak, de még azok a párhuzamosan hozzácsipegetett könyvélmények is, amik legtöbbjének cselekménye a 20. század idejét fedi le, erős túlsúllyal az állami totalitarizmus, terror, elnyomás, Gulag fémjelezte rettenetek mentén. Ez arra int, hogy igyekezzem most már tempósabban befejezni beszámolómat, s ennek érdekében akár kihagyva részeket, megpróbálok a még nem érintett legfontosabb látnivalókra koncentrálni.

Én mondandómat igyekeztem a történelmi kronológia szerint alakítani, s ameddig eljutottam, lényegében a 19. század második fele, amikor már megszűnt a lengyel-litván államközösség, Lengyelországot feldarabolták, melynek során Litvánia 90 %-a cári Oroszország, 10%-a Porosz Királyság részévé vált. Túl vagyunk a napóleoni háborúkon is, valamint az ezt követő 2 jelentősebb nemesi – nemzeti felkelésen, az elnyomó cári rendszer ellen.
Az elnyomás alatt kialakult erős hazafias érzelmek az irodalomban és művészetekben a romantika virágzását hozzák, s a költők közel egy évszázadon át olyan befolyással vannak a nemzet gondolkodására, aminek párja nincs. A város arculatát leginkább formáló barokk stílusról az építészet áttér a posztbarokkba, majd a szimmetriára és szigorú arányokra támaszkodó klasszicizmusba, melynek legismertebb képviselője Laurynas Gucevičius.

konyvcsempesz-vincas-juskaAz első felkelést – mely után bezárják 1832-ben az egyetemet -Mickiewicz korához köthetjük, s a második, 1864. után
I. Miklós cár ideje, amikor a politika felhagy a viszonylagos engedékenységgel, s nyílt elnyomásba fordul.
Ekkor szüntetik meg a nemzeti nyelvű (ez ekkor lengyel) oktatást, könyvnyomtatást (könyvcsempészek!), a hivatalokat orosz alattvalókkal töltik be, a templomokban pravoszláv papok hirdették az ortodoxia hittételeit.

Vilnius a cári birodalom egy provinciális városává süllyed,   néhány környező kormányzósággal egyesítve az Északnyugati körzet nevet kapja, Litvánia pedig hivatalosan nem is létezik.

A cári rendszer itteni leggyűlöltebb képviselője a kormányzó Muravjov, aki tevékeny résztvevője volt a második felkelés leverésének, de már az első felkelés elfojtásában is benne volt a keze.

És itt újra, a már sokat idézett Venclovához fordulok:

II. Sándor cár, amikor kinevezte őt főkormányzóvá a fellázadt Vilniusba, megemlítette, hogy az arisztokrata Muravjov család dekabristáiról volt híres – egyiküket fel is akasztották. Erre Mihail Muravjov így vágott vissza: “Én nem azoktól a Muravjovoktól származom, akiket akasztanak, hanem azoktól, akik akasztanak.”

S a főkormányzó vilniusi székhelyéül azt az épületet választotta, amely ma Elnöki palotaként szolgál, ám korábbi történetében is igen neves személyeknek adott otthont.

vilnius-p1630236-elnoki-palota-daukanto-aikste

Az épület, amely a város legnagyobb palotája, eredetileg a 16. századi litván nemesség legelőkelőbb és legbefolyásosabb családjának, a Goštautasok, vagy Gasztołdok  albertas-gostautas-ldk-kancleris-kortars-muvesz2001-u0104916tulajdonában állt. A család prominens alakja Albertas Goštautas (1480–1539) Vilnius vajdája és litván nagykancellár, az első litván alkotmány létrehozója (1522-1529) volt. Maga erős ellenlábasa Bona Sforzának, fia pedig azt a Barbara Radziwiłłt veszi nőül, aki halála (1542) után a II. Zsigmond Ágost király második feleségeként (1547-1551) vonult be a történelem lapjaira.

valerijonas-protaseviciusStanislovas Goštautas halálával azonban kihal a család is, birtokaik visszaszállnak az államra, s  palotájukba 1543-tól a vilniusi püspök költözik be, s marad püspöki székhely 1749-ig.

Első püspöki lakója Povilas Aseniskis, kertjében egy kápolnát építtet. Tudjuk, hogy a jezsuita kollégium számára az épületeket, melyet majd Báthory emel egyetemi rangra,
1570-ben Valerijonas Protasevičius, Vilnius akkori püspöke éppen itt, saját rezidenciája mellett vásárolja.

A 17. és 18. század folyamán az épület egyes részei kiégtek,
s különböző háborúk és felkelések pusztították.
A helyreállításokkal a püspök, Ignotas Jokūbas Masalskis  (1726-1794) pártfogoltját, Laurynas Gucevičiust bízta meg, amint ő adta neki a Katedrális újjáépítési feladatát is.

palace_of_bishop_of_vilnius_ignotas_masalskis-_lithuania-1870-1881

Neves lakói illetve vendégei voltak még a palotának :

I. Pál orosz cár (Nagy Katalin fia, saját gyermekei közül számunkra érdekes az őt követő
I. Sándor cár, illetve lánya Alexandra Pavlovna, József nádorunk első felesége, aki elhunyt 17 évesen gyermekszülésben, s az ürömi sírkápolnában nyugszik.)

I. Pál vendégeként tartózkodott a palotában a leköszönt utolsó lengyel király,
II. Poniatowski Szaniszló Ágost és a francia forradalom kitörésétől a restaurációig emigrációban tartózkodó, s ezidő alatt magát francia királlyá nyilvánító,  XVIII. Lajos.

A Napoleoni hadjárat idején, 1812. tavaszától itt tartózkodott I. Sándor, majd a hírre, hogy Napoleon átlépte a Nyemant, sietve távozott. Ekkor Napoleon költözött be a még meleg cári lakosztályokba. S ahogy a szerencse fordult, Sándor cár a tél közepén visszatért ugyanabba a palotába, ahonnan nyáron Napoleon elől menekülnie kellett.

Az 1812-es háború után a palotát átépítették Pétervár parádés szellemében, annak építésze, Vaszilij Petrovics Sztaszov tervei szerint. A klasszicista homlokzattal, oszlopos udvarral és az illeszkedően átrendezett hatalmas kerttel kialakított monumentális együttes 1824-1832 között nyerte el mai formáját. A park hátsó falába az egykori védőfal részeit is belefoglalták, s mára már évszázados tölgyek, juhar- és hársfák őrzik a telepítés emlékét.

vilnius_elnoki_palota_google_earth

Ekkor, 1836-ban kezdik építeni a pétervári sugárutak mintájára a nyílegyenes,
2 kilométeres, ma Gediminas prospektként (de volt Szent György, v. Prospekt Świętojerski ( köznyelvben: Jerek), Mickiewicz, Sztálin és Lenin sugárút is) futó utat, mely hamarosan az akkor külvárosnak számító Lukiškėsig, majd a Neris folyóig ér.
Az addig prosperáló, nyüzsgő város azonban történelmében először, kezd lemaradni Európától. Ez az első nagy emigráció ideje, katonák és értelmiségiek ezrei indulnak el külföldre: Németországtól – Amerikáig. Az addigi arisztokrácia helyett jelentéktelen hivatalnokok uralkodtak, a lakosság száma ugyan nőtt, de kevés volt az iskola, s nőtt az írástudatlanok száma. Jellemző statisztikai adat ebből a korból, hogy majdnem nyolcszáz sörözőt és kocsmát számoltak össze a városban, kb. negyven lakosra jutott belőlük egy,
a nőket és gyerekeket is beleszámolva.

mihail-muravjov-vilnai-kormanyzoDe mindent lehet még rosszabbá is tenni, megjelenik Muravjov,
és hogy a cárnál tett szavát állta, mutatja, hogy neve mellett elterjedt az Akasztó ragadvány is.
Ő maga jelentette ki, hogy 182 felkelőt végeztetett ki,
és kilencezerrel szemben alkalmazta más módját a megtorlásnak. Valójában áldozatai száma sokkal magasabb volt. Falvakat gyújtatott fel, birtokokat koboztatott el, és kényszermunkára Szibériába száműzte az embereket.
Így fejeződött hát be a romantika kora, melynek végét nem a barikádokon lengő zászlók, hanem akasztófák és a város környéki erdőkben kivégzett emberek holttestei fémjelezték. Muravjov tette mindezt azon kurta időszak alatt, az
1863-as felkelés leverését követően – 1865. évi felmentéséig, mikoris érdemeiért grófi címmel és Szent András renddel tüntette ki orosz hazája.

Muravjov volt, aki annak a szlavofil irányzatnak mentén, mely szerint Litvánia fővárosa kezdetben színtiszta pravoszláv keleti szláv város volt, csak a lengyelek hozták rájuk a katolicizmust, szent kötelességének tartotta őket Oroszország kebelébe visszatéríteni. Hogy mennyire két oldala van az éremnek mutatja, hogy neves, haladó orosz személyiségek, költők is dícséreteket zengtek hozzá, róla.
A lengyel iskolák bezárásával, a latin betűs nyomtatványok betiltásával erős russzifikáció indult meg, s parancsára kitataroztak rengeteg elhanyagolt vilniusi pravoszláv templomot, újakat építettek, illetve katolikusakat alakítottak át ortodox-á. (Vilnius 2 pravoszláv templomán ma is emléktábla van Muravjov tiszteletére.)
Az eltűnt lengyel iskolák után, a legfontosabb gimnáziumuk a régi egyetem épületében kapott helyet. Ide járt mások mellett az a lengyel nemesifjú is, aki előbb forradalmár,
majd a szovjet terrorgépezetnek a Csekának és KGB-nek szülőatyja lett: Feliksz Dzerzsinszkij.

Muravjovot még számos orosz kormányzó követte, ám a város arculata mit sem változott. A pétervári mintájú sugárút két oldalán nem paloták, hanem kis faházak álltak, gyenge közvilágítás, piszok és bűz növelte a provinciális porfészek hangulatát. Falusias jellegét erősítette, hogy se vízvezeték, se csatornahálózat nincs, a járdák fából voltak. Eközben
a szomszédos baltikumi központok, Riga és Tallin a kapitalizálódás útjára léptek.
Az utcáikon szaporodtak a szállodák és bankok, modern színházak és kávéházak, parkok és bulvárok jelentek meg. Vilniusban ellenben a paloták és kolostorok helyét mind inkább börtönök és kaszárnyák váltják fel.

muravjov-szobor-kollazsAz uralkodó rendszer a helyi lakosok szemében oly gyűlölt Muravjovnak még szobrot is emelt, a Kormányzói palotában emlékszobát rendeztek be számára.

Az Akasztó bronzszobrát 1898-ban a kormányzói palota és a téren tőle jobbra elhelyezkedő, klasszicista De Reuss nemesi család háza által bezárt területen, ünnepélyes keretek között, katonai parádéval avatták fel.
A lakosság elkeseredését és gyűlöletét az elbeszélések szerint úgy vezette le, hogy minden évben az Akasztó születésnapján, szobrát farkashájjal kente be, amire a város összes kutyája odasereglett és vonított előtte.

De Vilnius megérte a hőn áhított bosszút is az első világháború alatt: a visszavonuló orosz hadsereg szétszedte és elszállította a szobrot, csupán a talapzat maradt.
Létezik állítólag a város neves fotósa,
Jan Bułhak hagyatékában egy olyan fénykép, amelyen sikerült megörökítenie Muravjovot kötéllel a nyakán! Ezt sajnos nem találtam meg az interneten, de van egy hasonló üzenetű Lenin szobor leemelési képem 1991-ből, a Lukiškės téren, amire majd még – reményeim szerint – később visszatérek.

vilnius-img_6668-gyo-de-reuss-pal-daukanto-aikste

A palota előtt elterülő ezen kis tér neve is sokszor változott: a két világháború között Napoleon nevét viselte, a szovjet időkben Kutuzovét. Litvánok Daukantasról nevezték el, aki a litván nacionalizmus első ideológusa volt.

Simonas Daukantas író-történész, aki Mickiewicz-el együtt tanult Vilniusban, azt sürgette, hogy térjenek vissza a lengyel unió előtti kulturális gyökerekhez és a litván nyelvhez. Már 1822-ben megírta az ország történetét litvánul, de akkor még nem tudta kiadatni.

A cári kormányzatot először az 1905-ös forradalom és az azt követő polgárháború rengette meg.
Ezekről, az I. világháborút is magában foglaló zűrzavaros vilniusi időkről itt most nem kívánok részletekbe menni. Bizonyos, hogy volt itt, a mai Elnöki Palotában főhadiszállása
a német hadseregnek, a Vörös hadseregnek, majd 1921 után a lengyelek vették birtokukba – miközben Litvánia ideiglenes fővárosa Kaunas lett.
Vilnius lengyel annektálását levezénylő Józef Piłsudski marsall is tartózkodott itt –
akit litván szülők gyermekeként kalandos életút vezetett a lengyel függetlenségi harc élére, s aki élete végéig nem tudott szabadulni a régi, nagy lengyel-litván állam újrateremtése eszméjétől.  A lengyeleknél hatalmas tisztelet övezi, testét a királyok kriptájában, a krakkói Wawelben helyezték el, míg szívét saját kérésére Vilniusban, édesanyja mellé, a rasos-i temetőbe temették.

A  szovjet megszállás idején az épület először a Katonák háza, majd pedig az Alkotóművészek házaként nyert új funkciót.

vilnius-p1620789-elnoki-palota

vilnius-img_1726-v-elnoki-palota-parade

A litván függetlenség visszaállítása után, 1991-től  a mindenkori litván köztársasági elnök rezidenciája, melyet 1997-ben restauráltak, s különböző színű reprezentációs helyiségekben ad helyet a különböző napi tanácskozásoknak (zöld terem) illetve bizalmas tárgyalásoknak (kék terem), s kerül sor külföldi méltóságok fogadására. Van itt a litván elnökök képeivel dekorált Tanácsterem, s egyéb tárgyalók, ahol régi vilniusi valamint litván állami térképek és képek gyüjteménye látható. A legszebbnek mondják a Püspöki Palota korából megőrzött kazettás mennyezetet.

Amikor az elnök az épületben tartózkodik, annak tetején ott lobog az elnöki zászló,
de különböző ceremóniáknak is háttérként szolgál a palota együttese.

vilnius-p1630251-a-elnoki-palota

Mi magunk is teljesen véletlenül lettünk részesei egy katonai díszegység parádéjának, amelyre a két elnökasszony  – Dalia Grybauskaitė, litván és Kolinda Grabar-Kitarovic horvát államfő – találkozója kapcsán került sor az épület előtt. Ugyanígy megtekinthettük még másnap, a szállodánk mellett – Elnöki palota mögött – elhelyezkedő Honvédelmi Minisztérium előtt a magas látogató tiszteletére rendezett katonai ceremóniát.

vilnius-img_6835-gyo-elnoki-p-kat-parade

vilnius-p1630240a-de-reuss-pal-daukanto-aikste

Kategória: Baltikum, Litvánia, Történelem | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése