Hogy is volt hát ezzel a litván középkorral?
Eljutottunk az első államalapítójukig, Mindaugas királyig, – aki az egyetlen, tényleges koronás királyuk volt, még ha rövid ideig is.
Noha általánosságban a litván történelem nagy részéről is elmondható, mivel nem volt írásbeliségük, hogy csak közvetett, harmadik felek krónikáiból lehet szálakat felkapni róluk, de ezáltal azok az információk minden esetben a krónikás szemszöge szerint színezett/esetleg torzított híradások. Aztán, amikor a
18-19. század táján megpróbálják saját nemzeti tudatuk erősítéséül történelmüket felfedezni, ez is tág teret teremtett (a későbbiekben is) a hiányokat mesterségesen kipótló (sokszor abszurd) elméleteknek avagy legendáknak. Így tehát részben minden adat, minél messzebbre nyúlik vissza az időben, annál bizonytalanabb, illetve hiányos. A múltba visszanyúló történetek ezért sokszor arról is szólnak, hogy szeretnék magukat látni, elképzelni.
Mindaugas megkeresztelése ezen feltételezések szerint Kernavéban, az első fővárosnak tekinthető városukban volt.
Kernavé 35 km-re északnyugatra található Vilniustól a Neris folyó partján, s az ott egykor mesterségesen összehordott 5 dombot alkotó földhányás ma archeológiai feltárások színhelye, mely egyben örökségvédelmi terület is (UNESCO 2004).
Mindaugas, valószínűleg rendelkezett mindazokkal a ma barbárnak tekintett vonásokkal, ami akkoriban biztosította hatalmát: gyilkolt, rabolt, ravaszkodott, megvesztegetett, gyermekei házasításával rokoni kapcsolatokat épített, adományozott, hódított – mikor mit kellett. Kiirtotta versenytársait, köztük sok rokonát is, s latin nyelven írt történetben fennmaradt, hogy felesége temetésére érkezett nővérével “szégyentelen szándékai voltak”, amit be is teljesített. Vannak olyan nézetek is, hogy ezzel váltotta ki halálát, hiszen az érintett és szövetkezett törzsfők/fejedelmek bosszúból, két fiával együtt meggyilkolták (1263.). Valószínűbb azonban, hogy ez, ha szerepet is játszott, inkább csak ürügy volt, míg a kiterjedt hatalmi játszmák álltak inkább a háttérben.
Zűrzavaros idők következtek ezután, az újra pogányságot felvett népe ellen megszaporodtak a német lovagrend támadásai, s a Litván Fejedelemség jó félszázadra eltűnt a történelem lapjairól.
Kernavét ekkor, s még egy néhányszor felégették, ami miatt a fejedelemség székhelye átkerült Senieji (= Ó) Trakaiba.
Amit nem sikerült Mindaugasnak véghezvinnie, azt az 1316-tól uralomra került Gediminas teljesítette.
Szokás is őt az “igazi” államalapítónak nevezni, mivel neki sikerült az egységes és erős nagyfejedelemséget létrehoznia, miközben nyugatról megakadályozta a keresztesek előrenyomulását, s a litván állam határait pedig folyamatos hódításokkal tolta egyre délebbre és keletebbre.
A 40 évesen fejedelemmé lett s utána 25 évig regnáló Gediminast Gogol a “nagy pogánynak” nevezve, ezt írta róla:
“Ez a vad politikus, aki írástudatlan volt és pogány istent imádott, az általa leigázott népek közül egyiknél sem változtatta meg a szokásokat és a régi kormányzási módot. Mindent úgy hagyott, ahogy korábban volt, megerősítette az összes privilégiumot, és a hatalmasoknak szigorúan megparancsolta, hogy tartsák tiszteletben az emberek jogait; még pusztítás sem jelezte sehol útját. A környező népek és a kor történelmi személyeinek teljes jelentéktelensége valahogy óriás mértékkel ruházza fel személyiségét.”
Dinasztia alapító volt, akinek uralkodóházából eredt Közép – Kelet Európa legnagyobb dinasztiája, a Jagelló-ház, mely unokájáról Jogailáról nyerte elnevezését.
Nevéhez fűződik Vilnius megalapítása, s számos intézkedésével az ország gazdaságát s stabilitását erősítette. Kézműveseket és kereskedőket telepített be, s noha maga pogány maradt, de dominikánus és ferences hittérítőket hívott az országba, s folyamatos tárgyalásban állt a Szentszékkel, az orosz Nowogródekben pedig pravoszláv püspökséget létesített. Udvarában megfordulnak a rigai és dorpáti (Tartu) püspök, a teuton lovagok nagymestere és a dán király is.
Ennek az uralkodónak kezdetben a székhelye Trakaiban volt.
Trakai, Vilniustól 27 km-re nyugatra fekszik, s különleges szépségét az a mintegy 200 tóból álló tórendszer (ma történelmi és nemzeti park) adja, amely egyik félszigetén keletkezett az ősi Trakai település, a XIV. századi Litván Nagyfejedelemség politikai és államigazgatási központja. Első említését a keresztes lovagok krónikáiban, 1377-ből találták.
Első várát a félszigeten Gediminas egyik (7 közül) fia Keştutis kezdi építeni, mely a környékbeli várakkal együtt erős védelmi rendszert képezett. Gediminas 1341. évi halála után gyermekei közül kettő emelkedik ki, akik egymás között a feladatokat megosztva vitték tovább az országot.
A Vilniusban székelő Algirdasé volt (az ő fia lesz Jogaila) a nagyfejedelmi cím és a
déli-keleti hódítás ügye, míg a Trakaiban berendezkedő Keştutis, a tipikus katonaember, a keresztesek elleni harcot, Žemaitija védelmét vállalta magára. E harc méreteire jellemző, hogy 1345. és 1382. között a lovagok kereken száz ízben törtek be litván földre, amire negyven ellen hadjárat volt a válasz.
Algirdas eközben a litvánok által közvetlenül, vagy közvetve uralt területet megduplázta, 1362-ben a ‘kék vizek csatájában’ megverte az Arany Horda haderejét, a birodalomhoz csatolta Kijevet, s 1368-ban és 1371-ben csapataival már Moszkva falait ostromolta.
És itt csak egy lábjegyzet erejéig: Litvánia a kezdetekben 2 fő egységre oszlott: Aukštaitijára és Žemaitijára, ahogy az itt élő népcsoportok akkor nevezték magukat (alföldi, ill. felföldi).
A megnevezés ugyanakkor csak viszonylagos, mivel éppenséggel a tájak nem feltétlenül fedik le domborzatilag a jelentésüket.
A történelem különböző korszakaiban viszont voltak olyan időszakok, amikor Litvánia megjelölés helyett e két szó egyikét, másikát használták.
Keştutis fia pedig a nagy jelzővel ellátott Vytautas volt, aki ebben a félszigeten felépült várban született 1350-ben. Amikor ez a vár kicsinek bizonyult, azután kezdett Keştutis a szigetvár építésébe, melyet fia, a Nagy Vytautas fejez majd be.
A történelem folyamán mindkét vár elpusztult, azonban az 1960-as években kezdve, újra felépítették őket (hogy mennyire felelnek meg az eredetinek, az erősen kérdéses), de egy biztos, hogy ma Litvánia egyik legnagyobb turisztikai attrakciója a vízi vár, amely egyedülálló a Baltikumban, illetve Északkelet-Európában.
Mielőtt bejárnánk magunk is ezt a kis szépséget, még két népcsoportról kell említést tenni, akiket 1398-ban védelmi, katonai feladatok ellátására hívott be ide Nagy Vytautas.
Az összesen betelepült 400 család egyik ága, a krími félszigetről érkezett karaiták, amely a világ egyik legkisebb népe: alig háromszázan vannak, s a tatárra hasonlító türk nyelvet beszélnek. Makacs kitartással védik nyelvüket és vallásukat, mely egészen egyedi.
A karaiták “az egy Könyv embereinek” nevezik magukat, mert csak a Tórát – a mózesi törvénykönyveket – ismerik el, semmi utána keletkezett hitértelmezést, így a Talmudot 
sem. Zsidó vallásukat változatlanul gyakorolják a faluban álló imaházukban, a kenessában. Hitük leginkább az Erdélyben megtalálható szombatistákéhoz hasonlítható. A valaha harcias népből mára nagyrészt kertészek lettek, akik zöme itt, Trakaiban és környékén él. Vilniusban álló kenessájuk a város egyik különleges látványossága.
Kedves megállapítást tesz róluk Venclova:
“De több köztük az értelmiségi, mint általában. Három karaita a mai (2005.) Litvánia diplomatája, egy karaita hölgy mellesleg Törökországban lett nagykövet, amelyek nyelvét különösebb tanulmányok nélkül is érti. Azt hiszem, sehol a világon nincs olyan nép, amelynek minden századik tagja diplomáciai szolgálatban állna.”
Trakai falujában, jellegzetes színes, három ablakkal az utcára néző házaik a róluk elnevezett Karaimu utcában sorakoznak.
A másik népcsoport a tatároké. Ők még valamivel többen, pár ezren maradtak fenn, s többnyire a Trakai körüli 12 faluban élnek. Ők nyelvüket már elfelejtették, áttértek a fehéroroszra, amely cirill betűs változatában még mindig olvassák a Koránt. A muszlim hitű tatároknak a muftijuk Vilniusban székel, s kis fa mecsetjeikről – tornyán a félholddal – észlelhetjük jelenlétüket.
Trakai egykori fontosságát mutatja, hogy 1409-ben magdeburgi városi jogokat kapott, s három lépcsős bírói testülete működött. A főnemesi családok is előszeretettel telepedtek ide, s a környékre. A nemesi családok képviselői gyakran kaptak vajdai rangot, s a
XV – XVIII. század között Trakaiban 41 ilyen nevet jegyeztek fel.
Ugyancsak Vytautas telepítette be a bernardinus (ferences) szerzeteseket, nem véletlenül viseli a szigetvárat körülölelő egyik tó a nevüket, de a tatároké is ugyanígy megörökítésre került. A vízívár a Galvé tóban fekszik.
A vár amint a makettról is leolvasható, áll egy külső várból, és egy lakótornyos belső várból. A kettő között vizesárok és természetesen a felhúzható függőhíd. Az elővár udvarán, ahogy kell, kaloda, míg az oldalépületekben, ahol egykor a várvédők és raktárak voltak, ma a későbbi századok (18 – 19. sz) feudális udvarházainak hagyatékából bútor, porcelán, pipa- és vadászati gyűjtemény kiállítást lehet megtekinteni.
Mi figyelmünket természetesen először a belső, vagy fővárra fordítjuk. A belső udvart körülvevő épületszárnyakban részben kortörténeti kiállítást láthatunk sok utalással
Nagy Vytautasra. Az egykori hálószobából a pincébe vezető lépcső a kincstárba fut, ahol a földből kifordított éremleleteket, illetve ezüst érmékkel ötvözött díszedényeket láthatunk, amelyek akár egy-egy vagyonos család leánya hozományát is gyarapíthatták. A másik szárnyon található reprezentatív lovagterem esküvők kedvelt mai színhelye.
Ennyi vizuális élmény után, megpróbálkozom az ide illeszkedő utolsó történelmi bonyodalmakat még elővezetni.
Miután 1377-ben meghalt Algirdas, őt a trónon fia, Jogaila követte. Jogailára majd a későbbiekben még a lengyel – litván viszony tárgyalásánál kitérek, itt most amire fókuszálnék, az a családon belüli viszályok kiéleződése és kifejlete lenne.
Jogaila trónra lépését mind Keştutis, mind annak fia, Vytautas is támogatta. Mégis később közöttük hatalmi harc tört ki, melynek során 1382-ben Jogaila meggyilkoltatta az akkor egy éve a nagyfejedelmi címet viselő Keştutist, s a fiának is csak női ruhát öltve sikerült megszöknie Kreva vára börtönéből.
Jogaila a krevói egyezmény (1387.) értelmében Jagello néven II. Władysław lengyel király és litván fejedelem lett. Ez a lengyel-litván perszonálunió kezdete, amely azonban az önálló litván államiság fokozatos elsorvadását fogja eredményezni. Miután végrehajtotta a litvánok megkeresztelését, 1392-től csak a lengyel királyság ügyeivel kívánt foglalkozni, s Litvániát hagyta unokafivérére.
Vytautas 1430 – ban bekövetkezett haláláig a Litván fejedelemséget hatalmasra növesztette. Területe ekkor érte el a l millió km²-nyi kiterjedést, s egész fejedelemsége idején törekedett megszabadulni a lengyel függéstől. Ennek érdekében szövetkezik a mi Luxemburgi Zsigmondunkkal is, akitől kér és kap is királyi koronát. Ez a korona azonban nem érkezik meg hozzá, mert közben értesül a dologról Jagelló, s a futárt koronástól elfogja, így a koronázás elmarad. Ezután nem sokkal az öreg, 80 éves Vytautas vadászás közben leesik lováról és meghal. (Halálát nem mindenki tartja véletlennek.) Népe számára azonban a litván függetlenségi törekvések egyik szimbólumává válik, s el is nyeri a Nagy Vytautas történelmi megnevezést.
A litvánok nagyjából úgy tekintenek Vytautasra, mint a franciák Napóleonra. Nevét még ma is sokszor adják gyermekeiknek, míg a Jogaila névvel hasonlóképpen nem találkozunk. (Sőt, – hiába szól mellette a történelmi szükségszerűség – meséli Venclova, hogy a litvánból lengyellé vált uralkodó számukra az áruló archetípusa, akit pl. a két világháború közötti időben, egy litván faluban lefolytatott szimbolikus perében, halálra ítéltek – mintegy 500 évvel Jogaila tényleges halála után.)
Vytautas tettei között különös fénnyel ragyog a középkor egyik legnagyobb csatájában, a tannenbergi (grünwaldi) ütközetben 1410-ben aratott győzelme.
A lengyel-litván unió elsöprő győzelmet aratott itt a német lovagrend felett: a lovagrend hadereje megsemmisült (több, mint 10 ezer ember elesett, ugyanennyi fogságba került) s elesett a teljes vezérkar. Ezzel a lovagi állam véglegesen meggyengült.
Aki a csatáról részletesebben szeretne olvasni, megteheti itt.
A Trakai vár falain is többször találkoztunk a csatát ábrázoló alkotásokkal, köztük
Jan Matejko Grünwaldi csata című festménye másolatával, melynek eredetije
Varsó Nemzeti múzeumában található.
Litvánokban ez a győzelem máig ható nyomokat hagyott, ugyanis az I. Világháború után a Kaunas-i kosárlabda klubcsapat felveszi a Žalgiris nevet, amely litvánul ennek a csatának a megnevezése. A litvánoknál mondhatni a nemzeti sportnak a kosárlabda számít, s nemzetközi szinten, Európa-bajnokságokon, kiemelkedő eredményeket érnek el a sportágban. Játékosaik rendszeresen kapnak “idegenlégiós” felkéréseket USA klubcsapatoktól, de kvalitásukat jelzi, hogy nemzeti csapataikban meg amerikai játékosok is szerepelnek.
Mivel feltehetően kevesen néznek be az elővár kiállítási termeibe, teszek ide egy kis válogatást az ott látható különleges darabokból:
Még egy meglepő szokásról mesél itt idegenvezetőnk. Ottlétünkkor is, de különösen nagy a forgalom hétvégén, esküvő fiatal párokkal. Litván szokás szerint a vőlegénynek az aráját nem küszöbön, de hét hídon kell átvinnie az ölében! S erre itt természetesen a hidak bőven adottak.
Nekem pedig felrémlik, hogy találkoztam már ezzel a mondással, hogy 7 hídon kell átmenni, vagyis ez több nemzet képi kifejezésmódjában rögzült. Az egykori NDK Karát rockbandának volt a legsikeresebb dala az Über sieben Brücken mußt du gehn, amelyet átvett Peter Maffay is, de Chris de Burgh is angolra – Seven Bridges – átültetve. Ennek hangzik úgy a refrénje (németeseknek), ami keletkezésekor, 1978-ban természetesen igencsak szólt a szabadságvágyról:
Über sieben Brücken musst du gehn,
sieben dunkle Jahre überstehn,
siebenmal wirst du die Asche sein,
aber einmal auch der helle Schein.
Sajnos az eredeti felvétel nem található meg a YouTube-on, de azóta is számos alkalommal feldolgozták, elénekelték – többek között a Német Egység 25. évfordulójának is ez volt a vezetődala – egykori, minden értelemben megváltozott előadói a dalt:
Fölöttem a felhő 