Genf – Liszt Ferenc tér | Fölöttem a felhő

Egy időre most felfüggesztem Genfről szóló sorozatomat, mert az előttem álló időben figyelmem valószínűleg más irányba terelődik.

Nem volt ugyan tervezett, de valahogy úgy alakult, hogy elsősorban azokra a sétákra vittelek el benneteket, amelyek Genf kevésbé középpontba állított részeivel foglalkoztak. Így természetesen maradt még egy súlyos adósságom, Genf legpatinásabb része, az Óváros, vagy ahogy ott a táblákat követve eljutunk oda, a Vieille -Ville. Most azért még megérintjük egy kicsiny szélső darabját (térképen narancssárga téglalap), mielőtt majd egyszer visszatérek a városmag részletesebb tárgyalására is.

Az ok pedig, ami miatt ezt nem hagyhatjuk ki, hogy fiatal életének egy érzelmes szakasza ide köti Liszt Ferencet. Ide vonatkozó leírás a Wikipédiából:

1833 januárjában (22 éves) Liszt megismerkedett az akkoriban huszonhét éves, férjezett Marie d’Agoult grófnővel. Ezzel az ismerkedéssel egy híres szerelmi viszony vette kezdetét, amely 1844–ig tartott. A grófnő idősebbik lányának halála után kapcsolatuk egy rövid időre, 1834. októberétől 1835. márciusáig szünetelt.

…Mikor Liszt és d’Agoult 1835. márciusában újra találkoztak, a grófnő teherbe esett. A szerelmespárnak menekülnie kellett Párizsból, hogy elkerüljék az előre látható botrányt. Július 19.-én, egy hosszú körutazás után, amely során számos várost és fürdőhelyet végiglátogattak, Genfbe utaztak. Bár a grófnő nagyon gazdag volt, vagyona fölött anyja rendelkezett, hozományát pedig a férje kezelte. Közös megegyezés alapján a férj, Charles D’Agoult 20 ezer frankos évi járadékot adott
a feleségének a szökése után…

1835. december 18-án született meg a grófnő és Liszt első közös gyermeke, Blandine. A gyermek anyakönyvében az anya adatait meghamisították, sőt a
genfi cím sem volt valódi. 1836. októberében Liszték visszatértek Párizsba,
a kislány a Genf melletti Etrambiére-ben maradt egy református pásztor családjánál. Blandine 1839. januárjáig nevelkedett itt.

A Wikipédia által említett okmányhamisítás segítője pedig nem volt más, mint a fiatal James Fazy, akinek nevéhez 1847-ben a demokratikus genfi alkotmány megírása is fűződik, s akit a történetírás utóbb a modern Genf atyjaként is emleget – elsősorban
1841-61 között kifejtett politikai pályája nyomán. De erről majd máskor, és másutt.

Ahol a francia elegáns társasági életből megszökött ifjú pár Genfben lakást bérelt,
a rue Tabazan 1.volt, melyen ma márványtábla őrzi Liszt emlékét, s előtte levő, hat utca összefutásánál álló teret pedig róla nevezték el.

Természetesen magyar ember ezt a helyet, ha Genfben jár megkeresi, s én is így tettem.

Egyszerű útvonalon, a Rue Bassestől közelítettem meg. Ez a fogalom gyakorlatilag a Balpart bevásárló utcáit fogja össze, ami szabad fordításban kb. annyit tesz, alsó utcák, kifejezve ezzel, hogy a dombra épült óváros lábánál futnak.

Ami engem igencsak meglepett: ez a kaptatós utcácskák sorával megtűzdelt kiemelkedés nem több, mint 30 (!) méter, amelynek tetejéről büszkén néz le a katedrális az egész városra. (Fenti banner!)

A lépcsősoron felfutva, már a College Calvinnál vagyok, s ez előtt egyenesen folytatom utamat, nem fordulva el jobbra, a gyermekek közlekedésére figyelmeztető táblánál a katedrális irányába.

S amerre a tekintet visz, ez már a Promenade de St. Antoine, amely vége belefut a Liszt térbe. Addig azért elmondanám, mivel már többször tettem említést a Turrettiniekről, hogy 1852-ben itt, a 8. szám alatt épített a család magának házat, amelyet 1932-ben óvodává alakítottak át. Hát ezt az óvodát jelzi előre a tábla. Sajnos a ház vélhető helyén, itt a szép spalettás saroképület után, én csak egy játszóteret látok.

Rodolphe_Toepffer, önarckép

A játszótér utáni harmadik háznak, a 14. számnak nevezetes lakójaként pedig Rodolphe Toepffert
(1799-1846) – használatos még a Töpffer írásmód is – jegyzik.

S itt meg is kell álljunk 1-2 pillanatra.

Mert ha szalagcím szerűen szeretném összefoglalni, ő
a képregény feltalálója, az első cartoonist, ahogy az amerikaiak mondják, s számos nagynevű művész nyert bevallottan inspirációt rajzaiból. Közöttük volt
Gustav Doré, és a fiatal Picasso is. A német nyelvterület ma is kedvelt Max und Moritz figurái Wilhelm Bush tollából is innen merítkeztek.

Rodolphe Toepffer festő édesapja után, maga is ezt a pályát szerette volna választani, ám egy 17 éves korában elszenvedett szembetegség következtében a tanári pályára kényszerült. Azonban itt is kiemelkedő örökséget hagyott hátra, rövid 47 évet felölelő életében.

1825-ben felesége hozományából megnyitotta – ebben a házban – bennlakásos privát iskoláját, fiúk számára. Progresszív tanítási módszerét jellemezte, hogy Jean-Jacques Rousseau eszméitől átitatva, tanítványaival gyakran tett kirándulásokat, ahol az akadémiai tudásukat konfrontálta az élet realitásával. Ezek a tanulmányutak nem egyszer több hétig tartottak Svájcban, illetve Olaszország és Franciaország szomszédos területein, mivel akkor ezeket alapvetően gyalogosan tették meg. Ezen utak kedélyes feldolgozása később Voyages en zig-zag címen jelentek meg szerzői illusztrációival.

A tanulói szórakoztatására kezdte el rajzolni karikatúráit is, amelyeket első ízben 1827-ben gyűjtött egybe könyv alakba, (ám csak 1837-ben publikálták) Histoire de M. Vieux Bois címen. 1842-ben ezt adja ki egy new-yorki kiadó is angol szöveggel, s ezt tartják számon a legelső, Amerikában megjelent comic bookként.

Számos szarkasztikus műve születik a közélet és politika területét is beleértve, ám népszerűségét igazából Goethe lelkes rajongása indította el, miután a Faust paródiáját – Voyages du Docteur Festus (1829) – elolvasta. Életrajzának további számtalan érdekességének fellapozását már olvasómra bízom, akinél remélem felkeltettem az érdeklődést.

A Promenade de Saint-Antoine, amin itt éppen sétálunk, egy egykori 1560-as évekbeli bástya helyén keletkezett 1720-ban, amikor is fákkal ültették be.

Mai képét a 60-as években egy mélygarázs – melybe gyorslift visz le – kialakításával sikerült az 1802-1803. évi megfelelőjére visszaállítani.

Ugyanezt fentről a Google így látja:

Földközelből a séta sok kellemes látvánnyal kényeztet, miközben tudom, hogy pont itt, ahol járok, valamikor a piros lámpás negyed volt.

Itt, ahol pl. megtörik a Promenade épületeinek egyenes vonala, a két ház között lefutó picinyke kis rue Maurice utca korábbi beszédes neve Impasse du Vieux-Bordel (öreg bordély) volt, s ez pedig belefut az egykori rue des Belles-Filles (szép lányok) utcájába.

Utóbbi ma Étienne-Dumont néven fogadja magába kissé feljebb, a Bourg de Four tér előtt, a katedrálistól kőhajításnyira lévő
rue Chausse-Coq-ot, eredeti nevén
rue Chausse-Con-t.

Már a római időkben egyiküket Carreria Lupenarisként említik, azaz a funkció elég régóta tartja itt magát.

Az utca torkolatában festő dolgozik. Valóban a vászonra kívánkozik a látvány.

A katedrális aljából már a Bourg de Four tér néz be a képen. Előtte balra eső kis keresztutca a rue de Cocq.

Ám mi most az ellenkező irányba igyekszünk. Hiszen itt, a festő háta mögötti második ház a sarkon, már a Liszt ház.

És máris egy újabb legendát kell itt elmeséljek.

Mert bár az épület mai bejárata a rue Dumontra nyílik, a Liszt dokumentáció szerint címük rue Tabazan 1. volt. S a rue Tabazan pedig ez a szűk kis utca, amely a saroképület baloldalán kanyarogva tűnik el.

A Tabazan utca névadója pedig nem volt más, mint az utolsó genfi hóhér, François Tabazan (1534-1624), aki itt élt a 9. szám alatt. A cégér erre utal, mivel a tipikus sapka és széles kard ennek a szakmának voltak a jelképei. A ruházatuk hivatalos színe fekete és bíbor volt.

Itt is lényegében egy generációkon át, a családban átöröklődő hivatásról volt szó, mert mint a középkorban bárhol, ezek a személyek eléggé el voltak zárva a társadalomtól, s egy hóhér gyermeke, máshol nem is kapott állást. Ugyanakkor szakmájuk fogásait felsőfokon kellett tudniuk, a kor által megkívánt összes hajmeresztő kínzásnemtől, a kivégzések különböző formájáig bezárólag. Fennmaradt, hogy a kerékbetörésre szolgáló eszköz a Molard téren, az akasztófa Champelben kapta meg állandó helyét…

A Tabazan család már 1490-től a genfi burzsoázia részének számított, hisz nem jövedelmezett rosszul ez
a hivatás sem. Mindennek ára volt, amelyet még a kivégzésre ítélt személynek is ki kellett fizetnie.
Bár elég szolid módon, egy lefejezést pl. 10 florin-ban (? – pár száz svájci frank) szabtak meg. Ezen túl a hóhér kiváltsága volt az is, hogy a megkínzottak és kivégzettek ruháit összegyűjtse, és újra értékesítse.

Az utolsó Tabazan nagy órája az Escalade másnapján volt, mikor
13 – 14 foglyot akasztott fel, majd fejezett le, s ezekkel együtt további 54 – a csatában elesett támadónak tűzte fejét egy karóra, mely fél éven át közszemlére lett téve. (Brrrr….)

S rögtön a hóhér háza után újabb meglepetés: bár nem látszik annak, az épület a genfi evangélikus és lutheránus egyház temploma!

1702-1707. évekre jegyzik a genfi lutheránus templom létrehozását. Ekkor I. Frigyes porosz király segítségét kérik német üzletemberek Lyonból, hogy támogassa a Genfi Magisztrátushoz benyújtott folyamodványukat, úrvacsorás istentiszteletek tartására.
Pictet és Turrettini teológusok véleménye kikérése után a testület helyt ad a keresetnek,
és kijelölnek erre a célra egy helyiséget.

1717-21 években a közösség pénzügyi gondokkal küzd. Támogatásért a II. Frigyes szász-gothai herceghez fordulnak, akinek fiai, genfi tanulmányaik idején, szintén ehhez a közösséghez csatlakoztak. A herceg később átveszi a protektorátust is a templom felett, amely jogilag a gothai konzisztorium felügyelete alá kerül.

Később keletkeznek is konfliktusok a genfi egyházzal, mivel a lutheránusok annak szigorú rendszabályait sértve kártyáznak, s szabad idejükben csapszékeket – és tánclokálokat is látogatnak! A Genfi Magisztrátus nem enged, s őket is aláveti a helyi szabályzatnak.

1762-ben aztán német hercegségek adományaiból az egyházközség megvásárolja az erősen rekonstrukcióra szoruló Château de Coudréet a Bourg de Four téren, majd egészen a pinceboltozatig lebontja azt, s a mai formájában látható épületet húzza fel a helyére. Felszentelésére 1766. február 9.-én kerül sor, ünnepélyes keretek között.

A Tabazan utcai épület az idők során sok viszontagságon ment át – berni, majd francia csapatok rekvirálván, őrházként használják, a napóleoni háborúk végén osztrák lazarett, James Fazy alatt pedig fondation-ná alakítják. Viszonylagos egyházéleti fellendülés után a 19. században, a világháborús évek német ellenessége a taglétszám erős visszaesését eredményezi. A háborús évek után újra megindul az építkezés úgy a közösséget, mint az épület hiányosságait illetően, illetve csatlakoznak különböző svájci egyházi szövetségekhez. Ma az Église Évangélique Libre de Genève (EELG) imatermeként szolgál.

Hát igen, mesélnek az utcák.
Ám Genfben nagyon sokat kell faggatni őket, mire megnyilatkoznak. Én egy városra nem tudok úgy tekinteni, hogy építmények halmaza. Mert mindnek van egyéni története, s a várost ezek a dolgok adják, formálják tényezővé. A benne élt és élő emberek tevékenysége, egybefonódva a kor, a történelem szövetével.

Ilyen szempontból Genf nem egy könnyen becserkészhető város. Tapasztalatom szerint nincsenek (egy-két kiemelt pillanatától eltekintve) az esetleges látványosságok felsorolását és annak fellelhetőségét megadó guidokon kívül jó városnéző kiadványai. És ez nem csak
a magyar nyomdai termékekre vonatkozik, hanem mondhatni általános. A város turisztikai hivatala szinte nem törődik azzal, hogy nem mindenki beszéli a franciát. Ennek hiányát itt jobban érzi az ember, mint mondjuk Párizsban.

Szóval nem ragozom tovább, de ezt kihívásnak is vettem, s úgy döntöttem, én megcsinálom a magyar nyelvű genfi tudás tárat. Nagyon sokszor csak egy utcanév volt, amin elindultam, s kitartó munkával szemezgettem össze mindazt, amit igyekeztem is itt átadni az eddig bemutatott területeknél.

A Tabazan utcai történet után az erre a környékre vonatkozó feltárásaim megakadtak, ezért csak bolyongok kicsit még a környéken, hogy hasson rám a látvány, ami beépülhet a Liszt házhoz kötődő emlékeimbe.

A Tabazan utcával párhuzamosan futó rue Beauregard utcának főleg a baloldala, ami csupa gyönyörűség a szemnek. Itt jobbra az egyöntetű sárga falszakasz értelmezéséhez egy régi, téli felvételt fűznék be, ami az épület másik oldaláról készült.