Washington Irvingnek a spanyolok örök időkre hálásak maradnak.
Az amerikai publicista – író Kolombusz élete után kutatva ütközött a madridi jezsuiták könyvtárában a Granada meghódításáról szóló krónikákba, amelyek olyan mértékben elvarázsolták, hogy a következő évben, 1829-ben útra kelt, s a granadai kormányzó jóvoltából néhány hetet – hónapot töltött az Alhambra akkor már (és még) elhagyatott falai között. Itt jegyezte le a nép ajkán még élő meséket és legendákat a helyszínről és környezetéről, amely, mint az Ezeregy éjszaka meséi, át voltak szőve varázzsal, romantikával, a spanyol táj és egyszerű lakói iránti sugárzó szimpátiával és szeretettel és egy eltűnt világ fel-fel bukkanó árnyaival. Olvasva az Alhambra meséit azonban úgy tűnik, hogy a megírása óta eltelt csaknem 200 év nagyobbat változtatott a helyszínen, mint a legendák porát felkavaró utazás és a mórok utolsó képviselői távozását követő mintegy négy évszázad. A mű ugyanis olyan, azóta sem lohadó érdeklődést keltett a helyszín iránt, mely megindította a turisták tömegeit Spanyolország felé, mintegy Spanyolország újra-felfedezését eredményezve, s az Alhambrát a világ leglátogatottabb világi műemlék együttesévé emelve.
Washington Irving emléktábla- Sevilla
A mai látogató már nem egy néptelen, Csipkerózsika-álmot alvó város falai között bóklászik, hanem egy tömegturizmus által erősen lerohant és a tömeget szervezetten átszűrő gépezeten keresztül haladva juthat e falak közé, de ha már azokon belül került, a csoda azonnal működésbe lép, és rabul ejt.
Qa’lat al-Hama = Alhambra a vörös vár, falairól kapta a 13. század derekán a nevét, melyet az építéséhez felhasznált helyszínen nyert, vasat tartalmazó, ezért vörös színezetű nyersanyag idéz elő.
A 9. században még csak a védelmi erőd, az alcazába emelkedett itt a Sierra Nevada Vegára lefutó nyúlványát képező Sabica hegyfok nehezen megközelíthető csúcsán.
Alcazaba őrtorony – Torre de la Vela
De mi még csak épp belépünk az erődítmény és a paloták közötti ciszternák terének (Plaza de los Aljibes) nevezett térre vezető Puerto del Vinon.
Alhambra, Plaza de los Aljibes
Alcazaba és a Ciszternák tere
Talán most már itt az ideje egy áttekintő térkép beszúrásának:
Az Alhambrát a Sabica hegy természetesen kialakult platóján építették fel, melyet az alatta fekvő, eredetileg zsidó településtől, az Albaícintől egy mély szakadék és a sebes folyású Darro folyó választanak el. A mintegy 13 ha kiterjedésű területet a mórok uralmuk évszázadai folyamán teljes mértékben beépítették, mely az erődön és a fejedelmi paloták és a hozzá kapcsolódó udvarokon, kerteken kívül, magában foglalták az élénk piaci élettől lüktető medinát is, annak mintegy 2000 lakójával. Az Alhambra egy város volt az erődítmény 2 km hosszúságot kitevő falain belül. A védőfalakon 30, ma már részben elpusztult torony helyezkedett el.
Mi élőben, az Alcazabából ezeket a képeket rögzítettük:
A fehér házak festői látványa északi irányban az Albaícin negyed mórokkal később erősen feldúsult települését mutatják. A zsidók itt is segítették a mórokat az invázióban, akiknek már 711-13 között a hely birtokába került. Idővel az Albaícint körülölelve nő ki Granada városa, nevét a mórok a gránátalmáról adják – s az Alhambra alatt délre és nyugatra terjeszkedik. A fenti térképet a keleti oldalon lezáró Generalife kertjei és az egész táj fölött emelkednek a Sierra Nevada hófödte sapkái.
Ez az utolsó kép nem saját forrásból van, de hasonló módon csatolok hozzá még néhány olyan felvételt, ami érzékletessé teszi, a fönti leírást az Alhambra elhelyezkedését illetően. A gyönyörű felvételeket Francisco Gonzáles Martinez fotógalériájából merítettem:
Alhambra és Granada városa a katedrálissal
Alhambra és a Darro völgye
Alhambra közelítő képe
Alhambra esti fényekben
De mi még nagyon is nappali fényeknél nézünk le az Alcazabából az ún. Machuca udvarra (V. Károly palotájának építője neve – Michelangelo tanítványa volt), ahonnan majd a paloták belső megtekintésének útvonala is indul.
Sajnálatos módon a látogatásaink színhelyei az első két napon pontosan a történelmi időhöz képest fordítottan követik egymást, hiszen most a Katolikus Királyoktól visszalépünk a Granadai naszrida dinasztia fényes korszakára (1232-1492), majd a következő napi látogatásunk helyszíne, Córdoba ad módot az ezt megelőző, a mórok bejövetelétől a taifákra eső muzulmán királyságokig tartó időszak tárgyalására.
De akkor nézzük is meg a granadai történetet, mely akár hattyúdalnak is mondható a mórok hispán történetében.
Tehát az 1212. év volt a forduló pont a Reconquista történetében. A keresztény uralkodók sorra hódították meg a mór uralom korábbi bástyáit. A muzulmánok aránya területenként más és más, így a visszahódítás sem volt egyenletes. A hispán-muzulmán királyságok négy hullámban cserélnek gazdát. A 12. század derekán a harmadik hullámban elesik Sevilla és Córdoba, a mórok visszaszorultak, és a tengerparton vetették meg lábukat, behúzódva a rondai és granadai erődítményekbe.
Kasztília azonban meggyengül a demográfiai hanyatlás és a dinasztiák harcai következtében, és még várnia kell azzal, hogy újabb terjeszkedő vállalkozásba kezdjen. Ez is a magyarázata annak, hogy a granadai királyság még 200 évig fennáll.
Ekkor lép színre az új dinasztia alapító, aki I. Mohamed néven székhelyévé Granadát teszi. Mohamed, hogy biztosítsa a város biztonságát, elismeri Kasztília fennhatóságát és megállapodást köt a keresztény uralkodókkal egy éves vazallusi adó fizetéséről.
Ez a két körülmény így Izabella és Ferdinánd fellépéséig módot ad arra, hogy a meghódított területekről is ideáramló 100.000 fölötti számú menekülttel, akik egyesítették magukban az akkori arab világ teljes szaktudását, kiépítsenek egy minden eddiginél fényesebb várost és udvart. Ebben az időben Granada volt a leggazdagabb város spanyol földön. Míg a mór birodalom politikailag hanyatlott, művészetében és kultúrájában a fénykorát élte.
Mohamed kinőve az alcazábát, kezdi kiépíteni az Alhambra épületegyüttesét, de jelentős bővítés fűződik 100 évvel későbbi utóda I. Yusuf és fia, V. Mohamed nevéhez is.
A palota együttes folyamatosan bővült, szakértői vélemények szerint eredetileg 7 palotából, a hozzá tartozó udvarokból, kertekből és fürdőkből, valamint a Generalife ciprusokkal övezett terjedelmes díszkertjéből állt.
Az eredeti Korán előírásoktól már nagymértékben eltávolodott előkelők megteremtették itt maguknak a földi paradicsomot, buja érzékiséggel és filozófiai szemlélődéssel, a földi gyönyörök és luxus halmozását emelkedett irodalommal, zenével és művészetekkel megfűszerezve élvezték itt a lét minden örömét. Ezt a kifinomult, és a szépség utáni felfokozott érzékenységüket tükrözik vissza az Alhambra kőbe, márványba, gipszbe lehelt csipke csodái és harmonikus kompozíciói.
Ahogy a vár falán található márványtáblán a mexikói költő, Icaza a versében írja:
“Adj a koldusnak alamizsnát, asszony, mert nincs fájdalmasabb dolog az életben, mint vaknak lenni Granadában.”
Vagy, ahogy a krónika V. Károlyról feljegyezte, hogy először járva az Alhambrában, megrendülve jegyezte meg: “Bizony szerencsétlen volt az az ember, akinek mindezt el kellett veszítenie”
S az az ember Boabdil volt, a mórok utolsó királya. A város megadását rögzítő titkos egyezmény 77 pontjából a legsúlyosabb kitétel a mórok számára, hogy a várost örökre el kell hagyják, soha nem térhetnek vissza. Boabdil is szabad elvonulást kapott, miután a megállapodás szerint 1492 január 2.-án napfelkelte után a városon kívül, a Genil folyó partján átadta városa kulcsait a királyi párnak. Az eseményt számtalan helyen és módon (pl. a Királyi kápolna főoltárán, a katedrálisban, s a Katolikus Királyok életét ábrázoló alkotásokban központi helyen) ábrázolják.
Én most Francisco Padilla, spanyol festő (1848-1921) Granada megadása 1492 c. képén keresztül szeretném itt az eseményt illusztrálni.
Francisco Padilla – Granada megadása 1492
Az emirátus bukása történelmileg elkerülhetetlen volt, hisz az egész világban omlott össze az Iszlám Birodalom:
– a mongolok lerohanták Perzsiát, Bagdadot 1256-ban lerombolták, hatalmas népirtást rendeztek, az Abasszidák Kalifátusa megszűnt.
– az 1056 óta tartó török veszély és fenyegetettség 1453-ra megpecsételi a Keresztény Bizánci Birodalom sorsát, Bizánc elesik, s a helyén az Ottománok felépítik Konstantinápolyt. Európa retteg a török invázió, s ezzel egy új muszlim uralom rémétől.
– ennyi hatalmi harc mellett, a Pápaság erős nyomás alá helyezte az Ibériai félsziget uralkodóit, hogy kiűzzék a mórok még maradék kicsiny csoportját. Ezt az új keletű keresztes háborút, mint egy második Jeruzsálem elfoglalását tekintették, aminek meg kellett történnie. Granada elfoglalása a Reconquista számára abszolút jelentőséggel bírt.
Mindegyik résztvevő világa visszavonhatatlanul megváltozott:
-Európában diadalmasan győzedelmeskedik a kereszténység. Spanyolország betagozódik a középkori feudális Európába.
-Az arabok kiűzettek, és Marokkóban telepedtek le. Amennyit tudtak magukhoz vettek, aztán bezárták házaikat, s a bejárati ajtó kulcsát új otthonaikban kiakasztották a falra, mint az Elveszett Paradicsom ikonná vált jelképét. A történetet újra és újra továbbadták, hogy senki ne feledje az al-Andalusban hagyott jussukat. Az arabok Boabdilnak sosem bocsátották meg tettét, s hiszik, hogy kiűzetésük árulás eredménye volt.
Az utolsó mór királynak mindkét oldal adott egy-egy gúnynevet: amíg a katolikusok az egyre csökkenő birodalma okán El Rey Chiconak (kis királynak) nevezték, a mórok pedig
A szerencsétlennek, arabul El Zogoibinak titulálták.
Személye még mindig megvetéssel és haraggal tölti el népe leszármazottait, legyenek bár kikeresztelkedett moriszkók, vagy kivándorolt afrikaiak. Az Alhambra meséiben is sok hivatkozás történik rá, illetve utolsó útjának állomásait a környező helyeken, hegyeken és hágókon különböző nevekkel, legendákkal illetik.
Egy ilyen legendára utalt V. Károly fent idézett mondata is, mert amikor Boabdil mintegy 6 mérföldre az Alhambrától elérte azt a pontot, ahonnan utoljára láthatta elhagyott otthonát, könnyekben tört ki. Ezt a helyet még ma is ” A mór utolsó sóhajának” nevezik.
Francisco Gonzales Martinez kamerája ezt a pillanatot a következő képben fogta meg:
Fölöttem a felhő 