Andalúz nyár – 14. Sevilla, Santa Cruz negyed

Hát ahogy gondolom az előzőekből már sejthető volt, a harmadik napunkon sem mentünk még le a tengerpartra.

Mivel a fakultatív kirándulások meghatározott rendben követték egymást, így mi ezen a napon is útra keltünk, s irány Sevilla!

Sevilla Spanyolország negyedik legnagyobb városa, Andalúzia és Sevilla tartomány fővárosa. A legenda szerint a várost Hercules alapította, s Julius Cézár alatt fejlődött először jelentős településsé. A rómaiak nevezték Hispalisnak, amelyből származik az arab neve Išbīliya (إشبيلية), s végül innen ered a Sevilla elnevezés. A taifákra szétesett mór birodalom utolsó uralkodói itt az almohádok (észak – afrikai radikális iszlám ág) voltak, tőlük hódítja vissza a várost 1248-ban III. (Szent) Ferdinánd, kasztíliai király, aki örök álmát is itt, a Sevillai Katedrálisban alussza.

Sevilla fénykorát Amerika felfedezése után, a spanyol aranykor idején éli, amikor monopóliumot kap az Amerikával való kereskedelemre, hiszen a Guadalquivir révén egyenes kijárata van a tengerhez. Hajók és kereskedők csak rajta keresztül és az ő engedélyével kelhetnek útra a tengeren, és a befutó árut, kincseket itt rakják ki és vámolják el.

Nina_Pinta_Santa_Maria

Kolumbuszon kívül innen indul Amerigo Vespucci és Magellán is világhódító útjára. Akkoriban járta a mondás, hogy Spanyolország fővárosa Madrid, de Sevilla a világ fővárosa. Hanyatlása akkor kezdődik, amikor a 16. században Cádiz is megkapja a kereskedelmi jogot a tengereken.

A város újkori történelmében két meghatározó jelentőségű vásárt szervezett,
1929-ben – csak néhány hónappal a nagy gazdasági világválság kitörése előtt –
az Ibero-Amerikai kiállítást, illetve Kolumbusz utazásának 500. évfordulója alkalmából 1992-ben itt rendezik meg az Expót. Mindkettő a gazdasági pangásból való kilábalást célozta, amely kezdeményezéssel és felismeréssel előtte jártak minden más spanyol tartománynak és városnak.

A város a színhelye olyan világhíres operáknak mint Bizet Carmenje, Rossini Sevillai borbélyának, Beethoven Fideliojának, Mozarttól a Don Giovanninak és a Figaro házasságának, valamint Prokofjev és Verdi egy – egy darabjának. A város nagy festő szülöttjeiről – Diego Velázques, Valdés Leal, Bartolomé Esteban Murillo – már szóltam, illetve megemlíteném, hogy a sevillaiak magukat a flamenco és bikaviadalok hazájának, valamint a tapas feltalálójának vallják.

Még van egy érdekesség a város nevével, illetve logojával. A római SPQR – hez hasonlóan, itt is gyakorta találkozni a következő NO8DO rejtéllyel, mely a város címerében is megtalálható. Története pedig az, hogy a III. Ferdinánd, város – felszabadító fia, X. Alfonz, akit a tudományok szeretete miatt a Bölcsnek is hívtak, adta ezt a címzetet a városnak, miután az hűséggel kiállt mellette, midőn saját fia ki akarta túrni a trónjából.
Ez gyakorlatilag egy olyan rébusz, amelyet, ha összeolvasnak úgy hangzik mint : No me ha dejado – ami annyit tesz, hogy “ők (mármint a sevillaiak) nem adtak fel”.

Sevilla nagy is és sokrétű, egy nap alatt nem lehet megismerni. Több az, ami kimarad, mint amit alkalmunk van futólag megtekinteni, inkább csak egy felületes kép az, néhány kiemelt részlettel, amit nyerünk. Ezeket a morzsákat szeretném most megosztani Veletek.

Először nagyon okosan, az idegenvezető is egy átfogó képet szeretne nyújtani nekünk,
hogy legyen némi fogalmunk a városról. Ezért a busszal párszor oda – vissza cikázunk a Guadalquivir folyó hídjain, mert itt már a folyó tényleg átszeli a várost hömpölygő víztömegével, nemcsak egy, a képzeletünkben meglevő város alatt megbúvó folyamocska. Rögtön a folyó fölött látjuk átívelni az igencsak modern, az Expó’92 idejére épített hidak némelyikét. Összesen hatot építettek ekkor a zökkenőmentes közlekedés biztosítására, mivel akkor az Expót egy előtte nemigen használt, a folyó két ága közötti szigetre
(La Cartuja) telepítették.

A folyó jobb partján gyakorlatilag az Expó területén fenntartott tudománynak és technikának szentelt park és a már említett, Kolumbusz által is lakott kolostor maradványai alatti területen a Triana (neve Traianus után) negyed helyezkedik el.
Ez az otthona a híres sevillai kerámiáknak és agyagedényeknek, amely gyártása egészen a rómaiak koráig nyúlik vissza. Nincs Sevillában olyan templom, hotel, bár, vagy privát ház, amelynek csempéi nem innen származnának. Számtalan művész, matador, flamenco táncos született itt, s egészen az 1950-es évekig ez volt a régi cigány-negyed. Ezen városrész  szentjének a legkiterjedtebb a kultusza egész Sevillában, de erről már írtam. A Trianaval szemben levő parton helyezkedik el a tulajdonképpeni centrum, a történelmi városrész és a hivatali negyedek. Az alábbi segítséggel talán érthetőbbé válik amiről beszélek:

Szemben a folyóparton látható a város másik jelképe, az Aranytorony, a Torre del Oro.

Bizony a Torre del Oronál volt a hajdan nyüzsgő kikötő, dokkokkal raktárakkal – s ekkor a torony maga is vámházként működött. Mégsem azért hívják arany toronynak, mert itt tárolták volna az Amerikából érkező aranyat, hanem a külsejét borító csillogó aranycsempékről, melyből mára már mi sem maradt.
A torony egyébként maga is még a mórok idejéből itt maradt emlék, mely kilátóként szolgált, s az akkori városfal egyetlen fennmaradt darabja.

A Torre del Oro mellett a rakparton felfelé gurulva, buszunk elhalad a bikaviadalok híres arénája, a La Maestranza mellett.

Mint a fenti sematikus rajzon látható ennek a városrésznek a neve El Arenal, amely a hajdan itt található finom homok megnevezése volt, s ami természetesen az arénák talajának borításául is szolgált.

A sevillai arénát Spanyolország egyik legjobbjának s egyben az egyik legrégebbijének is tartják. 14 ezer férőhely van benne, de bárhol üljön is a vendég, az akusztikája mindenütt kiváló. A corrida (így hívják spanyolul a bikaviadalt) szezonja minden évben húsvét vasárnapján indul és október 12.-ig tart. Mintegy 20 viadalt tartanak összességében, általában vasárnap esténként, de a féria tartama kiemelt időszak. Ekkor jelennek meg a legünnepeltebb torreádorok is. A pénztárban beszerzett jegyek ára 8-70 Euró között mozog, de természetesen az izgalmasabb események előtt ezek a sokszorosukra nőhetnek egy-egy ügynökön keresztül.

Az arénával szemben a rakparton Carmen szobra, ki halhatatlanná tette a sevillai bikaviadal e színhelyét.

Carmennel egy vonalban  a torreádornak is állítottak szobrot.

A rakpartról a fenti térkép jobb oldali alsó harmadában látható kiterjedt zöld területek felé vesszük utunkat, ahol a széles sugárút újabb Carmen helyszín előtt, a dohánygyár előtt vezet el, melyben ma már egyetem működik. (Az út közepén Cid lovagol bronz szobrán, harci zászlót lengetve).

Az épület a 18. századi Spanyolország egyik legnagyobb és leghíresebb épülete volt,
az akkori iparosítás előtti korszak leginnovatívabb berendezéseivel. Nagy méreteit érzékelteti, hogy nem csak az üzemek és az azok kiszolgálásához szükséges háttérintézmények voltak megtalálhatóak benne, de volt saját kápolnája, börtöne,
több udvara szökőkúttal, és vizesárka. Az állami dohánymonopólium nagyon lukratív üzlet volt, s a gyár cigarettát sodró asszonyainak létszáma elérte a 3000 főt.

A Museo de Bellas Artes 19. századi képén még az egykori dohánygyár belsejéből láthatunk jelenetet.

Gonzalo M Bilbao: Interior de fabrica de tabacos

S a dohánygyárral már határos a térképen látható parkegyüttes, melynek a Murilloról elnevezett részébe vetjük be magunkat.

S itt már átsejlik a távolból az az egyetlen emlékmű, amellyel a nem túl hálás Sevilla áldozott felvirágoztatójának, Kolumbusznak.

Bár ez is inkább Izabellának, a katolikus királynőnek látszik hódolni, hiszen az oszlopok közötti hajót ábrázoló elem hangsúlyozottan az ő nevét hirdeti, míg Kolumbuszról mindössze ez a lábazaton látszó medalion szól.

S a buja növényzetű parkban már lépten-nyomon beleütközünk azokba a bizonyos kerámialapokba, azulejókba, melyek sűrű megjelenését már előre jeleztük. Itt a padok készültek ezekből a festett mintázatú lapokból:

A felhasználás számos módját ismerik a köztereken is, s ha már a témánál vagyunk, befűzök ide két kedves megjelenítését e kézműves iparnak.

És a következő nevezetesség a Murillo parkban: Rosina erkélye a Sevillai borbély operából.

Aztán kijutunk a parkból, s ez már a nevezetes Santa Cruz negyed, melynek római vízvezetéke mellett haladunk tovább. A nevét a középkorban itt állt, s a Napóleoni háborúk idején elpusztult  Santa Cruz = Szent Kereszt plébániatemplomáról kapta, melyben a városrész szülöttje Murillo is el volt temetve.

A hely a legszebb, turisztikailag leglátványosabb, történelemmel átitatott negyede Sevillának. Szűk, kanyargós kockaköves utcák, minden sarkon újabb szemet gyönyörködtető meglepetést tárnak fel. Kicsiny kiülős bároknál kellemes lelazulni és szemlélődni. Már ismerősnek tűnnek az egymásra hajló fehérre festett házak, kovácsolt vas erkélyek, és rejtett patiok, igen ez a középkori zsidó negyed helyszíne is – noha sok zsinagóga helyén már katolikus templom áll.

A bájos kis tér a Plaza de los Venerables, nevét a Hospital de los Venerablesről kapta, mely a 17. században védtelen prédikátorok menedékhelye volt. A terecskére még majd visszatérünk, ahol némi erősítést merítünk éhségünk csillapításával, a túra folytatásához.
S a fenti képen a baloldali ház falán lévő tábla nem másról tanúskodik, mint hogy itt lakott, a sok írónak Moliértől Dumason át Byronig, Mozartról sem elfeledkezve, inspirációt adó Don Juan.

Benézünk a kapun is, de tartunk tőle, hogy az itt feltárulkozó látvány nem azonos a Don Juan korabelivel.

S a kerámialapok felhasználásában igen leleményesek. Itt a ház falán egy kis helyi térképpel örvendeztetik meg az elveszett turistát.

Én most ki is preparáltam kicsit, pirossal berajzolva a megtett, illetve a még előttünk álló útvonalat, a térképen megjelenített területen. Itt alul, a Murillo parkból fordultunk ki, s jelenlegi irányunk a kis fákkal körbevett tér, a Plaza de Elvira:

Ki is bukkanunk, s újabb csodálattal tölt el a narancsfákkal szegélyezett kis tér hangulata.

A téren a korai időkben szabadtéri színház, amolyan Comédia de l’Arte működött, amely előadásaira mindenki hozta magával a kis zsámolyát, egyéb ülőalkalmatosságát, és már kezdődhetett is a játék. Ma már a székek és padok másféle kikapcsolódásra hívnak fel.

Újabb girbe-gurba kanyargások:

És újabb fal mellett bukkanunk ki, de ez már a Real Alcazár, a királyi palota fallal körülvett kertjét szegélyezi.

És itt kandikál ki először ránk sejtelmesen, amit már Ti is felismertek, a Giralda tornya!

És ez már bizony a Királyi palotaépítmények együtteséhez és belső kertekhez vezető bejárat. Mi azzal a felkiáltással, hogy már láttuk ennek non plus ultráját, az Alhambrát, inkább más program mellett döntünk, mert ahogy leírtam időnk véges, a kínálat pedig bőséges volt. Ma már kicsit fájlalom, hogy legalább egy kisebb – fajta lóhalálban nem futottunk végig rajta, miután láttam róla belső fotókat.

Azonkívül, ez a legrégibb európai királyi rezidencia, amely még ma is használatban van!

A palota-együttes eredete a 9. századra nyúlik vissza, a mór kalifátus idejére. Aztán a következő uralkodó dinasztiák mind alakítottak rajta, igényeiknek és ízlésüknek megfelelően. Az épületegyüttes ily módon pontosan visszatükrözi a város több mint ezer éves történetét. A város  keresztény visszahódítását követően, a győztes király fia,
X. Alfonz, aki elsőként birtokba veszi az épületet, majd az ország egységbe olvasztása után is, megmaradt az uralkodók itteni rezidenciájául. Ez időben, és itt alakul ki az, a mudejár stílusnak nevezett művészeti ág, amely a mór és keresztény kultúrák stílusának a szintéziséből keletkezett, s egyedül Spanyolországban lelhető fel.

És itt van az Archivo de Indias, vagyis Amerika felfedezését és spanyol gyarmatbirodalom számtalan történelmi emlékét katalogizáló hatalmas gyűjtemény. Az épület maga korábban kereskedelmi célokat szolgált, a tőzsde székhelye volt.

…és tovább jobbra, szemben az Alcazárral:

Igen, és tekintettel így körbefogtuk azt a három épületet, amit így együttesen az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított.

Most még azonban nem mehetünk be a katedrálisba, vasárnapi mise van, így becélozzuk a kicsit távolabb lévő Museo de Bellas Artest, mely a madridi Prado után Spanyolország legnagyobb képgyűjteménye.

Erről a sétáról és múzeum – látogatásról azonban majd egy új fejezetet nyitok.