II. Rákóczi Ferenc – 24 év emigrációban. / A lengyel fejezet (12. életrajzi rész)

1711. évben, mely a szatmári békén keresztül a majtényi fegyverletételhez vezetett, Rákóczi 35 éves volt.

Hihetetlen nagyságú az életmű, amelyet eddig végbevitt, – s szívszorongató, hogy
a következő 24 éve, haláláig tulajdonképpen már csak egy, az álmait kergető embernek –
a reáltörténelemtől elszakadt fájóan sikertelen útja.

Mint tudjuk, Rákóczi abban a reményben távozik 1711 februárjában az országból, hogy Lengyelországból hadakkal megerősödve térjen vissza, hiszen ő nem hisz a bécsi udvar szavában, s a magyar ügy sikerre vitelét csak a fegyverek által látja, vagy abban, hogy
a konfliktust – vagy tárgyalásokat addig kihúzzák, míg az általános európai
(spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti-) békefolyamatokba a magyar ügy – ahogy azt XIV. Lajos megígérte – belekerül.

Hiába a szatmári béke rá vonatkozó pontja, mely szerint Rákóczi megtarthatja összes javait s lakhat akár Magyar- , akár Lengyelországban, mihelyt három hét alatt leteszi
a hűségesküt; ha maga nem jöhet, meghatalmazott által is leteheti; sőt a 3 heti határidő is meghosszabbítható, de ezt Rákóczinak a királytól kell kérnie. A békeszerződésben szó nem volt a nemzet ősi alkotmányáról és szabadságáról, mint ahogy Erdély sem nyert említést benne. Ő személyes érdekeit ismét háttérbe szorítva a Szatmári békét nem ismeri el,
s inkább az önkéntes emigrációt választja. Rajta kívül a vezetők közül Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Forgách Simon és Esterházy Antal maradt külföldön, akiket aztán a császár Rákóczival együtt kizár a közkegyelemből.

(1711. május 13.-án az ország népéhez intézett nyílt levelében Rákóczi tiltakozik a Szatmári béke ellen.)

Mai eszünkkel kicsit nehéz megszokni, hogy miért éppen Lengyelország felé menekültek többnyire a politikai üldözöttek? De hisz akkor a lengyelek közvetlen szomszédaink voltak, s a történelmünk is sok szálon kapcsolódott (közös királyok stb.) hozzájuk. Rákóczi sem először bukkan itt fel ebben a minőségben, hiszen 1701-03 között is a bécsújhelyi börtönből szabadulva – igen kalandos menekülés után itt lel rejtekre Bercsényivel együtt (inkognitóban – hisz a császár a haza ellenségeinek és felségsértőknek nyilvánította őket), az előkelő társadalmi rangú és magas pozíciójú Sieniawska házaspár ukrajnai birtokán Brzeżanyban, vagy magyarosan Breznánban. A helység igen közel, mintegy 120-130 km-re fekszik a magyar határhoz, ahonnan zászlót bontva, hamar hazai földre lehetett jutni. Adam Sieniawska, az 1569-től létező lengyel-litván reálunió nemesi köztársaságának, a  Rzeczpospolitának a nagyhetmanja, mely a legmagasabb katonai tisztséget jelöli.

Mányoki Ádám : Sieniawska grófnő (1715-18)

Felesége, Elżbieta Helena Sieniawska, született Lubomirska hercegnő, igen agilis személyiség,
aki szívesen folyt bele a nagypolitikába. Őt
“korona nélküli királynőként”  emlegették a kortársak. Versaillesban, Bécsben, Drezdában ugyanolyan ismert volt, mint Lengyelországban.
A franciabarát lengyel főúri párt legjelentősebb személyiségeként szívesen alkalmazta a francia diplomácia eszköztárát is: a politikai és szerelmi intrikát. Ez utóbbinak ugyanúgy behódolt Rákóczi is, mint a kor néhány más, igen magas rangú személyisége. A köztük kialakuló szerelmi viszony mellett igen erős marad a politikai vonatkozás is kapcsolatukban. Sieniawskát valószínűleg a mai felfogás szerint nem látjuk szépnek.
A szépségideálok minden korban változtak, valamint a róla fennmaradt írásokból következtetve a személye olyan mértékben lenyűgöző volt, szinte vibrált körülötte a levegő, amely formálhatta a társaságában levők képét is róla.
Szerintem Rákóczi elbűvölésében is erős súlyt játszott az éles esze, vezetői alkata, karaktere. Hiszen nem feledhető, hogy Rákóczi életében a legerősebb női minta, édesanyja, Zrínyi Ilona is ez a típus volt. A szabadságharc teljes idején a személyes találkozásokon túl, sűrű levelezésben állnak, ahol Rákóczi folyamatosan tájékoztatja
az eseményekről őt, miközben az igen eszes Sieniawska grófnő szorgosan munkálkodott azon, hogy Rákóczi ügyének hathatós támogatást szerezzen.

Sieniawskáról mintázott freskó Varsói Wilanow kastélya menyezetén

Ez ugyan, innen 300 év távlatából könnyen megállapítható, hogy nem sikerült neki,
de ugyancsak egyértelmű, hogy személye
és pártfogása igen fontos volt Rákóczi számára, s maradt élete végéig hűséges támasza.
(Rákóczi és neje a bécsújhelyi börtönből való szökés után öt és fél év múlva,
majd talán még kétszer találkoznak
az életben – eltávolodnak egymástól, miközben Sarolta Amália éli igen tékozló és a hírek szerint léha életét Európa különböző  színhelyein.)

Ez alkalommal Rákóczi az orosz segítség elérése miatt ment Lengyelországba a cárral tárgyalni. Bercsényi, ki már korábban kinn volt, biztatta, hogy
„bizonyos segítségünk; nem bizonyos az ideje,”- a”török lárma” következtében.

A török lárma azt jelentette, hogy 1710 novemberében a Porta háborút üzent Oroszországnak. I.Péter remélvén, hogy Rákóczinak hasznát veheti a francia kabinetnél a svédekkel folytatandó béketárgyalások elérése ügyében, illetve a törököknél, ahol Rákóczi még mindig rendkívüli tekintélyt élvezett, ezért ő megpróbálta közvetítőjének felkérve, azt kihasználni. Rákóczi nagy ügybuzgalommal hozzá is látott a feladatnak. Azonban a cár csakúgy, mint XIV. Lajos fondorlatos játékot űztek. Míg mindketten segítséget és együttműködést ígértek, a színfalak mögött a franciák a törököt uszították
a cár ellen, a cár meg a franciákat biztatta azzal, hogy Rákóczit megsegítvén, távol tartja
a hátától a Habsburgokat. A cár eközben titkos béketárgyalásokat folytatott a bécsi udvarral és csak időhúzásul szolgáltak segélyezési ígéretei a magyar fél számára. Segítséget sem pénzben, sem katonában nem kapott Rákóczi a cártól soha.

Rákóczi, aki oly tisztán látta a belpolitikai helyzetet, őt mindig csak a külpolitika csalfa fénye tévesztette meg. Mégis, én úgy látom őt, hogy ez is erkölcsi nagyságát igazolja, mert számára az adott szó mindig szent volt. S maga mindig e szerint is cselekedett, s nem feltételezett egyebet másról sem. Ez persze nem érdem a politika hamis világában, ahol
ő meggyőződéséből eredő logikus érvelésével próbált eredményeket elérni. Rövid ideig eszméi és céljai még beleillettek az európai események vonulatába, és akkor realitással is bírtak. Tragédiája, hogy a cselszövők taktikázását nem ismerte fel, és nem vette mindig észre az erőviszonyok változását. A cár mindaddig azzal biztatta, hogy amint a törököt legyőzi, hadaival Magyarország felszabadítására indul, ám ígéretei azonnal teljesíthetetlenné váltak, amint 1711. július 8.- án a Prut melletti csatában a török sereg döntő diadalt aratott az oroszok felett.

Mányoki Ádám jól ismert festménye ekkortájt (1712-ben Gdanskban) készült róla,
mely nem nélkülözve a holland portréfestészet finom lélekábrázoláson nyugvó legújabb eszközrendszerét, ünnepélyességet árasztó reprezentatív képet nyújt a fejedelemről:

Idézek a fenti kép hozzáértő elemzéséből a Száz szép kép, mek.oszk.hu honlapról:

“Mányokinak e műve a fejedelem büszke egyéniségének, előkelő megjelenésének és nemes méltóságának legjobb megörökítője. A fejedelmet elöl hímzett díszes magyar öltözékben állítja elénk. Hajának, prémes kucsmájának sötétjéből övezett arcára erős fénysugár vetül, amely nemcsak vonásainak érzékeny megörökítését segíti, de a festő jellemábrázoló erejének legjavát is adja. Az uralkodói reprezentáció a bujdosó fejedelem arcképében csak rejtve, finom utalásokkal érvényesül. Palást módjára hátára vetett, elöl magyar ötvösművű mentekötő lánccal összekapcsolt bíborszínű dolmányát uralkodói hermelin béleli. Nyakában az aranygyapjas rendet viseli, amelyet 1709-ben kapott meg.”

Ez a nyakában vörös szalagon viselt aranygyapjas rend volt egyetlen sovány vigasza
a külpolitikában annyit csalódott szegény fejedelemnek.

Utánakerestem kissé a kitüntetés eredetének, történetének:

A burgundiai udvarban mint lovagrendet alapítják (Jó Fülöp idején).
A rend létszámát a burgundi herceg 24, majd 31 főben határozta meg.
Új tagot csak egy régi tag halála után lehet felvenni, akit a rend gyűlésén szavazással választottak meg.
1477-ben a Habsburgokra száll.
A rend birtokosai a birodalom legfőbb méltóságai lettek. A Habsburg-ház főhercegei és a rokon fejedelmek a rendet szinte automatikusan, már gyermekkorukban megkapták.
Károly engedélyezte, hogy a tagok a nehéz aranylánc helyett a rendjelet hétköznap egyszerű selyemszalagon viseljék.
1700 után, amikor kihalt a spanyol Habsburgok-háza, a rendet egyaránt adományozták az osztrák Habsburgok és a spanyol Bourbon-ház, mivel
az exkluzív rendről egyik fél sem akart lemondani.

Az osztrák ág ünnepi összejöveteleit évente egyszer, Szent András napján (november 30.), a Német Lovagrend bécsi templomában tartja. Ilyenkor avatják fel az új tagokat is, akiknek számát 51-ben maximálták.
V. Fülöp, spanyol király 36, főleg németalföldi, német és osztrák lovagot kizárt.
Ő adta azonban – XIV. Lajos kezdeményezésére – Rákóczinak, a rossz nyelvek szerint kifejezetten a Habsburgok bosszantására is szánva.

Rákóczi 1711 és 1712-ben Lengyelországban maradt, – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik. Nagyon mélyen sérti azonban az orosz cár durva lekezelése, mellyel vele bánt, miután hasznát már nem vehette. A vesszőfutás ellenére még mindig nem adta fel a reményt, hogy XIV. Lajos beveszi őt és ügyét az európai békébe.
Mivel az utrechti tárgyalások javában folynak, 1712-ben  elhatározza, hogy közelebb hajózik az eseményekhez, hátha hatást tudna gyakorolni azokra. November 16.-án így Danckából (Gdansk) Angliába indul, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt az angol királynő nem fogadta be. Ekkor Franciaországba evezett. 1713. január 13.-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27.-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról.

Lassan testet ölt a vándorlás, miként a hagyomány szerint, amikor Munkácsról útra kelt, egyik udvari cigányzenésze lábai elé borulva, sírva mondta neki:
„Mégy, mégy felséges fejedelem! Itt hagyod a vagyont, keresed a nincsen-t!“