II. Rákóczi Ferenc – 24 év emigrációban. / Rodosto-ostorod (16. életrajzi fejezet)

A jenikői tartózkodás alatt közelebbi bepillantást nyernek a szultáni udvar, s egyben ennek a furcsa török világnak az életébe.

 III. Ahmed szultán ekkor a negyvenes évei közepe felé járt, szép férfias jelenség, jó modorú, barátságos nagyúr, aki saját kedvteléseinek él és államügyekkel lehetőleg keveset foglalkozik. Pártolja a művészeteket és a kultúrát, idejét kissé tán bizarr módon úgy jellemzik, hogy az oszmán birodalomban ekkor lehetett a legemberibb módon élni. Valóban, III. Ahmednél hiába keresnők vérszomjas elődeinek barbár kedvteléseit, s a kellemest és középszert kereste mulatságaiban és politikai elhatározásaiban egyaránt —
a nagy méretektől mindenben irtózott. Hatalmas dómokat nem épít, az egyetlen, neve alatt fémjelzett épület, amit találtam a Topkapi bejáratánál levő ivókút.

Mikes Kelementől kedves elbeszélését kapjuk egy évente megrendezett, ahogy ő írja – császári ünnepségnek.

Tegnap mi a császári mulatságon voltunk. Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a mulatságon, amelyet fog adni
a császárnak. A fejedelem lóra ülvén, a csauz a Constancinápoly mellett lévő rétnek
a végin egy nagy dombon megálítta minket, ahonnét kelleték nézni a mulatságot.
A mulatság pedig abból állott, hogy lovakot futtattak, flintából és apró ágyúcskákból célt lőttek, a császár előtt a birkozók birkoztanak. De mégis mindezek nem valának császári mulatságok, hanem a vége jobb volt a kezdetinél, mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni mind a császárt, mind az udvarát. (Felsorlásban: virágukban levő szép lányok, paripa, gyöngyös lószerszám)

(Édes néném, mely derék állapot a császárság!) Mi pedig mindezeknek végit nem vártuk, mert reggeltől fogva estig egy helyben lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék mulatság. Azért is csak a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi mulatságra valót nem látván, ebédre hazamentünk.

Mindamellett az idő lassan múlik kétségek és remények között – ahol az egyetlen biztos :
a bizonytalan.    

….mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk.
Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak, ahol
ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az újakkal újra kell kezdeni;
aztot pediglen, ha az ajándékon nem kezdik,  jó kezdetit sem lehet várni.

Rákóczi a vadászat mellett időtöltésül a Grosboisban megkezdett vallásos önélet – írását folytatta. Néha kiruccannak :

“Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában.” (Jenikő a Bosporus európai partján fekszik.)

De azért a helyzetüket mégis leginkább Mikes ezen mondata írja le:

A mindennapi mulatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája.   ….szegény bujdosó magyarok, akik itt
a tengerparton csak dohányoznak suhajtással.

S midőn a fejedelem látja, hogy az egész kereszténységtől magára hagyottan áll ott a császárral békülő törökök között, visszakészül Európába.

” Szívesen mennének vissza a csalódott bujdosók Franciaországba, de az udvar sem nem tiltja, sem nem javallja a fejedelem odamenetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az odavaló menetelünket… „

Rákóczi sűrű levelezésbe kezd, elsősorban az orleansi herceget ostromolja leveleivel,
de válasz nem érkezik.

A’ talám tudva nincsen kédnél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk,
hogy Franciaországban visszámenjünk, és ha csak a mi akaratunkon állana,
ma indulnánk meg. De csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson, mivel
a fejdelem ezen szándéka iránt a francia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig.
De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál, ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fent vagyon, ha pedig rosszul vagyon, és reájok szorulsz, csak azt mondják: nescio vos (nem ismerlek)

Végül Rákóczi kérését, hogy Grosboisba visszatérhessen, Bonnac, a francia követ közvetítette, amelyre kapott megrendítő válasz, hogy az orleansi herceg nem látja alkalmasnak a mostani viszonyokat a visszatérésére.
Évek múltával sem tudott borzadály nélkül gondolni arra a válságra, mely e közlemény folytán lelki erői rendes működését megbénította.

A sorozatos visszautasításokat tetézte, hogy miközben kapcsolatai egyre fogytak, ellenségei állhatatosan vadásztak rá. A német oldal még két év múlva is kiadatását követeli,
majd száműzetését Ázsiába. Ha Ázsiába nem is, annyit végül elérnek, hogy legalább
a fővárostól távolabb küldjék el az udvar kegyelemkenyerén élő száműzött fejedelmet.
A csapás totális: az európai színpadról régóta letűnt már, s most még a konstantinápolyi miniatűr diplomatavilágból is kiszorították.

Konstantinápolytól kétnapi járásra, bár még szintén a Márvány tenger partján fekvő Rodostóra (ma Tekirdag) esik a választás.

A Rodostóba költözés, a bécsi diplomácia kívánságának teljesen megfelelően,
határaitól messze, valóban megszüntette a politikai ténykedés lehetőségét.
A bujdosók tehát vendégek, akik azonban nem ott vesznek szállást, ahol nekik tetszik. Előre látható volt, hogy Rodostóból nincs visszatérés. Élhetnek csendben, kényelemben, de hazájukat nem látják többé soha.

A szállítóhajók már április 15-én  Jenikőnél álltak, s különböző kikötőkben való álldogálás után 1720. április 24-én mindnyájan megérkeztek Rodostóba.

„ És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e’ jött ki belőle: ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz.”

„Elég a’, hogy mi már itt helyben vagyunk. A bujdosásban is bujdosnunk kell.
De Mikes Kelemen nem akarja hagyni legyűrni magukat:
Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jovunkra fordította,… Mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben; az egész szállásaink a város széllyin vannak, csak egyet lépem, már
a mezőn vagyok. …az egész bujdosó magyarok itt vannak; kinek-kinek pedig bővön elegendő és tágas szállása vagyon, csak én egy szolgával egy gazdag örménynek
az egész házát bírom; és mindenik háznak vagyon egy kis kertje.”

 S kert nem csak házak előtt van, de az egész táj gazdagon termő, jól ápolt, “kies” (régi szó, megnyugtató, kéjes jelentéssel) vidék. A város fölött emelkedő Tekir Dag hegység keletre, tengerre lefutó oldalán rengeteg szőlővel, mezői gyümölcsössel, gazdagon termő veteményessel, gyapotföldekkel és vadban is igen gazdagon gondoskodik az itt élő kereskedő nép ellátásáról. A városban négy különböző nemzetség, egymástól elkülönülve, saját szokásokkal, vallásgyakorlattal: a törökök, örmények, zsidók és görögök.
A rodostói örmény negyedben, a leggazdagabb városrészben, huszonnégy ház tulajdonosait lakoltatták ki, s ezekbe a házakba vonultak be Rákóczi és bujdosói.
S a kapujukba állított harminc janicsár minden esetleges garázda gondolatnak rögvest elejét veszi.

“Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk.”

Rodostó- Beszédes Kálmán rajza Rákóczi palotájával

A helyi lakosság csak magyaroknak hívta őket, s fejedelmüket magyar király névvel tisztelték meg.

  

S Mikes kedves humorral ad leírást az ott lakókról, szokásaikról, hétköznapjaikról.

….az idevaló emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet, kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök.
Még nem láthattam a szomszédasszonyomot, napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől,
és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a cigánynék.

…itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a’, hogy törökül nem tudok, másik a’, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülle, azután egy pipa dohányt ád, egy fincsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná.
Ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak.

A rodostói tartózkodás első idejében a berendezkedés kicsinyes gondjai jótevőn vonták el Rákóczi figyelmét a lelki nagy seb szüntelen sajgásától. Intézkedéseket kellett tennie, melyek az életet a száműzetés napi egyformaságában elviselhetővé teszik. Házi szabályok, napirend, étkezés rendje és egyéb kicsiny, de szükséges rendelkezések foglalták el most idejét. Korai keléssel, sokszori imádkozással és közös étkezésekkel felállított rendtartásáról Mikes leírja, hogy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.
De híveiként készséggel együttműködnek, miközben fájó szívvel szemlélik urukat, ki nagyobbra hivatott, s mégis így kell idejét töltenie.

Bizony bánatra több okuk adódott, mint nevetésre. Az elkövetkező években fokozatosan halnak ki társaik a soraikból, mások kegyelmet kérve elérik, hogy visszatelepülhessenek otthon maradt családjukhoz, vagy Lengyelországba.

Többször grasszál a pestis, s egyre jobban mardossa őket a honvágy, miközben a bujdosók számára nyugtalanítóan nyugodt minden Európában.

..és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bujdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenül.
Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal.

Bercsényiné haláláról szólva:
Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot.

..amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkisebb sugárát sem láthatjuk megszabadulásunknak.
De amicsoda állapotban vagyunk, aztot még reménleni sem lehet: mindenütt a nagy békesség és csendesség, nekünk pedig zavaros vízben kellene halásznunk.

 

Rákóczi rodostói kápolnája

A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon.
Egyébként vallásos gyakorlatok és tervkovácsolás közt folytak egyhangú napjai. Tizenkét óráig egyedül foglalatoskodott politikai levelezése lebonyolításával vagy egyéb írásmunkával.
„A szegény Urunk a mit a pennájával tehet, el nem mulatja. Eleget is ir mindenfelé, mert mi ollyanok vagyunk, mint az Evangyéliumbéli beteg, a ki harmintz esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé.”

Fáradhatatlanul munkálkodik a fel nem adott eszméért, hogy majd erdélyi fejedelemségébe bemegy, melyre, mint esküjével alátámasztott morális kötelességre tekint, s onnan újra lábra fogja állítani a magyar szabadságot is. Évek múltával még inkább alávetette magát e belső szózatnak, a korabeli titkos diplomácia labirintusában keresve
a kiutat.

Délutánonként fizikai munkával foglalta el magát, s keresett kikapcsolódást a
kézi munkában: asztaloskodott, esztergált, vagy terveket rajzolt különös, rejtekfiókos bútorokhoz, avagy festéssel, csatarajzok készítésével bíbelődött.

Liezen-Mayer Sándor – Rákóczi Rodostóban

Az évek múltával az európai viszonyok megváltoztak; a kormány férfiak között már alig volt ember, akit személyesen ismert volna. Egyedül régi ellenfelei állottak még most is visszautasítólag a kereszténységbe visszavezető út bejáratánál.

Megrendítő bepillantást nyújt lelkébe és bujdosói életébe egy francia királyi hercegnéhez, valószínűleg Conti hercegnéhez írt levelében, melyet némileg lerövidítve, –  és általam ellátott kiemelésekkel – itt csatolom.

A rodostói évekre esnek tőle elszakadt családjával kapcsolatban olyan események,
mint feleségének 1722.év februárjában történt korai (43 éves volt) halála. Felesége, akire még elszakadásuk után is mindig gondot fordított, hogy rangjához méltóan éljen, végül is egy francia kolostor lakójaként egy foghúzás következtében halálozott el. A hír vételétől kezdve Rákóczi egész életében szakállt viselt. Két fia is 1726-ban és 1732-ben felbukkant nála Rodostóban, de ez mindegyik egy külön történet, amivel itt már nem szándékozom a bejegyzést tágítani. Csupán jellemzésül, mely mindkét fiúra ráillik, egy újabb idézet Mikes Kelementől:

„Az apja felől elmondhatom, – hogy ha született, bár soha meg ne halt volna – a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta.“

Rákóczi egyik utolsó komolyabb próbálkozása is fia érdekében tett lengyelországi házassági közvetítés volt, melynek keretében ő maga is megpróbált hasonló – és békés letelepedési céllal Lengyelországba eljutni, ahol régi szerelme készséggel vállalta volna
a frigyet vele. A bécsi udvar azonban merev bizalmatlanságában vele szemben
(Erzrebell-ként tartják számon) mit sem változott, és durván megtagadta kérését.
Ezzel bezárult előtte a remény utolsó kapuja is.

A rodostói szomorú életnek az egyik legszomorúbb oldala: a francia ügynökök, az idegen kalandorok megjelenése. Az egyik kalandor nyomába pedig rajként tódult a többi.
Egész gyarmatuk szállott partra. Jellemző, hogy a kalandorok maguktól egyformán rájöttek, hogyan lehet új uruk kegyeibe férkőzniük. Csak két nevet emelnék itt ki :
Vigouroux-ét, és Bonneval pasáét. Utóbbit a XVIII. századi kalandorok királyának is nevezhetnék, aki többszörös kettős játékban minden (egymással szemben álló) félnek dolgozott, természetesen mindenütt leszedve szolgálataiért a sápot.

A fejedelem életének utolsó hét-nyolc évében pedig Vigouroux csaknem mindig úton volt,
s mindenütt a fejedelemnek Franciaországba való visszatérhetését szorgalmazta. Küldetéseiből siker nélkül tért ugyan haza, de a fejedelem kegyében folyton emelkedett. Rákóczi szívből megszerette ezt a méltatlan egyént.

Az idegenek nem ingyen szolgálták a fejedelmet, mulatozásuk költségét is kénytelen volt Rákóczi a rodostói udvartartáson megtakarítani. A magyarok szomorúan látták, milyen nagy becsülete van nála az idegennek.

„Tahint eleget ad a porta, de ruhásabbak azzal nem vagyunk. A mi urunknak pedig természete a, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást hogy szolgálom, soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez nem illik, aki jobban szereti szükségben lenni, mintsem kérni.
Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven és hagyjam az Istenre a többit.

….akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek.
Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti.”

S 1735 tavaszán sor kerül az utolsó felvonásra: Mikes Kelemen már napok óta „éppen nem jó állapotban látta” urát, s nem tudta megítélni, vajon a szokottnál is gyötrőbb lelki fájdalom bántja-e, vagy súlyos betegség készül kitörni rajta.
Március 23-án este aztán kinyilatkoztatta magát betegsége. Hideg borzongatta; Mikes kérdésére megvallotta, hogy igen fázik. A lázhoz és hidegleléshez epeömlések járultak, nagy bágyadtság, de kevés fájdalom.

A száműzöttek a nagypéntekre (április 8.) virradóra egész éjszaka mellette voltak ; mindvégig magánál volt : udvari papja vigasztalásaira fejével intett és könnyei hullottak.

„Végtire szegény, három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék —
mivel úgy halt meg, mint egy gyermek.” „Itt — így végzi legszomorúbb levelét a hű Mikes Kelemen — irtóztató sivás rívás vagyon közöttünk. Az isten vigasztaljon meg minket“.

Rákóczi és Mikes emlékére állított szobrok Tekirdagban

És itt le is zárnám a mese fonalát, melyet megvallom nagy kíváncsisággal fejtettem fel
a sokrétű és nagy mennyiségű forrásanyag átolvasásával. Az információk összeválogatásával tudom, időnként arányvesztésbe estem, de mondhatni ez nem volt szándék nélküli. Én magam számtalanszor rácsodálkoztam Rákóczi életéből olyan eseményekre, amelyek számomra teljességgel ismeretlenek voltak, hiszen az általános történelem oktatás érthető módon alakjának legfontosabb oldalát mutatja meg:
népünk életében játszott sorsdöntő szerepét, hősies küzdelmét a szabadságharc élén.

Én szerettem volna ezért másokhoz is kicsit a másik Rákóczit, a magánszemélyt, az embert közelebb hozni, ahol erkölcsi tisztasága, határtalan önzetlensége, lobogó haza-  és szabadságszeretete, és példa nélküli kötelességtudata mellett óhatatlanul feltárul
az esendő lény is életében.

Egyik fő forrásom az emigrációs évek vonatkozásában Szekfű Gyula történész írása volt, melyen azonban bántó módon végigfut Szekfűnek egy prekoncepciója, mely szerint Rákóczit ezen években saját souverinitásának tudata az erdélyi fejedelmi cím utáni vágya kergeti. Én úgy gondolom, hogy ez a szimpla beállítás az egész Rákóczi életútból
nem következik, valamint a tanulmány írása ideje óta napvilágra kerültek addig ismeretlen eredeti történelmi iratok, melyek az ellenkezőjét bizonyítják.
Rákóczi nem azért ragaszkodott Erdélyhez, mert valamiféle szuverenitási komplexusa volt, hanem mert ő maga és az akkori magyarság magáévá tette Bocskai felfogását, mely szerint a független Erdélyből lehet védeni Magyarország szabadságát is. Természetesen él lelkében hivatástudat s az eskü szentsége is. Másutt meg eképpen is nyilatkozik:

“Nem Erdély országáért megyek, mert anélkül eddig is eltartott az jó Isten,
de hazám ügyéért.”

A fejedelem persze kész tisztességes feltételekkel tárgyalni, mégis egész életpályájára,
a Habsburgokkal szembeni bizalmatlanság, a meg nem alkuvás a jellemző. Egyik legszebb, s az utókor számára is példamutató jellemvonása, rendíthetetlensége. Hányszor szólal meg leveleiben a csapások után, a legelkeseredettebb helyzetekben is a reménység és a bizalom hangja!

Mindezekhez a jellemvonásokhoz képest talán túl sokat foglalkoztam az emigráció leírásával, de erre meg az sarkallt, hogy a bujdosó kurucokkal kapcsolatosan
és természetesen Rákóczival az élükön, bizonyos hamis romantikus felfogás uralja még ma is a közgondolkodást, amelynek “megágyazója” a Thaly Kálmán által a múlt század fordulóján felkeltett, egyébként nagyon üdvös Rákóczi kultusz volt.