Nápoly építészete a történelem tükrében – korok és stílusok (01.)

Nápoly újkori történetét az itt egymást váltó 7 királyi dinasztiával is szokták jellemezni, melyek sokszor egy-egy építészeti stílusban is meghatározhatóak, amint a város képét alakították.

A dinasztiák arcképcsarnokát megtaláljuk Nápoly egyik legnagyobb terén, a Piazza Plebiscitón, amely tér mai formájában nem is olyan rég alakult ki. Maga a tér is olyan, mint Nápoly egésze: korok és stílusok sokszínű szőttese.

A fenti szatellit képen jól kivehető  a Castel Nuovo, amelytől nyugatra látható a monumentális együttes, melynek patkó formájú tere maga a Piazza Plebiscito. A teret körülölelő épületek: jobbra, a vár felé eső oldalon a királyi palota, annak felső sarkán a tortaszelet formájú sarokház a Prefettura (Campania tartományi kormányzóság) – aljában a Gambrinus kávézóval, a kupolás, kolonnádos épület pedig a San Francesco di Paola templom.

A történelmi szálakat felfejtő bejegyzéseimben kimerítően taglaltam az említett 7 nápolyi királyi dinasztia 3. és 4. ágát, az Anjoukat és az Aragóniaikat. Előttük a sorban áll Normann Roger (Rucciero il Normanno / 1130-1154), aki a görögök és bizánciak uralmát követő független nápolyi hercegség 350 éves történelmét váltja fel. Közvetlen előzmény, hogy a nápolyi herceg segítségét kéri egy normann (kóborlovag) vezérnek a capuai megszállókkal szemben. A sikeres segítségért hálából utóbbi megkapta Aversa várát és környékét, amely fokozatosan gyűjtőhelyévé vált a kalandozó normann harcosoknak. Mintegy 100 év múlva ezek ágán II. Rogerként már sziciliai királyként uralkodó fő előtt kapitulál Nápoly, és avatja első királyát Rucciero il Normanno személyében:

Normann Roger (1130-1154)

Míg a nyugat-római birodalom összeomlása után megkezdődött a keresztény templomépítések nyomai itt-ott fellelhetők még a városban, a normannok idejéből legalapvetőbb fennmaradt építészeti emlék a Castel dell’Ovo, mely erődítmény -kolostorként épült az egykori római Lucullus villa oldalában.

A normannok fiúága kihalta után, a családba beházasodott német császári Hohenstauf dinasztia-beli II. Frigyes ült a nápolyi trónra 1197-től. Székhelyéül ugyan megtartotta Palermót, de Nápolyt szellemi központtá tette. Ő alapította 1224-ben a ma nevét viselő egyetemet, melynek falai között nevelkedett a későbbi Aquinoi Szent Tamás, és Giordano Bruno is.  Inkább csak az írásos emlékekből tudjuk, hogy II. Frigyes a kikötő kapacitását 6 gálya befogadására bővítette ki.

Hohenstauf II. Frigyes (1211-1250)

És ezzel el is jutottunk a már részleteiben tárgyalt Anjouk (a gótika kora)

és Aragonok (a reneszánsz) koráig, ahol Beatrix története végén már felsejlik az új korszak: a spanyol alkirályok – összesen 45 -en voltak – korszaka 1503 -1734-ig.

V. Károly (1520-1558)

A korszak emblematikus figurája V. Károly, aki mint német-római császár szerepel ezen név alatt (később ugyanis találkozni fogunk még Nápoly történetében a III. Károlyként jegyzett Bourbon uralkodóval), s akinek  a birodalmában közmondásosan “sosem nyugodott le a nap”.
V. Károllyal részletesebben már foglalkoztam az “Andalúziai nyár – 05. Granada belváros és Katedrális” bejegyzésemben. (https://elismondom.wordpress.com/2010/07/28/andaluz-nyar-05-granada-belvaros-es-katedralis/)

Neki, Nápoly első spanyol Habsburg-ági királyának idejéhez fűződik a város első városrendezése. V. Károly ugyan csak egyszer ( 1535-ben) kereste fel Nápolyt, s az uralkodók a továbbiakban a nápolyi királyságot alkirályaikkal kormányoztatták, akik első 100 éve alatt Nápoly különleges lendülettel fejlődött. Az alkirályok idején kezdődött Nápoly spanyollá formálódása, ami nem csak a város képén, hanem a nép gondolkodásában (erős külsőségekkel kísért mély vallásosság) és szokásaiban ma is érezhető.

Don Pedro Alvarez de Toledo, egy különösen sikeres és hosszú időszakon át kormányzó alkirálya volt V. Károlynak,  aki sikeresen kezelte a város jogi és szociális-gazdasági problémáit, miután a városon kétszer is – 1529, és 1530 – átvonult a pestis. A jog és rend megszilárdítása után a város rendezésének látott.

A városfalakat az öböl és halászkikötő nyugati irányában kijjebb tolta, új főútvonalat nyitott a városban, az évszázadokig nevét viselő via Toledót. Ennek a tengerpart felé eső végén építteti fel az új királyi palotát – a másik végén spanyol mintára átszervezett egyetemet. Az egyetem egykori épületében ma a híres nemzeti múzeum, a Museo Archeologico székel, helyet adva többek között a pompeii ásatások kincseinek, és a Farnese szoborgyűjteménynek is.
A via Toledo nyugati oldalát – a Vomero domb felé eső részt –  mértani pontossággal kimért utcákra osztják fel, s ezáltal létrejön a spanyol negyed, a Quartieri Spagnioli.

V. Károly látogatását megelőzőleg kezdtek bele egy új királyi rezidencia építésébe is.
A Piazza Plebiscito építészeti hangsúlyát adó Palazzo Reale 200 méteres nyugati homlokzati oldalán eredetileg árkádok voltak. Ezekből alakították ki később a szoborfülkéket, melyben a I. Umberto király felhívására a 19. század végén helyezték el a nápolyi dinasztiák legnagyobbnak vélt alakjait. ( A köznép aztán azonnal reagált is, az egyes szobrok mozdulatától, tartásától inspirálva helyi dialektusban vulgáris kifejezéseket adtak szájukba, mint pl. a fenti V. Károly szobornál: „Chi ha pisciato cca ’n terra?!“ – Ki pisált itt a földre?)

A palota mai alakja, mint fentiekből is kitetszik, többszöri átépítés eredménye – 1600-ban Domenico Fontana híres római építész, 1700-as évek közepe Luigi Vanvitelli, majd
1837-ben leég, s ezután Gaetano Genovese által. Érdekes lenne tudni, hogy vajon a papa Vanvitelli Palotasétány c. képe ( lásd: Nápoly fátyol alatt) már a fia által végzett módosítások előtt, vagy után készült-e?

A fenti képen látható főbejárat vezet a belső udvarra, s a belső udvar felé is nyíló kétkarú barokk lépcsőházból pedig a királyi lakosztályok látogathatók. (Oldalt a fülkében Murat szobra, s amit mond a népnyelv szerint: „Giuro ca nun song stat’ io!“ Esküszöm, nem én voltam!)

A királyi kerteket lezáró kapu látványa a Maschio Angioino vára felől:

A Palazzo Reale két oldalát a tér felől 1-1 palota övezi, melyek egymásra néző frontjai, mintha tükörképei lennének egymásnak. A tengerpart felöl, délről a Palazzo Salerno,-
a Gambrinusos képen fenn, a távolabbi épület – amely most katonai parancsnokság, korábban, a Bourbonok idején a hadsereg elit alakulatának szállása, illetve John Acton,
a Királyi haditengerészeti- és hadtestparancsnok székhelye volt.

A tér északi oldalán álló, már többször érintett Prefettura palotájának legfőbb nevezetessége, hogy itt, a térre nyíló erkélyén fogadta Garibaldi 1860-as bevonulásakor
a nép üdvözletét, melynek alapján a történetírás ezt Itália egyesítése mellett szóló népszavazásnak = plebiscito-nak tekinti. Azóta viseli a tér ezt a nevet.

Garibaldi bevonulása Nápolyba, 1860

A tér a korai középkorban még a városfalakon kívül feküdt, és fennmaradt emlékek nyomán különféle szerzetesrendek kolostorainak adott otthont. A Palazzo Salerno helyén például az a nevezetes kolostorépület állt, melyet Bölcs (Anjou) Róbert özvegye, Sancia emeltetett, s aki itt is halt meg 1345-ben.

A Prefettura helyén  örmény szerzetesek, majd a dominikánusok Szentlélek kolostora,
a San Francesco di Paola templom helyén pedig névadó szentje, a paolai (Calabria)
Szent Ferenc egykori conventje állott.

Ezután a tér első jelentős átalakítása Domenico Fontana nevéhez fűződik. Domenico Fontana, aki 1543-ban Lugano közelében született, majd Montalto bíboros (lásd Merle:
A bálvány), a későbbi V. Sixtus pápa patronálását élvezte Rómában (nevéhez fűződik többek között a 327 tonnás obeliszk felállítása a Szt. Péter téren), 1592-ben végleg Nápolyba költözik.

II. Fülöp  alkirálya kinevezi a Nápolyi Királyság legfőbb mérnökének,
s tevékenysége leginkább a város akkori  kiépítését ölelte magába. Egy 1566-ban Rómában nyomtatott un. Lafréry térkép világosan megmutatja, hogy nézett ki akkoriban a királyi vár és erődítései, valamint  a hozzá kapcsolódó kikőtő környéke.

A bal felső sarokban álló épület, az alkirályok rezidenciája, amely a későbbi királyi palota San Carlo színháza és a kert közötti részen lehetett.

Egy másik, 1653-ból származó térképen már, a Fontana-féle Királyi Palota húzódik le a jobb felső sarokból, az egykori régi hajókikötő és hajóépítő műhelyek, az arsenál felé.

A palota előtti terület még nem mutatja azt az arculatot, amit ma a Piazza Plebiscitoként ismerünk.

A palota építése 1600-ban kezdődött, azonban Domenico Fontana már nem érte meg a befejezését, az fiára,
Giulio Cesare Fontanára maradt.

A teret alapvetően Joachim (‘Gioacchino’) Murat – Napoleon által kinevezett nápolyi király (1805-1815) alakítja át, célja, hogy megadja neki a Napoleon dícsőségét tükröző birodalmi fényt. Nevéhez fűződik a kolostorok bezáratása illetve lerombolása, melyet követően itt a tér keleti végén a Pantheon mintájára kezd templom építésbe.

Az arányok ennél ugyan elcsúsztak az 1:1-es római példaképről, mivel az átmérő  34 méter, ám a kupola magassága 53 méterre sikerült. Belsejében is igyekeztek a díszítést a rómaiéhoz hasonlóan megoldani. Az épület befejezése végül a hatalomba visszatért Bourbonokra maradt, akik még megtoldották az épületet kívül a kétoldalt félkörívben futó kolonádokkal. A templom előtt a két Bourbon uralkodó, apa és fia, III. Károly és
I. Ferdinánd – Antonio Canova által készített lovasszobra áll.

Bent esküvő van, így csak a kordonig mehetünk.

A tér hatalmas méreténél fogva mindig is alkalmas volt nagy ünnepségek, rendezvények befogadására. Napjainkban is a különféle gyűlések, rokkoncertek, a Napoli futballcsapat győzelmének ünnepléséhez ad színteret. De itt köszöntik a nápolyiak az új évet, rendeztek a téren nemzetközi lovasversenyt, s évről-évre visszatérő esemény az Installation Art, amely során modern kifejező eszközökkel jelenítenek meg egy egy témát, az utcára, az emberek közé hozva a művészetet.

És ha már itt vagyunk, még egy kedves képet beteszek ide az internetről, ami majdnem ikon-szerű ragyogásban mutatja az épületet.

Ugye hogy átrepültünk egy tér kapcsán több évszázadot?

Nápoly története tényleg meg van írva építészetében. Minden egyes műemlék a történelem egy darabja, egy-egy kapocs a dinasztiákhoz, melyek itt uralkodtak.

De a dinasztiák tárgyalását lényegében a spanyol alkirályságoknál félbeszakítottuk.

1560-ra Nápoly a Spanyol Királyság legnagyobb és legjobban megerősített városa lett. Lakói száma 300.000 plusz a környező helységekből további 100.000; s ezzel Párizs után Európa második legnagyobb városa. Az Anjouk korában a Castel Nuovo lábainál erősen kibővített kikötői kapacitás 50 gályára terjedt, miközben képesek voltak egyidőben
6-8 új hajó felszerelésére. Ezt az arsenált az Aragóniaiak, hogy ne kerüljön francia kézre felégették.

Ennek újrateremtése elengedhetetlenné vált, s a spanyolok csakúgy mint a városi építkezéseknél, nyugatra (és északra) terjedtek, az új hajóépítő és kikötőt is nyugatabbra (Molosiglio) tolták. Az elkészült együttes önmaga egy kisebb várost alkotott:
jelentős számú munkásszálással, műhellyel, sőt saját kápolnával és bírósági épülettel.

A 16. század vége felé Nápolyban is megjelentek a jezsuiták, a spanyol uralom támaszai és az ellenreformáció szellemében pezsgő egyházi és művészeti életet teremtettek. Ekkor építették fel és díszítették a jezsuiták kolostorát (ma egyetem), valamint templomát,
a Gesu Nuovót, amely példája lett az egész környék templomépítészetének.

A régi omladozó nagy templomokat barokk stílusban teljesen újjáépítették, s általánosan fokozódott az egyház súlya a társadalomban. Már akkor is állt az a mondás, amit az idegenvezetők ma is emlegetnek, hogy Nápolyban egy hitbuzgó templom-látogató hetenként cserélheti ájtatosságának választott színhelyét, s nagy valószínűséggel előbb elfogynak a vasárnapjai, mint Nápolyban a templomok.

A  középületek külső és belső megjelenése is a barokk ornamentikát viseli, amely sokszínű márványozásával, a gazdag profilozás és aranyozással, még a római barokkot is felülmúlja és igen közel áll a spanyolországi barokkhoz.

A sok építkezéshez persze pénz is kellett, ami kifejeződött az extrém adóztatásban, s abból ráadásul igen sok az anyaországba folyt vissza. A fokozódó terhek miatti népi lázongásokat az inkvizició bevezetésével (bár ez itt sosem tudott olyan durva formát ölteni, mint pl. Spanyolországban) igyekeztek letörni. A lakosság helyzetét az időről- időre kitörő járványok, és egyéb természeti csapások nehezítették. A spanyol elnyomáson túl, még ott ült a nyakukon a saját bárói rendjük, mely feudális viszonyaikhoz híven, mint független kizsákmányoló szervezet is működött. A nyomorban szaporodott a banditizmus, a külső (tengeri) határokat pedig a törökök kalóztámadásai veszélyeztették. Ekkor rendeli el
Don Pedro Afan de Riviera, nápolyi alkirály a Királyság partvonalán a szaracén tornyok megerősítését.

A következő alkirály idején a Szent Szövetségbe tömörült Spanyolország – Nápollyal, valamint Genova és Velence 200 hajóból álló nagyerejű tengeri flottát alkotva csapnak ki a Nápolyi kikötőből, és aratnak döntő győzelmet a Lepantói csatában 1571 októberében
Don Juan de Austria, V. Károly törvénytelen fia vezetésével. Egyetlen nap alatt a török flotta 85%-a elsüllyed és 20.000 harcosa hal meg. A keresztény liga vesztesége 8000 fő. Ennek a csatának emlékére nevezték el Nápolyban a Piazza Vittoriát, s előtte
a tengerparton álló tört oszlop pedig a tengerbe veszett áldozatok mementója.

Aztán sokkal több győzelem a spanyoloknak már nem jutott. A legyőzhetetlennek vélt nagy spanyol armada 1588-ban odaveszett, az Újvilág aranya lassan szétfolyt kezeik között,
s Nápolyban az alkirályok többnyire korrupt hatalmát is lázadások kérdőjelezik meg.
A legjelentősebb ezekből az 1647-ben a Masaniello féle felkelés volt. Az előző évszázad alkirálysága alatt gondot okozó problémák most még súlyosabban jelentkeztek. Igazi nagy pusztítást okozott az 1656-os újabb pestisjárvány, mely a lakosság felét elvitte, s újabb 200 év kell majd még, mire a népesség száma ismét eléri a pestis előttit. Mindezt betetőzendő az 1631-es, a Pompeit elpusztítóéhoz hasonló erejű Vezúv kitörés után, 1659-ben újra erősen megmozdult a föld. Nápolyból mindenki menekült, a földeken sem dolgozott senki,  éhínségek, és járványok és a törvénytelenségek széles körben terjedtek. 1691-ben újabb pestis járvány. A veszteség megcsonkította a teljes dolgozó és kereskedő réteget:
a valamikori 450 000 lakosból a századfordulóra 140.000 maradt, megállt minden fejlődés, s az 1700-as évek eleji Nápoly kép mitsem változott a félszázaddal korábbihoz képest.

És ekkor 29 éves korában meghal II. Károly spanyol uralkodó örökös nélkül, és kitör a spanyol örökösödési háború.

II. Károly, a gyerekkirály szobrával találkozhatunk Nápolyban a Monteoliveto terén, amely mintegy belefolyik a Gesu Nuovo terébe. Az utolsó spanyol Habsburg király,
apja IV. Fülöp halála után, 4 éves gyerekként kerül trónra, s e szobor is a kis királyt, ahogy az olaszok becézik “Reucciot” ábrázolja.

Az örökösödési háborúban  szembenálló felek a francia Bourbonok – illetve a Habsburg birodalom I. Lipóttal az élén. Mindkettő vérségi alapon jogos igénylő volt, azonban az Európai egyensúly biztosítása érdekében mindkét oldalon bekapcsolódnak további felek
a háborúba, mely ezáltal az első olyan háborúja volt a történelemnek, mely szinte egész Európára kiterjedt. (A Napóleoni és a világháborúk kiterjedése lesz később ehhez  fogható.)
Ez egyben a mi Rákóczi szabadságharcunk időszaka is, ami éppen ezen konfliktust kihasználva próbál meg úgy diplomáciai, mint hadi téren a nemzet számára kedvező lehetőséget teremteni a függetlenség kivívásához. A francia oldal szövetségesei Spanyolország, Bajorország és Magyarország (a Rákóczi-szabadságharc révén) –
a Habsburg birodalom mellett Anglia, Hollandia, Portugália, Savoya és Piemont hercegségei, valamint egy sor német fejedelemség állnak.

A spanyol örökösödési háború 1701-1714 között, különböző szakaszokban és váltakozó szerencsével zajlott. Katonailag a franciaellenes erők győztek, de a Habsburgok túlzott megerősödésétől tartó tengeri hatalmak (Anglia és Hollandia) végül diplomáciai útra terelték a megoldást. A spanyol trónra a francia Bourbonok kerültek, de csak azzal a feltétellel, hogy a két Bourbon-királyság sohasem egyesülhet és nem is léphet perszonálunióra sem.

Nápoly és vele az egész déli félsziget az örökösödési háború alatt 1707-ben Habsburg uralom alá kerül, miután az osztrákok sikeresen nyomultak előre Észak-Itálián keresztül. Ez a helyzet egészen addig fennmarad, mígnem 1734-ben a lengyel örökösödési háborúba bekapcsolódó Habsburg Birodalom és Francia Királyság közötti újabb szerződés alapján Nápolyt a Bourbonok spanyol (pármai) ága javára kénytelenek átengedni.

Reklámok

elismondom névjegye

nő/female
Kategória: építészet, Művészet, Olaszország, Történelem, Utazás
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Merre gurul a pénz Máltán? | Fölöttem a felhő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s