Újkori fürdőzés – Budapest fürdőváros emlékei (5.)

Azt hiszem rossz jós lennék. Egy hónappal ezelőtt azon aggódtam, hogy kitör a strandszezon, mire végére érek a fürdővárosos bejegyzéseimnek, ehhez képest mintha inkább újra a tél felé közelednénk.

Talán ezáltal még jobban is esik kicsit elkalandoznotok velem a fürdőzés újkori története lapjain, éspedig a 19. század második fele – 20. század eleje időszakánál, tágabb otthonunkban, Európában, és amennyiben eljutok odáig, fővárosunk fürdőélete körül.

Mert azt már szőrmentén érintettem, hogy a kiemelt fürdőkultúrájú török korszak után nálunk csakúgy, mint egész Európában beköszöntöttek az ún. piszkos századok, amikor is a szifilisz és a járványok elintézték mindazt, amit az egyházi tiltás nem volt képes kellő hatékonysággal keresztül vinni. Akár egy igen éles ellentét is illusztrálható a következő képpel, amelyhez azonnal hozzáfűzöm a magyarázatot is. Jean Bellegambe: Misztikus fürdő Jézus vérében oltárképén tisztán spirituális fürdőzést jelenít meg, a krisztológia azon tanára támaszkodva, mely szerint Krisztus vére az üdvösség forrása, az ember megváltását, vére által nyeri el.

Azaz a tisztálkodás maximumát az 1640-ben megjelent, igen elterjedt illemtan, a Lois de la galanterie alkalmazása jelentette, mi szerint:

“Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is.”

Ily módon az évszázadok alatt szinte elfelejtődött a tisztálkodás, a személyi higiénia, a fürdés szokása.

Barabás Miklós rajzok, 1839

Az idézett, 17. századi eligazítással egybecseng az a 20. század eleji cselédújságban olvasható tanács, hogy hetente kétszer váltsanak harisnyát, hetente mossák meg a lábukat, és havonta egyszer-kétszer menjenek el fürdőbe.
Hasonlóan súlyos mondatok találhatóak abban a Czingel Szilvia által készített tanulmányban, amelyek a Higiéniai és tisztálkodási szokások változása Budapesten, 1900-1945 címen keletkezett, s közöttük: a villamoson az izzadságszag és a lábszag hozzátartozott a mindennapok realitásához…

A ruha és a lakás tisztasága sokkal fontosabb norma volt
a második világháború előtti Budapest polgárvilágában, mint a testé. (Vidéken még rosszabb volt mindenben a helyzet.)
A polgári háztartás egyik központi kérdése volt a mosás, kulcsszereplője pedig a mosónő. Igaz, a testi fehérneműt csak hetente kétszer-háromszor váltották, de arra nagy gondot fordítottak, hogy a férfiak inge patyolat tiszta legyen. Ez a cserélhető ingmellek és gallérok világa. A napi tisztálkodás nem állt többől, mint az arc, a hónalj és a nyak, valamint a láb megmosásából. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt, vagy ha nősült.

1890-ben a pesti lakások kétharmadába már bevezették ugyan a vízvezetéket, de ez még a lavórral és vizeskancsóval felszerelt hálószobai mosdószekrények virágkora volt.

1883-ban az Általános Szaniter Gyártó Vállalat és a Kohler gyár kezdett el előállítani öntöttvas kádakat. A kád megléte azonban még nem jelentett automatikusan fürdést.
A századelő polgára úgy tartotta, “a sok fürdés elpuhít”: fürdőszobáját elsősorban lomtárnak használta. Márainál érzékletes leírást olvashatunk erről az Egy polgár vallomásaiban, melynek summázata így hangzik: a kádat talán csak év végén szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. 1920 elején az otthonok mindössze 1 %-a rendelkezett külön fürdőszobával.

Tessék csak visszalapozni a fürdőkultúra 5 és 2 ezer évvel ezelőtt írt történetéhez!
Ugye milyen relatív a modern világ fejlődéséről oly szívesen ismételt tézisünk?
Mégis, elmondható, hogy az ipari forradalom és a polgárosodás teremti meg ismét a környezetet ahhoz, hogy az ember elgondolkozzék a személyes higiénia és egészség összefüggésein, illetőleg a polgári életforma és életfelfogás változása hozta magával
a modern értelemben vett szabadidőt, s ezzel a fürdőzés újbóli fellendülését.

Pest-Budán a Duna adta lehetőségek kihasználásának első szószólója megint csak Széchenyi volt, mint annyi más reformkori haladó gondolatnak. Csónakházat, hajósegyletet alapít, s az úszás népszerűsítésére szinte naponta úszik a Dunában. (Ugyanakkor a korszak legismertebb és legnagyobb úszója Wesselényi Miklós volt. 1836-ban az Anna-bált követően Füred és Tihany között átúszta a Balatont, mellyel hagyományt teremtett.)

Az első pesti uszodák a Duna vizére épültek, s eleinte csak a katonaság használta azt.
A reformkor dunai folyamuszodái több mint
száz éven keresztül elégítették ki az úszás, fürdés után vágyakozók igényeit.
(Az 1910-es években 9 ilyen fürdőt állítottak fel minden tavasszal a Dunán, a hatóságilag kijelölt helyeken.)
Ezek a Duna vízén gerendákra épült úszó faszerkezetek belül kabinokkal, s átlag
20 méteres medencével rendelkeztek.
Alul a Duna fenekéig leeresztett hálók zárták el a folyótól. Láncokkal, kötelekkel voltak kikötve, a Duna sodrását horgonyaikkal ellensúlyozták.

Az úszás szükségessége és hasznossága iránt is csak lassan nyitottak a Monarchiában.
A napóleoni háborúk tapasztalata sokat lendített a helyzeten, hisz míg a francia seregben az úszás a kiképzés részét képezte, szemben velük, a monarchiai katonák vízbefúlási aránya katasztrofálisan magas volt. Ennek hatására 1810-20 között sorra létesültek a fent bemutatotthoz hasonlatos uszodák, illetve úszóiskolák. Hogy Pestnek már több uszodára is szüksége volt, mutatja az a körülmény, hogy 1839-ben a katonai uszodában a tanulásra jelentkező polgári személyek száma 700-ra szaporodott. A magánuszodákat illetve úszóiskolákat működtető személyek neve a fennmaradt beszámolók szerint :
Mayer György hajómester, Ullmann Frigyes, Kammermayer Antal császári ügyvéd,
Depini testvérek, Bodnár-, Káldor-, Scholz-úszóiskolák. 

Az egészen szegény néposztályoknak Pest alsó és felső részében nyáron át biztonságos helyeket különítettek el, hogy ott életveszély nélkül ingyen fürödhessenek.

1930. augusztus 26.-án Kosztolányi: Budapest fürdik című cikkében életre kel ez a világ:

Az úszásoktatás – eleinte csak mellúszásról beszélhetünk – azonban merőben eltért a maitól. A tanítványokat először szárazon tanították meg az úszás alapjaira, majd merülési gyakorlatok következtek, s végül a vízben, egy rúdra felfüggesztett heveder segítségével kezdődhetett a tényleges tempózás. Ezt, az osztrák Karl Heinitz őrnagy által kidolgozott módszert alkalmazták több mint száz éven át Európa – szerte, így Magyarországon is.
A Fortepan gyűjteményében talált felvétel 1920-25 között pl. a Palatinuson készült.

A korszak fürdő- és úszás kultúrájának a helyszínéül a folyók és tavak szolgáltak, s igen népszerűek voltak a “kiúszások”, a folyamátúszások, a nemzeti úszódemonstrációk. Képünk tanúsága szerint ezek a megmozdulások még 1933. év körül is zajlottak.

Ennél kissé rusztikusabb és természetközelibb a Dunának valamely, a fővárostól távolabb eső pontján, ugyanebben az időben készült fürdőzési helyszíne.

Témába vágó két külföldi képet sem tudok itt elhagyni, Seurat ecsetje nyomán:

A tengerrel rendelkező országoknál az öbölátúszások voltak divatban, illetve ezek legkiemelkedőbb eseményét, a La Manche csatorna átúszása jelentette 1875-ben.
Az első három olimpián még nyílt vízben úsztak a versenyzők is. Így Athénban a Zea öböl igen hideg, 11-12 fokos vízében is sokan kényszerültek a verseny feladására, s ahogy
Hajós Alfréd emlékezésében írja “úszott az életéért”, mert hiába kente be testét viasszal,
a hideg víz elmerevítette végtagjait. 

S ha már így elkalandoztam, még egy kuriózumot szeretnék megosztani mindazokkal, akik még nem olvastak róla:

“Az első igazi “strandoló” állítólag francia hölgy volt, bizonyos Boigne grófnő.
Ő Dieppe-ben fürdött a tengerben. Hordozószékén vitték a hullámok közé,
két komornája kíséretében. A szokatlan látványosságra óriási tömeg verődött össze a parton, és azt találgatta, hogy a nemes grófnőt veszett kutya harapta-e meg, vagy más módon veszítette el józan eszét. Mindenesetre a nagy kísérlet divatot teremtett, és még valamit. Boigne grófnő hordozószékéből származtak az északon oly divatos tolható fürdőházikók.” (Magyar Rádió: Kíváncsiak klubja)

De az 1915-20 közötti évekből siófoki példákkal is szolgálhatok:

Strandolás magyar, – és német módra:

 S a Strandkorb maradt….

S már a fenti képek alapján is szinte adja magát a másik nagy különbség észlelése, s ez
a strandöltözetek különös metamorfózisa az ókori bikinitől (ill. meztelentől) a mai bikiniig. A köztes (19 – 20. sz.eleje) időben szigorúan az erkölcs kívánalma szerint, jobbára több rétegben, és állig felöltözve lehetett csak a vízbe bocsátkozni. 

Bíró Melinda – Uszodai sportok c. munkájából szemezgettem az alábbi összeállítást:

A 18. század végén a férfiak fürdőöltözékéhez tartozott a térdig érő nadrág az ing és a vászonmellény. A hölgyek számára a bokáig érő „bugyogó”, a fekete blúz, a fonott cipő és a vászonsapka volt kötelező.

1840 évi pesti, korabeli sajtó eképp ír: „Az úszók teljesen felöltözve valának, hogy az illedelmet ne sértsék”.
Az 1880-as években a hölgyeket nyaktól bokáig beborította úszóöltözékük. A vízitoalettjük viszont nem minden esetben felelt meg a kor prüdériájának. „A ledérebbekje elhagyta a fűzőt – írja egy korabeli hazai lap –, sőt még a fekete selyemharisnyát is, hogy vízbe menvén mezítelen lábszárát gyakorta mutogathassa” 

A századforduló fürdőöltözete is még túlzottan díszített: a nők lüszterből, vászonból, kartonból készült, sok fodorral ékesített fürdőruhát hordtak, hozzá pedig illett felvenni a fekete fürdőharisnyát; a férfiak piros vagy fekete-fehér keresztben csíkos pamuttrikót hordtak. Nagyjából az erőművészek öltözékéhez hasonló ruhát (dressz) viseltek.

Abbázia 1900-1905 Fortepan 9417

A XX. századra már kényelmesebbek, és praktikusabbak is lettek az úszóöltözékek.
A női fürdőruhákat gyapjúból készítették, melyek már jobban tartották formájukat. A dressz egy zártabb pólószerű felső és egy felső combot takaró nadrágból állt.
A férfiak számára vagy ehhez hasonlót készítettek vagy vállpántos dresszeket varrtak. A férfiak számára csak 1937-ben engedélyezték, hogy a vállpántos dressz helyett úszónadrágot viseljenek, ebből fejlődött tovább a fecske vagy háromszög elnevezésű versenynadrág.

Palatinus 1930 – Fortepan 4783

Palatinus 1935-40 Fortepan 16291

Fentieket mintegy aláfesti Kosztolányi Dezsőnek 1932-ben a Kis történetek a strandról c. Pesti Hírlapban megjelent jegyzete:

1922 körül készült fotó Chicagoban. Két nőt letartóztatnak, mert lábuk takarása nélküli fürdőruhát viseltek

Miközben Kosztolányi emígyen jegyzetelt, környezete fürdőzött. Pusztai Sándor, a Gellért fürdő egykori fürdőmestere pedig fotózott. 1930-39 között készült képeiből a Mai Manó házban egy éve volt látható a “Miniszterek gatyában” című kiállítás, köztük Karinthy Frigyes, vagy gyermeke, Ferenc – és a többiek.

Na, innen elég nehéz lenne visszakötnöm a budapesti fürdőélet kezdeteihez, ezért annak inkább új fejezetet nyitok.